Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Március
Vári Attila

Muguma

*

 

Éppen egy év óta lett szokásos délutáni elfoglaltsága Herman professzor úrnak az, hogy tavasszal és ősszel kimegy a városszéli mezőre, oda, ahol már nem zavarja az autómotorok szüntelen zaja, és ott nem tesz semmi különöset, csak hallgatja a csendet.

Céltalan séta volt ez mindenképpen, de beidegződött, szükségletévé vált, mint az evés, a lélegzés, s az élethez tartozó ezernyi más apró, de fontos dolgok.

Ha nem volt kellemetlen az idő, nem esett, nem volt sáros a föld, miután kivette belőle a pálinkával teli lapos üveget, feje alá tette válltáskáját, aztán módszeresen leitta magát.

Most, hogy elfogyott az utolsó korty is a kobaltkék hutaüveg palackból, jólesőn el is szenderült. Talán csak másodpercekig volt lecsukva a szeme, de óráknak tűnt a végtelen csend miatt, s ébredezve az italáért nyúlt, mint aki nem emlékszik arra, hogy kiürült az üveg, s hogy elnyomja alkoholszomját, rágyújtott és arra gondolt, hogy hazafelé menet megiszik majd egy-két sört a sarki kocsmában, esetleg néhány felest is.

Káprázott a szeme, apró ezüsthernyókat, vöröses amőbákat látott elúszni a távoli dombok zöldje fölött.

Még nem akart fölkelni a földről. Fölfelé bámult, mintha csodát, jelet várna, amely szemének nyüzsgő és érthetetlen ábrái közé valami értelmezhetőt küldene. Úgy bámult az égre, mintha azt akarná, hogy odafentről parancsot adjanak az indulásra.

Az eget pedig olyannak látta azokban az ébredése utáni pillanatokban, mintha a láthatár szélén öregemberek ültek volna, akik pipájukból füstkarikákat eregetnek unokáiknak.

Voltak egészen szabályosak, mint egy jól felfújt autógumi, löttyedtek, mint a másnapos fánk, porózusan széthullni készülő szürkék is akadtak, amelyek a mosogatáshoz használt drótszita-dörzsi bekoszosodott oválisára emlékeztették. Keringtek és egymásra csúsztak ezek a karikák. Herman úgy látta, hogy néha egészen vonalszerűvé váltak, hogy aztán a magas-légköri szelek nyolcasokká, némelyiket a végtelen jelévé, s abból határozott kézírásra hasonlító kis g betűvé tegyék őket.

Herman hanyatt fekve, fejét egy befüvesedett hajdani vakondtúráson pihentetve versenyre kelt az égnek ezzel a zsonglőr mutatványával. Nagyot szívott cigarettájából, de nem tüdőzte le a füstöt, felfújt arcát mutatóujjával kocogtatta, s megpróbált ő is szabályos füstkarikákat eregetni. A távoli és közeli pamacsok között abból a szögből, ahonnan figyelte őket, nem látszott sem a mélység, sem a magasság valósan mérhető különbsége.

Az ég azúrkék rajztábláján egyre szabálytalanabb formák rajzolódtak ki, ahogy a levegő rezdülései terelgették a karikákat. Finoman mozogva elcsúsztak a pamacsok, hogy aztán másodpercekig mozdulatlanul ott maradjon az a füstből rajzolt szó, amely úgy terpeszkedett a kékségen, hogy fejét fölemelve, aztán fölállva is kiolvashatta az ég üzenetét: muguma.

Nem csak az döbbentette meg, hogy szabályosak, tökéletesen olvashatóak voltak azok a betűk, hanem az is, hogy a szó megelevenedett, egymás után többször is hallotta a kísértetiesen magas női hangot, ahogy távoli sikoltások visszhangjához hasonlóan a láthatatlan lény kiolvasta az egymáshoz kapcsolódó betűket: muguma.

Visított, szinte vijjogó volt a hang.

Hiába dörzsölgette szemét, hátha csak a hirtelen égre bámulása, a fáradtsága folytatta ilyen formán az ébredése utáni káprázást, mert a jeleket, s a kimondott szót egészen valóságosnak látta és hallotta.

