Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Január
Székely Ferenc beszélgetése Kocsis István dráma- és történetíróval

Királyok trónus nélkül, avagy miképpen küzd meg egymással a drámaíró és a történész?

– Sokat fogunk beszélgetni íróvá válásának rejtélyeiről, majd drámaírói és történetírói munkásságáról, de kezdjük előbb gyermek- és ifjúkorával.

– Édesapám, amikor én megszülettem, a Szatmár vármegyei Ombodon volt tanító. A feleségem, Monika biztatására – aki többet törődik gyermekkorom emlékeinek feltárásával, mint én; ilyen a jó feleség – megpróbáltuk megtalálni Ombodon a szülőházamat vagy a szülőházam helyét. Nem sikerült.

Remetemezőre költöztünk néhány hónapos koromban. Onnan már vannak emlékeim. Egy hatalmas viharra is emlékszem, amely az iskolaudvar minden fenyőfáját derékba törte. Emlékszem első „fillentésemre”: édesanyám karjában ülve az ablakon néztem ki, amikor bőgni kezdett egy borjú, és megkérdeztem, hogy mama kell-e neki, és nem arra emlékszem, mit válaszolt édesanyám, hanem arra, hogy hirtelen világosság árasztotta el az iskolaudvart, s ebben a világosságban megláthattam első bűnömet. Azt leplezte le a világosság, hogy dehogyis érdekelt engem, mi kell a kisborjúnak, az érdekelt, hogy édesanyámnak kifejezésre juttassam, mennyire szeretem... Nagyon szeretem, tehát le ne tegyen az öléből... A háború már folyt, emlékszem a költözésünkre és édesanyám magyarázatára is: azért költözünk a magasan fekvő Medgyeshegyre, mert oda autók nem tudnak feljönni az idegen katonákkal. Édesapám gondoskodott így rólunk, hisz sejtette, hogy elviszik katonának. Be is vonult, emlékszem szomorú búcsúzkodására. Medgyeshegyre mégis feljöttek az orosz katonák, de csak azért mondom el, mi történt, amikor megjelentek, mert édesanyám magatartása egészen rendkívüli volt! Összeszedték ott is az órákat az orosz katonák, akik nem is oroszok voltak, lóháton jöttek, s ha a házunk előtt leugrottak a lóról, édesanyám már ott is volt a kapuban kenyérrel és sóval; egy orosz regényből olvasott a kozákok szokásairól, és reménykedett abban, hogy hiteles az a könyv. A kozákok el is fogadták a kenyeret, törtek belőle, belemártották a sóba, ették, ittak rá, és nem jöttek be a házba. Megmaradtak az óráink is! A kozákok aztán nem jöttek többet. Jött helyettük egy román katona, ordítozva érkezett, az udvarra terelt minket, a falhoz, s azt kiabálta, jött kivégezni a magyar tanító családját. Dórika nővérem sírt, biztosan megértette, amit a katona mondott, s hogy miért hadonászik a puskájával, az egyéves Albert öcsém is ott volt édesanyám karjában, de édesanyám mintha nem is félt volna, határozott hangon kérdezte a katonától, kitől tudta meg, hogy ő dugdos a tolvajok elől egy vadonatúj német fűrészt; ő előveszi, hogy egy ilyen kedves és jó embernek odaadhassa. A katona szabadkozni kezdett, a puskáját ledobta a földre, elindult édesanyám után a fáskamra felé, édesanyám kiabált, vegye fel a puskát, a gyerekek... A katona vidáman mondta, nem töltötte meg, sejtette, hogy ért a jó szóból az igazgatóné nagyságos asszony. A kapu felé tartott már, vállán a hatalmas fűrész, és kiabálta, hogy ő falubéli, és a magyar tanító családja az ő védelme alatt áll.

Kucsmásan, furcsa civil ruhában jött haza a háborúból édesapám, szótlan volt, nagyon komor, s napok múlva eltűnt, édesanyám meg felpakolt minket egy lovas fogatra; éjszaka lehetett, emlékszem a csillagos égre, ahogy vitt Szatmárnémeti felé a szekér. Rokonoknál hagyott minket édesanyám, és eltűnt ő is. Két évtized múlva tudtam meg, hogy édesapám Mátészalkára ment az öccséhez, mert sejtette, hogy visszaállítják a trianoni határt; ő a másik oldalon akart tanítani, talált is tanítói állást Mátészalka mellett, üzent édesanyámnak, hogy viheti a családot, ment is édesanyám, gyalog, a gyerekek nélkül, nem vitte magával csak az ékszereit, hogy az útját álló katonákat megvesztegethesse, s visszahozta édesapámat.

Milyen emlékei vannak még azokból az évekből?

– Megint költözünk, most már Avasújvárosba. Még arra is emlékszem, ahogy behajtottak a költöztető szekerek a szép nagy iskolaudvarba. Még nem volt benn minden bútor a házban, amikor megérkezett nagymama. Édesapám nem szólt semmit, édesanyám mérges volt, hogy jött nagymama lábatlankodni. Ki értesítette anyukát, kérdezte, édesapám meg nagymamát nyugtatgatta, hogy egy hét múlva akarta áthívni, szekeret küldött volna érte. Nagymama hat kilométerre lakott Avasújvárostól, Apahegyen, édesanyám mintha nem értette volna, miért mormogja nagymama, hogy már megy is, csak találkozni akart a fiával és a családjával, ha már ilyen közelre költöztek. Magyarázata rejtélyes volt. Nem értesítette senki, ismerte be, de egy anya nem tehet úgy, mintha nem látná, hogy a fia éppen költözködik. Marasztalta akkor már édesanyám és édesapám is, de indult. Édesapám rá akarta beszélni az egyik szekerest, hogy vigye fel Apahegyre, de nagymama csak hajtogatta, hogy ő gyalog akar menni, egyáltalán nem fáradt. Igen, nagymama mindig gyalog jött, és sohasem üzente meg, hogy jön. Rendszerint délután érkezett, egy-két órát maradt, s már indult is vissza; néha elkísértük egy darabon Dórikával, a nővéremmel, de olyan lassan ment, hogy kedvünk lett volna kinevetni, s nem értettük, hogy azért megy lassan, hogy hamar hazaérkezzen. Nem értettem meg csak évtizedek múlva, hogy úgy teszi meg a hat kilométert több mint nyolc óra alatt, hogy számára az alig több, mint negyedóra. A lassúságával állította meg az időt. Később megértettem, hogyan... Nem elég olyan lassan menni, amilyen lassan csak lehet, de ismételgetni kell induláskor: – Megyek, de nem fontos megérkeznem, de ha mégis, akkor minél később érkezem meg, annál jobb. – Most már én is gyakorolom az idő megállítását – lassúsággal.

Én természetesen nem értettem meg rögtön nagymama rejtélyes szokásait. Azt sem értettem meg gyermekkoromban, miért él nagymama remeteéletet. Ma persze már tudom. Furcsállottuk, de elhittük, hogy akárhol volt, remetelakában is – egy szőlőbirtok közepén élt – mindig látja édesapámat, hiszen ha megérkezett, nem arra volt kíváncsi, mit tett a fia, hanem arra, hogy miért tette. ’50-ben édesapám már szabadulni szeretett volna az iskolaigazgatói tisztségtől, hetekig erről beszélgettek édesanyámmal, aki nem értett vele egyet, s egyik délután éppen az aznapi vitatkozás után vagy fél órával érkezett meg nagymama, s minden bevezetés nélkül állást foglalt a vitában: mondjon csak le a fia, mert nagyon megviseli az igazgatóság.

1945-ben, amikor Avasújvárosba költöztünk, a középső fia már nem élt nagymamának. A háborúban esett el ’44-ben. Ő látta azt is, több ezer kilométerről... Meggyászolta. Amikor megérkezett az értesítés, ő már mély gyászban várta. Ő maga sose mondta, hogy látó asszony, meg hogy különleges képességei vannak. De valóban mindig látta a fiait! A középső fiát, Bandi bácsit egyszer, még a háború előtt sikerült is megmentenie. Egy téli éjszakán látta, ahogyan belealszik a fagyhalálba a közeli, öt-hat kilométerre levő erdőben. Ismerős tisztáson feküdt Bandi bácsi, szerencsére. Nagymama átszaladt egy fogatos gazdához, könyörgött, fogja be a lovait a szekérbe, s induljanak megmenteni a fiát. Leírta az ismerős tisztást, s hamar odaértek, mert a gazda is jól ismerte az erdőt. Nagybátyám pontosan ott volt, ahol nagymama látomásában, s szerencsére még meg lehetett menteni.

– Ötéves volt, amikor Avasújvárosba költöztek. Ott járt óvodába?

– Óvodába csak egy évig jártam Avasújvárosban, de arra emlékszem, hogy nagyon szerettem óvodába járni. El is mondom, miért… Hát elsősorban óvodás társam, Elza miatt, akinek forrásvíz volt a szemében, és lehetett inni belőle. Az óvó néni észrevette, hogy ahelyett, hogy rá figyelnék, Elzát bámulom, s meg is tiltotta, hogy Elza közelében tartózkodjam, de én ezt akkora csapásként éltem meg, hogy nem akartam többé óvodába menni. Édesanyám közvetített, az óvó néninek meg kellett ígérnem, hogy csak akkor iszom forrásvizet az Elza szeméből, amikor nagyon szomjas vagyok, és maradhattam Elza mellett. Hálából hosszú verset tanultam meg az évzáró ünnepségre, el is kezdtem a szavalást, de amikor észrevettem, hogy az első sorban ülő édesanyám könnyezik, én bőgni kezdtem válaszképpen, így első versmondásom kudarcba fulladt! Még jártam volna egy évig óvodába, ha nyáron nem jelenik meg nálunk Teri néni, akinek legalább olyan szép szeme volt, mint Elzának, de különös tekintete oly nagyra tágította, hogy abban mintha fürödni lehetett volna. Nem zavarta, hogy bámulom, s ennek az lett a következménye, hogy ősztől úgy mentem óvodába, hogy az elsőosztályosok közé érkeztem meg, mert Teri nénire éppen az elsősöket bízta édesapám. Csak karácsonykor derült fény a titokra, édesapám veréssel fenyegetőzött, de beírt az elsősök közé. Nem szívesen tette, s hangoztatta, hogy keservesen meg fogom én ezt bánni. Így is lett. Középiskolás koromban már nagyon bántam.

Óvodás voltam még, vagy már iskolás, nem tudom, de arra emlékszem, hogyédesanyám egy gyűlésen a művelődési házban – ahonnan engem azért nem kergettek ki, mert nem vettek észre – majdnem nagyon nagy bajba került. Először és utoljára kérték meg, hogy szóljon hozzá egy gyűlésen, mégpedig éppen azon, amelyiken sok szónoklat hangzott el arról, hogy végre beköszöntött országunkba a demokrácia. Édesanyám az elnökségben ült, biztosan ezért szólították fel, hogy üdvözölje a demokráciát, s ő hozzá is kezdett, hogy ő még nem tudja, hogy a most beköszöntő demokrácia mit hoz, de egy változtatást ő már kigondolt, ha már itt bujkál az ő nagyobbik fia; ő úgy döntött, hogy az ő fiát, akit eddig Pistának szólíthatott mindenki és tegezhették, ezután magázzák, és szólítsák Pista úrfinak. Büszke vagyok édesanyámnak e szónoklatára: ily tömören senki nem fejezte ki, hogy az új demokrácia önmaga ellentéte, azaz diktatúra lesz! De szerencséje is volt édesanyámnak: az egyik járási tisztségviselő felpattant mérgében, kereste a szavakat, amelyekkel lesújt, de aztán jobbnak látta, hogy jópofát vág, s nevetgélni kezdett.

Volt-e még valamilyen rejtélye a  gyerekkorának, amit el szeretne mondani?

