Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Február
Zsidó Ferenc

Gúzsba kötve táncolni

– Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem[1]

 

Bodor Johanna egy közismert romániai magyar értelmiségi, Bodor Pál (író, újságíró, a Román TV magyar adásának főszerkesztője) lánya. Meg táncművész, koreográfus. És egy különös könyv szerzője. Az 1980-as években a család átköltözik Magyarországra: először a szülők, majd két évre rá, névházassággal a lányuk, Johanna is. Majdnem harmincéves távlatból minderről könyvet írt Bodor Johanna, melyben elsősorban két magányos évének kálváriáját mutatja be, de a korábbi időkről is beszámol, s közben megpróbál képet alkotni a romániai kommunizmus működéséről is. Ez egy igaz történet, valós személyekkel (akik többnyire a valós nevükön vannak emlegetve), bukaresti (és részben kolozsvári) színhellyel, az énelbeszélő szubjektív nézőpontjából.

Nem jó, mégis döbbenetesen lebilincselő olvasmány Bodor Johanna kötete. A megértés és értelmezés görcse egy kicsinyes, a részletekben elvesző könyvet eredményez, sem a narrátor-főszereplőnek, sem a befogadónak nem sikerül általánosítani. A szerző emlékirat-szerűen, tehát egy utólagosan rekonstruáló, magyarázó nézőpontból mesél, igyekszik kívülről látni és láttatni az eseményeket, nem próbál narratológiai bravúrral egy jelenidejűség hatását keltő, naplószerű élményprózát írni (melyben az elbeszélés ideje egybeesne az elbeszélt események idejével). Úgy kaptunk volna egy megdöbbentően őszinte történetet, az itt és most minden partikularitásával, így a megértés igyekezete gúzsba köti az egyébként pörgős történetet, úgy, hogy igazából a vágyott értelmezés, mint katartikus igyekezet, elmarad (ha a cím jelentette kísérlet perspektívájából vizsgáljuk a végeredményt, a küldetés nem teljesült). A könyv egyébként felhívja a figyelmet az énelbeszélés mint világmagyarázat korlátaira is.

A kötet jól indul, egy szuggesztív tablóval: a pionírok műsort mutatnak be augusztus 23-a, mint második világháborús győzelmi ünnep, illetve Ceaușescu tiszteletére, a díszszemle során a diktátor megáll a diákok körében és megérinti a narrátor-főszereplő egyenruháját. Apróság, de mivel Ceaușescu kultikus figura volt, egy tizenéves lány számára e mozzanat különös jelentőséggel bírt. A jelenet jó, az utólagos magyarázat már kissé szájbarágós: „E vidám történet sose született volna meg, ha nem éltünk volna az abszurd törvények országában.” Elég lett volna elbeszélni a történetet, s engedni, hogy az olvasó állapítsa meg, hogy abszurd a helyzet. Ez a túlmagyarázós hajlam visszatérő gyengéje a könyvnek, gyakran megtöri a történetmondás lendületét, ugyanakkor mondhatni elveszi az olvasó „mozgásterét”.

Az elbeszélő maga is gondban van műve meghatározásával. „A történet még nem tudom, mikor indul ebben az írásban. (Regényben?)”.  A nagyepikai jelleg miatt veti fel a szerző a regényt, mint műfaji megjelölést, de csak így kérdőjelesen. Én nem nevezném regénynek. Önéletírás ez, és annak nem rossz. Csak ne akarjon regény lenni. Ahhoz magasabb szintre kellene emelni, s némiképp átfikcionálni. Bodor Johanna egyébként megpróbálja kivédeni az esetleges irodalomkritikai bírálatokat, az utószóban kijelenti: „Nem író vagyok, hanem táncművész.” Az érvelés azonban hamis. Két hozzáfűznivalóm van: ha nem író, akkor ne írjon; ha pedig megírta ezt a kötetet, akkor már végeredményben író, akkor meg ne mentegetőzzön.

A könyvben Bodor Johanna végeredményben megpróbálja rekonstruálni felnőtté válásának folyamatát. Három kulcsszava van ennek a folyamatnak: szülei, azok barátai, Románia. Ez adja a keretet, ez a mozgástér – és egyben korda. „Édes teher ismert személyiségek gyerekének lenni.”, mondja egy helyütt, hogy ezt később így egészítse ki: „Azt hiszem, az, aki ma vagyok, főleg a családomnak köszönhető, a szüleim baráti társaságának, és a földrajzi helynek, ahová születtem. Románia.”

