Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Szeptember
2018 - Augusztus
2018 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Szeptember
Vaszilij Bogdanov

Az idegenek jelenléte

a Ricardo Reis Szibériában című kötet prológusa

 

Egyre gyakrabban érzem magamban

egy furcsa idegen jelenlétét.

Zsúfolt, zűrzavaros emlékeiben kószálok,

áttekinthetetlen metropolis

kacskaringózó útvesztőiben.

Ő is költő, portugál költő.

A neve Ricardo Reis.

Magas, szomorú, fekete férfi,

és amint utánozhatatlan grandezzával,

félrehajtott fejjel figyelve valamire,

amit csak ő lát,

szinte bocsánatkérően hangsúlyozza:

„bensőmben sokan élnek!” –

szinte védtelenné válik

tengerszürke szeme, kisfiús mosolya.

Ilyenkor úgy tűnik,

időtlen idők óta ismerjük egymást –,

egy vagyok vele,

látom, amint a távoli Tahitiban

egy szép, vörösesszőke hajú nő mellett,

hason fekve, elmerülten rajzolgat valami

megfejthetetlen ábrát a homokra.

Lídia, mert így hívják titokzatos szerelmét,

megfejthetné végül, de felkel a szél és letörli. 

Minden kezdődhet elölről.

Játék ez? Rituálé? Sorsuk tartozéka?

És itt vannak a többiek is,

költők és szép, bennszülött leányok,

Ricardo költői kommunájának tagjai.

Ők most, megmagyarázhatatlan módon,

mind itt vannak velünk,

ők is átköltöztek belém,

néha úgy érzem magam – magamban –,

mint egy albérlő, mint egy vendég.

Mintha az ő életét élném, és a többiekét,

ahogyan ő nevezi: a heteronimákét.

Megannyi költő. Egy régen halott

lisszaboni poéta alteregói

kerengnek bennem leállíthatatlanul,

és verseikben különféle módon

körvonalazódik a mozgó világ.

És én, szibériai életemből kizuhanva,

egyre többet tartózkodom körükben,

megismerve a költői falanszter életét,

ezen a gyönyörű szigeten,

melyet nem véletlenül

Vénusz szigetének is neveztek a hajdani hajósok,

akik úgy fedezték fel Tahitit,

mint az elveszett paradicsomot.

Ha ez sokig így tart, félő, hogy megőrülök,

elveszítem önmagam, vagy – mert ez sincs kizárva! –

végleg ott maradok körükben,

mint a kommuna orosz tagja,

de akkor mi lesz Tányával és Lénával,

áthozhatom-e ide őket is magammal,

vagy mindörökre elveszítjük egymást,

az idő átláthatatlan régióiban vesztegelve,

irányt tévesztett, szomorú hajók.

 