– Legnagyobb rejtélye a gyerekkoromnak, hogy első barátaim nem gyerekek voltak, hanem idős emberek… Lehetséges, hogy nem fogadtak volna be maguk közé a felnőttek – de nem a középkorúak, hanem a község bölcs öregjei! – kisgyerek koromban, ha nem lett volna fehér a hajam. Igaz, hatéves koromban már szőkülni kezdett. Nagy rejtély egyébként az én fehér hajam, hisz a szemöldököm nem volt fehér. Olyan szőke hajam volt, amelyet már nem lehetett szabad szemmel megkülönböztetni a fehértől? Mindegy. Az volt a fontos, hogy mint fehér hajút a falu idősei megtűrtek maguk között. Bölcs öregemberek voltak, s a hosszú téli estéken volt idejük beszélgetni. Nem meséket mondtak, úgy mondták egymásnak a történeteket, mintha én ott se lettem volna. Legszívesebben háborús történeteket meséltek. Az öregebbek az első, a fiatalabbak a második világháború történeteit mesélték. Volt olyan is közöttük, aki végigharcolta mindkettőt. Ha édesapám is megjelent – többnyire éppen értem jött –, helyet szorítottak neki, és folytatták a beszélgetést, igaz, csak addig, amíg a világ legtermészetesebb módján szünetet nem lehetett tartani, s akkor – koccintás után – mintha átváltoztak volna kisiskolásokká, osztálytársaimmá. Édesapámra függesztették a tekintetüket, hogy na, tanító úr, tanuljunk akkor egy kis számtant, ne tudjanak becsapni minket a vásárban. De most következik a legfontosabb, az, ami sok mindent megvilágosíthat! Volt olyan is az öreg bölcsek között, akinek a megérkezésekor nem lehetett folytatni a beszélgetést! Ezekről én ma szívesen írom, hogy szakrális fejedelmek trónus nélkül. De szívesen írt róluk Nyirő József is, Wass Albert is. „[...] a fák közül szép csendesen kiballag vén Üdő Márton – írja Nyirő –, az erdők apja. [...] Egyedül Ajnádinak nyújt kezet, de neki is vígan, fensőbbséggel, mintha maga a jó Isten ereszkedett volna le pár szóra hozzá...” Amiről beszélek, azt csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, mi is volt a rejtélyes szakrális hierarchia. Hát mi is ez? Az újabb korok történelmének egyik legnagyobb titkára hívom most fel a figyelmet, arra, hogy két hierarchia létezik a ritka pillanatoktól eltekintve: a hivatalos hierarchia és aszakrális hierarchia – utóbbit ma már rejtőzködőnek is nevezhetünk. A tisztségnek, amelyet visel a szakrális hierarchia feje – ha nem azonos a hivatalos hierarchia csúcsán állóval –, hát e tisztségnek a neve: szakrális fejedelem trónus nélkül. Menjünkmost vissza egy kicsit az időben! Mit is akarok mondani?Döbbenetes, hogy a Mohács utáni Magyarországon is a nagy drámai helyzetekben igen gyakran oly erős fénnyel ragyogott fel az a rejtélyes szakrális hierarchia, hogy elhomályosította a hivatalos hierarchiát. Ez történt a reformkorban, s a reformkor sok rendkívüli eseménye ezért tűnik a mából visszatekintve csodaszerűnek. Ilyen időszakban a meghatározó személyiség nem a hivatalos hierarchia első embere, hanem a szakrális hierarchia csúcsán álló, vagyis a trónus nélküli szakrális fejedelem. Ilyen volt például Széchenyi István... De vannak idők – s az én gyermekkorom is ilyen időben telt –, amikor a trónus nélküli szakrális fejedelem szerepét nem töltheti be olyan nagy ember, mint Széchenyi István, s akkor lehet, hogy éppen öreg fölműves emberek a trónus nélküli szakrális fejedelmek. Akik az ősrégi hagyományok legjobb őrzői! S éppen onnan lehet biztosan tudni, hogy az én öreg barátaim között is volt trónus nélküli szakrális fejedelem, hogy Avasújvárosban méltóképpen őrizték a nagyon régi hagyományokat. Az én öreg barátaim gyakran felmentek a falu szőlőhegyének présházaiba, sok száz esztendős szertartással itták a maguk művelte szőlő borát, s közben nemcsak szépeket meséltek, de szebbnél szebb népdalokat énekeltek. Nem illett kétszer elénekelni ugyanazt a népdalt.Sokat gondoltam rájuk, amikor a Szent Korona-tagság közjogi fogalmáról írtam! A mellérendelés elvéről. Bármelyikükre rá lehetett volna bízni egy országot. Ők még olyan korban élték le életük javát, amelyet a Szent Korona misztériuma és tana határozott meg. Magatartásukkal mintha példázták volna, hogy a Szent Korona-tan nem az alattvalói tudatot, hanem a Szentkorona-tagság közjogi fogalma meghatározta felelősségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltóságteljes magatartás kultuszát erősítette.

– Előnyt vagy hátrányt jelentett, hogy az Ön édesapja igazgató-tanító volt?

– Gyermekkoromban, amellett és annak ellenére, hogy egy ideig bölcs öreg emberek voltak a barátaim, nagy veszélyben voltam! Annak a veszélye állt fenn, hogy visszaélek a hatalmammal... Milyen hatalomról beszélek? Az iskolaigazgató fiának a hatalmáról. Hiszen ő az úr az iskolaudvaron. Mert ott az az úr, akinél a sportszertár kulcsa. Az adja ki – vagy nem adja ki – a futball-labdát a fiúknak, meg a röplabdát a lányoknak. Meg télen a síléceket… Bizony nagy volt a kísértés az iskolaudvaron. Királyfi voltam az avasújvárosi iskola épületében és udvarán, s a négy évvel fiatalabb öcsémmel nem igyekeztem megosztani a hatalmamat. De minket, mindhármunkat, Dórika nővéremet is, Albert öcsémet is az egész község kényeztetett! Na, nem önmagunkért, hanem édesapánkért. Hogy édesapámat mennyire szeretik és tisztelik, tapasztaltuk mindannyiszor, amikor elindultunk gyümölcsöt lopni. Lopni? Nem szorultunk mi arra! Nem volt a községben gyümölcsfa, amelyikről ne lett volna jogunk gyümölcsöt szedni. Egy idő után én már nem is azért másztam át a kertek kerítésein, hogy gyümölcsöt szedjek, hanem azért, hogy „elkapjanak” mint gyümölcstolvajt. Ennek komoly szertartása volt! Miután a gazda felismert, bocsánatot kért – gyönyörű szavakkal, hisz az avasújvárosi ember híres szép beszédéről –, majd felhívta a figyelmemet kertje legjobb gyümölcseire. Milyen gyerek lehet az, akit egy egész falu kényeztet? Elbizakodott. Nyolcéves koromban megnyertem egy, a katolikus egyház által szervezett hittan versenyt, lehet, hogy ez volt az utolsó hittanverseny a negyvenes évek második felében. Jutalomképpen aranyérmet kaptam – tulajdonképpen aranyozott ezüst volt –, s a kormányzó úrnak szólított főpap – nem volt akkor püspök Szatmárnémetiben, a püspöki székhelyen, s bizonnyal ő helyettesítette – mondta, hogy van értékesebb díj is: az egyház átvenné a neveltetésemet, ha kedvem volna a papi pályához. Beszéljem meg a szüleimmel. Ott állt a közelben édesanyám, de még mielőtt átadtam volna neki a döntés jogát, visszasomfordáltam, s minden idők legszemtelenebb kérdését tettem fel. Csak ennyit kérdeztem: van-e esélye annak, hogy fél évszázadon belül magyar papot válasszanak meg pápának... Azt válaszolta a kormányzó úr, hogy szerinte nincs... – Hát mert – köntörfalaztam – azt üzeni édesanyám, hogy nem.

Édesapámról még elmondom, hogy az iskolájáról méltóképpen gondoskodott, de kevés ideje maradt a családjára...Az egyik esztendőben az iskolának beszerezte télire a tűzifát, a családjának nem. Én voltam kénytelen fát lopni az iskoláéból, mégpedig naponta. Egyébként elfelejtette, hogy nem vett a családja számára tűzifát, különben megkérdezte volna, miért van a lakásunkban mindig olyan kellemes meleg. Különben az utolsó polihisztorok egyike volt édesapám: szépen hegedült és tanított is hegedülni – énhelyettem például a szomszéd fiút, mert annak jobb volt a hallása, és a kitartása is nagyobb volt –, idegen nyelvet – a francia volt a kedvence – is szívesen tanított, de matematikusként volt a leghíresebb. Magántanítványaitól természetesen nem fogadott el pénzt. Nevelőnek viszont még nagyobb volt édesapám, mint tanítónak! Hogy engem rendkívüli módszerrel nevelt, az biztos. Felvetette, hogy visszaélhettem volna kiváltságos helyzetemmel, ha édesapám nem olyan kiváló pedagógus. Bizony, az egyik nagy rejtélye gyermekkoromnak, miképpen akadályozták meg a szüleim – székely édesapám és sváb édesanyám –, hogy visszaéljek a helyzetemmel. Édesapám különleges intelmekkel nevelt. Ilyenekkel: – Nem te vagy az első a gyerekek között; te, a tanító fia csak a földet művelők gyermekei után következel, mert ők az iskola után mennek a mezőre segíteni a szüleiknek, te pedig csak tanulsz, olvasol és meséket hallgatsz. Tanévnyitón pedig el merte mondani, hogy ő mit tart valódi hierarchiának. Az ő hierarchiájában a király után a földműves emberek következtek! A tanítótársai nehezteltek is, hogy ebben a hierarchiában a földművesek megelőzik a tanítókat. Azt persze nem mondta el a tanévnyitón, amit nekem el mert mondani, hogy soha eszembe ne jusson a tanítói pálya választása, mert nincs annál a tanítónál kiszolgáltatottabb ember, aki hazug tankönyvekből kénytelen tanítani. Neki még szerencséje, hogy a matematikán kívül csak hegedűt és nyelveket tanít! Kiszolgáltatott volt bizony a tanító a világháború utáni években, csak nem mindegyikük mondta ki, még a gyerekeinek se. Nekem viszont gyakran el kellett mondani, mert valóban fennállt a veszélye, hogy visszaélek a hatalmammal, mint az iskolaudvar királyfija. Ismételgette is szorgalmasan édesapám: – Tekintsd csak előkelőbbnek a földműves bácsik gyermekeit, mint magadat, és ha találkozol velük, köszönj előre! S ha panaszkodnak rád, előveszem a nadrágszíjat. Elő is vette, ha a tanulótársaim panaszkodtak rám, de ha a tanítóim, akkor soha. Édesanyám szigorúbb volt, mint ő. Gyakrabban megvert, de vesszővel. Megbízott az igazságérzetemben: én választottam ki a verésemhez a vesszőt. Egyetlenegyszer sem vert meg igazságtalanul! Királyfi voltam tehát az avasújvárosi iskola épületében és udvarán – ha gyakran megvesszőzött királyfi, akkor is –, de egyszer nagyon megsértettek az osztálytársaim. Azt mondták nekem, nem vagyok magyar, mert aki magyarul beszél, de csak katolikus, az nem magyar... Sok könyvet olvastam én már akkor – s másodikos voltam már! –, s mondom nekik, hogy inkább magyarok a katolikus magyarul beszélők, mint a református magyarul beszélők, mert Kálvin János, az egyházalapítójuk francia volt! Lett erre iszonyatos felháborodás! Még hogy Kálvin János nem volt magyar?! Hát ki a magyar akkor?! Még azzal is érveltek, hogy Kálvin vastag nyakú magyar ember volt, ezért mondják, hogy vastag nyakú kálvinisták. Mondom nekik, a vallásórán kérdezzék meg a tiszteletes urat. Hogy ők ilyen butasággal nem zavarják a tiszteletes urat! De azért megkérdezték. És aztán lógó orral közölték velem, hogy igazam volt. Nagyot nőttem a szemükben.

– Ki volt első magyartanára, akire ma is szívesen emlékszik vissza?

– Kottra Gyula bácsi volt a kedvenc magyartanárom az avasújvárosi iskolában. Az volt az egyik Sztálinról szóló versben, hogy „fény hull széles, dicső homlokodra”, s ő addig bámulta a falon függő Sztálin-képet, míg ordítani nem kezdte, hogy „olyan verset nem tanulunk, amelyben a legkeskenyebb homlokra mint széles, dicső homlokra hull a fény”... – Lapozzatok, nem ez lesz az új lecke! – Nagy szerencsénk volt, mert Móricz Zsigmond egyik novellája kezdődött a következő oldalon, azt tanulhattuk a hazug vers helyett. Gyula bácsi nem mert otthon aludni a bátor tettét követő éjszakán, „ne lássák a gyerekek, ahogy őt bilincsbe verik”. Nem jelentette fel senki, mindössze jobban tisztelték, mint azelőtt! A másik kedvenc tanárom Perecz Sándor volt, Avas járás egykori főszolgabírája. Hálából, hogy annyi kötetet vihetek magammal olvasni sok ezer kötetes könyvtárából, amennyit elbírok, meghallgattam közjog-történeti előadásait – megjátszván, hogy értem is, amit mond. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy legalább hét évig jártam hozzá könyvekért, s így ötöd-, hatod- és hetedéves hallgatójaként Perecz Sándor szabadegyetemének már kezdtem is érteni az előadásait, és egyre nagyobb figyelemmel hallgattam. Szerelmese volt Perecz bácsi a régi magyar közjognak. Számtalan példát mondott el arról, hogyan maradt alul a Habsburg-ház a magyar nemzettel folyó küzdelmében – a közjognak, illetve a Szent Korona tanának az erején tört meg mindannyiszor az önkényuralmi akarat. Perecz bácsi annyira hitt a jogban, a törvények erejében, az ártatlanok sérthetetlenségében, hogy soha eszébe sem jutott, hogy törvényekre hivatkozva a román hatóságok törvénytelenül meghurcolhatják. Hát amikor őt a román politikai rendőrség letartóztatta, akkor hamvadt el az egykori Avas járásban a korabeli jogban való hit utolsó szikrája.

