Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Február
2019 - Január
2018 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Szeptember
Elek Tibor

Befogadni vs. elviselni

A Balla Zsófia által vizsgált téma-együttes három eleméből (költők-írók lakóhelyváltása, az új közeg költészetükre gyakorolt hatása és a költők, életművük új közegbe való integrálása) leginkább csak a harmadikról akartam szólni, mivel ez évtizedek óta engem is foglalkoztat, sőt, lehetőségeimhez mérten, tevékenyen részt is vállalok benne, de a szerző költői munkássága iránti minden tiszteletem ellenére, szükségesnek vélek néhány kérdőjelet tenni gondolatrendszere egészének ellentmondásai, és néhány konkrét megállapítása mellé is.

Mindjárt a kiinduló tétele mellé például, hogy ez a problémakör az elmúlt száz évben meghatározta volna „az összetett magyar irodalomról való közgondolkodást”, ráadásul úgy, hogy nyíltan nem is lehetett róla beszélni. Egyrészt voltak, nem kevesen, akik nyíltan beszéltek róla a két háború között is, a hetvenes-nyolcvanas években, s azóta még inkább, miközben ez korántsem határozta meg a közgondolkodást, még az irodalmi közgondolkodást sem. Balla Zsófia azt írja, arra az irodalomra gondol (csak!), amelyet a Nyugat alapozott meg, az Újhold köre örökített tovább, s evidenciaként állítja: „ehhez tartoznak kortársi irodalmunk legjelentősebb vonulatai és legértékesebb művei és alkotói”. Ez a kijelentése a későbbi, kánonellenes gondolatmeneteivel sajátos ellentmondásba kerül. Ugyanis ezen „evidenciát” az előző évtizedek kánoncsinálói formálták meg, s akár egyetértünk vele, akár nem, bizonyos, hogy jelentős, értékes műveket, életműket kirekeszt a Balla által használt „összetett magyar irodalom” fogalmából, miközben ő maga épp ez ellen érvel. Úgy véli: „a kánon nemcsak kiemel, hanem határol is. Aki szempontjain kívül esik, azt még kismesterként sem igen tartják számon. A kánonképzés hibája az, hogy világunk üres celeb-imádatához idomul, és sokszor rossz ízléssel kötelezően tisztelendővé üt bizonyos életműveket (ez néha csak aránytalan túlértékelésből fakad). Ennél még nagyobb baj az, hogy a kevesebb önérvényesítésre képes, ámde nagy értékű életművek kirekesztődnek, másrészt az, hogy lehetetlenné válik az árnyalatok észrevétele, a sokféleség felismerése a kánonon kívüli értékvilágban. De a kánonsulykolás legsúlyosabb vétke az, hogy láthatatlanná teszi a mozgó értékekben kifejeződő eleven irodalmat. (…) A kanonizálás rögeszméje és csak keveseknek gyümölcsöző gyakorlata ugyanúgy működik, mint a mai magyar iskolarendszer, amely a szegények számára lehetetlenné teszi az osztályváltást, a tehetség és tanulás révén történő fölemelkedést. (…) Nem lehet ugyanis egy-ügyű irodalomban nagy írónak lenni. Nem az a kívánalom, hogy másodrangú szerzők nyomuljanak a legkiválóbbak helyére, hanem az, hogy az első sorban állók árnyékában is észre lehessen venni a rejtettebb törvényű értékeket. Nem a hamis egyenlősdi mellett érvelek, hanem az irodalom latin-amerikanizálódása ellen, amelyben csak koldus és királyfi létezik.” Mindezzel én is egyet tudok érteni (kritikusként, szerkesztőként ennek szellemében igyekeztem dolgozni mindig), de akkor ezt érvényesnek kell tartanunk a múltra vonatkoztatva éppúgy, mint napjainkra. S talán ideje lenne már leszámolni az egyetlen érvényes kánon fogalmával, hiszen nyilvánvaló, hogy egy időben különböző kánonsorok futhatnak párhuzamosan egymás mellett. S ha a tankönyvekben, különböző intézményekben elkerülhetetlenül megformálódik is egy immár remélhetőleg összmagyar, nemzeti irodalmi kánon, akkor azt pedig kívánatos lenne, az ideologikus elvárások helyett, plurális értékszemléletre alapozni, amit én (is) már régóta sürgetek.

