Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Február
2019 - Január
2018 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Szeptember
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

KÖZÖS SZELLEMI KALAND

Tulajdonképpen a borgesi követelményt teljesítettem, amikor újra kezembe vettem Tóth Erzsébet tíz éve megjelent könyvét, azt a követelményt tudniillik, hogy: „Olvasni az olvasás gyönyörűségéért kell, semmi másért”. Hét-nyolc évvel ezelőtt aprólékosan végigrágtam a kötetet, aláhúzogatva a megfelelő (kedvenc) helyeken, most pedig, újra kézbe véve, a diófa alatt, a kászoni udvaron, azzal is szembesülök, hogy ahány olvasás, annyi újdonság, annyi apró, más-más részlet, amit akkor, korábban nem vettem észre, vagy nem úgy vettem észre, vagy nem találtam annyira fontosnak. Úgyhogy a korábbi ceruzás aláhúzogatások kiegészülnek, kiegészülhetnek kék golyóstollal, színessel, a lapszéljegyzetek pedig megszaporodnak, újabb felkiáltójelek kerülnek ide is, oda is, és újra átérezhetem az olvasás egykori, pár évvel ezelőtti gyönyörűségét e számomra nagyon kedves könyv kapcsán.
Mert ennek a könyvnek , mint ahogy a szerző is írja egy (másik) írónő, Irena Obermannová Női mozdulatok című munkája kapcsán (59. oldal), leginkább a szeretethez van köze. Nagyokról, legnagyobbakról ugyanazzal a figyelemmel, áhítattal, odafigyeléssel ír Tóth Erzsébet, mint a számunkra, az olvasó számára teljesen ismeretlenekről (lásd Irena Obermannová). És a recenzált kötetek között kalandozva/navigálva (amelyeket a figyelmes szerkesztők adtak kezébe, vagy ő ment elébe a felkínálásnak azzal, hogy kiragadott valamit a legfrissebb termésből), az olvasás mindennapjaiban/mindennapjaiból kibontakozik, szépen kirakódik egy író, egy nagyon érzékeny, talán hiperérzékeny írónő arcképe is.
Ezeket a miniesszéket olvasva, olvasmányról olvasmányra, könyvről könyvre lépegetve a szerzőnővel, szinte még az illető kötetek finom borítóját, lapjainak illatát is érezni véljük.
Nem tudós, száraz, fűrészkorpa ízű, unalmas olvasmány; nem barikádozza körbe magát irodalomelméleti, irodalomtudományi szakszavakkal, az irodalomelmélet divatos szakijait sem idézi nyakra-főre (ahogy az dívik bizonyos körökben), csupáncsak olvas, elolvas, közben meg gondolkodik, és gondolkoztat, úgy is mondhatjuk akár, hogy elgondolkoztat. Sokszor nagyon is. És teszi ezt olyan könnyed, nem izzadtságszagú, nem elvont, hanem direkt a mindenkori (mindennapi) olvasónak szóló stílusban, hogy rögtön kedvet kap az ember egy-egy kötet beszerzésére, fellapozására, előkeresésére a polcról, egy-egy életmű újraolvasására, leporolására. Kiindul valahonnan, és eljut valahová, ami – bármennyire is közhelyesnek, gyermetegnek hangzik is – nem semmi a mai világban, hogy egy kicsit pestiesen is szóljunk. Közben meg emlékezik, lazítja az olvasást, idéz, társít, visszaugrik, előre néz. Miközben az olvasó meg úgy olvassa Tóth Erzsébet írásait, mint valami különleges szellemi kalandot, mert érdekessé tudja tenni számára a tárgyat (bármi is legyen az), érdekeltté tudja tenni őt az olvasásban, hogy önfeledten átadja magát, és hajlandó legyen vele menni, betűről betűre, könyvről könyvre járni, mert kíváncsivá tudja tenni, és ezt a kíváncsiságot fenn is tudja szinte végig tartani.
Az olvasó kényelmesen belehelyezkedhet az író testébe-lelkébe, együtt kalandozhat vele, együtt gondolkodhat, és együtt örülhet, mert színes, érzékeny, plasztikus, amit nyújt, és pont annyit mindig, hogy étvágyat keltsen, figyelmet ráirányítson, kedvesen, nem erőltetve, jóságosan, nem rád tukmálva, nem álságosan, hanem nagy-nagy szeretettel. Úgyhogy aki úgy érzi, hogy nyugodt, elemző, gondolkodó elméleti írásokat szeretne, olyanokat, amelyek nem használnak külön metanyelvet, nem szótárral kell silabizálni őket, és nem kell elveszni a lábjegyzetek tömkelegében, belebonyolódni az előre-hátra való lapozgatásokba, és valamit meg akar tudni – az irodalmon keresztül – a világ folyásáról, emberségről, szeretetről, írásról, íróságról, kiegyensúlyozottságról (jobb és bal, népi és urbánus stb.), és kíváncsi arra is, hogyan rakódik ki, akárcsak egy puzzle darabjaiból, egy író, egy nagyon jó, nagyon érzékeny író arcképe, csak bátran, mondom örömmel, vegye kezébe ezt a könyvet. (Fekete Vince)

