Szeretettel ajánlom Elekes András
tisztelendő atyának
Jajj!
Az Ördög Fiának sem érdemes már lenni,
hiába van millió Tanítványa, végül minden
Tanítvány Júdásnak bizonyul.
Jajj!
Olyan idő ez, kilométeres sorokban állanak
a harminc ezüstpénzért, mert azt képzelik, hogy
osztják, és aki tülekedik, a többi Júdást agyon-
taposva, megkapja a magáét egy darab mocskos
papírba tekerve, és ha a felét elfelejtették bele-
csomagolni, tizenöt ezüst még akkor is szinte
ingyen van.
Jajj!
Cserben hagyta Őt Választott Népe, és most joggal
szeretné megkapni a díjat, mindegy, hogy utóbb
minek nevezzük, bánatpénznek, Davis Kupa
díjnak, Davy-bányalámpa díjnak, Megénekeljük
Magunkat díjnak, vérdíjnak, vízdíjnak, csak
díj legyen.
Jajj!
Hiszen évekig álltunk Érte, mint a cövek, hajlong-
tunk Érte, mint a fűszál, hallgattunk Érte,
mint békaporonty a pocsolyában, ordítottunk,
mint az oroszlán, és bömböltük, hogy mi vagyunk
az Állatok királya, de ha kellett, hason csúsztunk
a Csodálatraméltó Lény előtt, és fölnyaltuk
a port is körülötte, mert mindig nyálas tiszta-
ság övezte, ahonnan minket bölcsen idomított
újabb és újabb teremtményeivé, oroszlánból birká-
vá, s mi lelkesen legeltük oly dúsan termő
zöld mondatait, átváltoztatott hős elődeinkké,
majd jövendő boldog utódainkká, mert ennyire
bonyolult volt az Újtípusú Új Ember törzsfejlődése,
csak Vezérünk volt ennek nagy tudósa, hű
nevelője, állattenyésztő technikusa, ki szakava-
tott kézzel adagolta takarmányunkat, vályunkba
italunkat, és lecsípte fülünket, és miskárolt, és
túrót készített kifejt lelkünkből, nem vér ke-
ringett bennünk már, csak savó;
egyedül Ő ismerte, hogy mi van a fejünkben,
hát meg akart szabadítani gondolatainktól,
ezektől a lappangó kullancsoktól, talán mert úgy
ítélte, az apró bujkáló vérszívók az Ő megszentelt
jogát bitorolják, hiszen folyton esküt tett
anyakönyvvezetői díszruhájában, kezében talá-
nyos buzogányával, műszaki leleményének ezen
különös bizonyítékával: védelmünkre, terelésünk-
re ígéretei földjének irányába, s ha megszegi – mon-
dotta –, ne menjen el innen, vakuljon meg, nőjjön
hátára púp; persze ezt olyan ékesen fejezte ki, hogy
akik csodálattal hallgattuk márványba illő szavait,
már csak bégetve tudjuk felidézni,
és íme a Nép Legszeretettebb Fia, az Óriás Tölgy,
az Egyedülálló Lángelme, Atyánk,
jajj, rejtelmesen itthagyott bennünket,
nem tudni, miért, nem tudni, hogyan,
utóbb még feltűnt, jajj, mint szakáll nélküli törpe
félrecsúszott sipkában, jajj, állítólag ott ült, jajj,
elvénült arccal, egy amatőr színielőadás heve-
nyészett díszletei között, és jajj, ismeretlen statiszták
fejére olvasták el nem követett gaztetteit, és
elhallgatták, melyeket elkövetett, közben ezek a
szerény dilettánsok, jajj, összezavarták szerepeiket,
a vádló egybehordott szövege egy rosszul megírt
köszöntő lehetett, a védő kapta, jajj, véletlenül
az ügyész ügyefogyott mondókáját, míg a bíróhoz,
jajj, egy olcsó detektívregény utolsó oldala került,
de észrevette, és nagy lámpalázában, jajj, csak
minden második sorát olvasta fel,
végül mutatták, jajj, földrezuhanva, oly elha-
gyottan és szánalmasan, mint penészedő cukorrépás
zsákot a rekordtermés jelentésekor;
azt mondják, meghalt, ami lehetetlen, hisz
naponta volt örökkévaló,
jajj, csak kifáradt egy rövidke percre,
hogy kapkodjék a végtelen után, de jajj,
nem tudjuk így sem érteni, miért feküdt
a földre, miféle újabb örömöt kívánt okozni
gyermekeinek, hacsak nem azt az újabb tehetségét
fitogtatta, hogy hallgatni is tud, ha éppen akar,
hiszen mi, hívek eddig is csodáltuk,
szent borzadállyal néztük, valahányszor
megjelent szemünk előtt a magasságban
integető jóságos Atyai Személyében,
fölötte fénylő Fiúi Képével,
legfelül nevének lángnyelveivel,
mintha szocialista versenyre hívná ki
a Szentháromságot, hogy végül ki teremt
mennyországot kevesebb nyersanyagból,
úgy tűnik, jajj, a versenyben második lett,
pedig elénk tűnhetett volna jobbjában
hármas szigonnyal, bozontos szakállal
egy újonnan létesített tengerből fölbukkanva,
mint Poszeidon, de ha ezt keveselte,
megjelenhetett volna hattyú képében
szépséges Lédájának habfehér testén szárnyaival csapkodva
főként Nyugat műveltebb körei felé,
jelezvén, hogy ő is konyít valamit
Európa kétezernyolcszáz? vagy kétezernyolcszázötven? éves
kultúrájához, mert Zeusz lett, sőt, megtollasodott,
jajj, elmulasztotta a lehetőt,
hogy megvalósítsa a lehetetlent,
mire hívei rögtön cserben hagyták
s reánk bízták sorsának siratását,
jajj, mondjátok meg, hova lett
a sok légies szűz királyné,
kik táncot lejtettek fényében,
és jajj a vas miniszterasszony
miért néz oly rozsdásan feléje,
a Krimhildák és Marianne-ok
miképp feledték gyorsan el,
a Fehér Ház tündérei,
kik ölben vitték Miki Egérhez,
milyen mesékben bújkálhatnak?
a Tatjánák, jajj, és a Ludmillák
a Nagy Proletár aranyérmet
merre hordják most talicskával?
Hol van az ötórás beszédre
percenként zendülő Echo?
Egyházának angyalai
védik-e szent Érseke által?
Küldik-e még a Főpapot
kalapozni Amerikába,
míg bíbor színt ölt a kalap?
Hol vannak a fizetett Múzsák,
a Költő-bakák szeretői?
Jajj, mivé olvadtak az ódák?
De hol van a tavalyi szó…
Hát jertek, sirassuk el őt,
ki nem halt meg, mert él az álmainkban,
Kaszárnya városaink terein most is figyel,
tovább nő gyermekeink gyenge csontjában,
elbambult tekintetekben, el nem gondolt gondolatokban
föl nem talált találmányokban,
erdők helyén nőtt pusztaságban,
pusztaság helyén termett mocsarakban,
halott folyókban, gyomot termő földeken,
jajjgassuk újra életét,
magányának nyomorúságát,
millió híve hűtlenségét.
Gyertek, ti, akiket gyűlölt,
kikre átkait ránktestálta.
Szegény Drakula, szegény ördög,
Végülis ki sirasson el?
Kolozsvár, 1990. június 23.