Herman biztos volt benne, hogy valahol, talán nem is olyan régen hallotta ezt a szót, még arra a furcsa dallamra is emlékezett, ahogyan most visszhangzottak a kimondott betűk. A hangsúlytalan első szótag után, megnyújtva a két középső hangot, mintha legyintett volna a szóvég, lemondó volt, hirtelen zuhanó, olyan, mint amikor levegője fogytán éppen csak elsóhajtja magát az ember, de a végén mégis felhangosodott. Az a sikoltozó női hang mintha túl akart volna kiabálni valamilyen zúgást. 

– Muguma – mondta ki hangosan, s bár a karikák egy része közeli kellett legyen, fölállva nem látott különbséget a harántvölgyekből felszálló füst és a cigarettájával rajzolt karikák között. Az alkonyatban lilássá vált a láthatár széle, s amikor már eloszlott a füsttel írt üzenet, Herman még akkor is hallotta azt az ismerősen ismeretlen szót, amelytől nem tudott szabadulni.

Mint egy kiszámolós játékban, minden lépésénél hallotta, s az a hang irányította mozgását: hol felgyorsította, hol pedig lézengősre fogta, s alig várta, hogy majd a kocsmából is hazaérjen, mert biztos volt abban, hogyha leírja, rá fog jönni arra, hogy mit jelenthet, s talán fölrémlik majd az is, hogy mikor és hol hallotta ezt az idegen nyelven kimondott furcsa varázsigét.

Egyre csak ismételgette, mintha attól félt volna, hogy úgy jár vele, mint az ébredés előtti utolsó álommal, amelyet nem akar elfelejteni, erőlködik, hogy megjegyezze, aztán mégis elszáll, mire kinyitja a szemét az ember.

Egy darabig még látni vélte az írást, de ahogy terjedt a vörösség az égen, egybeolvadtak a jelek, a betűk helyett őskori gőzmozdony füstcsíkja húzódott messze, s Hermannak az jutott eszébe, hogy talán egy dobrudzsai tatár faluban hallhatta a szót, s ha majd leírja, egészen biztos, hogy eszébe jut az értelme is.

Minden nyár elején, immáron harmincöt esztendeje, közvetlenül a halásztilalom vége előtt megérkezett a földi madárparadicsomba, a Duna-deltába, egy Mahmudiához közeli tatár telepre, s a második évben, amíg arra várt, hogy bérelt csónakja szivárgásait kátrányos kenderkóccal szigeteljék, egy egyszemélyes kenuval bejárta a csatornákkal és a kisebb és nagyobb tavakkal tarkított környéket. Élvezte az idegen hangzású neveket, amelyeknek románul semmi értelmük sem volt, előbb csak mondókába foglalta őket, aztán kíváncsiságból, hogy otthon majd megnézhesse értelmüket egy török–tatár szótárban, tucatnyit le is jegyzett belőlük.

Most a kocsma felé bukdácsolva fel is idézte a neveket.

– Uzlina, Adzsighiol, Tekirghiol, Karaormán, Bestepe, Murigjol – ismételgette a települések, tavak neveit, de olyanformán, hogy egy muguma, egy török–tatár helynév, aztán ismét muguma, s úgy ért a kocsmába, onnan pedig haza, hogy biztos volt abban, hogy egy Duna-deltai kiránduláson, talán éppen videózgatás közben, nem is nőtől, hanem egy öreg muzulmántól hallotta ezt a szót: Muguma.

Nem is azon a hajdani kenus kiránduláson hallotta, hanem később. Inkább akkor hangozhatott el, amikor Eszmahán hercegnő ötszáz éves mecseténél járt Mangálián, és fel akart menni a márványból faragott minaretbe, de a dzsámit őrző öreg nem engedte.

Hajlíthatatlan volt, azt mondta, rövidnadrágban be sem lehet lépni, fényképezni aztán véglegesen nem lehet, azt tiltja a Korán.

A bejáratnál óráknak tűnő percekig győzködte a fezt viselő embert, baksist, azaz borravalót akart adni neki, de az kinyújtott kezére csapot, pulykavörös lett a nyaka, arca és törökül káromkodott is talán, mert Herman a véget nem érő fejhangon elkiabált mondatokat káromkodásnak vélte.