Valós képet kapunk a bukaresti magyar értelmiség mindennapjairól, arról, hogy miként alkalmazkodtak a diktatúrához, és miként próbáltak kiemelkedni belőle. „Esténként, értsd, minden este, nálunk világmegváltás volt”, így jellemzi az összejöveteleket, melyek egyfajta szellemi erőteret jelentettek számukra. „Emlékszem a jelbeszédre, a suttogásra, a szemjátékra.” Vagyis, a kor emberei megtanultak „lehallgatottság-konform” módban beszélgetni, és ezt természetesen az értelmiségiek fejlesztették tökélyre.

A fiatal Johanna sokat forog ezekben a kultúrkörökben, így kerül kapcsolatba a balettel is, hogy aztán egy életre eljegyezze magát vele.

A balett mint a túlélés, a diktatúra mocskából való kiemelkedés lehetősége jelenik meg a könyv lapjain. „Szerelmes lettem a szakmámba, a legjobb barátom lett.”

Amint a bevezetőben erre már utaltam, 1982-ben a szülei eldöntötték, hogy nem kívánnak tovább Romániában maradni, ezért arra kérték a lányukat, hogy kössön névházasságot egy magyarországi férfivel, költözzön ki, hogy majd családegyesítés címén ők is kimehessenek. Ez volt ugyanis az egyetlen hivatalos útja a kijutásnak. Johanna belement a „játékba”, habár fülig szerelmes volt egy román-magyar-zsidó fiúba, Mihaiba. Így határhelyzetbe került: „Ott volt a szerelmem, itt volt a szabadság” (magyarországi nézőpontból mesélve). Keményen dolgozott az iskolában, a balett-órákon, hogy bizonyítsa: meg tudja állni a helyét. Apja például ezt mondta neki: „neked mindig 150%-ot kell nyújtanod, és akkor talán elismerik a 85%-át. Magyar kisebbség tagja vagy, közismert értelmiségi családból származol, az én pozícióm miatt sokszor vádolhatnak az osztálytársaid azzal, hogy protekciós vagy.” Az apjának jó kapcsolatai voltak a magyar nagykövetséggel, így megszervezi, hogy kijusson Magyarországra, és komoly egészségügyi problémákra hivatkozva kint is maradjon. És ápolni a feleségét is kiviteti. „A külvilág (…) csak annyit tudott, hogy Apa annyira beteg, hogy Anya nem hagyhatja magára. (…) Sikerült a beetetés.” Közben Johannának is beszervezik Istvánt, aki vállalja a névházasságot, de amíg a hivatalosságok jóváhagyják a házassági engedélyt, Johanna egyedül él Bukarestben, leérettségizik, állásajánlatot kap az Operába balett-táncosként, de mivel tudja (reméli), hogy nem sokáig marad az országban, ideiglenesen inkább az Operetthez szegődik, csakhogy valami munkája legyen.

A narrátor elég gyakran végez személyjellemzést, magáról például a következőket mondja: „Alapvetően vidám, pozitív energiákkal megáldott, kellemes jelenségnek számítottam.” Ez a magabiztosság, pozitív énkép a későbbiekben nagyon fontosnak bizonyul a túlélés szempontjából.

A könyv legérdekesebb részei azok, amelyben a narrátor azt ecseteli, hogyan alkalmazkodtak, hogyan igyekeztek túlélni a nincstelenséget, az élelemhiányt, a vízhiányt, hogyan működött a túlélési ösztön. A sorbaállás örömeiről beszél, arról a gyönyörről, ha egyáltalán kaptál valamit a boltban, hisz „mindegy, hogy mit, csak legyen mit hazavinni.” Bodor Johanna ugyanakkor azt sem hallgatja el, hogy az alkalmazkodás gyakorta degradálta az embereket: „Az aggodalom, a családtagok féltése, a kiszolgáltatottság sok embert kergetett az aljasság felé.” Arra céloz, hogy sokan váltak „a rendszer kiszolgálóivá”, besúgókká. Vagyis: a túlélési ösztön nincs tekintettel az erkölcsi szempontokra…

