Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Szeptember
Zsidó Ferenc

Megszelidíthető neuralgiák?

– Vida Gábor: Ahol az ő lelke

 

Szép és veretes, ugyanakkor ellentmondásos Vida Gábor Trianon-regénye, az Ahol az ő lelke. Persze, már itt a legelején, a meghatározásnál gondban vagyunk, mert a könyv berzenkedik a „Trianon-regény” meghatározás ellen. Mert hát nem szól sem a háborúról, sem a békediktátumról/országváltásról, hanem kisemberek sorsán keresztül érzékelteti az utolsó békeév lágy nosztalgiáját, majd a veszteség melankóliáját, rezignált beletörődését. Ennek a könyvnek a hangulata a legfontosabb, meg a képei, színei: a coloure locale. Ebből a könyvből alig tudunk meg valamit a háború utáni erdélyi helyzetről, s az is inkább alulnézeti mítosz, összeesküvés-elmélet, de tökéletesen átérezzük, hogy mit éreztek akkor az emberek, és hm…, azt is, hogy mit érez a narrátor. És ezzel el is jutottunk a könyv neuralgikus pontjaihoz. Hogy a primér történet mellett túl sok itt a szentencia, az esszéisztikusan kifejtett gondolat, sokszor úgy érezzük, a szerző meg akar győzni valamiről. Ami egyébként lehet, hogy teljesen helyénvaló, de a meggyőzni akarás gesztusát akkor sem mindenkinek veszi be a gyomra. Nézzük például a dőlt betűkkel szedett szerzői előszót, melyben Vida tisztázza, hogy mit gondol ő az egész trianonosdiról: „ (…) miért hagytuk elveszni Erdélyt, a félreértések elkerülése végett röviden kijelentem, hogy nem volt rá szükségünk, és azért nem kapjuk vissza soha többé, mert úgysem tudnánk mihez kezdeni vele.” Erős felütés, nemde? Provokatív, ráadásul szerencsétlen módon beszűkíti az olvasatot. Szerintem felesleges is – magából a történetből úgyis kiolvasható mindez.

Na, de ezzel túl is vagyunk a nehezén, beindul a kerekre szabott (bár szekvenciális) történet, s ahogy egyre jobban belemelegedünk az olvasásba, még ezt a durva felvezetőt is hajlamosak vagyunk megbocsátani a szerzőnek. Mert ez bizony Vida Gábor legszebben megírt könyve. Plasztikus, erőteljes, szépen gördülő mondatokkal. A stílus a könyv folyamán még egyre csiszolódik, a végére pedig már tényleg tűzijátékosan gyönyörű, tablószerű. Nem is értem, hogy aki ilyen szép képeket képes alkotni, hangulatot teremteni és történetet kifundálni, az miért ragadtatja el magát efféle kiszólásokra, explicit véleményformálásra. A történetet elvileg egy kívülálló narrátor meséli el egyes szám harmadik személyben, de olykor bevonja önmagát, átvált mi-beszédbe, kibuggyan féltett gondolata. Például: „… a románok az Ogyesszától a Tiszáig hitték a maguk országát, a szlovákok Pozsonytól Nagyváradig, a szerbek Nistől Bécsig, az osztrákok Passautól Brassóig, a németek Brüsszeltől Moszkváig – mi magyarok pedig azt gondoltuk, hogy nem akartunk bántani senkit, nem is győzött le senki, de hiszünk az igazságos békében, s legyen kijáratunk valamelyik közeli tengerre…”