1952-ben elveszti édesapját, ami hatalmas lelki traumát jelent egy 12 éves gyermeknek...

– 1952 volt a legtragikusabb év gyermekkoromban.Elvesztettük édesapámat, 39 éves volt. Soha nem betegeskedett. Felmászott egy hatalmas hársfára, teának szedte a levelét. A fa alatti kerítésre esett. Eltört a hátgerince a szíve táján... Elvitte a mentő. Nagymamát akkor sem értesítette senki. Telefon egy ha volt Apahegyen... Táviratot lehetett volna küldeni. Jött nagymama, nem kérdezte, hol a fia, mi történt vele, csak hajtogatta, hogy elkésett. – Egyből a szatmári kórházba kellett volna mennem – siránkozott. – Hat napig élt még édesapám. Nem engedték, hogy meglátogassam, s én ebbe belenyugodtam. Ezt sose tudtam megbocsátani magamnak! Egyik napról a másikra szegényekké, kiszolgáltatottá válhattunk volna, ha a tantestület és az egész község nem úgy viselkedett volna, mint akik örök hálával tartoznak édesapámnak. Édesanyámról pedig ezután derült ki, hogy anyatigrisnek született.

Sokat mesélt nagyanyjáról, látomásairól, ő sohasem próbálta átadni tudását másoknak is?

– Én úgy vettem észre, hogy féltett minket a tudásától meg a meditációs, révüléses gyakorlataitól. Vagy csak felkészületlennek tartott minket arra, hogy megossza velünk a tudását, hogy rávezessen minket arra a rejtélyekkel teli útra, amelyen ő biztonságosan járt? Ő mint remete – mint a remeték többsége egyébként – biztosan magas szinten meditált, meditációjában legyőzte a teret és az időt... Különben nem ragaszkodott volna a remete-életformához! Bizonnyal gyakran ült táltos paripán, gyakran repült be a hátán Tündér Ilona kastélyába. De tudta azt is, hogy a táltos paripáról le is lehet esni, s ettől féltett minket? Pedig de nagy szükségem lett volna arra már kamasz koromban is, hogy beavasson a remete-lét nagy titkaiba! (Nagy kár, hogy ennek akkor nem voltam tudatában.) Engem talán be is avatott volna, mert Albert öcsém szerint én voltam a kedvence. Többször mintha el is kezdte volna a tanításomat, de én megmosolyogtam igyekezetét. És bizonnyal sértő, fölényes mosollyal. Még akkor is, amikor tréfás hangon próbálkozott: – Ha nem szeretnek a lányok, ülj fel szépen a táltos paripára, repülj be a hátán Tündér Ilona kastélyába, aztán vedd feleségül a tündérlányt! – De nem avatott be se a táltos paripának, se a Tündér Ilona kastélyának a titkába. Valóban elvesztettem a bizalmát tudatlanságból táplálkozó fölényeskedésemmel? Vagy csak féltett engem is a tudásától?

– Sohasem gondolt arra, hogy ezzel  a kivételes adottsággal felruházott női személyt, a nagymamát, bevigye az irodalomba?

– Huszonéves koromban írtam nagymamámról egy rövid novellát, amelyért akkor nagymama nagyon megharagudott, s amit most már én is szégyellni valóan rossznak tartok. Ha idéznék belőle, csak azért tenném, hogy rávilágosítsak a titokra: ha csodát látunk, mindenképpen megkeressük az észszerű magyarázatot – ennek érdekében fehérnek látjuk a feketét, a kősziklát pedig felhőnek! Minden csalást elkövetünk, hogy komolyan vehessük a metafizikai megközelítés modern tilalmát? Nem tehetem meg, hogy ne idézzek abból a novellából! Kifejezi, milyen voltam – mily tudatlan és érzéketlen – 28 éves koromban. Így magyaráztam meg nagymama lassúságának a titkát: „az ő mozgásában benne van a pihenés is, valahogy beleszületett a pihenés is az ő mozdulataiba [...], de nem szabad megmondani neki, miért olyan végtelenül lassúak a mozdulatai; rá fog jönni akkor arra, hogy ő is pihen, mint a többi ember...” Még szerencse, hogy odaírtam: lehet, hogy mégis más titka van. Ha nem írtam volna meg ezt a rossz novellát, talán beavatott volna a titkaiba. Hogy írhattam meg azt a novellát? Hisz a Kende-történet után írtam! Felfoghatatlan! E történet nagyon röviden: egyszer elkísért engem a „kis” Kende, ifj. Kende Gábor báró Apahegyre, s meg is érkeztünk nagymama remetelakába. S nagymama akkor elmondta a Kende bárók történetét. Bosszankodtam, szégyelltem magam, mert úgy fogtam fel, hogy hízeleg az arisztokrata ivadéknak azzal, hogy órákon át mondja családja történetét! Pedig mi történhetett Gábor látogatásakor? Vagy azt mondta el nagymama, amit Gábor tudott a saját családjáról, s ha így volt, akkor nagymama – eléggé el nem ítélhető módon – olvasta Gábor gondolatait, vagy jó előre tudta, hogy ki kísér el engem, és valamelyik könyvében vagy lexikonjában elolvasta a Kende család éppen ezen ágának a történetét. Le kellett volna vonnom bizony a megfelelő következtetést abból, hogy honnan tudta, hogy érkezem, hogy nem egyedül érkezem, hogy kivel érkezem, hisz váratlanul toppantunk be. Nem avatott be se a táltos paripának, se a Tündér Ilona kastélyának a rejtelmeibe nagymama, néhány évtized múlva mégis megírtam A táltos paripa című könyvet. Azt viszont még önmagamnak is elfelejtettem bevallani a könyv megjelenésének ünnepén, hogy ha nagymama bizalmát nem veszítettem volna el, akkor legalább harminc évvel hamarabb megírtam volna a könyvet.

– Milyen emlékei vannak még a nagymamáról?

– A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején már ő szorult segítségre. Akkor vesztette el a harmadik fiát. A legkisebbiket, Kálmán bátyámat. A nővérem mesélte, hogyan fogadta a hírt. Nagymama akkor már Szelestyehután, Dórika nővérem közelében élte remeteéletét. Annak a teleknek a házikójában lakott, ahova nővéremék nagy családi házat akartak építeni. A táviratot nem neki, hanem a nővéremnek kézbesítették. Rohant vele Dórika a házikóhoz, nagy gondban volt, milyen szavakkal készítse fel nagymamát. Legnagyobb megdöbbenésére nagymama már a ház előtt várta, gyászba öltözötten, lábainál utazótáskája, s ő szólalt meg elsőnek, hogy öt órát késett a távirat, és nagy baj ez, mert a temetést lekésik. Szatmárnémetinél mondta aztán nagymama, hogy most már ne siessenek, a temetést elhalasztották. Megérkezvén Mátészalkára, nővérem megtudhatta, hogy akkor, amikor nagymama kijelentette, hogy most már ne siessenek annyira, mert nem késnek el, akkor értesítették a családot, hogy a vállalata nagybátyámat saját halottjának tekinti, de kérik a temetés egy nappal való elhalasztását. Nagymamát a temetés után én azzal próbáltam segíteni, hogy rábeszéltem emlékiratai megírására... Meg is írta, de túlságosan gyorsan. Bizonnyal nagyon sietett a fiaihoz.

– Mielőtt folytatná, térjünk rá saját munkásságára. Író, drámaíró, történelmi tanulmányok és történelemkönyvek szerzője. Megküzdenek-e ezek egymással az Ön személyében?

– Ifjabb koromban, legalább két és fél évtizeden át szinte kizárólag szépirodalmat (elsősorban drámát, de novellát és re­gényt is) írtam, és bár van már két évtizede, hogy inkább a történe­lemtu­do­mánnyal foglalkozom, a drámaíráshoz is igyek­szem hű maradni. 

Igazolom ezt azzal, hogy történelemkönyvek írása köz­ben (1991 és 2015 között) két tucat drámát írtam. E drámák között ott van néhány régi színművem új vál­tozata és az újak: A megkoronázott (I. Lipót és a Szent Ko­rona), Jászai Mari (A meg­koszorúzott), A nagy játékos,Árva Bethlen Ka­ta,A kiválasztott (Báthory István),Déryné,Magellán,Megszámláltatott fák,Tárlat az utcán (Vincent van Gogh), A kitüntetés (Bo­lyai Farkas és Bolyai Já­nos), A királynő aranyból van (Stu­art Mária), „Ma­gyarországnak fényes tüköre” (Hunya­di Má­tyás), A Tér (monodráma Bo­lyai Jánosról), Az áldozat (Árpád-házi Szent Margit), Fény­híd (monodráma három es­tére, három színésszel Széchenyi István életéről), A magyar Trisztán és Izolda (Bocskai István és Mária Krisztierna), A Fény éjszakája (Németh László és hősei)… A felsorolást még folytathatnám.

– Igaz-e, hogy sok drámáját  többször is újraírta?

– Igaz. Ha régi drá­­­máim újra megjelennek, akkor bizony én igyekszem tökéletesíteni őket. És ez a szokásom nem új. Már a hetvenes évek végén, nyolc­va­nas évek elején is nagy kedvvel gyakoroltam az „újraírást”. Mi en­nek az oka? Az igazságot, úgy látszik, nem könnyű megkö­zelíteni. Ha úgy ér­zem, hogy egy drámai helyzet igazságához közelebb kerül­tem, ak­kor ismét kedvem kerekedik foglalkozni vele. A Széchenyi Istvánról szóló drámatrilógiát húsz évig ír­tam, s több változata meg is jelent. Egy nagyon régi dara­bom hősnőjéről, Stuart Máriáról is írtam egy új drámát. De egészen újat. Még Stuart Mária ellenfelei sem ugya­nazok a két da­rabban. Pe­dig nem akar­tam, hogy így legyen. Azért volt szük­sé­gem az új „szín­játszó sze­mélyekre”, hogy Stuart Máriának méltó ellenfelei legyenek. (A réginek a címe: A ko­rona aranyból van, az újé: A királynő aranyból van.) Bo­lyai Jánosról is írtam egy új mo­nodrámát, A Tér címűt. Az üdvtant író Bolyai drámáját próbálom megvilágosítani az új darabban. Az 1966-ban elkezdett Megszámláltatott fák cí­mű drámámat talán még mindig nem fejeztem be. (Leg­jobbnak természetesen az idén írt változatát tartom.) A Vincent van Goghról szóló drámáim (az egyik monodráma, a másik több személyes) sok változata közül is azokkal vagyok elége­dett, amelyeket nemrégiben fejeztem be.

  Sokat olvastam arról, hogy nagy sikerrel játszották A Fény éjszakájacímű drámáját. Beszélgessünk erről.

A dráma alcíme: Németh László és hősei. Nem véletlenül. Németh László a dráma nyitó jelenetében különös, felfoghatatlan halálvágyról beszél. De a záró jelenetben már derűlátó, s vidáman tervezget. Mi történt közben? Heten indulnak el megmenteni Németh Lászlót, mind a heten történelmi drámáinak hősei: VII. Gergely pápa, Matild grófnő, Széchenyi István, Crescence – Széchenyi Istvánné –, Bolyai János, Galileo Galilei és II. József császár. A hét látogatónak talán az a legnagyobb győzelme – hisz a tét mégiscsak az, hogy házigazdájuk legyőzze a fortélyos halálvágyat –, hogy bebizonyítják, soha senkinek nem voltak még olyan igazságtalanok az önvádjai, mint amilyenekkel Németh László önmagát ostorozza. És ő a hősei által teremtett varázslat jótékony hatása alól – szerencsére! – nem tudja kivonni magát. A drámát az egri Gárdonyi Géza Színház játszotta az elmúlt évadokban nagy sikerrel. Gyakran eszembe jut, hogy amikor néhány esztendeje az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatója (Blaskó Balázs) és főrendezője (Beke Sándor) megtiszteltek látogatásukkal, és órákon át erősítették önbizalmamat, hogy még ahhoz is legyen bátorságom, hogy hozzákezdjek e darab megírásához, akkor ha nem is mindenben, de abban egyetértettünk, hogy a Színháznak a régebbi korok magyar hagyományai, misztériumai csodaköveiből kell bevehetetlen várat építenie – ha nemcsak meg akar maradni, de be is akarja tölteni küldetését…

– Mi van műsoron jelenleg az  egri Gárdonyi Géza Színházban?