A Nyugatot és vélt vagy valós örököseit máig piedesztálra állító, mások létét, értékét el nem ismerő irodalomszemlélet mögött pedig éppúgy fel lehet fedezni ideologikus elvárásokat (például valamiféle liberális értékvilágét, jóllehet annak a tolerencia is része kellene, hogy legyen), mint ahogy Balla Zsófia a népies irodalmároké mögött ideologikusságot feltételez, sőt, ami miatt kárhoztatja őket, és munkásságukat negligálja. Miközben korábban megemlíti, hogy a Nyugat nagyjaival mérhető két háború közötti, jeles erdélyi magyar költők, írók „mintha mindenestől a népiesek hitbizománya volna (a baloldali Korunkkal, amelynek József Attila is munkatársa volt és az erdélyi avantgárd-dal együtt).” Ezek szerint mégsem az ideológiai szempont vezérelte őket a két háború közöttről írva. S ez akkor érdemük nekik, vagy fogyatékosságuk? S tehetnek ők arról, hogy a más szemléletű irodalmárok leírták a határon túliakat? Kicsit olyan ez, mint amikor a politikában egyes értelmiségiek azért kárhoztatják a jobboldalt, hogy kisajátította az ún. nemzeti ügyek képviseletét. Hát a baloldalt ki akadályozta meg abban, hogy maga is részt vállaljon belőle?

Balla Zsófia azt írja, mindig akadnak kivételes írók, irodalomtörténészek, akik figyeltek az erdélyiekre is, pl. Nemes Nagy Ágnes, Vas István, Lengyel Balázs, Domokos Mátyás, Lator László, de ez önmagában nem elég az utóélethez. Ha viszont mellettük Ilyés Gyula, Csoóri Sándor, Görömbei András, Pomogáts Béla, Szakolczay Lajos, Márkus Béla, Bertha Zoltán, Pécsi Györgyi és társaik munkásságára is figyelt volna az elmúlt évtizedekben, talán a fogadtatást illető hiányérzete is kisebb lenne. Csakhogy ő hangsúlyozza az esszéjében is, hogy nem kívánja „a népi tábor szerzőit és könyveit tárgyalni, mert recepciójuk többnyire erősen ideologikus, (…) sok kirekesztő elemet tartalmaz, amelyet mély politikai előítéletek szőnek át”. Lásd fennebb, hogy mennyire! Balla Zsófia szerint a népiek tevékenységének az eredménye, hogy „a magyar közösség jobbára csak Sütő Andrást, Kányádi Sándort és Szilágyi Domokost ismerhette mint nevezetes erdélyi írókat. Lehet, hogy ők szálfák, de sokáig nem látszott tőlük az erdő (pl. Székely János, Panek Zoltán, Deák Tamás, Szabó Gyula, Bálint Tibor, Bodor Ádám, a névsor hosszú).” Véleményem szerint épp ellenkezőleg: többek között a fent említetteknek köszönhető, hogy a „szálfákat” egyáltalán megismerhette a magyarországi olvasóközönség, de az is, hogy mellettük az „erdő” fái is többnyire méltó hazai recepcióban részesültek az előző évtizedekben (Bálint Tibor prózája például már huszonöt évvel ezelőtt monografikus feldolgozást kapott Bertha Zoltán tollából, még a Kortársaink sorozatban). De ismételten kérdezem, ki akadályozta meg a nem népieket abban, hogy maguk is alakító módon részt vegyenek a hazai befogadás segítésében? „Tagadhatatlan, hogy sok olyan nagyszerű író és értelmező munkálkodik a népi irányzatok körében, aki szakmai és erkölcsi szempontból feddhetetlen. Lehet, hogy ez a többség.” – írja Balla Zsófia, de azt is, hogy idegenkedése mégis az egésznek szól, mert a népies tábor, szerinte, nem a nagy szerzőket („Kóst, Dsidát pl.”) emelte zászlajára, hanem a szélsőségesen politikaiakat, és nem tiltakoztak képviselői Wass, Tormay, Nyírő politikai rehabilitációja ellen. Kár, hogy ilyen előítéletek fogságában van Balla Zsófia, mert ugyan lehet, többen vitatnák azt, hogy mérhető-e a két háború közötti erdélyi szellemi kulturális, politikai életben nagyon fontos szerepet betöltő polihisztor Kós Károly figyelemre méltó drámaírói és prózaírói tevékenysége a legnagyobbakéhoz, például a Balla által nem említett Tamási Áronéhoz. De olyan mérvadó, „népies” irodalomtörténészt én nem ismerek, aki „szélsőségesen politikaiakat” emelt volna zászlajára, vagy akár a Balla által olyannyira preferált Áprily, Jékely, s pláne Dsida elé helyezné Wass líráját, miközben olyanokat igen, akik évekkel ezelőtt figyelmeztettek a kultuszok hamisságára, Wass költészetének alig értékelhető voltára, vagy arra, hogy Nyírő prózájánál a Tamásié értékesebb, jelentősebb. Végül megállapítja Balla Zsófia a népiek tevékenysége kapcsán, az előbbiekkel ismét sajátosan ellentmondásosan, hogy munkájuk „nyomán, sajnos, nem változott meg érzékelhetően, lényegesen a helyzet. (…) És tagadhatatlan, az utóbbi évtizedekben nem náluk volt a paradigma kulcsa.” Hát akkor…? Amit tettek, akkor, gyalázat volt vagy érdem? – hogy a mindkettőnk számára kedves Székely János egyik versfordulatával éljek.