E kijelentés jól feltárja a Trianon-szindróma rákfenéjét, nemzetkarakterológiai jellemzésnek se kutya, ugyanakkor némi távolságtartó (ön)irónia is van benne, tehát egy esszében bomba-mondat lehetne, a regényt azonban kissé „megnyomja”. Mintha túl régóta foglalkoztatta volna szerzőt ez a téma – elméleti síkon, s ezért a történetírás menetében képtelen szabadulni elméleteitől. Pedig, és ezt újra hangsúlyoznom kell, itt egyébként egy kiváló történetet kapunk! Először is van két szerelmi szál, mely keretbe foglalja a könyvet: Werner Sándor honvédhadnagy szerelme Kladovka Mária színésznő iránt; és fiuk, Werner Lukács szerelme Dániel Klaudia, egy elvált kolozsvári asszony iránt. Werner Sándor egy párbaj után lemond szerelméről egy báró javára, aki azonban vállalja, hogy életjáradékot fizet a gyermeknek. Werner Sándor hazaköltözik a Székelyföldre, fiát Marosvásárhelyen, majd Kolozsváron taníttatja (az nem fejezi be a teológiát, viszont összebútoroz a kétes hírű Dániel Klaudiával). Idősb Werner nyughatatlan természet, kisüti, hogy Amerikába kellene menni, mert ott kifizetődőbb az erdőkitermelés, s úgy tűnik, hogy hosszasan ellenkező fiát is sikerül meggyőzni. Elmennek Fiumébe, hogy hajóra szálljanak, itt azonban Lukács találkozik a báróval, s váratlan elhatározással elkíséri Afrikába egy szafarira. Míg elefántra vadásznak, kitör a háború, s amire ő ellenséges állampolgárként haza tudja ügyeskedni magát az angol gyarmatról, addig Budapesten már ott vannak a románok. Közben az apja megjárja Amerikát és kiábrándultan tér vissza, csalódásában visszalépik a hadsereg kötelékébe, és az ellenállás egyik szervezőjévé válik. Lukácsot visszahívja a szíve Kolozsvárra, közben megtörténik az impériumváltás, Lukács megpróbál alkalmazkodni a megváltozott valósághoz, s lassan megérti, hogy nem is Klaudia miatt kellett neki visszatérni (ő különben is időközben gyermeket szült festő-barátjának), hanem valami más, mélyebb és örökebb miatt, amit talán úgy hívnak, hazaszeretet. Nem kell megijedni, ez így nincs kimondva. Csak az, hogy nincs jobb annál, mint meginni valamit a kolozsvári New Yorkban, aztán csak álldogálni a Mátyás-szobor előtt…

Igen, a hazaszeretet így, ilyen áttételesen fejeződik ki a könyvben. Egy másik passzusban például: „Aki sokat járja ezeket a behavazott erdőket, abban valamely titokzatos hatásra felerősödik a késztetés, hogy nemet mondjon, és ellene szegüljön az övénél nagyobb erőnek és akaratnak.” Az erdélyi táj jellemformáló erejéről beszél itt Vida.

A befejezést egyébként talán másmilyenre várnánk (de nem baj, hogy nem teljesül az elvárás). A regényben több ponton elhangzik, hogy az ember csak ott halhat meg, ahol az ő lelke. Werner Lukács például haláltusáját vívja Afrikában, miután elkap valamilyen egzotikus betegséget, de egy néger guru azt mondja, nem halhat meg, mert nincs itt a lelke. (Mintha egy Tamási-áthallás volna, nem? Persze, Vidánál egészen másként tételeződnek a dolgok, mert Tamási életről és otthonkeresésről beszél, Vida pedig a meghalás lehetőségéről). Így a mű végén ifjabb Werner meghalni jön Kolozsvárra: mert itt a lelke. A veszteség melankóliájának betetőződése ez: itt már csak meghalni érdemes – de azt legalább lehet… Aztán nem teljesülnek a meghalások sem, a könyv nyitva marad: a megváltozott körülmények között olyasfajta cinizmus lesz úrrá az emberen, ami tán a halniakarást is kiöli belőle…