Bekapcsolva maradt a filmező géphez csatolt magnója, felvette azt a dühös szöveget, amit aztán otthon többször is meghallgatott, de nem nagyon értett belőle semmit, mert az őr keveréknyelven tiltakozott.

Különös szavakat kevert a román–bolgár vegyes szövegbe: minbár és mihráb, kibla, aztán a haddzsot emlegette, s csak akkor enyhült meg, amikor Herman megmondta, hogy nem román, hanem magyar.

– Kárdes madzsár – egyik percről a másikra földerült az arca, ölelgette az öreg, s Herman, aki nem értette, hogy mit jelent a madzsar előtti szó, csak este tudta meg a tatártól, akinek udvarán aznap a sátrát fölverte, hogy a kárdes testvért jelent.

– Magyar testvér…

Szinte hóbortosan filmezett mindent a deltában, aztán ugyanazzal a szenvedéllyel használta a video-felvevőit is. A deltában jött rá arra is, hogy ha bekapcsolva magára hagyja a szupernyolcas gépet, később a videokamerát, olyan jeleneteket rögzíthet, amit nem láthatott volna, ha ott marad a készüléke mögött.

Remélte, hogy a régi filmfelvételek, vagy az újabb, már videóra rögzített képsorok között megtalálja a muguma szó értelmét is, s ahogy hazaért, el-elszundított ugyan az ital hatására, de azért előkészítette a vetítést, kiválogatta a filmtekercsek közül azokat, amelyeknek dobozán a Dobrudzsa, a Delta feliratot látta, s azt a három mini-cédét is, amire az utolsó évek nyarait rögzítette.

Hihetetlenül módszeres maradt dolgai végzése közben, bár időnként azt tapasztalta, hogy az alkohol miatt lelassult, hogy fokozatosan butul és felejt.

Félt, hogy a hajdani emlékek kavalkádja miatt torzulhat, esetleg el is felejtheti az égen látott szót, felírta nyomtatott nagybetűkkel egy papírlapra, aztán belemélyedt az évtizedekkel korábban rögzített felvételek világába.

A vetítővásznon hatalmas pelikáncsapat repült az öböl felett. Rajban repültek, úgy látta, hogy csőrükkel végigszántották a tavacska vizét, pedig az a lábuk volt, ahogy úszóhártyás talpukkal vízisíznek az öbölben, hogy aztán egy úszólápon telepedjenek le. Tündérrózsák porzóinak narancssárgáját látta, s azt nézte, hogy a korhadék-sziget nyílásai közöttieknek már nem is sárgák, hanem rózsaszínűek a széleiken hófehér virág-kelyheik, aztán a kép hirtelen elfeketedett, négypár-evezős halászbárka suhant el a nádas szélén, ahonnan a felvételt készítette, valószínűen kántálva húzták az ormótlan lapátokat. Oroszul szoktak énekelni a kerháná, a halbegyűjtő jégvermek felé menet a többnyire óhitű lipovánok, de a filmen nem volt hangcsík, még az a jellegzetes kattogó hang sem hallatszott, amit a gumilencse mozgatásakor keltett hangfelvételkor a gép.

Félig szundikálva, csakis arra az egyetlen szóra várva, türelmesen nézte végig az anyagot.

Másik tekercs. A számozása szerint a legelső nyár emlékei.

A zsombékos szélén, közel ahhoz a laposhoz, ahová a sátrát rakta, karvastagságú nádak félig égett maradványai füstölögtek a pislákoló parázson. Herman emlékezett, hogy nem sokkal a felvétel befejezése után, az egyik senyvedő darabbal kifüstölte a sátrat, mert bárhogy is vigyázott, mindig bejutott néhány szúnyog, s ezek itt mocsárlázat is terjesztettek, nagyok is voltak, szinte házi légy méretűek, s csípésük nemcsak viszketett, de fájt is. Első útján, amiről az éppen futó filmfelvétel is készült, közvetlenül doktorátusa megvédése, professzori kinevezése után, combja belső felén begennyesedtek a tyúktojás méretű duzzanatok, s annyira elfertőződtek, hogy már járni sem bírt a végén.