Ebben az évadban (2014–2015) a Jászai Mari című monodrámámat mutatták be (Bodor Németi Gyöngyi alakításában és Blaskó Balázs rendezésében). Emlékszem, hogy a dráma bemutatóján egészen különös,magasztos érzések erősítették, színesítették ünnepi hangulatomat. Tulajdonképpen arra döbbentem rá, hogy már A Fény éjszakája próbáin a magyar színjátszás Aranykora legnagyobb egyénisége, Jászai Mari művészi hitvallásának éppen a legfontosabb igazságát vallottuk egybehangzóan és következetesen  magunkénak. És most nagy kedvem lenne felidézni Jászai Mari művészi hitvallásának minden igazságát, hogy méltóképpen megértsük azt a nagy drámát, amelyet akkor élt át színházi aranykorunk legnagyobb művésznője, amikor színházi törvényszék elé idézték… Tudom, hogy egy interjúban ezt nem tehetem meg… Inkább felteszem azt a legfontosabb kérdést, amely Jászai Mari akármily magasztos vagy fájdalmas drámai küzdelmekben elért hatalmas győzelmeivel van összefüggésben: ki lesz képes méltóképpen járni a Jászai Mari útján, amely most is a Színházi Aranykor felé vezet… Az imént megvilágosított rejtélyes egyezések azt sugalmazzák, hogy a Gárdonyi Géza Színház Jászai Mari hitvallásának a tudatos vállalásával tette meg azon az úton az első, a legnehezebb lépéseket. De ugyanezen az úton jár a budapesti Új Színház is.

Melyek azok a színházak, amelyekkel jó kapcsolatot ápolt, úgymond: szívéhez nőttek?

– Hosszú ideig egy erdélyi színház, Szat­márnémeti szín­háza volt a ked­vencem! En­nek egyszerű a magyarázata: szí­vesen és ma­gas színvo­nalon mutattak be e színházban új magyar drámát. Hány bemutatóm is volt ott? Fél tucat? Mind ősbe­mu­tatók. Gyöngyösi Gábor, Ko­vács Ádám, Ko­vács Ferenc ren­dezték ott annak idején a leg­­jobb elő­­adásokat... Azok közé tartoz­tak, akik szíve­seb­ben ren­dez­tek új magyar drámát, mint diva­tos külföldit. Nagy színész­egyé­niségek voltak ak­kor a szatmári színtársulat tagjai: Zsol­dos Árpád (ő játszotta A nagy játékos című drámám főszerepét, ő mutatta be először a Bolyai János estéje című monodrámámat, Gyöngyösi Gábor rendezésében), Ács Ala­jos (ő volt a főszereplője a Megszámláltatott fák című darabomnak), Nyiredi Piroska (ő játszotta Árva Bethlen Katát az ősbemutatón), Boér Ferenc (a Magellán ősbemutatóján ő játszotta a címszerepet), Korcs­máros Jenő, Bartis Ildikó (ő játszotta Jászai Marit az ősbemutatón)... Még sorolhatnám...

Van  valami  kivételes, személyes emléke  erről a színházról?

– Van bizony! Zsoldos Árpád, korunk egyik legjelentősebb színművésze a Bolyai János estéje című darabom előadása közben – egy bukaresti színházi fesztivál alkalmával – felgyújtotta a szín­házat... Hogyan is történt? Egy láda mögé rejtett égő gyertya várta, hogy Zsoldos a darab végén felemelje. De Zsoldos a játék hevében felrúgta a ládát, éppen a felvo­nás közepén, s a felborult gyertya lángja belekapott egy szőnyegbe. A szőnyeg először csak füstölgött, és Zsoldos Árpi barátomat ez egyelőre nem is zavarta, mert a huzat a nézőtér felé terelte a füstöt. A nézők egy része kö­högni  kezdett, de senki nem menekült. Eleinte nem értettem, miért nem tör ki a pánik. Aztán hirtelen tudatosult bennem, hogy a jelenlévők annyira hisznek a Színházban, hogy eszükbe sem jut, hogy a fojtogató füst netalántán nem a rendező akaratából száll feléjük. Valaki azért megjegyezte, nem egé­szen komoly felháborodással a hangjában, azaz a rendező meghökkentő konzervativizmusát is méltányolván, hogy azért kíméletesebb lehetne a rendező úr a publikummal, s hogy már csak a valódi tűz hiányzik a színpadról... És akkor felcsapott a láng is. Ekkor se menekült senki, talán éppen a közbeszólásnak köszönhetően... Ámde Zsoldos Árpád ekkor idegesen megtorpant, s az új, a szokatlan, a zavaró új fény­forrás felé fordult. Azonnal felfogta, hogy ég a színpad, de nem menekült. És igen nagy rémületemre, a tüzet sem kezdte el oltani. Sőt, mintha mi sem történt volna, folytatta az előadást, s csak három vagy négy perc múlva – mely percek akkor óráknak tűntek, legalábbis számomra – kezdte el a tűz oltását, mégpedig a szöveg ritmusára... És sikerrel, szerencsére... Előadás után mindazok, akik tudtuk, mi tör­tént – Ács Alajos direktor úr, Gyöngyösi Gábor rendező úr és szerénységem –, rohantunk nyomban Zsoldos öltöző­jébe, hogy számon kérjük a művész úrtól, miért nem kezdte el azonnal a tűzoltást... Zsoldos válasza a követ­kező volt: „A darab a hibás, mert amikor felfigyeltem a lángra, tűzol­táshoz nem volt jó a szöveg. Amikor a szöveg alkalmassá vált rá, nyomban cselekedtem...” Azóta hiszek a Színész­ben. De nemcsak én, hiszen a színpadra berohanni akaró tűzoltót azzal a felkiáltással tartotta vissza az ügyelő, hogy mit izgul, egy jó színész mindent megold...

– Őriz efféle emlékeket más előadásokról is?

– Zsoldos Árpád hőstette felidézésének köszönhetően drá­máim erdélyi bemutatóinak főszereplői mind eszem­be jut­nak... Marosvásárhelyen Fe­renczy István játszotta Bolyai Jánost, s az egyik előadás után az egyik néző nehezmé­nyezte, hogy az előadás túlságosan rövid volt. A több mint két órás előadás számára félórásnak tűnt! Nehezen értette meg, miért nevezzük bíráló szavait legeslegnagyobb dicsé­retnek. Farkas Ibolya Bethlen Katát játszotta, de akkora sikerrel, hogy még Hollandiába is meghívták… Csorba And­­­rás, Ferenczy István és Fe­renczy Cson­­gor úgy ját­szottak a Nem zárjuk kulcsra az ajtót című darabomban, hogy én elhittem, hogy a darab nagyon jó. (Nemrégiben újra­olvastam, és kételkedni kezdtem.)… És a kolozs­vári szín­művészek? Senkálszky Endre, aki magatar­tásával kiér­demelte „a Kárpát-medence legtisztel­tebb színművésze cí­met”, A korona aranyból van 1971-es ősbe­mu­tatóján Knox tiszteletest alakította, ugyanebben a darabban a szépséges Sebők Klá­ra játszotta Stuart Máriát… Te­mesvá­ron a felejt­he­tetlen Fábián Fe­renc játszotta Bolyai Jánost (Cseresnyés Gyula rendezte, bebizonyítván, hogy a legjobb színmű­vé­szek át tudnak változni legjobb rendezőkké)... Sep­­si­szent­györgyön Krizsovánszky Szidónia Bethlen Katát alakította nagy ünneplések közepette. Kiss Törék Ildikó előbb a nagy­­­vá­ra­di színházban mutatta be az Árva Bethlen Katát, aztán nagyon sok Kárpát-medencei templomban. Termé­szetesen szín­művész férje, Varga Vilmos rendezésé­ben, aki a Bolyai János estéjében is bebizonyította, hogy színművészként is a legjelentőseb­bek közé tartozik. Csiky Ibolya, Nagyvárad ked­­vence A korona aranyból van Stuart Máriáját úgy ala­kította, hogy a korszak leghíresebb rende­ző­je, Szabó József még három évtized múlva is előadást tartott róla, s nem más­hol, mint egy írországi színművészeti főiskolán. (Ne­kem ezt akkor vallotta be, amikor Budapesten rendezte a Déryné című darabomat Kilin Ildikóval a cím­szerepben.)

– Az  erdélyi bemutatókon kívül, hol arattak sikert  az Ön darabjai?

– Erdélyi bemutatóimra emlékezvén, eszembe jutnak a felvidéki bemutatóim is. Csendes László Bolyai Jánosként,Lengyelné Gombos Ilona Bethlen Kataként a kassai magyar színházat, Dráfi Mátyás pedigMagel­lán­ként a komáromit kedveltette meg velem. Szívesen beszélek a magyarországi szín­házi bemutatóim­ról is. És egy finnországiról! Nagy drámaírónak képzel­hettem vol­na bizony magamat a het­venes évek közepén! Amikor a finn­országi Lahtiban az Árva Bethlen Kata című darabomat láthattam... Hannu Launonen és Ilka Firon for­dították a drámát finn nyelvre, Inkeri Luoma-Aho művész­nő játszotta Bethlen Katát... Nekem azelőtt már sok színházi bemutatóm volt Kis-Magyarországon is! A legemlékezetesebbek: Piróth Gyula oly sikerrel mutatta be Kecskeméten még 1971-ben a Bolyai János estéjét (ez volt a első csonka-ma­gyarországi bemutatóm), hogy a nagy rendezők és direk­torok – Marton Endre, Pétervári István, Keres Emil, Misz­lay István, Dobai Vilmos, Kerényi Imre, Hegyes­halmi Lász­ló – mind kedvet kaptak arra, hogy darab­kérő levelei­ket meg­írassák. (Szerencsém is volt: miután a szi­gorú és félel­metes te­kintélyű színikritikus és dramaturg, Osz­­­­tovits Le­ven­te elol­vasta a darabot, éppen a kor­szak egyik legjelen­tősebb ren­de­zőjének, Turián Györgynek adta oda. Ő a kö­vetkező évadban A korona aranyból van rendezé­sét is vál­lalta; Ko­petty Liát választotta ki a fő­sze­repre.)

A kecskeméti Bolyai-bemutatót szerencsére Radó Gyula is látta, és a következő esztendőben már próbálta is a dara­bot Ka­posvár híres színészével, Rajhona Ádámmal. (Radó Gyula később a Vincent van Gogh című monodrá­mámat is megrendezte, Cserhalmi Györggyel a címsze­repben.) Eszembe jut az Árva Bethlen Kata Ronyecz Máriával a Nemzeti Színházban. A történelmi hangulatot árasztó, de kicsi „királypincében” volt a bemutató, de akkora volt az érdeklődés, hogy az előadást átvitték a Nemzeti nagyszín­padára. Száz­nál több előadást ért meg! Az Árva Bethlen Katát ezután több színház bemutatta, így játszhatták a korszak többi nagy művésznői is. Nagyon emlé­ke­ze­tesek számomra Spányik Éva és Dobos Ildikó ala­kításai. (E monodrámának különös szerencséje van: csak a legnagyobb mű­vésznők nem riadnak vissza a nehéz pró­batételtől, amit vál­lalnia kell annak, aki Bethlen Kata mer lenni a színpadon. A rendezők mind felhívták erre a fi­gyel­memet: Vadász Ilona, Vas-Zoltán Iván, Kerényi Imre, de már az ősbemutatót vállaló Gyöngyösi Gábor is. De még  Pozsgai Zsolt is, aki nem is olyan régen  rendezte.) Az előbb már említett Jászai Mari (A megkoszorúzott)című monodrámámat régebben is több színház játszotta. Nemcsak az ősbemutató (Bartis Ildikó játszotta Szatmárnémetiben Gyöngyösi Gábor rendezésében), de a debreceni (Csoma Judit játszotta Beke Sándor rendezésében) és a veszprémi előadás is (Spányik Éva játszotta Kerényi Imre rendezésében) emlékezetes számomra.

– Volt néhány pazar szereposztás is. Kérem említsen meg néhányat ezek közül.

A Radnóti Színházban a Tárlat az utcán című darabom­ban – éppen a finnországi utam idejében – Bessenyei Fe­renc játszotta Gauguin-t, Darvas Iván pe­dig Van Goghot. Ugyanott ját­szot­ta Sinkovits Imre a Bolyai János estéje cí­mű mono­drámámat. Tehát drámaírói önbizalmam is lehetett volna már, ami­kor megérkeztem Finnországba! Ahol én – életemben elő­ször és utoljára – a legjelentősebb vendégek közé sorol­tat­tam. Akkor is teljesítették a kívánságaimat, ha teljesít­hetetlen volt! Ha véletlenül azt mondtam, hogy más­nap síz­ni szeretnék, de aztán elfelejtve ez óhajo­mat, kije­len­tettem, hogy lovagolni szeretnék a finn tavak között, ak­kor reggel vittek a sípályára, de délben már ott volt a sí­pályán a fel­nyergelt ló is! Mondtam egy finn tisztség­vi­selőnek, hogy ilyen tiszteletet egy drámaíró nem érde­mel. Ko­moly arccal válaszolta, hogy nemrég Arthur Mil­lert ugyan­ilyen tisz­telettel fogadták. Mindent félreértett sze­gény! Mert nem azt bizonygatta, hogy engem is olyan tisztelettel fogadtak, mint Arthur Millert, hanem azt, hogy Arthur Millert is ugyan­olyan tisztelettel fogadták, mint engem.