Erős képekben ábrázolja tehát, hogy miként demoralizálja az éhezés, s hogy a diktatúrában milyen kicsinyes célok éltették az embert: „A táplálék beszerzése napi szinten okozott örömöt.” Primitív érzésekről beszélünk itt, Bodor Johanna érzékelteti, hogy a diktatúra működési elve pont ez volt, hogy ilyen primitív körülmények közé kényszerítse az embereket, állati szintre süllyessze. Többször, több passzusban is értekezik a diktatúra természetrajzáról (ezek esszéisztikusak, a könyv javát képezik). Például azt is kijelenti, hogy az egyéni és kollektív felelőssége van a romániai népnek, amiért a diktatúra működhetett.

A Mihaihoz fűződő szerelme kibontakozását aranyos, naiv, lányregényes bájjal írja le (pl. az első együttalvás, stb.) A szerelem ellensúlyozta a mindennapok szürkeségét, rettegését, lebegős érzést adott: „Abban az országban boldog lenni?”, teszi fel a kérdést a narrátor, úgy, hogy érzékeljük, ez kész lehetetlenség; a szerelem is csak ideig-óráig képes megvalósítani ezt, néhány kegyelmi pillanatig. Mert a szerelmi boldogságot csakhamar fölváltja valami más. A főszereplő dilemma elé kerül: nem tudja, beavassa-e Mihait a névházasság tervébe, nem tudja, hogy elhallgathatja-e, hazudhat-e neki. Mindeközben pedig a külvilág előtt színjátékot játszik, beleéléssel, hitelességre törekedve: „Szerepemnek megfelelően, amint hazaértem, örömmel suttogtam vőlegényemnek a telefonba: jól halad az ügyünk…” A balettnek köszönhetően erős önkontrollra tett szert, ennek jó hasznát vette a többszöri kihallgatások során. „Megbízhatóan kormányoztam a hajót a nyílt vízen”, mondja kissé pongyola stílusban (az igyekezet, hogy „irodalmiasan”, költői képekkel operálva fogalmazzon, olykor rosszul sül el).  Hiteles viszont, és lélektanilag jól felépített, ahogy szerelmük leépülésének folyamatát ábrázolja: miután Mihainak végül is bevallja, hogy mire készül, az nem szakít vele, de folyamatosan érezteti, hogy neheztel rá, ez ránehezedik kapcsolatukra. Hogy ezt kompenzálja, Johanna megalázkodik előtte, jobbára csak kiszolgálja szerelmüket, ezzel degradálva azt.

A szerző akkor a legmagabiztosabb, amikor részletekbe bocsátkozó, technikai jellegű, szakzsargonnal is operáló, plasztikus leírásokat készít a szakmájáról, a balettről. Amikor például bemutatja a vizsgaszereplését. Ez számára az otthonos terep, az írás itt a leggördülékenyebb.

Plasztikus képet kapunk arról, hogy milyen hedonizmussal próbálták élvezni a bukaresti fiatalok az életet: „tombolva éltek” a házibulikon és szórakozóhelyeken. A főszereplő is egyre inkább elmerül ebben, a morális züllés lejtőjére jutva. Kalandot kaland után abszolvál, Mihai-jal nem szakít, de megismerkedik George-val, aki mellett megtapasztalja igazi nőiességét, s hogy milyen megfelelési kényszer nélkül szeretni. Úgy tekintettek egymásra, mint „két érzelmi szélhámos”, ez a cinkosság is összekötötte őket (egy időre…). Innen a könyv egyébként egyre kitárulkozóbb, egyre megdöbbentőbb kalandokról számol be, az olvasó azonban, mivel tudja, hogy ez nem fikció, hanem a narrátor saját élete, úgy érzi, kukkoló szerepbe kerül, és kezdi kényelmetlenül érezni magát, hisz felébred (nem létező) prüdériája.