AZ IGAZSÁGTEVŐ

Valószínűleg semmi túlzás nincs abban, ha azt mondom: mi, magyarok, akár irodalmi körökben is, vajmi kevéssé vagyunk otthonosak a grúz irodalomban, különösen a kortársak terén. Még egy Soszta Rusztaveli csak rémlik a Tigrisbőrös lovaggal, de jómagam mostanáig elvétve olvastam csak pár grúz költőt. Sovány vigasz lenne, hogy a grúzoknak sem erős pontjuk a magyar irodalom: de ez nem egészen így van. A grúzok többsége ugyanis legalább két magyart ismer: Zichy Mihályt és Misztótfalusi Kis Miklóst. Előbbi nemzeti eposzuk, a Tigrisbőrös lovag illusztrátoraként került be a köztudatba, ma szobra áll Tbiliszi egyik központi parkjában, és utcát neveztek el róla; Misztótfalusi pedig a gyönyörű grúz betűk anyadúcait faragta ki, mai napig ezeket a karaktereket használják.
A harmadik, számunkra szinte egzotikus érdekességgel bíró grúziai magyar személyiség egy hivatalnok volt. Szegedi grófnak hívták, és a cári időkben ő volt a kaukázusi csendőrparancsnokság rettegett feje.
E harmadik személyiség az egyik legismertebb és legnépszerűbb grúz író, Csabua Amiredzsibi könyvének, Az igazságtevőnek egyik főszereplője. A vaskos, ráérősen megírt könyv a legendás Data Tutashiának, a grúzok afféle rózsasándorának életéről szól, valamint heroikus és lovagias küzdelméről Szegedi gróffal, önmagával, és egyáltalán a világgal.
A könyv amolyan legyezőszerűen terül szét, szinte az ezeregyéjszakára emlékeztető belső történetekkel. Egyik síkon Szegedi gróf beszéli el a történteket: egy lelkiismeretes cári hivatalnok alapossággával, és precizitásával – másik oldalán a betyár élete bontakozik , ismerősei, barátai, szeretője és mások történeteiből.
A betyár élete azonban tulajdonképpen csak ürügy a könyvben. Szinte radiográfiai hitelességű lenyomata ez a múlt századforduló Grúziájának: a grúz mentalitásnak, a hétköznapi életnek, a politikai változásoknak – és egyáltalán, ennek a kaukázusi, félig európai, félig ázsiai, részben közel-kelti nép lelkének. Kereskedők, arisztokraták, napszámosok, betyárok és értelmiségiek élete bontakozik ki Data Tutashia és Szegedi gróf környezetében, észrevétlenül sodródunk bele a grúz társadalom hétköznapi és politikai életébe.
A könyv végső üzenete – nem is üzenete, inkább kérdésfelvetése – maga az erkölcs és az igazságosság mibenléte. Nem könnyű feladat választ találni erre: ezt keresi Data Tutashia, Szegedi gróf, és valamelyes szinten a könyv összes mellékszereplője. Természetesen nem találtatik meg: van, aki a kötelességteljesítésben véli felfedezni, másik cinikus és közömbös lesz, és olyan is akad, aki pusztán politikai megoldást lát erre. Ez a legborzalmasabb, noha intellektuálisan megmagyarázható: és e könyv óta már értem, hogy miért szinte törvényszerű, hogy Sztálin (Dzsugasvili) szintén grúz volt. Ez egy ilyen nép. Az erkölcs és igazságosság nevében hajmeresztő erkölcstelenségekre is képes, s mindezt valami belső nemességre valló eleganciával.
A történetben természetesen nincsen heppiend. Jön a nagy októberi forradalom, és elsodorja az összes addigi útkeresést, a cári birodalom száraz lelkiismeretességét, a hagyományokat. A főhősök nem dicsőülnek meg: Szegedi gróf megkeseredetten vonul nyugdíjba, a szereplők többsége jottányival sem jut előbbre az igazság keresésében.
Data Tutashia halála méltó egy görög gyökerű kulturával rendelkező keleti nép folklórjához. A már szinte megdicsőült betyárt végül utoléri az irigység, a megvetés, az alapvető emberi rosszindulat – apoteózisként saját fia öli meg, akárcsak Ulisszeszt.
Az olvasó kissé szomorúan teszi le a könyvet – de azzal a meggyőződéssel, ezt tényleg érdemes volt elolvasni. És érdemes a grúzokat is megismerni. Még akkor is, ha az igazságot nem sikerül. (György Attila)

