Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Február
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

TÁVOZÓ FA, AVAGY „AHOGYAN Ő MAGÁBAN VAN ÉS SZÓL”

 

Emlékszem a megdöbbenésemre, amikor az Írók Boltjában valamelyik folyóiratban, talán egy friss Jelenkorban először elolvastam az Erősödő vágy című Oravecz-verset: hogy akkor az ott hogy eltalált, hogy megütött. Egész nap ott „munkált” bennem, s amikor később, délután vagy másnap, visszamentem, már lenyugodva, megint levettem a polcról a folyóiratot, majd ismét újraolvastam, akkor már felvértezettebben, tudva azt, hogy mire számíthatok. És akkor is. Mert nem azt kéri a Fennvalótól, az Istentől, Valakitől a vers alanya, a lírai én, bárki, hogy nyújtsa még, hogy adjon egészséget, hosszú életet stb., hanem azt: „bárcsak gyorsabban múlna az idő, / rövidülnének a napok, az évek, / ha vannak még napjaim, éveim, / és jönne már a halálos betegség vagy a végelgyengülés.” Mert „…idő, mint olyan nincsen, / csak tér van és a térben mozgás, változás, / melynek része vagyok, / de iramán nem változtathatok.” Mert hogy térbe vettetésünk van/volna csupán, kikötött léghajókként lebegünk, halak vagyunk a hálóban, a csillaghálóban (Pilinszky), tehetetlenül vergődve, akiknek az akarata egy rajtunk kívül állónak, egy Magasabbnak, egy nálunk Fennebbi kényének-kedvének a játékszere, kiszolgáltatottja csupán.

Háromszor olvastam el Oravecz új kötetét, ízlelgetve, vissza-visszatérve az egyes versekre. Bizonyos darabjait folyóiratokban már láthattam, olvashattam, de az egészet együtt csak most, a Magvető kiadásában tavaly megjelent kötetben. (Újra ki fogják adni az egész életművet, ami örvendetes, hiszen az előbbi kiadások hagytak bizonyos kívánnivalókat maguk után.) Három olvasás után, az életmű verses részének (és nemcsak) teljes ismeretében megkockáztatom, amit Földényi F. László mondott az 1972 szeptember megjelenése után (igaz, csak erre a könyvre vonatkozóan), és azt mondom, hogy nemcsak ez a kötet, hanem a Halászóember is, meg a Távozó fa[1] is ugyanarról, a halálról szól: vagyis mindhárom könyvnek a halál a főszereplője. Persze, hogy a szerelemről, elválásról, szakításról, fájdalomról beszél az 1972 szeptember, de mégis, inkább a halálról: veszítés, megfosztás, megfosztódás, megsemmisülés, hiány stb. Persze, hogy a gyermekkor falujáról, ma már nem létező világáról is szól a Halászóember, arról a faluról, ami akkoriban még ugyanolyan volt, mint száz vagy százötven évvel azelőtt: hamisítatlan régi falu, mert minden ugyanaz volt még, mint sok-sok évvel azelőtt, mondjuk, ahogyan a lóval, állatokkal bántak, befogás, kifogás, felkantározás, a kazalrakás, az aratás, szántás-vetés, kaszálás-kapálás stb. Persze, hogy arról is beszél, hogy hogyan tudtak egyik napról a másikra élni azok az emberek, előrelátóan, a természet kénye-kedvének abszolút kiszolgáltatottan. Hát persze, hogy ott van ennek a világnak a megszépülése, nosztalgiája is, a valamiféle elvágyódás oda, a gyerekkorba, abba a világba, ami olyan jó volt. De mégis, itt is leginkább a halál a főszereplő, a megszűnés, a felszámolódás, elmúlás: ennek a hagyományos világnak az eltűnése, megsemmisülése. Mert ami a Halászóemberben még megvan, az emlékezés szintjén legalábbis, azt mind a gyerekkorból hozta a szerző, s ami ma már nincs. Legalábbis úgy, ugyanúgy nincs. És nyugodtan hozzátehetjük: nem is lesz már soha.

A Távozó fa is a halál könyve (ennek is a halál a főszereplője), a lassú leépülésé, az öregedésé, a fokozatos eltűnésé. A visszatekintésé ugyanakkor, és a jelen apró, megtartó örömeié: Matyi (a kisfiú), a madarak, az állatok (kutyák, macska), a természet szemlélésének öröméé, a látvány élményének gyönyöréé, de mégis a leginkább a halál kísértéséé. Ami ott van, ott bujkál mindenben, az alkonyban, a leáldozó nap látványában, az árnyak és fények játékában, a még élés örömében, a már hátul, mögöttünk levő élet fel-felidézésében, a készülődésben, a vágytalanságban, az idő szorításában, a naponta valamit rögzítés kényszerében, az emlékek visszajáró voltában, a rutinszerűen ismétlődő napi teendőkben, mindenütt ott ólálkodik az ismeretlen Vendég, ugrásra készen.