Neveléstani szempontból nézve csupáncsak annyiról van szó, hogy a szülői kontroll híján a tiniből lassan felnőtt nővé váló Johanna kipróbál mindent, kicsit olyan alapon, hogy veszítenivalója nincs, hisz nemsokára úgyis itt hagyja az országot. Így az erkölcsi megfontolások is elhalkulnak. A benne/körülötte végbement változásról a szülei nem sokat tudtak: „Egyre több titkom lett. A leveleket annak a gyereknek írták, akit itt hagytak. De az a gyerek már nem olyan volt, és nem az volt…” A kalandok egyre bizarrabbak, mint ahogy azok sommája is egyre primitívebb: „Találkozásunk előnyeit beláttam: tapasztaltabb lettem az ágyban…”, írja, a Harryval való flört kapcsán, ugyanez a személy a barátjával együtt később azonban megzsarolja őt és barátnőjét, és szexuális szolgáltatásokra kényszeríti. Ennél mélyebbre már nem igazán lehet jutni morálisan, ehhez képest az már romantikus közjátéknak tűnik, hogy egy Virgil nevű képzőművész, akiről később kiderül, hogy besúgó, annak fejében, hogy „jó” jelentéseket tegyen róla, szerelmet vár tőle, sőt, házassági ajánlatot is tesz neki (régi családi ismerős ő is, ő nevezi el Johannát még gyereklány korában Angelnek, mert annyira pozitív volt a kisugárzása). A szerelmi történetek egyre szövevényesebbek, sziruposabbak, émelyítőbbek. A vége felé már Johanna is kezdi érzékelni, hogy elvetette a sulykot, s hogy egy morális ellentmondás állt elő: „mindannyian egy nagy, szadista HAZUGSÁG áldozatai voltunk, amiből csak erőltetetten és HAZUGSÁG árán lehetett kimenekülni, (…) azon járt az eszem, hogyan fogok utána visszatérni önmagamhoz.” Tehetetlen düh érezhető ki ebből a mondatból a kommunista diktatúrával szemben, ugyanakkor erkölcsi aggodalom is: a hazugságok után vissza lehet-e találni az igazság útjára? A dühöt máshol így fejezi ki: „A Diktátor beleszólt minden ember sorsába, minden család életébe. (…) Lelökött az utamról. (…), tovább kellett táncolnom a műsors füttyére.” Végül megkapja a vízumot, kiutazási engedélyt (a Magyarországról jött kávék és Amo-szappanok segítenek ebben), az utolsó napokban visszatalál első szerelméhez: „Mihai volt számomra önmagam emléke.” Ő volt az, aki kikísérte a vonatállomásra is, segítette felszállni a Budapestre tartó gyorsra. Csöndesen megölelték egymást, aztán Mihai: „leszállt a vonatról és magával vitte az életem első húsz évét.”

Bodor Johanna művész (bár nem író), nagyon szép, érzékletes képet fest arról, hogy miként élhettek és alkothattak a művészek a román kommunizmus idején, a cenzúrát kijátszva: „A művi önfegyelmezés, amely folyton dühítette belül az embert – paradox módon – fejlesztette a rafinált fogalmazási készséget.”

Az elbeszélésről mást nem mondhatunk, mint azt, hogy nem túl magas színvonalú. Vannak remek momentumai, de összességében egy kicsit pongyola. Egyik ilyen kiemelkedő, szép pillanatkép egy kislánykori villamosozáshoz kapcsolódik: megpillantott egy szomorú arcú utcaseprő nénit, megkérdezte tőle, miért olyan bánatos. Erre az asszony „mosolyogni próbált, de helyette grimasszá torzult az arca, mintha a mosolygást szolgáló izmai réges-rég elsorvadtak volna. Arca elfelejtette a mosolyt.”

A témában megvan egy nagy könyv lehetősége: a megélt események annyira szövevényesek, bizarrak, hogy a legvakmerőbb fantáziát is überelik. Csak a megírás hogyanjával kellett volna még bíbelődni. A könyv nem teljesíti azt, amivel a harmincévnyi távlat kecsegtet, a kellő distancia nem jön létre, ez rontja az olvashatóságot. Így sem értéktelen azonban, döbbenetes kordokumentuma a kommunista diktatúrának, a romániai magyar értelmiségi életnek. És Bodor Johanna életének. Csak annak túlságosan is.

 

 

[1] Magvető Kiadó, Budapest, 2014.

 




.: tartalomjegyzék