Mivel erősítette önbizalmát az utóbbi időben az erdélyi  színház?

Az Árva Bethlen Katát Meister Éva mű­vésznő szép előadásban nem máshol láthattam, mint Beth­len Kata faluja, Olthévíz templomában... A Tér című monodrámámat Sebestyén Aba is bemutatta Marosvásár­helyen (Török Viola rendezésében), de én az ő előadását már több magyarországi színházban is megnézhettem, mert járja a darabbal az egész Kárpát-medencét…

    

A gyermek- és ifjúkoráról folytatott beszélgetésünk nem volt rövid, de a gimnáziumig sem jutottunk el…

– Gimnáziumba Szatmárnémetiben jártam 1953-tól, a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban... Akkor még nem így hívták, de méltán volt híres ez a gimnázium. Elmondom, milyen minősítést kapott évtizedekkel később az Egyesült Államokban, Lake Hope-on, ahol egy alkalommal, egy hosszú tanácskozás utáni éjszakán komoly versenyre került sor. A verseny tétje: a XX. század ötvenes éveiben melyik magyar gimnázium volt a legjobb a világon... És én elmondtam egy 1954-ben játszódott történetet, melynek hősei iskolám tanárai és én, a 14 esztendős gyerek voltunk. Mi is történt? Az ötvenes évek közepén március 15-ét ünnepeltük magyartanáraink szervezésében. Én a Nemzeti dalt szavaltam. És büszke voltam arra, hogy a Nemzeti dalt szavalhatom. De az ünnepség után odajött hozzám magyartanárom, és komor arccal – legnagyobb meglepetésemre – kijelentette, hogy fegyelmi bizottság elé állítanak. Rettenetes volt az én lelkiállapotom, nem tudtam felfogni, miért kerültem ily drámai helyzetbe! Ott álltam a bizottság előtt, ott voltak mind a kedvenc tanáraim. Elhangzott végre az első kérdés: – Mi bajod van neked, fiam, Petőfi Sándorral? – Nekem? Hiszen én nagyon szeretem, az ő versét szavaltam... – Az ő versét? Hát... – Ekkor hangzott el a következő, még szigorúbb kérdés: – Mi bajod van neked, fiam, a magyarok Istenével? – Nekem? Hiszen benne van a versben, minden szakasz végén, hogy „A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” – Ekkor mondta ki a vádat az egyik tanárom: – Hát éppen ez a nagy baj, fiam, hogy nem volt benne a te szavalatodban, ami Petőfi Sándor versében a legfontosabb, hogy a magyarok Istenére... Kihagytad a vers legfontosabb sorai legszentebb szavait. – Majd elsüllyedtem szégyenemben! Csak dadogtam, hogy én nem tudtam, hogy kimaradt a szavalatomból, hogy a magyarok Istenére esküszünk... Én hogy követhettem volna el ilyen rettenetes bűnt? Hát hogy képzelik azt, hogy én ezt szándékosan... – Tanáraim elfogadták a magyarázatomat, és közölték velem, hogy a tanári fegyelmi bizottság kimondta ártatlanságomat. És amikor egy évtizede az Egyesült Államokban, Lake Hope-on, azon a különös versenyen elmondtam ezt a történetet, az alkalmi bíráló bizottság azonnal a szatmári Kölcsey Ferenc Gimnáziumnak adta az első díjat, mondván, ha 1954-ben egy romániai magyar gimnáziumban egy tanári kar azért idéz fegyelmi bizottság elé egy diákot, mert az kihagyta – akarva vagy akaratlanul – Petőfi Sándor verséből, hogy A magyarok Istenére esküszünk, akkor az a gimnázium a világ legjobb gimnáziuma volt abban a rettenetes időszakban...

’56-ban érettségizett, s a jogi karra akart felvételizni. Hogy is történt?

Tizenhat éves koromban érettségiztem. Nem voltam érett, ráadásul tizenhatnak sem látszottam! Perecz Sándornak, Avas járás egykori híres és nagyrabecsült főszolgabírójának köszönhetem, hogy nem jogra felvételiztem! Vittem hozzá a Bolyai Tudományegyetem tájékoztató füzetét, s kértem, segítsen felkészülnöm. Ő csak lapozgatta a tájékoztatót, sokáig hallgatott, majd csendesen megjegyezte: – Szívesen segítenék, de nincs azon az egyetemen jogtudományi kar. Nagyon sajnálom. – Odaugrottam, s mutattam, mit írnak a jogtudományi karról. Még olvastam is a tájékoztatóból. – Nincs olyan kar – ismételte meg Perecz bácsi. – Nagyon jó volna, ha lenne... Ha lenne, biztatnálak, hogy csakis a jogtudományi karra felvételizz. De sajnos... – Nem szólt többet. De ha reggelig beszél, akkor se értettem volna meg jobban, hogy 1956 nyarán nem szabad jogra felvételizni. Történelem–magyar szakra felvételiztem bánatomban. De nem vettek fel, csak néhány hónap múlva levelező tagozatra… Az egyetemet majd csak 1965-ben fejeztem be, de már nem levelező, hanem rendes tagozaton.

– Mi történt közben?

– Történelmet és testnevelést tanítottam Avasújvárosban mint helyettes, képesítés nélküli tanító. Természetesen nagy igyekezettel játszottam meg a felnőttet! De hiába: történelemóráimon le tudtam kötni a gyerekek figyelmét, tornaórákon viszont nem. Igazgatóm a legjobb szándékkal tanácsolta, hogy ha nem vagyok képes fegyelmet tartani tornaóráimon, próbálkozzam esetleg „klasszikus” módszerekkel: ha X-ék (akiknél a járási első titkár gyakran ebédelt) gyermekét meg tudom különböztetni a többitől, akkor a pálca használatának nem lesz következménye. Mit tesz ilyen helyzetben egy kamasz? Én természetesen senki mást nem vertem meg, csak X-ék gyermekét. Még aznap éjjel első titkári parancsra rúgtak ki az állásomból. Illett volna kétségbeesnem, szégyellnem magam, de a kamaszvirtus inkább a büszkeségemet erősítette. S még szerencsém is volt: a szomszédos Kőszegremetén egy tanítói állást senki nem óhajtott betölteni. Igaz, a falu megközelíthetetlen volt: se vasútja, se járható országútja... Hogy mekkora szerencse ért, azt persze akkor még nem tudtam. Kőszegremeténél aligha létezett akkor érdekesebb hely Európában. Mintha visszavarázsolták volna az első világháború előtti időkbe. Bizony, mintha a XIX. század nyolcvanas éveiben lettem volna ott tanító! Döbbenten tapasztaltam, hogy csak azt tekintik valóságosnak, ami Trianon előtt történt. A jelenkort mintha olyan rossz álomnak tekintették volna, amelyről beszélni sem érdemes.Mintha a legújabb kort, a Trianon utánit, a falu határánál sikerült volna feltartóztatniuk a kőszegremetei „varázslóknak”! Volt ott két tanítónő, fiatalok, szépek, komoly képesítéssel, egyikük az igazgatói tisztet is viselte, de a falu mintha engem tekintett volna oskolamesternek. Mert 1880-ban még nem voltak tanítókisasszonyok? Szállásadómnál megérkezésem estéjén megjelentek ünneplő ruhában a presbitérium tagjai, szépen megvendégelte őket a házigazdám, nehezen fogtam fel, hogy engem ünnepelni jöttek; asztalbontáskor reményüket fejezték ki, hogy másnap az ő jelenlétükben tiszteletemet teszem a parókián... Másnap aztán még különösebben viselkedtek, amikor a templomba is bevezettek. Mutatták, hol a helyem: a tanító úr helye. Hol ül a falu bírája, bár a falunak most nincs bírája... Minden vasárnap ott ül azért, ha nem is látszik. – Hol van most? – kérdeztem mélységes tudatlanságomban. – Lehet, hogy a tejúton, de lehet, hogy valahol az erdő mélyén... – Ó, már nem él – mondtam szomorúan. – Hova gondol a tanító úr? Amíg a falu él, a falu bírója is él. A falunak éppúgy van bírója, mint tanító ura. Tiszteletes ura, tanító ura és bírója mindig van a falunak, akkor is volt tanító ura, amikor csak a tanítókisasszonyok tanítottak... Ha nem vallottam volna be, hogy katolikus vagyok, bizonnyal választanom kellett volna: vagy olyan szerepet vállalok a község egyházi életében, mint XIX. századi elődöm, vagy távozom. Olyan volt ott tényleg, mint a mesében. Én ott egy egyszerű vidéki tanító bácsi voltam, a legnehezebb időben... Azt mondták, nem biztos, hogy meg tudnák nekem bocsátani, ha arra vetemednék, hogy a falu kis boltjában állami bort vennék... Ha megszomjazik a tanító úr, akkor induljon el vagy lefelé, vagy felfelé az utcán, s a kapuk beszippantják. Be is szippantottak igen gyakran, de nem voltam még borivó, ezért a borivás szertartásai helyett más szertartásokat találtak ki. Például a héjában sült krumpli elfogyasztásának szertartását... Még valami nagyon furcsát is kértek: ne javítsam meg senkinek a kerékpárját. Kiderült, hogy nem tudták megbocsátani egy tanítóúr-elődömnek, hogy javítgatta a kerékpárokat... Elképzelni sem tudom, hogy bármikor is hatalmasabb úr lehetnék, mint tanító bácsi koromban Kőszegremetén. Nagyon tisztelhették ott az oskolamestereket a XIX. század nyolcvanas éveiben. Egyszer – bizonnyal tudálékos kamasz pózában – a gimnáziumban tanultakat mondtam el a Föld történetéről, az ember eredetéről. Minden harag nélkül, de olyan mélységes csodálkozással néztek rám, hogy fölényérzetem égető szégyenben semmisült meg. Megszólalt végre egyikük: – Nagy szerencse, hogy csak viccelt a tanító úr. – Ebből is látszik, hogy annak ellenére szerettek és tiszteltek – és megajándékoztak a mélységes bizalmukkal, amelyben én szabadnak és védettnek éreztem magam –, hogy nem én tanítottam a kőszegremeteieket, nem én neveltem őket, hanem ők engem! Hogy neveltek? Én vezettem itt a nagyhírű színjátszó csoportot. De a kőszegremeteiek döntötték el, hogy mit tűzzünk műsorra. Szinte kizárólag XIX. századi népszínműveket. Mi történt volna, ha egyszer nem a kőszegremeteiek, hanem a tanfelügyelőség utasítását teljesítem, és a kollektivizálást, azaz a földnek a földművesektől való elrablását dicsőítő darabot tűzök műsorra? Azonnal kiközösítettek volna, egy tál ételt nem kaptam volna tőlük többet! Sokat tudnék még mesélni varázslataikról. Nagy tudomány az.

– Volt tanító, sofőriskola-oktató, elvégezte Kolozsvárott az egyetemet, tanár lett, volt újságíró, de hogyan lett író?

– Engem 1964-től tartanak írónak. 1964 után azokat a drámai helyzeteket írtam meg, amelyeket 1956 és 1961 között átéltem! Amely drámában páncél nőtt a bőröm fölé! Amikor 1959-ben elvittek katonának, mintha már sérthetetlenné váltam volna! Így bírhattam ki ép lélekkel azt a két évet... Hogy tudtam én viselkedni 1959-ben, újoncként a katonaságnál?! Este volt, felsorakoztunk az ágyaink mellett a hatalmas hálóteremben. A szolgálatvezető őrmester vezényelt. Kezében égő gyufaszál. Eltökélte, hogy addig vetkőzünk, öltözünk, vetjük be az ágyat, készítjük elő lefekvésre, amíg oly gyorsak nem leszünk, hogy mindent elvégzünk, míg a gyufaszál leég. Fél órán át próbálkoztunk, a század felének sikerült is! Elégedetlen volt őrmesterünk, folytatnunk kellett, azoknak is, akiknek sikerült. De egyszer csak kipécézett engem. Úgy tűnt neki, hogy én különösen lassú vagyok. És ördögi tervet eszelt ki: kiszemelt engem bűnbaknak. Odajött az én ágyamhoz, és diadalmas mosollyal ordította, hogy most már miattam gyakorlatozik a század éjfélig, ha kell, reggelig... Meggyújtotta a gyufaszálat, kiabálta, hogy Kocsis közlegényért mindenki... Szegény katonatársaim engedelmeskedtek is, de én meg se mozdultam. Akárhányszor próbálkozott, meg se mozdultam! Üvöltött, káromkodott, de én – nemhiába voltam helyettes tanár, tanító, sofőriskolai oktató három évig! – arra gondoltam, ha most engedelmeskedem, akkor kiváltom a katonatársaim jogos gyűlöletét, s gyűlöletük lángja egy esztendeig perzselni fog, egyetlen dologban voltam hát biztos, hogy nem engedelmeskedem. De a szolgálatvezető őrmester egyre jobban kijött a sodrából! Minek képzelem én őt, mit gondolok én róla, hogy ő egy juhászbojtár volt civilben? róla, aki tanító volt?!... Hát abból lett a baj, hogy ezt mondta! Mert válaszolhattam, hogy én bizony nem becsülhetem többre a tanítóból lett szolgálatvezető őrmestert, mint azt, aki civilben juhász volt, mert én is voltam tanító három évig. Ekkor esett a torkomnak, s védekezésképpen én is az övének. Akkora ember volt, mint én, s erősnek sem volt erősebb, hát küzdöttünk egymással, amíg a szolgálatos tiszt minket el nem választott. A szolgálatos tiszt rettenetes haragjában engem, a felettes-verőt azonnal sötétzárkába csukatott, de alig ismerkedhettem a sötétzárka borzalmaival, hamarosan kiengedtek, mondván, hogy a szolgálatos tisztet valaki figyelmeztette, hogy nem lehet olyan bakát sötétzárkába csukatni, aki még nem tette le az esküt. Kiengedtek hát a sötétzárkából, napokig nem lehetett tudni, mi lesz a sorsom. Legtöbbet a munkaszolgálatot meg a büntetőszázadot emlegették! De a katonák körében egyre nőtt a tekintélyem. Győztesnek érezhettem magam! Az ezredparancsnok kifakadása mentett meg a büntetőszázadtól. – Ez nehéztüzérség, ide száz érettségizett katona kellene, és tíz sincs – kiabálta. – Matematikusok kellenek! Ha jó matematikából ez a baka, akkor találjatok ki valamit! – Az ezredorvos találta ki, hogy maradhatok mint lassúságbetegségben szenvedő... Napiparancsban olvasták fel vagy két nap múlva, hogy tekintettel arra, hogy lassúságbetegségben szenvedek, nem vehetek részt többet századom közös programjaiban, negyedórával előbb kell felkelnem, negyedórával később kell lefeküdnöm, s mindent egyedül végeznem...