A nádasok közti zöld lapályon apró borzderes tehenek legeltek. Nem a legelés volt a lényeges, nem is azt filmezte, hanem azt a ritmust, ahogy szinte azonos ütemre, egy láthatatlan karmester pálcájának mozgása szerint, olyan összehangoltan, mintha ez lenne a természet rendje, farkukkal úgy legyezték magukat, mint a legtökéletesebb tánckar. Húsz-harminc tehén lehetett a csordában, s ugyanabban a másodpercben legyezett az egész. Jobb-bal, még késettség, ütemelőző tehénfarok sem volt a hosszasan felvett képsorokon.

A jelenet háttereként Elza látszott, bikiniben, kezében a kölcsön kapott alumínium tejeskannát lóbálta, aztán a centrifugális erő mindenhatóságát bizonyítandó, teljes köröket írt le a fedél nélküli kannával, anélkül, hogy kilöttyent volna a tej.

Elza, az évekig szerep nélkül tengődő színésznő.

Herman az utoljára ivott konyak ellenére is érezni vélte a sózott tej ízét, s tudta, ezen a tekercsen kell lennie annak is, ahogy az orosz nevű tatár asszony, Jefrimova a sajtárból az üstbe önti a tejet, aztán amikor forrásba jön, néhány evőkanál sót szór bele.

Elza belenéz a felvevőbe.

Eredetileg nemcsak ketten voltak. Nagy csapattal indultak arra a régóta tervezett deltai kirándulásra, de az első szúnyogtámadások után csak ketten maradtak. A szúnyogok és a vérszívók miatt menekültek haza a többiek. Hiába mondták az őslakók, hogy még szürkület előtt be kell bújni a sátorba, s fürdeni is csak messze, az élő folyóágon lehet a piócák miatt, mert a többiek tábortüzezni akartak, aztán az éjszakai murizás közben meg is fürödtek harsány röhögések és fröcskölések közepette, s hogy mindenben az élősködőknek kedvezzenek, hatalmas vízi-bújócskába kezdtek, kihasználva a nádas nyújtotta fedezéket, a turzások fűzbokrainak takarását.

Piócák tapadtak a bőrükre, s amit ivászat közben nem éreztek, azt reggel fájdalmasan vették tudomásul. Meztelenkedés közben combjuk belső felét, nemi szervüket érte a legtöbb szúnyog és piócatámadás, s az egyre elviselhetetlenebb viszketős fájdalom végül hazakergette őket.

Hiába kenték magukat azzal a kámfor illatú cinkoxid-fehér rázókeverékkel, amit indulásuk előtt egy öreg gyógyszerész kavart nekik, mert egész nap vakaróztak és jajgattak, aztán már esteledett, amikor végre hatalmas összeget ígérve mindenkinek, aki vízi járművével elhaladt előttük, szereztek egy csónakost, aki hajlandó volt sötét éjszaka a városig fuvarozni őket orvhalászok és húsvadászok, szeszcsempészek veszélyes territóriumán át, a csatornák kiismerhetetlennek látszó szövevényén keresztül.

Aznap, amikor a nagy muri folyt, Elza már koradélután elaludt, s Herman is úgy döntött, hallgat az itteniekre, akik már pirkadat előtt kint voltak a vizeken, de alig szürkült az ég, már vissza is vonultak, el is tűntek a házaikban. 

A távozókkal együtt Herman barátnője is éppen úgy lelépett, mint Elza fiúja, s az első két napban még mindketten külön sátorban aludtak, de az egymást követő éjszakákon valami olyasmi történt, ami összeköltözésre késztette a két, maradást választó kalandort.

Caplatást, szörcsögést hallottak, s azt, hogy valaki, vagy valami, a sátor bejáratán a zipzárral bajlódik, de a vízben tocsogás és a parttól viszonylag távol felvert sátor megközelítése közben nem hallottak lépéseket, amelyek feléjük közeledtek volna, s meg voltak mindketten győződve másnap reggel, hogy többen lehettek. Állatok a víznél és emberek a sátraknál, de az is lehet, hogy vegyesen jöttek. Nádi farkassal keresztezett kutyák, s gazdáik, a végtelen nádasokban élő dobrudzsai börtönszökevények.