Az alábbiakban kísérletet teszek nagyapám talán legkülönösebb versfüzérének, (verskötetének?), értelmezésére. Sajnos, a versek nagyobb része csak Léna nagymama halála után került elő, a kéziratok és a könyvtár rendezése, a lemezborítók átnézése után. (Nagyapámnak rengeteg hanglemeze volt, és a lemezek mellé, a borítókba rejtette el különösen veszélyesnek tartott kéziratait!) Legnagyobb megdöbbenésemre egy portugál nyelvű Pessoa kötetben találtam rá a kitépett és gondosan összefűzött füzetlapokra. A kézzel írott ciklus, a keltezés szerint szibériai vándorlásaik alatt íródott, 1944 februárja és decembere között, tehát körülbelül egy időben a harmadik szibériai füzet első felének verseivel. Néhány hónappal Léna nagymama halála után egy másik, francia nyelvű Fernando Pessoa kötetben ráleltem a ciklus legépelt és többször, lila és zöld tintával gondosan javítgatott, az előző kézirattól sok helyen eltérő változatára is. A javítások, néhány margóra írt jegyzet szerint Amerikából való hazatérése után keletkezhettek, akkor vehette elő és gépelhette le, s tán bővíthette is a ciklust. És át is dolgozta, át is írta alaposan, de láthatólag a kétszer is átjavított gépelt változatot sem tekintette véglegesnek, ezt bizonyítja a rengeteg húzás és beírás. Léna nagymamától tehát ezúttal sajnos már nem mindenben kérhettem felvilágosítást. Azt, hogy nagyapám mindig is vonzódott Fernando Pessoa és heteronimái verseihez, s hosszú élete során többször fordított is Pessoa, Alberto Caeiro, Ricardo Reis, Álvaro de Campos, Alexander Search, A. A. Cross verseiből, jól tudtam, hiszen Amerikában együtt vadásztunk könyvesboltokban és antikváriumokban portugál, angol, olasz, francia, német és spanyol nyelvű Pessoa kötetekre. Elmondta, hogy a szovjet-orosz kiadók általában ódzkodtak a portugál Mestertől, a szerkesztők, ha egyáltalán hallottak valamit is harangozni róla, szalonköltőnek, burzsoá csökevénynek, nihilistának, portugál nacionalistának tartották, alteregóit nem is értették, s így, igen sajnálatosan, csak kevés Pessoa-fordítását sikerült közzé is tennie. Zárójelben jegyzem meg: az összegyűjtött versek két kötete után majd az összegyűjtött versfordítások öt kötetét szeretném előkészíteni kiadásra. Ebből az első, természetesen már az életében elhíresült, több kiadást is megérő műve, A vízi fejedelem idézéselenne a kis szibériai népek költészetének antológiája. A második a délszláv, magyar, román, cseh, lengyel, bolgár, finn, svéd, norvég, dán, izlandi, észt, lett, litván, holland, német, francia, spanyol, portugál, olasz, albán, görög és török népköltészet gyűjteménye. Míg az utolsó három a világköltészet Bogdanov által oroszra fordított, hihetetlenül gazdag, sokrétű, változatos, megejtően elbűvölő anyaga…) Ennyit elöljáróban a ciklus keletkezésének körülményeiről és nagyapám Pessoa iránti visszafojthatatlan vonzalmáról. A nagy kérdés, hogy a harmincas években egyáltalán hogyan jutott Pessoa és heteronimái verseihez? Könyvtárában, legnagyobb meglepetésemre, megtaláltam, a portugál költő első könyvét, az Üzenetet, költője meleg hangú, névre szóló dedikációjával. Az Orpheu, a Centauro, a Portugál Futurista, az Athena, a Presenca, a Contemporaneafolyóiratok több számát is felfedeztem Pessoa, Ricardo Reis, Alberto Caeiro és Álvaro de Campos verseivel. Valamint a portugál költő angol nyelven írt szonettjeit, és a szintén angolul írt, Antinous című, hosszabb költeményét, az English Poems I–II. és English Poems III. füzeteit, ma már ritkaságszámba menő kiadványokat, valamint gépiratban néhány Alexander Search és A. A. Cross költeményt… El nem tudtam képzelni, hogyan juthatott ehhez az akkoriban nehezen összegyűjthető, tényleg ritkaságnak számító anyaghoz? Aztán kiderült, hogy Eliezer Kamenezky, emigrációban élő orosz költő, még párizsi éveiből régi ismerőse, küldte el neki. (Levele és küldeménye feleleveníthette nagyapám emlékeit, ezt bizonyítja egy, a füzetben található, barátjának ajánlott verse is. Lásd ott…) A húszas évek végén Lisszabonba áttelepülő Kamenezky jó viszonyban volt Pessoával, aki előszót írt 1932-ben megjelenő verseskötetéhez, amely a küldemény igaz ürügye lehetett. Ebben az igen érdekes tanulmányban, Kamenezky verseit elemezve és értelmezve. foglalkozik a rózsakeresztesekkel is, s a mágiával, amely Kamenezkyt is hevesen érdekelte, még párizsi éveikben, rendszertelen találkozásaik során sokat beszélgethettek az okkultizmusról. Kamenezky elküldi a csomagban, saját könyve mellett, ismerve nagyapám érdeklődését az újszerű kísérletek iránt, Fernando Pessoa két akkoriban írt, és a titokzatos rózsakeresztesekhez kapcsolódó híres-hírhedett versét is (Beavatás, Christian Rosencreutz sírjánál), és egy vallásos költeményét. (Lenn az Abiegno-hegy árnyán) A verseket nagyapám akkor, vagy későbben, mindenesetre lefordítja.) Megjegyezendő, hogy az 1944-ben Szibériában kézzel írott, majd a valószínűleg amerikai útjáról hazatérve, valamikor 1980 nyarán legépelt és többször is javított változatok közötti, lényegi különbségek abból is eredhetnek, hogy közben nagyapám, forgatva az Amerikában megszerzett „zsákmányt”, a különböző nyelvű Pessoa-köteteket, biográfiákat, elmélyülhetett a Pessoa irodalomban, s korrigálhatta tévedéseit. Ez után is kérdés, hogy miért nem küldte el nekünk ezeket a verseket, akkoriban már mindent elküldött, amit egyáltalán lehetett? Valószínű, nem tartotta még késznek, teljesen befejezettnek őket, amit a gépelt változaton lévő folyamatos, lila és zöld tintával tett javításai, áthúzásai, beírásai is világosan jeleznek… Folyamatosan alakította szövegét, sejtette, hogy alighanem legkülönösebb kísérletéről van szó. Most az első versről, amely meglehetősen pontosan jelzi, miről is vall. Igen, bármennyire is különös, feltámadni érez magában egy idegent, egy idegen költőt, majd a költőtársait is, a többieket, úgy érzi, mintha albérlő lenne saját testében. Ez a hasonmás motívum újabb kibontása más szögből, más fénytörésben, s igen-igen talányosan. S valóban, nem csak egy 1944-es kalandról van szó, a benne rejtőzködő „idegen” még vissza-visszatér később is, lásd például az öregkori versei közül az Én, az idegent, vagy A kopárfennsíkot. S többször egymásra csúszva meg is fogalmazódik, hogy az ő életét valaki írja, de szeszélyének kiszámíthatatlan következményeit ő kénytelen viselni. Etc. Nem is a vers szokatlan, s nyers őszintesége, egy félig-meddig tudathasadásos állapot nyomasztó megjelenítése lepett meg, hanem mindaz, ami utána következett. A skizoid helyzet racionális, megejtő kibontása… Lehetetlen, hogy Léna nagymama ne szerzett volna tudomást a költőt kísértő Ricardo Reisről, de ha tudott is róla, miért nem beszélt nekem például erről a versről soha. És a félreértések elkerülése végett le kell szögeznem, igenis tudott róla, nagyapa néhány Ricardo Reishez írt versét igenis ismerte, halála előtt döbbenten olvasgatta újra a Reishez írt verseket, s hümmögött, de akkor sem mondhatott el mindent, azt hitte szegényke, hogy végtelen az ideje… Sok, nagyon sok itt a kutatásaim jelenlegi állásánál megválaszolatlan kérdés. A rejtély… De máris következik a reprezentatív folytatás. – Tatjána Bogdanova