Balla Zsófia az asszimiláció és az emancipáció szempontjából kiemelkedő 1867 utáni évtizedekkel összevetve kérdezi: „van-e ehhez hasonló befogadási törekvés vagy erő ma a magyar kultúrában? Képes-e irodalmunk nemcsak befogadni, de magába lélegezni a más tájakról, más kultúrákból, nyelvi hagyományokból érkezőket? Vagy legalább a magyar nyelvűeket?” S mondanivalójának lényege az, hogy nincs, nem képes, hogy „vágyaik földjén többnyire idegenként tekintenek rá”. Vannak kivételek, akiket megbecsülnek, mint például őt, akit a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia is tagjai közé fogad, de ő a többségről beszél, „akiket nem tartanak számon, vagy külön tyúkudvarba utalnak. Írói hatásuk nincsen, életművük nem épül be a magyar irodalomba. Vagy tehetségük az íráskedvükkel együtt apad el.” Az én tapasztalatom szerint, bár ez is előfordul, mégis inkább az ellenkezője igaz, a Balla Zsófiáé mellett számtalan példát láthatunk erre a Bodor Ádámétól, a Szőcs Gézáén, Bartis Attiláén, a Dragomán Györgyén át, a Potozky Lászlóéig. Balla Zsófia (a saját szempontjait is kicsit összezavarva) néha bekapcsol a példatárába jelenleg is Magyarország határain túl élő alkotókat, de még rájuk gondolva is az ellenkezője az igaz ma már, részben az említett népies irodalmároknak, részben a rendszerváltozásnak, s az azt követő társadalom- és kultúrpolitikai fordulatnak köszönhetően. Hogy nem mindenki tud igazán beilleszkedni, hogy nem mindenkit sikerül integrálni, a kánon, kánonok élére helyezni, az valahol természetes, és nem feltétlenül a befogadói közeg hozzáállásán múlik, hanem egyéb, itt most nem említett esetleges tényezők mellett, sokkal inkább az érkező civil személyiségén és alkotói természetén, művészete összetevőin. Ebben a kis-nagy magyar irodalmi tengerben pedig sokkal könnyebb elveszni, mint a kisebbségi tengerszemben (hogy ne írjak kacsaúsztatót, a tyúkudvar mintájára). Egyébként pedig nincs olyan idetelepült vagy határon túli íróbarátom, ismerősöm, aki elégedett lenne az ő itteni fogadtatásával, megbecsültségével, de ha jobban meggondolom, magyarországi sincs, sőt, ha még jobban meggondolom, én is elégedetlen vagyok a magaméval.