Szép és magával ragadó olvasmány a Vidáé. A narrátor fokozatosan talál magára, így a szöveg nem kifárad, mint az efféle nagyon kifundált sztoriknál lenni szokott, hanem egyre szebb és izgalmasabb lesz. Az első negyedben még az volt az érzésem, mintha a szöveg eredetileg egyes szám első személyben íródott volna, Werner Sándor nézőpontjából, s valamilyen meggondolásból utólag átdolgozta volna a szerző egyes szám harmadik személyűvé: amint erre már utaltam, túl sok a kiszólás, túl sok a somma. Külön-külön mind jók, de együtt „túl erősek”. Például: „Marosvásárhely város akar lenni mindenáron, Kolozsvár szinte város lesz, de valami örökre hiányozni fog belőle, Váradon pedig érezni, hogy van jövő.” A teológiai eszmefuttatások is minduntalan felbukkannak (ifjabb Werner teológusként ír egy könyvet, melyben azt fejtegeti, hogy Istennek valójában két fia volt). Ez a motívum Afrikában is előjön, ahol Werner Lukács keresztény misszionáriusok közé kerül: „Ha Isten teremtette a rosszat, akkor nem teljesen jó, ha meg nem ő teremtette, akkor nem mindenható.” Ez az Afrika-szál egyébként lóg egy kicsit a levegőben, nem elég hiteles az, hogy az apjával miért nem akart kimenni Amerikába, anyja szeretőjével, az őt pénzelő báróval viszont miért megy el „csak úgy” Afrikába. Talán azért, mert Vida nem háborús regényt akart írni, így „kimenthette” hősét a frontról, viszont utólag ráruházhatott egy adag lelkifurdalást, ami csak növelte benne a veszteség melankóliáját, hogy „ellógta a háborút, amelyben másfél millió magyar katona, és az egész ország elveszett.”

A könyv legerősebb része az, amikor a román valósághoz alkalmazkodó Lukácsot látjuk az 1920-as évek Kolozsvárján. Itt a szerzőnek sikerül maradéktalanul tárgyilagosnak és precíznek maradni, bár némi ironizálás van a románok győztek vagy nyertek témában, mint ahogy azt is megtudjuk, hogy az anyaország kifejezés a román: a patria muma tükörfordítása. Sok minden gyönyörűen klappol a könyvben: a nevek, a helyszínek, a korabeli Kolozsvár (és Vásárhely) hangulatának visszaadása; az elegánsan, érzékenyen megrajzolt szerelmi történet(ek), a festő-barát életútja, mely részben ellenpontja, részben visszhangja a Lukácsénak… Szép rajzolatúak az emberi relációk: az apa-fia kapcsolatát bensőségesség jellemzi, tabutéma csak az anya van (ifjabb Werner anyakeresése pedig felér egy pokoljárással). Az apa szerelmi ügye más irányba mutat, mint a fiáé: ő féléletnyi ficánkolódás után, a vesztes háború ürességében végül összeköltözik a megfakultan is gyönyörű színésznővel (az egyetlen igazi beteljesülés a műben), Lukács azonban lemond (?) szerelméről festőbarátja javára. Klaudia, a számára nyomasztó Kolozsvártól szabadulva, Budapestre költözik. Érdekes, hogy ami Lukács számára az otthon, az érték, az Klaudia számára gúzs; ennyire relatív minden ebben a regényben. Pedig Lukács is érzékeli, hogy ez a Kolozsvár nem ugyanaz, mint amit négy évvel korábban otthagyott, ennek ellenére ő így is szereti, mert… csak).  A töredékesség és beteljesületlenség bizonyos értelemben minden emberi sorsot és kapcsolatot jellemez a regényben, nem csupán a főbb alakokét, hanem olyan epizódszereplőét is, mint a háború után elkallódó román katonatiszt, Teophil Savin, vagy a Klaudiáék kolozsvári házába bekvártélyozott román őrmester és családja.