 

AZ ÚT VÉGÉN

 

HOSSZÚ BÚCSÚZÁSOK II. EGY KÉJLESŐ VALLOMÁSAI

 

1. MARINÁVAL NORMANDIÁBAN

 

Egy kéjlesővel kényszerültél élni,

tudtál-e erről egyáltalán, szívem?

Téged is számtalanszor meglestelek,

ha felidézem, tán nem is hiszem.

Most, hogy áttekintek az életen,

elképesztő: ez mind én voltam egykor?

Csaltam, megcsaltak, átvertek, becsaptak,

rossz helyen éltem, rossz időben, rosszkor.

Agyamra ment, hisz meglestem, a rossz kor.

Jóvá tenni már semmit nem lehet.

Figyeltelek, amikor Marinával

a tenger homokján édelegtetek.

    Beszálltam volna? Jobb, ha elhúzok  –

    tanácsolták a dévaj démonok.

 

2. A SZÉP RUSZALKA

 

Meglestelek Szent Iván éjjelén,

amikor forgó, tüzes karikákon

szökdöstek át a lányok. Vízi tündér,

szép Ruszalka, ellobbanó álom,

átlátszó fehér lepelben forogtál

magad körül. Még nem ismertelek,

de már tudtam, sorsunk összefonták

kérlelhetetlen orosz istenek.