Balla Zsófia a bevándorlók irodalmának három olyan vonásáról értekezik hosszan (tájbeli és történelmi kötődés, az új közegben ebből származó otthontalanság, a magyarországitól elütő nyelvhasználat, a hozott életgyakorlat különbözősége), amelyet, szerinte, tartózkodással, elutasítással fogad az itteni szakmai és olvasói nyilvánosság. A feltevéseit azonban nem tudja meggyőző bizonyítékokkal alátámasztani. Tapasztalataim szerint nem is helytállóak, inkább az ellenkezőjük igaz, örömmel fogadjuk mindezt a hozzánk érkezők irodalmában, nem tudok róla, hogy bárki „mint ingerlő ajándékot, ki akarja iktatni”. Ha egyes kánonformáló igényű irodalomtörténeti monográfiákban (például a Balla által említett Kulcsár Szabó Ernőében, Gintli Tibor–Schein Gáboréban) nem szerepelnek Áprily, Jékely vagy mások, akkor annak legkevésbé sem ez lehet az oka.

S ha a hozzánk érkezőben mégis otthontalanság-, idegenségélmény ver gyökeret, akkor az is inkább hozott „termék”, nem az itteni közegellenállás eredménye, nem mi tekintünk idegenként rá, ahogy maga Balla Zsófia is elismeri: „De, mint az otthoni idegen hazában, itt sem létezünk egészen. Az akaratlan idegenség forrása éppen az, ami a költői önazonosság része: a táj, a nyelv, a szokások, a hagyományhoz való viszony.” Mint ahogy azt is elárulja akarva-akaratlan (s nem is csak a saját verspéldatárával), hogy bármennyire hangsúlyozza, nem a maga, hanem mások ügyéről szól itt, valójában egy mélyen személyes alkotói gondjáról tesz vallomást, a rilkei példa sajáttá applikálásáról: „Az, hogy miként válhat magas költészetté táj-tapasztalat, nyelvi elszigeteltség, életgyakorlat és nézetrendszer, az mintaszerű erővel Rainer Maria Rilke költészetében mutatkozik meg.” Mint ahogy a „létezés elviselhetetlen terhének, a kiszolgáltatottságból eredő félelemnek az elviselése” is. S mindennek magasrendű, Balla Zsófia-i esztétikai megformálása például az esszé végén beidézett, az általam főszerkesztőként jegyzett Bárka 2014/5. számának élén, még a költő kézírásában közölt, gyönyörű, A szünet csodája című vers. S amíg a költő ilyen verseket ír, bár szóvá tettem, mert hozzászólásra kértek, valójában mit se zavar engem, hogy akadémiai beszédében a fent említett ön-ellentmondásokkal, és előítéletekkel fogalmaz, netán olyan még meg sem említett makacsul továbbélő téveszme jegyében alkot(ott), mely szerint Trianon után „Megváltoztak a kisebbségi irodalom feladatai és témái: olyan súlyok nehezedtek rá, amelyek agyonnyomni látszottak a tisztán művészi célokat. Egyszerre kellett a lelket tartani egy kisebbségben, a kinnrekedtekben, és képviselni az elvont szépséget, a legmagasabb esztétikai eszményeket és erkölcsöt.” Az én olvasói és irodalomtörténészi tapasztalataim szerint az igazán tehetséges alkotók esetében a közösségi terhek soha nem tudták agyonnyomni a művészi célokat, ellenben volt idő, hogy megtermékenyítették őket, magasrendű alkotások létrehozásához segítették, merthogy a legmagasabb esztétikai eszmények sem voltak soha elválaszthatók az erkölcstől, aminek a másokért, a közért való cselekvés éppúgy része lehet, mint az egyéni szabadságtörekvés és/vagy a létezés terhének méltósággal történő elviselése.




.: tartalomjegyzék