És – természetesen – költői a kérdés, tudjuk, és költői a patetika is, azt is tudjuk, de olyan jólesik ilyenkor egy kicsit patetikusnak is lenni annak (nekem), aki ugyanezt kérdezi, kedves költőjével együtt, hogy: helyre lehet-e állítani vajon abból a világból még valamit is? Az apákat, nagyapákat, a falubelieket? A tehenek bőgését, a vödör hajdani zörgését, az istállókban a lovak dobogását? Költői a kérdés, mondtam. Nem is kell válaszolni rá. Mert talán már csak a költészetben. Így. Hát akkor olvassunk még több Oraveczet! S bár idő, mint olyan nincs, csak tér van és a térben mozgás, változás, a verseskötettel, a Távozó fával és a Halászóemberrel mégis utazni lehet: az időben, amely nincs. Visszafelé. (Fekete Vince)

 

JOHANNESZ

 

Waltarit olvasni mindig külön öröm számomra: ezúttal azonban különleges csemegére leltem: a Johannesz ifjúsága[2] című regényre. Illetve majdnem-regényre: ez a könyv ugyanis torzóban maradt, befejezetlenül, és mégis van egyfajta kerekség-érzete az embernek, ha elolvassa.

A főhősről, a hányatott sorsú, tragikusan tudászomjas Johanneszről már van egy hasonló című könyv (Johannesz Angélosz). Waltari gyakorlatilag ennek a könyvnek a felvezetőjét írta volna meg – és részben meg is tette – a maga aprólékos és lelkiismeretes módján vagy ötszáz oldalban, anélkül, hogy lényegében közelebb került volna a főhős központi történetéhez.

Talán az egyetlen könyve Mika Waltarinak, amely helyenként – igen, bármilyen furcsán is hangzik –: kissé unalmas. A bázeli zsinat leírásánál, az intrikáknál és az egyházi kánonjogi fejtegetéseknél talán csak maga a bázeli zsinat lehetett egyhangúbb és terméketlenebb, nem véletlenül tartott 18 évet, minden különösebb eredmény nélkül.

Kárpótol viszont itt is Waltari csodálatos karakterfestő művészete. Cesarini bíborosnak, vagy Nicolaus Cusanusnak szinte a hangszínét is hallani véljük, Aeneas Sylviusnak, a cinikus, részeges költőnek a másnaposságát is érezzük, még mielőtt II. Pius pápa lett volna belőle. Állítom, ha Mika Waltari festette volna meg az Éjszakai Őrjáratot, hallatszana a fegyvercsörömpölés, és érezne a bőr szaga.

A történet a XV. század első fele-közepe fele zajlik, Waltari annyi más hőséhez hasonlóan egy szegény sorsú, de tudásra vágyó „legénykének” az élete, vándorlásai: nők, papok, uralkodók, kémek, vér és pompa között: igazi középkori tabló, nem szép, nem csúnya: emberi. És annyi más hőséhez hasonlóan, itt is elbukik tulajdonképpen a főhős: önhibáján kívül ugyan, de kudarcba fúl az élete. Hiszen a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, ugyebár. Ismerős, mikawaltaris lejtmotívum ez a fordított utópia, ahogyan a moralizáló ember a legnagyobb jóindulat mellett is hajlamos megromlani, erkölcstelenné válni: és ugyanakkor az önfelmentésben is kifogyhatatlan az ember. Végső soron, akár az anekdotában: megmagyarázni mindent meg tudunk, csak nem értjük.

Mika Waltari viszont nemcsak megmagyarázza: valamiképpen eléri, hogy meg is értsük, s ami fontosabb: érezzük ami körülöttünk, és körülötte történik. Kinn és benn, a jelenben és múltban egyaránt.