Megláttalak másnap a rakparton,

melletted Asztor, kóbor macskákon

járatva szemét, morogva figyelt.

Akkor még nem léptem oda hozzád.

Bámultalak. Elérhetetlen ország

voltál. Bűvölten vártam az égi jelt.

 

3. A VÖRÖS ÖRDÖGÖK

 

Tigris szemű kedvesem, lestelek,

éjjel-nappal, hatvanöt éven át,

reméltem, elűzheted a homályt,

a fejetlen, torz kísérteteket.

Nevet adva a rémek éjjelének,

a homokember is itt izeg-mozog,

itt ólálkodnak a bolsevikok,

a Nagy Mozsárban végül összetörnek.

Heréimet szögezve a székhez,

Jezsov, a gonosz törpe kivégez,

zsákot dobva fejemre, felröhög.

„Azt gondolta, megúszhatja, herceg?

Szibériában megmenekülhet?”

Felröhögnek a vörös ördögök.

 

4. AMIKOR ELKEZDŐDÖTT…

 

Meglestelek, amikor ölelkeztél

D. herceggel, szerelmünk színterén,

a tanyai ház szalmafekhelyén,

ahol engem is annyiszor szerettél.

Akkor már fél éve ismertelek,

éltél és haltál állítólag értem,

miközben nézlek, szavaid idézem,

téged már elsodor a fergeteg.

Kan kutyádnak nevezed, mint engem,

nem tudsz úrrá lenni a szenvedélyen,

rekedten hívsz, amikor belépek.

D. herceg kiszáll, átadja helyét,

izzadtan liheg, sok-sok szerencsét

kíván, és én örökre elveszek.

 

5. MENNYORSZÁG VAGY POKOL?

 

Akkor kezdődött a rettenet,

hogy egymásnak mi kevesek vagyunk,

egy harmadik kell, s akkor meghalunk,

kéjben pörögve is lestelek.

Hány férfit és nőt kábít, tehetetlen,

a belőled áradó szenvedély,

a telhetetlen nimfomán veszély,

amely örökké ott pulzál öledben.

Remélem, egyszer meghalok veled,

miközben néger nimfa kéjeleg,

hintázva rajtam, s te sikoltozol,

lelököd, és már te inogsz fölöttem,

soha véget nem érő szédületben.

Mennyország ez, vagy mégis a pokol?

 

6. ÉS SZIBÉRIÁBAN IS…

 

És Szibériában is, amikor – ámulat! –

engedtél egy vadász kérésének.

Azt mondtad jobban élvezed, ha nézlek,

s ő nyársra tűzött, mint egy bogarat.

Egy fának döntve, feltűrve ruhádat,

hátulról, üvöltve, beléd hatolt.

Nem voltam már se eleven, se holt.

Fütyülve ment el, és te felkínáltad

hörögve magad. „Mire vársz, gyere?”

S én azonnal rád vetettem magam.

Ilyen lehet a kárhozat, ha van?

Máris sodort szenvedélyed szele.

Visszafogadott hazám – az öled.

Nem tudtam, mivé lennék nélküled?

 

7. A BOSZORKÁNYGYŰRŰ

 

A földre rogyva összegabalyodtunk,

a bámulattól fel-felkiabálva,

akkor lepett meg egy vogul leányka,

hiszen nem tudta, amit mi már tudtunk,

hogy milyen lehet hármasban csinálni.

Te kíméletlen lehúztad magunkhoz.

„Ő az enyém, de neked adom, osztozz,

ne féljél, jó lesz, semmi nem fog fájni!…”

Nyaltad felmeredő mellecskéjét,

s én üvöltve vettem el szüzességét.

Sikoltozott és rám zárult öle.

Miközben nyakam szívta cápaszájad,

a lányt eperpálinkával kínáltad,

lassúdan remegve mentél hídba le.

 

8. AZ UTOLSÓ KÉRDÉS

 

Most, a Styx partján is dideregve

kérdezem: megsértettük-e a törvényt?

Mi történt velünk és miért így történt? –

tekintek visszapörgő életünkre.

A kérdés régen nem az, hogy megérte,

nem érte meg? Rossz a kérdésfelvetés!