Fáradtak, kialvatlanok voltak már az első magányos éjszaka után is, aztán a második külön-külön átvirrasztott éjszaka reggelén, de az is lehet, hogy délután Elza, anélkül, hogy megbeszélték volna, áthurcolkodott Herman sátrába.

Egy deltajáró egyetemi ismerősük azt tanácsolta nekik az indulás előtt, hogy hálózsák helyett csak paplanlepedőt vigyenek, azt a zsákszerű fajtát, amelynek nem volt tükre, ahol a paplan színe látszódhatott volna.

 – Ott melegek az éjszakák, az a zsák is csak a bogarak ellen kell, meg azért, hogy ki ne hűljön a meleg földön fekve az ember szabadon hagyott oldala.

Csak Elza fogadta meg az itteniek fürdésre vonatkozó tanácsát, s a délutáni úszása után, egy teli vederrel tért vissza a gyors sodrású élővíz-csatornától. Lefekvés előtt ezzel mosta le magáról a naptej és az izzadtság sójából kialakult lepedéket, s az első szúnyogok megjelenése előtt, anélkül, hogy kérdezte volna, s mintha ez lenne a legpontosabb felelet a reggel feltett kérdésekre, a Herman sátrába áthozott hátizsákja után, paplanhuzatával, piperés dobozával befészkelte magát Herman mellé.

Nagyon sokáig egymás egyenletes szuszogását hallgatták, fülelve a külső neszekre, zajokra is. Mindketten alvást színleltek, aztán valahogy egyszerre indultak el a kezek, lehámozni a zsákot, kihámozni a másik testét a pizsamaként használt pólóból.

Reggel úgy tettek, mintha semmi sem történt volna éjszaka, mintha alvajáró ténykedésük lett volna az az első szeretkezés, de ugyanúgy telt a második és a harmadik délelőttjük is, aztán Elzából egyszer csak kitört a nevetés.

– Legalább annyit mondj, hogy jó volt? – kérdezte és szinte fuldokolt a nevetéstől. – Mert nekem nagyon jó, csak nem szeretem némán – mondta.

Az volt az a nap, amikor elkezdődött féktelen szeretkezéseik évadja. Szinte nem is kellett kérni, hívni a másikat. Napjában többször is bebújtak a sátorba, s mert rájöttek, hogy a halászok pontosan hajnali fél ötkor húznak el a sátruk előtt, útban a nagy tó felé, s délután négykor jönnek vissza, olyan pontosan betartva az időt, mintha a halas-jégvermeknek lett volna nyitvatartási idejük, nem kellett bujkálniuk. Azért sem, mert a lipován nevű tatárok, Jefrimovék nem jártak soha a sátrak irányába. Veteményesük, de az istállók és ólak is az ellenkező oldalon voltak, így hát meztelenül napozhattak egymás mellett, s megtörtént, nem is egyszer, hogy a sátor helyett a zsombékosnak a mohára hasonlító selymes és aprószárú füvén szeretkeztek.

Egy simogatás, egy érintés elég volt, hogy újra kezdjék az ájulásig tartó, kimerítő ölelkezéseiket, s csak azért és akkor maradt abba ez az őrületük, amikor Herman gyomorrontást kapott, s éjszaka ki kellett menjen a sátorból, ahol természetesen nem védte szúnyogháló, s az altestét életveszélyesen összecsipkedték a szúnyogok. 

Másnap Elza, Herman daganatait vizsgálgatva, egészen halkan, mintha csak nyugtatni akarta volna, azt mondta.

– Ez semmi, de én napok óta elfelejtettem bevenni a tablettáimat, lehet, hogy már terhes is vagyok.

Felhőtlenek, felelőtlenek voltak azok a napok, s az azokat követő hónapok is. Visszagondolva Elzával töltött éveire, Herman kikereste azt a diafilmet, amit a sátorból készített róla.