OLVASÓKÖNYVEK

Gyermekkoromban rajongva szerettem a P. Dombi Erzsébet által V–VIII. osztályosok számára összeállított „romániai magyar olvasókönyvet”, az Irodalmi kistükört; a Budai Ilona című népballadát például („Keservesen síra, kárhoztatá magát: / – Az oktalan állat nem hagyja el bornyát! / Istenem, istenem, én édes istenem, / Hát én, lelkes lévén, hogy hagyám gyermekem…” stb.) annak rendje-módja szerint meg is könnyeztem. Nem kizárt, hogy ha akkor kerül kezembe Lev Tolsztoj négyrészes Orosz olvasókönyve , szintén rajongtam volna érte – de így? Egyszerűen képtelen vagyok helyén kezelni a dolgot (tehát hogy Tolsztoj írni-olvasni tanuló gyerekek számára írta ezeket a rövid, csontig lecsupaszított meséket és igaz történeteket: „Ábécéskönyvemmel kapcsolatban a következő nagyra törő álmaim vannak: két nemzedéken át minden orosz gyerek, a cári család gyerekei csakúgy, mint a parasztok gyerekei, ebből a könyvből tanuljon, ebből szerezze az első költői benyomásokat, én pedig, miután megírtam, haljak meg békében” – ahogy maga Tolsztoj írja egyik levelében); mondom, egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy a világ legnagyobb írója miért pazarolja energiáját ilyen „csekélységekre”? Mit kezdjek például A kacsa és a hold című állatmesével?
„A kacsa úszott a folyón, halat keresett s egész nap egyetlenegyet sem talált. Mikor leszállt az éjszaka, meglátta a vízben a holdat; azt gondolta, hogy hal, s víz alá bukott, hogy megfogja a holdat. A többi kacsa látta s elkezdtek nevetni rajta.
Akkor a kacsa úgy megszégyellte magát s úgy megszeppent, hogy ezután hiába látott a vízben halat, nem merte megfogni s éhen halt.”
Bájos mese, az tény, még tanulsága is van, de vajon hány Szergij atyával lett szegényebb a világirodalom Tolsztoj pedagógiai tárgyú munkássága miatt?
Az Orosz olvasókönyvnek amúgy külön története van: Tolsztoj épp befejezte a Háború és békét, amikor 1868 szeptemberében fölkereste őt Eugene Schuyler amerikai konzul. Három hetet töltött Jasznaja Poljanában, segített Tolsztojnak rendbe tenni a könyvtárat, engedélyt kért vendéglátójától, hogy lefordíthassa a Kozákokat angolra, együtt vadászgattak, az amerikai ábécéskönyvekről beszélgettek stb. A látogatás után szerepel Tolsztojnál az első feljegyzés az ábécéskönyv tervéről, de csak 1871-ben kezdi írni az „Azbuká”-t (az Anna Kareninával párhuzamosan). Az eredmény: teljes csőd: az Ábécéskönyv hétszázvalahány oldalnyira sikeredett és méregdrágán (húsz kopekért) árusították. Mindazonáltal Tolsztoj ennek az ábécéskönyvnek a történeteiből állítja össze később az Orosz olvasókönyvet. És ebben az olvasókönyvben szerepel A kaukázusi fogoly című elbeszélés is, az egyetlen olyan darab a teljes életműből, amelyet élete végén Tolsztoj (Mi a művészet? című értekezésében) nem sorol be a rossz művészet kategóriájába. Pedig hol van ez az elbeszélés a Polikuskához vagy a Két öreghez képest?! Kár volt tehát Tolsztojnak pedagógiával tölteni a drága időt!
De vajon tényleg kár volt-e? Gyors fejszámolás: Tolsztoj 43 évesen írta az ábécéskönyvét, az én Arany versek című „olvasókönyvem” (melyben Arany Jánost szerettem volna népszerűsíteni középiskolás diákok körében) 37 éves koromban jelent meg. Nincs itt valamiféle ellentmondás? Szerintem egyáltalán nincs: nekem szabad volt „elkalandozni”, mert úgyse tudtam volna Két öreget írni… (Lövétei Lázár László)

