Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Szeptember
Kovács Flóra

Térképzet

Vida Gábor Ahol az ő lelke című regénye tematikai szinten érzékeny területet talál magának az első világháború előtti és utáni állapotokban. A regény alapvetően két férfialakra koncentrál: az apára, Werner Sándorra, aki régen a Székely Hadosztály tisztje, térképész volt, és a fiúra, Lukácsra, aki pedig Kolozsváron tanult, majd Afrikában kötött ki, míg ismét visszakerült Kolozsvárra. Vida nagyon jó metaforahálót választ, amikor úgy dönt, hogy az átíráson/átrajzoláson keresztül mutatja be e korszakot. Ezt úgy tudja megtenni, hogy a képnek, pontosabban a festménynek és a fotónak, továbbá a térképnek a jegyeit egymás mellé helyezi, s gazdagítja az írás és a zene átformálásaival. E sajátosságok mögött maga az emlékezés, illetve az elmesélhetetlenség húzódik. Vidát eddig is foglalkoztatták az előbbiek, elég csak az előző kötetére, A kétely meg a hiába címűre (Budapest, Magvető, 2012.) gondolni, jóllehet ott az egyéni emlékezetre összpontosított markánsabban.

Az Ahol az ő lelke Werner Sándora nem egyszer hangsúlyozza, hogy térképre csak annak van szüksége, aki nem tudja az irányt. A nehézséget azonban az okozza, hogy a térképek elszenvedik az átírást („de van olyan térkép, amelyen itt ered a Nílus egyik ága”, „és berajzolt pár tavat a térképre”, 107., 110.), sőt egy szélsőséges eset is létezik: felvetül, hogy a térképeket használó egyik tudomány ugyancsak megváltozhat elemi egységeiben („aztán majd egyszer elindul haza, át a Nílus forrásvidékén, át a Szaharán egészen a Földközi-tengerig, hacsak meg nem változott azóta a földrajz egészen”, 123.). A térképek átrajzolásának felmérhetetlen következménye, hogy már a segítségükkel sem lehet megállapítani az egyén térbeli elhelyezkedését. A Vida-regény finoman, de nyilvánvaló módon a határátrajzolások individuumban való lecsapódásait érzékelteti. („Most itt mindenki menekül, mert nem tudja, hova, ez a legrosszabb fajta menekülés, amikor nincs előre meg nincs hátra, de úgy van, fiam, hogy én ezt a Magyarországot kiterített térképnek látom, ha csak a szememet lehunyom, nem jó a látvány most, meg semmi nem ott van, ahol látszik, ezt nevezik a térképészek beláthatatlan föld effektusnak, de ha elindulsz, és azt mondod, hogy tíz lépés erre meg egymillió arra, akkor éppen ott vagy, ahol gondolod”, 199.) Lukács Kolozsvár átrajzolásaihoz tér vissza állandóan, hiszen ennek a városnak a nyomai erősen íródtak az emlékezetébe („A Szent Mihály-templom tornya nem látszik, de tudja, hol van”, 23.), ezt a várost oly nehéz elhagynia (az indulás pillanatában a szédülés elfogja, így mintegy a teretlenítés elszenvedésének képe lelhető fel), továbbá ennek a városnak a legismertebb szobrát és terét kísérli meg újra és újra sikertelenül átrajzolni barátja, Bartha. A sikertelen szoborátformálások szembesülnek a szobor tanúsító létével, vagyis a szobor emlékezést előidéző, azaz emlékeztető funkciójával. Bartha Klaudiát akarja befesteni a szoborcsoportba és a térbe, ezt viszont nem képes megvalósítani, hát visszatérően nekikezd. A szoborhoz túl sok mítosz és rituálé kötődik, így mintha Bartha sem óhajtaná igazán a szobrot átformálni, hiszen ez esetben a mítoszt és a rituálékat írná át, sőt talán meg is szüntetné. (Ezek majd be is következhetnek, ám a szereplők időt-nem-ismerése vezethet olyan értelmezéshez, amely arra irányul, hogy a regény alakjai az idő átírásait és ezek működési módját nem vezetik le.) A szobor mellesleg a hozzá kapcsolt mítosz révén olyan erővel rendelkezik, amelyre a válasz Lukács számára az apja mozdulata, ugyanis a fiút álmában a szobor úgy ragadja meg, mint később az apja: „mégiscsak igaz lehet, amiről annyit beszéltek, hogy időnként leszáll a szobor, nem csak Jókai találta ki az egészet, nagy nehezen oldalt pillant, egy vaslemezes kesztyűbe bújtatott hatalmas kéz fogja a vállát, az olyan nehéz, össze is roppanthatná a csontjait, semmi se maradna belőle, jobb is volna talán, próbál jobban hátrafordulni, de a kéz nem engedi…”, „Van valami félelmetes ebben a szorításban, rosszabb, mint az álomban ránehezedő vaskéz, mert ez nem nagy, de csontos, nem hideg és fémes, de erős, és valahonnan egész ismerős […] egyetlen embernek van ilyen keze, és most azt fogja kérdezni, hogy: miért jöttél vissza, Lukács fiam? […] Werner Sándor leül vele szembe” (188., 192-193.). Vida a váll szorításához a könyv utolsó soraiban a humort és vele együtt az iróniát köti, hiszen Bartha ugyanúgy ragadja meg Lukácsot, mint előtte az álmokban a szobor alakjai, majd a vendéglőben az apa.