A magam részéről szívesen olvastam volna még legalább 500 oldalt Johannesz ifjúságáról: ha valaki esetleg találkozik a kézirat elveszett részével, föltétlen szóljon. 1951-ben vitte el egy finn árvíz. (György Attila)

 

FELESÉG-IRODALOM

 

Miért öli meg egy férj a feleségét? És ki a felelős egy ilyen tragédiáért? Lev Tolsztoj is megpróbált válaszolni ezekre a kérdésekre: megírta a Kreutzer szonátát, Oroszország pedig valósággal „fölrobbant” („Egész télen csak erről a műről beszéltek [Szentpéterváron], és ahelyett: Hogy szolgál az egészsége?, rendszerint azt kérdezték: Olvasta a Kreutzer szonátát?” – mondja a kortárs szemtanú; III. Sándor cár szintén nagyszerűnek találta a művet; sőt, a nagyhatalmú Konsztantyin Petrovics Pobedonoszcev, a Szent Szinódus főügyésze is lelkesedett érte: „Hatalmas mű. Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy el kell-e ítélnem az erkölcs nevében, nem merek igennel válaszolni”). Aztán jött Szofja Tolsztaja, Tolsztoj felesége, és Ki a bűnös? címmel ellenregényt írt a Kreutzer szonátához (sőt, Lev Lvovics, az egyik Tolsztoj-fiú is beszállt a családi perpatvarba Chopin-prélude című novellájával). Legvégül jött az Európa Kiadó, és egyetlen kötetben[3] megjelentette a Kreutzer szonátát és a Ki a bűnös?-t.

Nos, ha én (magyar) feminista élharcos volnék, szörnyen föl lennék háborodva az Európa Kiadóra! Hiszen az olvasó bizonyára összehasonlítja majd a két regényt (pláne így, egymás után olvasva őket), márpedig az összehasonlításból egyértelműen szegény asszony kerül ki (irodalmi) vesztesként: mert, ugye, van egy „hatalmas mű”, vele szemben meg egy rendkívül vérszegény, elnagyolt karakterekkel dolgozó munkácska (az „írónő” becsületére legyen mondva, hogy nem is akarta megjelentetni a regényt, csak barátainak olvasta föl). Szerencsétlen (férfi)olvasó kínjában már azzal is megelégedne, ha a Szofja Tolsztaja-regény segítségével – irodalom helyett – betekintést nyerhetne a női lélek rejtelmeibe, de csak olvas és olvas, és sehol semmi. Mindössze annyit tud meg, hogy Anna, a hősnő olyan szerelmet akar, ami túlszárnyal minden földi dolgot és mindennél eszményibb (105. o.), de férje, Prozorszkij herceg csak a húst látja benne: „Lehetséges, hogy csupán ez volna a mi asszonyi hivatásunk – lepődött meg Anna –, hogy testünkkel kiszolgáljuk a csecsemőt, aztán gyerünk, szolgáljuk ki testünkkel a férjünket is? És ez megy váltakozva – mindig! De hová lett az én életem? Hol vagyok én?” (147. o.) Nem csoda – úgymond –, ha mindezek után Anna beleszeret férje barátjába, egy kehes festőművészbe, aki viszontszereti őt, s aki nem akarja ágyba vinni (pedig Anna nagyon szép, fiatal, okos, művelt stb. asszony!). S ami a legbájosabb a dologban: Annának magyarázata is van saját „hűtlenségére”: „Minden asszony csak egyszer szeret igazán. A saját szerelmét szereti, amelyre vigyáz, s amelyet egy alkalomra tartogat. S ha egyszer odaadta, megbecsüli, vigyáz rá, és behunyja a szemét, amikor felfedezi annak a hibáit, akinek odaadta. Ennek az érzésnek az ismétlődése mindig a régi, az egykori ideálok alapján bontakozik ki, és ha úgy fordul, hogy férjes asszony szeret meg egy másik férfit, ez szinte mindig a férj bűne; mert képtelen volt kielégíteni a költői kívánságokat, melyek a fiatal, tiszta női természetből sarjadnak, összetörte őket, s cserébe csak a házasság durva oldalát kínálja. Baj, ha egy másik férfi foglalja el azt az üres helyet, melyet a férj nem töltött be, ilyenkor azt a bizonyos első, idealizált szerelmet a másik ember nyeri el.” (197. o.)