AZ IGAZSÁG KÖRÜLI LABIRINTUS

„Laza, de összefüggő, valamelyest kompakt narratívára vágyott, amely olvasmányos és könnyen emészthető, mégis bravúros dolgokat rejt” – fogalmazza meg önmagával szemben támasztott igényét C., a kisregény főhőse, aki maga is regényt szeretne írni. Ennek megfelelően a könyvben számos reflexió található írással kapcsolatos problémákról: „Tulajdonképpen a legjobb regényt kellene megírni, nem csak egy regényt, egy olyant, amiben minden eddigi benne van szőröstül-bőrőstül: az eddig felhalmozott tudásanyag szellemről, írásról, életről, meg ki tudja még micsodáról. Persze ez a gondolat rögtön a depresszió szélére sodorta mindig, hiszen képtelenség mindent tudni, amit eddig a pillanatig az emberiség felhalmozott.” Mit tehet mégis ilyen helyzetben az író? „Marad tehát a véletlenszerű áskálás valami félismeretlen talajon.” És még két másik gondolat: „Hőseink általában ugyanazt testesítik meg, amik mi nem vagyunk, mert nem lehetünk. Amik nem merünk lenni.” „Úgy írj magadról, hogy közben mindenkiről írsz: ez egy elég nehéz mutatvány.” A gondolati líra mintájára miért ne lehetne gondolati prózáról is beszélni? Balázs K. Attila kisregénye leginkább ennek nevezhető. Regény egy íróról, aki regényt akar írni. Végig ott leselkedik a veszély, hogy a könyv pusztán egymásra utaló szövegek szövedékévé válik. De Balázs K. Attila sikeresen elkerüli a posztmodern irodalom csapdáit. A gondolatiságon és a jó értelemben vett szövegcentrikusságon túl egy fordulatos, olvasmányos regénynek lehetünk olvasói, amelyben több szinten/színen is zajlik a cselekmény. Néhol aprólékosan realisztikus, néhol a sci-fi műfajára emlékeztet, olykor szinte misztikus, máskor mintha a próféták kinyilatkoztatásait olvasnánk. De mindent a maga helyén, akkor és úgy, amikor és ahogy kell. Bár első regénye, a szerző magabiztos mesterségbeli tudásról tesz tanúbizonyságot. Az ember életében választható lehetőségek, férfi-nő kapcsolat, a művészi önmegvalósítás problémái kerülnek terítékre izgalmas, egyéni tálalásban. A megközelítés személyenként és esetenként változhat, de a nagy problémák és dilemmák mindig ugyanazok: „...a megtalált, régi kőtáblák sem eredetiek, hanem csupán valamilyen, még régebbi kőtáblák másolatai”. Az ember saját élete, amely mint valami áttetsző, képlékeny anyag, kocsonyás burokként veszi körül a benne rugdalózó egyént. Aki otthon is van benne, meg ki is akar törni belőle. Mindig mindent körbevesz valami. „Mert az anyag, ugye, az igazság köré épített labirintus.” Az író, mint kisegér, aki átverekszi magát az anyagon, hogy eljusson az igazság sajtdarabkájához. Befejezésül annyit, hogy eme munkájával a szerző jószerivel megfelelt annak a követelménynek, amelyet főhőse fogalmazott meg, és rövid ismertetőnk első mondataként már idéztük. Lehet gondolkodni azon, hogy amennyiben A zöld fotel lakója valamely világnyelven jelenik meg, úgylehet, nemzetközi berkekben nagy irodalmi port vert volna fel. (Molnár Vilmos)
 




.: tartalomjegyzék