Igen plasztikusak a Budapest román megszállásának képei is, ahol aztán egy bűnügyi szál is előbukkan: mint utólag, Kolozsvárra hazaköltözve megtudja, Lukácsot gyilkossággal vádolják. Hogy kitisztázza magát, egészen Galacig leutazik (itt, a Dunánál lakik Teophil Savin, aki neki alibit adhatna). Izgalomból, váratlan fordulatból nincs hát hiány Vida regényében, ezek többsége jókor és jó helyre van pozícionálva. Épp ezért is nehezen érthető – és ezt újra és újra szóvá kell tennem –, hogy miért van szükség ilyen hátborzongató kijelentésekre, mint az alábbi is, melyből talán (?) az derül ki, hogy a narrátor értelmezése szerint Trianon (?) nem csupán Erdély és a többi elcsatolt országrész vesztét jelenti, hanem az egész Magyarországét: „Werner Lukács tudja, sosem akkor hal meg Magyarország, amikor ezt valaki megállapítja, de hogy pontosan mikor halt meg, azt már soha senki sem fogja kideríteni.”

Ez a kijelentés amúgy csak variálja, árnyalja azt, ami a könyv elején, előszó-szerűen jelenik meg. Ott úgy tételeződik, mintha nem volna szerves része a regény szövegének, csupán ráhangoló (vagy elriasztó?) volna. Itt ez a változat azonban benne van a szövegtestben. És ez az emotív következetlenség (?) zavaró.

Úgy gondolom, hogy ezek nélkül az erős kijelentések nélkül jobb könyv lenne a Vidáé, ezek nélkül talán a könyv fogadtatása is pozitívabb lett volna, pontosabban fogalmazva: nyitottabb fogadtatásban részesült volna. Tudjuk, Trianon kapcsán oly sok a prekoncepció, hogy sokan vannak, akik úgy gondolják, még egy rendet kérnek. Egy jó történetet viszont arról a korról igen! Hisz oly kevés mű íródott erről az időszakról! (Épp ellentmondásossága, koncepciók által terheltsége miatt). Vidának kezében volt a tudás, az ihlet, hogy egy jó regényt írjon erről a témáról, ami kicsit helyre teszi bennünk a dolgokat. Már említettem „prekoncepciómat”, muszáj visszatérnem hozzá: gyakran tört rám az a benyomás az olvasás során, hogy Vida annyit foglalkozott a témával (történelmi regénynek nem nevezném, de hogy sok könyvtárazás, olvasgatás előzte meg az írást, az nyilvánvaló), hogy túlburjánzottak teóriái, felismerései, és ezeket képtelen volt nem megírni. Pedig tudjuk, a szépírónak nem teóriákat kell gyártania, a felismeréseknek pedig a befogadóban kell megszületniük. Ezek nélkül kerek egész volna, egy nagy mű. Ezek azonban szétfeszítik.

De én még így is szeretem! Mert – hiszen erről sem árt beszélni – bizonyos szempontból tiszteletre méltó Vida merészsége, hogy világosan leszögezett olyasmiket Trianon kapcsán, amiket egyébként minden magyar olvasó evidenciának gondol, csak hát már nem kíván beszélni róla, mert minek. Vida úgy fogalmaz, hogy nincs minek, de úgyis beszélni kell róla. Ezzel provokál. Aztán, hogy ki hogyan veszi fel a kesztyűt…

(Ezennel abba is hagyom ezt a méltatást, mert már nem a könyvről írok, hanem annak hatástörténetéről, fogadtatásáról. Mert a Vida által /is/ izgatóan felvetett neuralgiák elterelik figyelmem a történetről, a gyönyörűen megírt tablókról. Nos, hát ezért veszélyesek az ilyen izgató neuralgiák. Úgy tűnik, az irodalom se tudja megszelídíteni őket. Pedig a Vidáé szép próbálkozás, meg kell hagyni!)

 

 

* Az  irodalomkritikát a szerző Schöpflin Aladár ösztöndíjas program keretében írta




.: tartalomjegyzék