– Később sohasem „bánta meg” tetteit?

– A későbbi évtizedekben nemegyszer vontam magam felelősségre, miért nem követtem el mindent, hogy ne vigyenek el katonának. De nyugodtan felmenthetem magam: akkori lelkiállapotomban az volt a fontos, hogy próbákat álljak ki, hogy pokolra szálljak. Át kellett élnem, mit jelent bakának lenni: mit jelent a társadalom legalján élve létezni... A katonaság után, 1961-ben iratkoztam be a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára. Másodévesnek, de most már nappali tagozatra. Ezt el is végeztem 1965-ben...

S közben elkezdett írni…

– Menjünk vissza egy kicsit az időben! Azzal kezdődött, hogy egy nagyon nagy hibát követtem el!Miután Kőszegremetéről visszakerültem Avasújvárosba, elvállaltam egy másodállást is. Oktató lettem egy sofőriskolában. Úgy kezdődött, hogy az egyik oktatóról kiderült: analfabéta. Szükség volt egy írástudó helyettesítőre. Ehhez volt kamasz-önbizalmam, de semmiféle képzettségem, semmi tudásom. Tanítványaim mindenben jobbak voltak, mint én. Ezt be is tudom bizonyítani. Tanítottam, de nem álltak rendelkezésemre szakkönyvek. Végre lett az is, egy hatalmas könyv, mérnökök számára írták, tele színes, térképnagyságú mellékletekkel. A porlasztó, ez volt a címe. Én beleszerettem ebbe a könyve, s mert más tankönyv nem volt, hetekig tanítottam a porlasztót. Kiragasztottam a hatalmas színes rajzokat, már újításokon törtem a fejem, s megosztottam újító gondolataimat a tanítványaimmal. Éppen a pálcát emeltem, hogy mutassak valamit az egyik színes rajzon, amikor az egyik tanítványom szemtelenül arra kért, hogy mivel ő nem érti a rajzot, mutassam az alkatrészen. S állt is fel, közeledett felém, nyújtotta felém a tenyerét, amelyben volt valami, s kérte, azon mutassam. Nézem, mi van a tenyerében, de nem jöttem rá. – Na, ezen mutassa, mert ez egy tehergépkocsi porlasztója. – Csak néztem tovább, mi van a tenyerén, majd néztem a szép színes képeket, s nagyon szomorún mondhattam: – Az nem lehet porlasztó. A porlasztó nem lehet olyan kicsi... Kacagtak a tanítványaim, kacagtak – az a tanóra már nem is állt másból, csak kacagásból, de akkor még megbocsátottak! A nagy baj akkor kezdődött, amikor már gépkocsi-vezetésre oktattam őket. Ebben aztán valóban nagy eredményeket értem el. Mármint gépkocsi-felborításban. A világrekordot is beállítottam: három tehergépkocsit és egy vontatótraktort borítottam fel két hónap alatt. Úgyhogy egy világbajnok válaszolgat most a kérdéseidre! A harmadik borulás volt az, amely nagyon megviselt. A máramarosi hegyekben történt, egy szerpentinen. Huszonnégyen ültek, mind tanítványaim, a tehergépkocsin. Mellettem az analfabéta oktatótársam aludt részegen. Amikor a borulás után magamhoz tértem, azt sem tudtam, hány órát feküdtem a felborult kocsi kabinjában eszméletlenül. Rögtön azzal vádoltam magam, hogy bizonnyal nem is ájultam el, csak szeretném elhitetni magammal, csak szeretnék elájulni, hogy minél később kelljen szembesülnöm a rettenetes ténnyel: felelőtlenségem miatt meghaltak a tanítványaim. Az idő és a tér teljesen megváltozott. Száz esztendő alatt másztam ki a kabinból! Amit érzékeltem, teljesen valószerűtlen volt. Csak a felborult kocsit láttam, fákat, a domboldalt, de a tanítványaim közül senkit. És tudtam, hogy ami iszonyatos, azzal akkor fogok szembesülni, ha megkerülöm a felborult kocsit. Száz esztendeig késlekedtem, majd elindultam, s ötszáz év alatt kerültem meg a kocsit. S nem hittem a szememnek: a túloldalon ott voltak mindannyian, de valószerűtlenül: mozdulatlanul álltak, s ahányan voltak, annyi felé néztek. És sapka volt a fejükön. S megvilágosodott előttem, mit jelent az, hogy sapka van a fejükön; azt jelenti: mindenki él, és hirtelen hatalmas boldogság árasztott el. Elmosolyodhattam, mert valaki kiáltotta, hogy hát ez még vigyorog is. Ha nem mosolyodtam volna el, nem vertek volna meg. De elmosolyodtam, s legalább tízen nekem estek. Nem védekeztem, nem is éreztem az ütéseket, még olyan állapotban voltam, hogy a fizikai fájdalmat képtelen voltam érezni. A tanítványaimnak is mindegy volt már, hogy engem püfölnek vagy egy homokzsákot: ütöttek, hogy szabadulhassanak attól az elviselhetetlen valamitől, ami a mellkasukat feszítette. A nagy verés közben nem is eshettem össze: az ütések minden oldalról megtámogattak. Később a fiúk tudni vélték, hogy amikor magamhoz tértem, azt mondtam: aki nem tud vezetni, ne vezessen. De ezt az igen „okos” következtetést minden bizonnyal csak napok múlva, betegágyamon sütöttem ki. Hogy mit éltem át, azt tíz éven át képtelen voltam hitelesen megírni, pedig legalább százszor megpróbáltam. Talán húsz év múlva a Magellán című drámámban végre sikerült.

– Így kezdődött tehát az íróvá válása… De első írásai?

– Először egy tanulmányom jelent meg, mégpedig a tudományos akadémia folyóiratában, 1962-ben. Fél éve voltam egyetemi hallgató rendes szakon, hívat legszigorúbb professzorunk, Márton Gyula, akivel sosem beszéltem, csak a tanársegédjével, s mondja: – Olvastam a dolgozatát Kőszegremete gúny- és ragadványneveiről, közölni akarom a Nyelv- és irodalomtudományi Közleményekben. Mit szól hozzá? – Semmit se szóltam. Annyit se tudtam kimondani, hogy örülök neki. – Nem örül neki?! – Még mindig nem tudtam megszólalni. – Tudja egyáltalán, milyen folyóiratról beszélek?! Egyetemi tanárok és akadémikusok írják... Valami baj van? – Végre kinyögtem ennyit: – Én nem is gondoltam volna... Én nagyon örülök. – Na, végre! – Tulajdonképpen ez volt az első megjelent írásom. Márton Gyula professzor úr különben nagyon csalódott bennem. Azt szerette volna, hogy nyelvész legyek. De én helytelenül azt képzeltem, hogy aki író akar lenni, annak inkább irodalomtörténettel kell foglalkoznia… Egyetemista koromban hosszú ideig csak szerelmes verseket írtam. De azokat rendületlenül. Húszoldalasat is. Oda is adtam a lányoknak, de minden siker elmaradt. Versek voltak azok? Nemrégiben is írtam lírai szövegeket... De ezeket dráma- vagy regénybeli hőseim mondják el.

Mivel debütált, s mi következett ezután?

1967-ben jelent meg első könyvem, az Egyenletek.Novellákat, elsősorban szerelemes novellákat tartalmaz, és egy különös drámát... Olyan német zászlóaljparancsnok a hőse, aki katonái számára megteremti a békét: rettenetes fegyelmet tartva fákat számláltat katonáival, és így a háborúból kilép. Ezért lett a dráma címe: Megszámláltatott fák. Nem hős orosz vagy amerikai katonák lövik le, mint minden addig megjelent vagy bemutatott háborús drámában, hanem saját hadserege tábori csendőrsége. – Ilyen a valódi drámai hős – mondtam akkor. – Lefordította a svájci Andreas Oplatka németre a darabot még a hetvenes években, de Nyugat-Németország színházai nem merték bemutatni. – Mi, németek nem vehetünk részt egy német főtiszt felmentésében – magyarázták, s hiába mondtuk, hogy a darab nem a német kérdésről szól, hanem egy rendkívüli ember rendkívüli drámájáról, nem tudtunk bátorságot önteni a német rendezőkbe! A darabot még megírtam több változatban, legjobbnak természetesen a legújabbat tartom. Ennek főhőse tudatosabb, mert a kulisszák mögé lát, még az ellenfél kulisszatitkait is ismeri. Második kötetemben (Örömteremtés)a novellák mellet már két dráma van. A harmadik(A korona aranyból van), a negyedik (Tárlat az utcán) és az ötödik (A nagy játékos) kötetemben már csak drámák vannak. A nagy játékos megjelenése nagy ünnep volt számomra, mert ez az első Budapesten megjelent könyvem. Csoóri Sándor ajánlására Hegedős Mara, a Magvető főszerkesztője adta ki, Ferencz Zsuzsa szerkesztette. Következő könyvemben (A fehér kesztyű)jelenetek mellett ismét ott vannak az elbeszélések, de aztán megint drámakötetek következnek. (Drámák, Megszámláltatott,A megkoszorúzott,Széchenyi István stb.) Később (a nyolcvanas évektől máig) drámakötetek és történelemkönyvek váltogatják egymást. Összesen hány? Harmincnál több…

Már 1961-ben feltétlenül író akartam lenni! Akkor már tudtam, hogy igazat mondani abban az országban csak az irodalomban lehet. Pedig évekig azt hittem, nincs olvasható háború utáni erdélyi irodalom... De aztán megjelent Szabó Gyula Gondos atyafiság című regénye! Szabó Gyula lett a példaképem, a mesterem. Majd sorra jelentek meg az erdélyi irodalom többi kiválóságának jelentős művei. Kikre gondolok elsősorban? Sütő András, Hornyák József, Bajor Andor, Székely János, Horváth Imre, Horváth István – és még sorolhatnám! – ekkor írták legjelentősebb könyveiket, ekkor jelentek meg az első Forrás-nemzedék kötetei. A jelentős kritikusok közül Kántor Lajosé... Ekkor már a csonka-magyarországi irodalom is kezdett olvashatóvá válni. Németh László regényei és drámái voltak a kedvenceim... De akkor Erdélyben szinte mindenki író akart lenni – vagy legalább magyartanár! –, az is, aki történésznek született, az is, aki jogásznak. Nem véletlenül. Az egyetlen kifutópálya, ahonnan fel lehetett emelkedni, az irodalmi élet volt...

– Ön előbb lett író, s csak azután újságíró. Ez előnyt jelent egy újságírónak?

A fordított sorrendnek rendkívüli a jelentősége. Főszerkesztőim a gyermek-, majd az ifjúsági lapnál (Hadai Jenő, Dali Sándor, Cseke Gábor), majd az irodalmi lapnál, az Utunknál (Létay Lajos) hagyták az írót megszólalni, és nem is próbáltak arra kényszeríteni, hogy a lelkiismeretem ellen forduljak. Ezért nagyon hálás vagyok nekik.

Sokat írt Trianonról, előadásokat tartott – Franciaországban is –, hogyan látja tehát a közel  100 éve hozott trianoni döntést ?