Egymásra csúszik minden ölelés.

Szenvedélyünk a határt elérte?

Bármikor meg is haltam volna érted!

Bennem van jajongásod, nevetésed,

sikolyaid és suttogásaid.

Most hosszasan búcsúzkodva az ősztől

a régi kétely feléledve rám tör:

találhattam volna másvalakit?

 

9. NEM IS SEJTEM…

 

Nem is sejtem, ha mégis meghalok

hamarabb, mint te, mi lesz majd veled?

Ha fénysugárként ellebeghetek

és befogadnak égi vándorok,

mihez kezdesz a régi lakásban,

könyveink, csecsebecséink között?

Olvasod versem és újból pörög,

feltámad, ami volt. Örök-nyár van.

Láthatatlan is ott leszek veled.

Léna, Léna, Léna, Léna, Léna,

az l és n közt ott csobog a Néva.

Hangtalanul is mondom a neved.

    Te felnézel, tűnődve, észrevétlen

    arcom keresed a tűnő időben.

 

10. AZ ÚT VÉGÉN

 

Némán ballagok a hosszú úton.

Ne hidd szívem, hogy könnyű volt veled.

Velem sem volt túl könnyű, jól tudom.

Mihez is kezdtem volna nélküled?

Hova jutottál volna nélkülem?

Lassan tanultuk egymást, de félni,

soha nem féltem melletted, hiszen

Oroszhonban épp elég volt élni.

Égni szerettem volna, élő fáklya,

mint Szibériában ama máglya,

világítani sötét éjszakában.

Szikrázva szórni széjjel fényemet,

sírjon, lobogjon a nagy szeretet

sárga berkenyefák árnyékában.

 

Ezt a megdöbbentő versciklust csak Léna nagymama halála után találtam meg, a kéziratokat és a könyveket rendezve, az üres pétervári lakásban, ahova engem már halála előtt bejelentett! Akkor már sokat jártam haza, rendeztem a versgyűjteményt, felvettem az orosz állampolgárságot is , hogy ne vehessék el a lakást, ne menjen pocsékba a gazdag hagyaték… Egy Puskin-kötetben találtam rá, emlékszem, ültem a tomboló napsütésben a földön és megdöbbenve olvastam el újra meg újra a legépelt és gondosan javított kéziratot. A keltezés (1982. március 1–22.) jelezte, mikor készült, s azt is rögtön sejtettem, hogy miért nem küldte el. Életük legfájdalmasabb titkáról vall benne dacosan, vonzón, felejthetetlenül. Milosznak persze nem küldtem rögtön el, a gyűjteményes kötetben viszont mindenképpen helye van, s vonzódásukat egy harmadikhoz a szerelemben, s Léna nagymama különös természetét a biográfiában okvetlenül elemeznem kell. Már sajnáltam, hogy százegy esztendősen örökre elment, s nem faggathatom minderről, aztán elszégyelltem magam. Eszembe jutott, hogy az Egy éj az Alpokbanés a fiatalkori Klaudia-versek kapcsán már egyszer, tétován, merészségembe belepirultan kérdeztem valamit a „harmadikkal” kapcsolatban, mire ő gúnyosan villantva rám zöld szemét, elmesélt egy híres anekdotát. A közismerten homoszexuális Gyagilevtől kérdezte meg egyszer a párizsi állatkertben két elegáns pétervári dáma, a vízilovak medencéjénél, hogy kedves Szergej, nem tudja véletlenül, hogy kislány vagy kisfiú ez a bűbájos víziló? Gyagilev rájuk meredt, s gúnyosan válaszolta: drága hölgyeim, úgy gondolom. ez leginkább csak egy másik vízilovat érdekelhet… A ciklus nagy ívű számvetés, ha azt gondoltam, hogy a Vadonnal vége van a szembenézéseknek, évekkel később rájöhettem, hogy ismét tévedtem, de ha ezt a ciklust nem is küldte 1982 tavaszán, postázott más verseket, bizonyítva, hogy amíg él – ír. Nem lehet vége. – Tatjána Bogdanova

 

Bogdán László fordítása




.: tartalomjegyzék