Hááát... Kár volt elolvasni Szofja Tolsztaja regényét, de ha már végigszenvedtem, meg fogom kérdezni a feleségemet, hogy tényleg csak egyszer szeret-e egy nő? (Lövétei Lázár László)

 

„LÉPTEID CSAK LÁTSZÓLAG EGYÉNIEK ”

 

Rendhagyó mű Gazda József legutóbb megjelent[4], több mint hétszáz oldalas könyve. Műnemét tekintve is az. Néhol a regény műfaji sajátosságai dominálnak, melyeket megrázó lírai vallomások váltanak, hogy aztán a szociográfia ténykimondó stílusa vegye át a helyét. Van, amikor családi legendáriumok elevenednek meg, van, amikor költői metaforákban gazdag esszévé változik. De találhatók benne történelmi reflexiók vagy éppen tömény történelemfilozófia is. Szinte észrevétlenül csúszik át egyik műfaj a másikba. De bármelyiket használja is a szerző, mindenütt keserű. Pontosabban: megkeseredett. Ami feltételezi más, valamikori jobb állapotok elmúltát.                                                                                                                                Gazda József több műfaj eszközét használja fel, veti be, hogy feleletet találjon a kínzó kérdésre: miként és miért kerülhetett a székelység a mostani állapotába? Mi juttatta ide, és hogyan hatott rá? Miként élte ezt át és éli meg ma is?                                                                                               Mi is hát Gazda József könyve? Történelmi detektívregény, amely egy nép közelmúltját nyomozza? Sok-sok székely ember prózában megírt tragikus balladája? Oknyomozó történelmi megariport? Egyvalaminek semmiképpen nem nevezhető: mesének. Mivel hiányzik belőle az, amivel a mesék végződni szoktak: a kizökkent idő helyretolásának, az alapjaiból kifordult világ helyrebillentésének mozzanata. Ez még várat magára. A valóságban is. Egyelőre csak a szerencsétlen áldozat értetlenkedése kiált az égre: kirablója ráadásként miért rúg újra és újra belé?

A kötet alcíme: sorsregény. De nem egy bizonyos szereplő életének történetéről szól, hanem a székelység legutóbbi százvalahány évének szomorú, kollektív sorsregénye. Remélhetőleg nem végzetregénye.

A könyvnek van ugyan egy Géza nevű főszereplője – aki mintha a szerző alteregója volna –, de az ő személye csak közbe-közbe, nagy szünetekkel jelenik meg, nem tolakszik előtérbe. Egyéni boldogságát is az őt körülvevő közösség sorsának alakulása határozza meg: „A más emberek fájdalma ugyanúgy fájt neki, mint a saját fájdalmai, vagy talán még jobban, a maga pici öröme ellenében ott lüktetett benne a milliók fájdalma, s az igazi boldogságról így csak álmodozott.” Az egész könyv azt sugallja, arra figyelmeztet, hogy legyen bár sajátos, különleges az egyes ember személyisége, élete, végeredményben sajátos, különleges is csak a nyelvét, tudatát, egész valóját születésétől kezdve formáló közösség ráhatásával, segítségével tud lenni: „…a te egyéni lépteid csak látszólag egyéniek, vagy úgy egyéniek, úgy tudnak egyéniek lenni, ahogyan az a sodrás, áramlás alakított, formált.” És: „ritka az az egyén, aki közössége sorsától függetleníteni tudja az ő egyéni sorsát.”

A könyv a székelység XX. századi kalamitásainak krónikája. Gazda József évtizedekig gyűjtötte a Székelyföld (a könyvben: Sóhajd) különböző vidékein élő, különböző korú és foglalkozású emberek visszaemlékezéseit az általuk megélt történelemről. Az egyes emberek számára a közelmúlt történelme nem elvont fogalom, saját bőrükön tapasztalták, szenvedték meg, vagy közvetlen felmenőik meséltek az általuk átéltekről. Sok ilyen visszaemlékezés közbeiktatása gazdagítja, teszi hitelessé a könyvet. A valóság megrázóbb, fájdalmasabb minden kitalációnál.

Gazda József könyvében minden rész annyi más résszel függ össze, annyi minden kapcsolódik és kapcsolható hozzá − akár más olvasmányélmények, akár saját élettapasztalatok mentén −, hogy az olvasóban újabb és újabb kérdések és tisztáznivalók fogalmazódnak meg közössége múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Olyan ez a könyv, mint egy izgalmas motívumokban bővelkedő textília: külön-külön is izgalmasak az egyes elemek, még inkább összességükben. Olyan ez a könyv, hogy mindenik alfejezetéből külön-külön is regényeket lehetne írni. Együtt az egész szinte emberfeletti vállalkozás. Aminek a szerző emberül megfelelt. (Molnár Vilmos)

 

[1] Budapest, 2015, Magvető Könyvkiadó.

[2] Budapest, 1998, Európa Kiadó.

[3] Budapest, 2012, Európa Kiadó. (Szofja Tosztaja regényét fordította: Gerencsér Zsigmond.)

[4] Gazda József: Vezényelt történelem. Sorsregény. Budapest, 2014, Hét Krajcár Kiadó.




.: tartalomjegyzék