Erdélyi magyarsérelmeink, életünk drámai helyzetei mind Trianon következményei! És nem beszélnék róla, ha a történelemkönyvek hitelesen megírnák, mi történt! Csak néhányról beszélgessünk a legkönnyebben felfogható rejtélyek közül. A  békekonferencia döntéseit nem azok hozták meg, akik a nyilvánosság előtt szerepeltek, tehát nem a legaktívabbnak látszók, nem Thomas Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, nem Georges Benjamin Clemenceau francia miniszterelnök (és nem az őt felváltó kormányfő, Millerand), nem David Lloyd George angol miniszterelnök, nem Orlando olasz minisz­terel­nök (és nem az őt fel­váltó kormányfő, Nitti) és nem a kisebbek, a szorgosnak látszó hiva­talnokok. Voltak ott hatalmasabb személyiségek, de azok a kulisszák mögül diktálták a béke feltételeit. Folytathatnánk a többi könnyen felfogható rejtély felsorolásával, de előbb fel kellene oldanunk egy ellentmondást: a világháború úgy ért véget, hogy az Amerikai Egyesült Álla­mok belépett a háborúba. De az amerikai hadseregnek nem kellett hatalmas csatákban győzedel­mes­kednie, hogy ellenfeleit, a Központi Hatal­makat térdre kénysze­rítse. Az­zal győzött, hogy az Amerikai Egyesült Álla­mok elnöke, Wilson meg­hirdette azt az örök békét, amely azáltal válik örök békévé, hogy nem diktátu­mok, hanem népszavazás fogja eldönteni a határvitákat. Nem győzte­sek és legyő­zöttek fognak tárgyalni egymással a békete­remtés aszta­lainál, hanem egyen­rangú nemzetek, akiket egyképpen megillet a legszentebb jog: a népek önren­delkezési joga. Tu­lajdon­képpen mindegy tehát, hogy kiket ne­veznek meg győztesek­nek és kiket legyőzötteknek. Bizony, akkor még mindenki tudta, hogy Wilson el­nök gyö­nyörű eszméinek, megnyugtató nyilatkozatainak és tervezetei­nek volt köszön­hető, hogy el­maradtak a mindent eldöntő, legelkesere­dettebb, legna­gyobb ember­áldo­zatokat követelő végső ütközetek. De ha az első világháború valóban úgy ér véget, hogy az Amerikai Egyesült Álla­mok belép a háborúba, akkor kik lehettek erősebbek a háború befejezésekor, illetve a békekötés előkészítésekor az amerikai elnöknél? Mert hogy valakik erősebbek voltak Wilson elnöknél, az bizonyos. De kik? A békekonferencia határozatait már a békekon­fe­rencia megnyitása előtt eldöntő hatalmasságok, a kulisszák mögött rejtőzködők? Ha igen, akkor minek köszönhetően? És mekkora volt az ő hatalmuk? Hiszen  a legdöbbenetesebb tények egyike éppen az, hogy Wilsont még arra is rá tudták venni, hogy álljon be azok közé, akik a békekonferencián az ő béketeremtő  eszményeit megcsúfolják… Hogy kik a kulisszák mögött rejtőzködő hatalmasságok, és Wilson elnök miképpen kényszerülhetett arra, hogy akaratát az ő akaratuknak alárendelje? Kik döntöttek a békekonferencia helyett? Mielőtt a kulisszák mögött titokban irányító hatalmasságok közül az egyiknek felfednénk a kilétét, vegyük tekintetbe azt is, hogy a leg­felfoghatatlanabb – ter­mésze­tesen – azoknak a hatal­ma, akiknek hivatalosan semmiféle hatal­muk nincs.

Tomaš Garrigue Masa­ryk­nak hívták az egyiket; korabeli minősí­tése: egyetemi tanár.  Hivatalosan valóban nem volt hatalma, de a bi­zonyítékok arra hívják fel a figyelmet, hogy az előretolt bábuk (Wilson, Clemenceau és a töb­biek) mégis az ő akaratát teljesítették. A kulisszák előtt szereplő „nagy államférfiak” urai közül Masarykon kívül csak néhányat ismerünk név szerint. Az amerikai Edward Mandell House-ra hívjuk még fel a figyelmet, minden korabeli politikus „House ezredesére”, aki hivatalt sem viselt, de még ezredes sem volt, mindazonáltal sokan a korszak leghatalmasabb férfiújának tekintik! A korabeli tanulmá­nyozható for­rások alapján sem nehéz megállapíta­nunk, hogy Thomas Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke igen gyak­ran rendelte alá a saját akaratát az övének. Wilson House hatására fordul szem­be esz­mé­i­vel, ta­gad­ja meg nyi­lat­ko­za­ta­it, ter­ve­ze­te­it, a híres 14 pontját is, az ő hatására mond le az önrendelkezési jog érvényesítéséről, a népsza­vazás intézménye támogatásáról, de a következő kérdésekre is meggyőzően kellene válaszolnunk: House ki­nek az akara­tából döntött Wilson helyett? Mi késztette Wilsont arra, hogy el­viselje House felü­gyeletét? Kinek, kiknek az állásfoglalását képviselte House? A fináncoligarchiáét? A szabadkőművességét? Másokét? Kik voltak tehát hatalmasabbak, mint a győztes Amerikai Egyesült Álla­mok kongresszusa és kormánya?  Ha méltóképpen válaszolunk e kérdésekre, igen félelmetes következtetéseket vonhatunk le. Többek között azt is, hogy háború tulajdonképpeni felelősei diktálták a béke feltételeit.

Egy interjúban természetesen nem foglalkozhatunk elmélyülten ilyen súlyos kérdésekkel, és nem folytatnám a párizsi békekonferencia  kérdés­körei meghamisításának a történetét, ha nem vetettem volna fel, hogy a wilsoni eszmények, elképzelé­sek közül a legfontosabb ép­pen az volt, hogy a béketeremtés idején érvényesülnie kell a népek önrendelkezési jogának – mint minden népet megillető legszentebb jognak –, s hogy Wilson végül ennek ér­vényesítéséről is lemondott… Tulajdonképpen arra a félelmetes ellent­mondásra kell itt még felhív­nunk a figyelmet, hogy az önrendelkezési jog megcsúfolása minden­napos gyakorlattá vált a békekonferencián, de úgy vált legjobban megcsúfolttá, hogy közben megmaradt a békekonferencia legfőbb és fennen hirdetett alapelvének… Felfogható ez? Ha képesekké válunk felfogni, mi van ez ellentmondás mögött, akkor talán a békekötések történetének a többi ellentmondását is képesekké válunk tanul­má­nyozni… Nyilvánvaló, hogy a népek népszavazáson élhetnek az önrendelkezés jogával, de a Párizsban ülésező „hatalma­sok” – miköz­ben nyilatkozataikban továbbra is hívei mind a népek önrendelkezési jogának, mind a népszavazás intézményének –, már a konferencia kezdetén (sőt előkészítésekor) úgy viselkednek, mintha sosem hal­lottak volna a népszavazás intézményéről… És mi határozza meg maga­tartásukat? Annak a feltétel  nélküli tudomásul vétele, hogy a békekonferencia leendő kárvallottjai a konferencia érdemi vitáin nem vehetnek részt, nem is kapnak ezekre meghívást addig, amíg értelme lenne a jelenlétüknek, miért is kapnának meghívást, ha rájuk nem vonatkozik a legszentebbnek kikiál­tott jog: a népek önrendelkezé­si joga, s így népszavazáson sem nyilváníthatják ki akaratukat… És a forrásokból bizony még az is kitűnik, hogy a békekonferencia előké­szítői elmulasztják ezt méltóképpen megindokolni, mert ha nem mu­lasz­tanák el, akkor nyíltan vállalniuk kellene a legcinikusabb magya­rázatot: minek hallgassák meg a békekonferencia „döntést előkészítő” vitáin azokat, akik érveikkel „a már meglevő döntést” esetleg megcá­fol­hatnák… És amikor elhatározzák, hogy milyen bizottságok fogják a döntéseket előkészíteni, akkor csak azokat veszik be e döntéseket előkészítő bizottságokba, akik a már meglevő döntés kedvezményezettjeinek a képviselői.

Amikor a magyar küldöttséget a békekonferencia megkezdése után egy évvel végül fogadják, sőt meg is hallgatják, cinizmusban és hamisításban felülmúlhatatlan válaszban fejtik ki, hogy érvelésükből, szempontjaikból, bizonyítékaikból stb. semmit sem vesznek figyelembe…

Beszéljünk még a trianoni pszichózisról…

– Beszéljünk róla, mert ez a legeslegfelfoghatatlanabb rejtély. A lényege pe­dig a következő: az igazságtalan békediktátum következményekép­pen nem a békekonferencia kárvallottjainak, hanem a kedvezményezett­jeinek a gyűlölete bizonyul engesztelhetetlenebbnek… A történész számára ez előbb teljességgel felfoghatatlan, de aztán rádöbben, hogy ennél mi sem természetesebb… Magyarország feldarabolásának kárvallottjai és kedvezményezettjei vonatkozásban ezt mi igazolja? Kialakulnak a trianoni pszichózis legfelfoghatatlanabb formái…

Melyek azok?

A tri­a­no­ni pszi­chó­zisok, kü­lö­nö­sen a nem ma­gyar, tehát a ro­mán, a szlo­vák, a szerb tri­a­no­ni pszi­chó­zi­sok kér­dé­se tu­laj­don­kép­pen nem is kö­ze­lít­he­tő meg, ha csu­pán a ra­cio­ná­lis össze­füg­gé­se­ket vesszük te­kin­tet­be. Leg­ne­he­zebb ép­pen an­nak az ok­nak a meg­vi­lá­go­sí­tá­sa, amely a mai nem ma­gyar tri­a­no­ni pszi­chó­zi­so­kat meg­ha­tá­roz­za. Indul­junk ki ab­ból, ami köz­tu­do­má­sú: a ro­mán, a szerb és a szlo­vák po­li­ti­ka az utób­bi évek­ben is szám­ta­lan bi­zony­sá­gát ad­ta an­nak, hogy el­len­ség­kép szük­ség­le­tét a ma­gyar nem­zet és a ma­gyar ál­lam rá­gal­ma­zá­sá­val pró­bál­ja ki­elé­gí­te­ni. De az újabb és újabb ma­gyar­el­le­nes pro­pa­gan­da-had­já­ra­tot, gyű­lö­let­szí­tást stb. nem le­het pusz­tán olyan éssze­rű ok­kal meg­ma­gya­ráz­ni, mint az el­len­ség­kép-ke­re­sés. Ha úgy egy­sze­rű­sít­jük le a kér­dést, hogy or­szá­guk bel­ső gond­ja­i­ról akar­ják el­te­rel­ni a fi­gyel­met „a bűn­­bak keresésé­vel”, az­az az el­len­ség­kép-ke­re­sés­sel, ak­kor csak a kér­dés el­ho­má­lyo­sí­tá­sá­hoz já­rulunk hoz­zá. Igen, nagy té­ve­dés azt fel­té­te­lez­ni, hogy a szlo­vák, ro­mán vagy szerb agresszív na­ci­o­na­lis­ta min­den cse­le­ke­de­te mö­gött éssze­rű po­li­ti­kai meg­gon­do­lás áll. Aki a nem ma­gyar tri­a­no­ni pszi­chó­zi­so­kat nem ta­nul­má­nyoz­za el­mé­lyül­ten, az so­se fog­ja meg­ér­te­ni, ho­gyan ala­kul­ha­tott ki a leg­éssze­rűt­le­nebb és leg­in­do­ko­lat­la­nabb gyűlö­let: a szom­szé­dos or­szá­gok nem­ze­te­i­nek ma­gyar­gyű­lö­le­te. A nem­ze­ti iden­ti­tás zava­ra­i­nak – mint ami­lyen a tri­a­no­ni pszi­chó­zis – ta­nul­má­nyo­zá­sa köz­ben felfoghatatlan­nak tű­nő dol­gok­ra is rá­jö­he­tünk, pél­dá­ul ar­ra, hogy a nem­ze­tek viszonyában az ag­resszió nem fel­tét­le­nül ag­resszi­ó­ra vá­lasz, s hogy en­gesz­tel­he­tet­len gyű­lölet lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás­ból is nő­het ki.

Ho­gyan ala­kultak ki a tri­a­no­ni pszi­chó­zi­sok?

– A ro­mán, szlo­vák, szerb tri­a­no­ni pszi­chó­zi­sok ki­ala­ku­lá­sa az­zal kez­dő­dik, hogy a román, szerb, szlo­vák (ak­kor még cseh­szlo­vák) po­li­ti­ka egy­sze­ri­ben meg­ta­gad­ja azt az el­vet, amely­re leg­alább annyit hi­vat­ko­zik a há­bo­rú előtt, alatt és a bé­ke­tár­gya­lá­sok idején, mint a tör­té­ne­ti elv­re: az et­ni­kai el­vet.