Az emlékeztetés az átírással, átrajzolással összekapcsolva feltűnik a fényképek kapcsán is. A legmeglepőbb az, ahogyan Lukácsot az anya, Mária a róla való fényképre emlékezteti, amelyet pedig az apa nézegetett a fiú gyerekkorában. Itt tehát az alak emlékeztet a fényképre, s nem fordítva: „csak egy fényképre emlékezik, amitől apa állandóan sóhajtozott, és ami olyan titokzatosnak hatott a hosszú, végtelennek tűnő ratosnyai éjszakákon.” (78.) A kétértelműség meghúzódik e részletben, az viszont megállapítható, hogy a fiú mindenképpen csak a fényképre emlékezik. Ezt a fényképet vitte egy alkalommal festő barátjához, hogy fesse meg róla az anyát, ugyanis azt hallotta, hogy a festmény többet árul el mindig, mint egy fénykép. Bartha azonban csak Klaudiát tudja ábrázolni, s ezt elfogadják mindketten, még alakítanak is a képen Klaudiához viszonyítva, ha már így sikerült. A Steiner Izabelláról készített fotó ellenben már egyértelműen az emlékeztetés és a tanúsítás funkcióját látja el, megállapítható belőle, hogy létezett a lány (a könyv adott passzusa szerint remélhetőleg létezik is [142.]). Ezt a jegyet az képes tompítani, hogy egy álmában Lukács a szemcsézettséget, vagyis az elmosódottságot társítja a fényképhez (113.); emellett az apjával való egyik beszélgetés alkalmával a fényképek perspektívát kihasználó játékát, így az átírást húzza alá (13.). A hibás és helytelen átírást Az Ahol az ő lelke éppen csak említve a Chopin-etűdök rossz játszásánál is felidézi.

Az átírás/átrajzolás megjelenítése a regényben az elmesélhetetlenség, tehát a megírhatatlanság kérdésköréhez csatlakozik, amely az adott történelmi periódushoz, a szeretett másik személyhez, a családhoz és még a felejtés lehetetlenségéhez is kapcsolódik. Talán ennek nyomai, játékai a regény néhol bizonytalanságot sugalló nyelvi szerkesztései, amelyek azonban éppen csak gyengítik a vállalkozást, amelynek lényege: Vida Gábor megírt egy olyan regényt, amely az első világháborúhoz köthető, azt követő eseményeket erősen az emberihez közelítve, az individuum mindennapjaiban mutatja meg.




.: tartalomjegyzék