– Mi­ért ta­gad­ják meg?  

– Néz­zük ro­mán vo­nat­ko­zás­ban. Ed­dig a ro­mán nem­ze­ti moz­gal­mak cél­ja a ro­mán nem­ze­ti egy­ség meg­te­rem­té­se. E cél 1920-ban meg­va­ló­sult. Ám nem­csak e cél va­ló­sult meg. Ro­má­nia több mint két­szer ak­ko­ra te­rü­le­tet kap 1920-ban, mint amek­ko­rá­ra a román ir­re­den­ták szá­mí­tottak a vi­lág­há­bo­rú előtt. (Ők nagy­já­ból az 1940. évi határrevízió, az ún. má­so­dik bé­csi dön­tés al­kal­má­val meg­hú­zott, et­ni­ka­i­nak te­kint­he­tő magyar–román ha­tá­rt tar­tották el­fo­gad­ha­tó­nak és ki­har­col­ha­tó­nak.) A 137 000 km2-es Ro­má­nia vá­rat­la­nul és min­den­ki, a ro­mán po­li­ti­ku­sok szá­má­ra is ért­he­tet­le­nül 295 000 km2-es or­szág­gá vá­lik. És az új or­szág nem nem­ze­ti ál­lam, ha­nem sok­nem­ze­ti­sé­gű. A ro­mán­ság az össz­la­kos­ság­nak kb. 65%-át te­szi ki. Igen, Ro­má­niának 2,9 millió román nemzetiségű magyar állampol­gárra hivatkoz­va így juttatnak nagyobb területet Magyarországból, mint amekkorát a 11 milliós ma­gyar­ságnak meghagynak. Megismétlem: kétszer akkora területet kap Románia 1920-ban, mint amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt. Hát ez az oka a trianoni pszichózisuknak! A szlovákokénak is ez az oka: ők is kétszer akkora területet kaptak, mint amekkorára a pánszláv irredenta számított... A világháború előtti titkos terveiket kell ehhez tanulmányozni, és nem a hordószónoklatokat! Ha figyelembe vesszük azt is, hogy a Trianonban aláírt béke­diktátumot mindenki – a diktátum kedvezményezettjei is – igazság­talannak tekinti, akkor megvilágosodik előttünk a trianoni pszichózis kialakulásának a legfélelmetesebb magyarázata, melynek lényege: az igazságta­lanság kedvezményezettjei szükségképpen gyűlölik az igaz­ságtalanság kárvallottjait! Szükségképpen, mert az igazságtalanság kedvez­ményezettjeinek lelkiismeret-furdalásából nő ki a gyűlölet kivág­hatatlan erdeje! És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszi­chózis ösztönzi Trianon kedvezményezettjeinek a politi­káját! Gyűlöletükben és félelmükben az igazságos ren­de­zéstől meg is akarják semmisíteni az igazságtalanság kár­vallottjait. Népirtás végrehajtását tervezik be! Mert mikor válik a trianoni igazságtalanság igazsággá? Ha eltűnt a föld színéről az igazságtalanság utolsó kárvallottja is. És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszichózis ösztönzi Trianon kedvezményezettjeinek a politikáját…

– Mit kell még ezenkívül figyelembe vennünk?

– Az első világháború és a párizsi békekonferencia legfélelmetesebb rejtélye, hogy a kulisszák mögül éppen azok diktálták a béke feltételeit, akik előkészítették a háborút.A békekonferencia  megnyitásakor mintha már el is döntetett volna, hogy legfőbb cél a Hagyományos Európa felszámolása – ennek útját kövezik ki a Hazugság és  a Cinizmus Kultusza megteremtésével, a Káosz uralomra juttatásával…De e félelmetes következtetéseket csak azért mertük levonni, mert megvilágosítják a megoldás útját… Hiszen a Hazugság és Cinizmus kultuszát csak akkor válthatja fel az Igazság kultusza,  ha megszületik Európában a hiteles történelemtudomány… És még valaminek meg kell történnie: érvényesülnie kell az egyenlő esélyek elvének…

– S ha érvényesül az egyenlő esélyek elve, akkor a keresztyén Európa megmarad?

– A keresztény Európa  megmarad, és ismét jelentőssé válik. A Kárpát-medencében pedig megszületik a megbékélés… Hiszen mindössze két feltétel teljesítése szükséges ahhoz, hogy a Hazugság és Cinizmus kultuszát felváltsa az Igazság kultusza, a Káosz helyét pedig elfoglalhassa a Harmónia, s hogy az európai nemzetek méltó választ tudjanak adni a nagy kihívásra (azaz méltóképpen szembe tudjanak nézni a nemzethalál rémével):

a) tiszteletben kell tartani az egyenlő esélyek elvét. Miért oly fontos ez? Az egyenlő esélyek elve, ha hagyják érvényesülni, csodákra is képes: a gyűlöletet szeretetté tudja változtatni, miképpen az egyen­lőtlen esélyek elve, ha érvénye­sül, gyűlöletté változtatja a szeretetet.

b) vállalni kell minden igazság, a teljes igazság kimondását. Azaz: meg kell teremteni a hiteles történelemtudományt.

(A Kárpát-medencében gondolkodva: az egyenlő esélyek elve – melyből kinőhet a szeretet virága – miképpen érvényesülhetne az igazmondás vállalása nélkül? A gyűlölködés szelleme a Kárpát-medencében, illetve az egész Trianon meghatározta közép-európai térségben is csak addig uralkodhat, amíg az itt élő  nemzetek – magyarok, románok, szerbek, szlovákok és a többiek – nem is­me­­­rik meg, illetve nem fogadják el múltjuk és jelenük minden igazságát. De ha elfogadják, legyőzhetővé válik a legyőzhetetlennek tűnő trianoni pszichózis is.)

– Történelemkönyveiben legtöbbet a Szent Korona misztériuma és tana kérdésköreivel foglalkozott, ezért a továbbiakban beszéljünk ezekről is.

A Szent Korona tana megőrző erejévé vált a ma­gyar al­kotmánynak, a magyar államiságnak, meg­határozójává a magyar közjogfejlődésnek, de je­len­tő­sége nem ak­kor volt a legnagyobb, amikor a magyar nemzet jólétben és biztonság­ban élt, ha­nem akkor, amikor nehéz helyzetekbe került. Tör­ténelme legnehezebb helyzetein a Szent Korona se­gítségé­vel lett úrrá a magyar nemzet... Megte­rem­­tője volt a nem­zeti egy­ség­nek a magyar törté­nelem legnehezebb, legdrá­maibb helyzetei­ben.A Szent Korona tana című könyvem 1995-ben, A Szent Korona misztériuma pedig 1997-ben jelent meg. De utána A szakrális fejedelem című könyvet is meg kellett írnom, hiszen a Szent Korona a történelmi magyar közjog­ban nem más, mint a régi korok szakrális királyának a jogutódja (1999-ben jelent meg). Következő könyvemben (Magyarország Szent Koro­ná­ja) össze­foglaltam mindazt, amit a Szent Koroná­ról szóló három könyvemben kifejtettem, majd ki­egészítettem őstörté­ne­tünkről, a régi magyar hit­vi­lágról és történelmünk más rej­télyes kérdéskö­reiről szóló fejezetekkel. (A könyv 2000-ben jelent meg, második, át­dol­gozott kiadása 2001-ben, harmadik, átdolgozott kiadása 2005-ben, negye­dik, ismét átdolgozott és bővített kiadása 2008-ban, ötödik, átdolgozott és bővített kiadása pedig 2010-ben.)

– Egyik legterjedelmesebb kötete A táltos paripa, amelyben Tündér Ilona és a táltos paripa kultuszának rejtélyeit dolgozza fel.  Kérem, ossza meg e beszélgetés olvasóival is ezeket a rejtélyeket.

– Én ebben a könyvben elsősorban a régi magyar hitvilágról írok, elsősorban arról, hogy a régi magyarok számára a táltos paripa meg a tündérvilág természetes, hétköznapi valóság volt. Le ne egyszerűsítsük! Arról van szó, hogy a régi magyar hitélet világában bizony a beavatást vállaló beléphetett Tündérhonba: beléphetett egy magasabb rendű, csak a meditációban – révülésben – megtapasztalható térbe. A beavatás legrejtélyesebb – de hajdan legmindennapibb! – útjáról szólok a könyvben. A beavatásról a táltos paripa által. De hogy megérthessük, miről van szó, nemcsak a táltos paripának, hanem a boldogasszony-kultusznak, a tündérkultusznak, Tündér Ilona kultuszának is fel kell fognunk a jelentőségét, illetve a rejtélyeit... Nem könnyű felfogni, persze. Ki vagy mi a táltos paripa? Kik a tündérek? Ki a legrejtélyesebb tündér, Tündér Ilona? Tündér Ilona égi lény, de a régi korok magyarja – mint a népmesében a legkisebb királyfi – elindult megkeresni. És meg is találta. Megtalálhatta az égi lényt, aki fényből való? Megtalálhatta, de neki magának is fénybe kellett öltöznie, hogy megtalálhassa. De ehhez még hozzáfűzöm: a fénybeöltözés gyakorlata az, ami ma is gyakorolható, aminek a segítségével beléphetünk a régi magyar hit világába.Nem könnyű ezt felfogni, tudom… Még annyit mondok el, hogy nagyon sok felfoghatatlannak tűnő kérdés egyszerűvé válik, ha megértjük a mesék táltos paripájának a titkát is. Annak a paripának a titkát, aki gyorsabban száll, mint a gondolat. És a Tündér Ilona kastélyának a titkát… Mi a táltos paripa? A legnagyobb önfegyelemmel, önmegtartóztatással összegyűjtött, megőrzött, majd finomított, átalakított energia – „csodatevő” energia, melynek beavató, teremtő erejét a mai ember már nem ismeri fel, ezért elpazarolja vagy szunnyadni hagyja. Miért nevezhetjük csodatevő energiának a táltos paripát? Mert aki képessé válik arra, hogy „meglovagolja”, azt a fény rejtélyes világába, az Élő Égi Térbe röpítheti. Aki ezt először éli át, az képtelen felfogni, miféle csoda történt, hisz miképpen is foghatná fel, hogy az a fényözön, amelynek közepében létezve min­denhova, akármi­lyen messzire, akár­mi­lyen magasságba el­jut, egészen Tündér Ilona kastélyáig, az nem más, mint az ő táltos paripája… Ez a fénybe öltözés gyakorlata. Tudományosabb elnevezése ennek nincs is… Tulajdonképpen az anyag és a fény szétvá­lasz­tásának azon ké­pességéről beszé­lek, amely a régi korok beavatást vállaló magyar­jai­nak a gya­korlataiban – és a középkori lovagok, az alki­misták és Dante gyakorlataiban, meditációjában – a legfontosabb, s amelynek megszer­zése nem kép­zel­hető el rend­kí­vüli erő­feszítés, elsősorban az ön­meg­­taga­dás, önmegtar­tóz­ta­tás magas szín­vonalú gya­kor­lása nél­kül…

Meséljen családjáról, áttelepüléséről.

Feleségem, Mónika számomra a Harmóniateremtő Asszony, akinek nagyon sokat köszönhetek, a munkabírásomat is... Én már fel tudom fogni a családi élet harmóniájának a jelentőségét! A gyermekeim is erősítik munkabírásomat szeretetükkel: Eszterke, Istvánka és Kata. Az unokám is, természetesen: Kamilla.

Egyébként Kata lányom az, aki gyógyíthatatlan szembetegséggel született. Úgy gondoltuk, Magyarországon vannak meg a feltételei gyógyításának, vagy legalább annak, hogy látássérültként is teljes értékű élete legyen. (Utóbbi megvalósult: egyetemi oktatásban részesülhetett, s most jogászként dolgozik.) Ezért települtünk át!

Min dolgozik jelenleg?

Legújabb drámám, A magyar Trisztán és Izolda Bocskai István fejedelem és Mária Krisztierna hercegnő rejtélyes kapcsolatáról szól… Történelemtudományunk nagyon talányosnak tartja Mária Krisztierna szemé­lyiségét, s bár nem vitatja el tőle az Erdély végzetes asszonya minősítést, nem mer következtetéseket levonni még abból sem, hogy amikor 1606 elején Bocskai István feleségül kéri, igent mond, s a házasságkötést csak Mária Krisztiernaunokafivére, Rudolf császár-király tudja megakadályozni, de még abból sem, hogy a szép és még mindig fiatal hercegnő Bocskai István váratlan halálának hírére azzal a sokat sejtető elhatározással válaszol, hogy kolostorba vonul… Szerelmük története bevezet minket az ún. szakrális szerelem világába. Ami Bocskai István és Mária Krisztierna szerelmi viszonyában történik, az bi­zony mintha a metafizikai valóság része volna, és legkönnyebben a magyar mitológia és a magyar archaikus népmesék se­gítségével fejthető meg.




.: tartalomjegyzék