A sátor fehér oldalfalán Elza árnyéka látszott. Napfelkelte lehetett, mert valószerűtlenül élő volt az árnyék. Elza kint tornászott, talán csak nyújtózkodott, de az árnyképen szinte még teste legkisebb halmai is tisztán rajzolódtak ki, mint ahogy tollseprű méretű szempillái is.

Sem a mozgóanyag vetítésén, sem az időközben betöltött diafilmeken nem találta azt az emlékeztetőt, ami segítette volna a muguma megfejtésében.

Ivott az ásványvízzel kevert borból, inkább csak mardosó szomjúsága ellen, de a fröccsnek nem volt hatása, már elérte az italosságnak azt a fokát, ahol nem rontotta tovább megfigyelő képességét a rátöltések sorozata.

Korai szupernyolcasainak hangosított változatain sem talált semmit. Gyorsítva nézte őket, csak időnként lassította a vetítés sebességét, hogy bele-belekukkanthasson az anyagba, de nem látta a keresett, a vágyott helyzetet, amelyben elhangozhatott a muguma.

A szerelmet látta, önmagát kiteljesedve a szerelemben, s a Nőt, a társát.

Tiszták voltak, meztelenségükben is légiesen tiszták mindketten, mintha az ember még az eredendő bűn előtti időben élt volna, mintha még nem találta volna fel a trágárságot, mintha a nyelv is csupa értelmes dolgok közlésére alakult volna, vagy pedig arra, hogy a szerelem kimondhatatlanságának feloldásában segítse őket.

Hosszú, egészen hosszú hallgatásokat is rögzített a film, s Hermannak nem esett nehezére, hogy kitalálja, ilyenkor éppen csókolóztak, vagy egymás szoros ölelésének biztonságából lesték a halászatból visszatérő, fészkük felé tartó vízimadarak eget elsötétítő felhőit. 

Egészen hosszú beszélgetéseket is rögzített, miközben a kerítőhálóból kiugráló halakat filmezte. Elza éppen azt magyarázta, hogy hazaindulás előtt szeretne néhány napot a tengernél tölteni, de nem a homokos parton, Mamaián, hanem délebbre, ott, ahol a zátonyra futott óceánjárót szinte a sziklákig sodorták a tavaszi viharok.

Az a szó, amit keresett, érezte, hogy nem lehet ezen a felhőtlen szerelmet rejtő filmtekercsen.

Minél többet nézett át, annál biztosabban érezte, hogy valami furcsa, az is lehet, hogy trágár dologgal van kapcsolatba az égre írt szó.

Érezte, hogy sziszifuszi feladat elé állította magát, mert a jelöletlen tekercsen sem azt találta, amiben reménykedett. Szerelmük csendjein kívül torzítatlanul rögzítette az a hajdani felvétel azt is, amit Elzával a mangáliai Eszmahán hercegnő mecseténél tett kirándulásukon az akkor már jó ismerősként üdvözölt öreg tatár mondott, miközben Herman a minaretet filmezte. Az öreg, aki azokban a szigorú, de számukra mégis boldog hetvenes években úgy mutatkozott be Elzának, hogy ő az egyetlen nyugalmazott, tatár származású török kerengő dervis, egyenesen az anatóliai Konyából.

Herman pálinkát töltött, magasra emelte poharát, mintha koccintásra kínálná fel, amikor megállította a filmet, hogy újra láthassa azt a ritkás szakállú öreg arcot, akit egészen haláláig évenként legalább egyszer meglátogatott.

„Tatar kardeşler”, mondta ki hangosan Herman, mintha vissza akart volna szólni az eltűnt időbe.

Tatár testvér.

A felvételen Mekka jelentőségét magyarázza mély hittel az öreg, s azt, hogy gyermekkorában a huszadik század elején, némi görög kisebbséget leszámítva, még ők voltak a többség abban a tengerparti román halászkikötőben, ahol most óriás hajókat építenek a dokkokban, ahol készen állnak első indulásukra a frissen festett olajszállító tankerek a sóján.

– Az állatokkal szinte körbejártuk a Fekete-tengert, még az oroszok sem akadályoztak abban, hogy a krimi tatár testvéreink földjéig menjünk, sokan onnan hoztak maguknak asszonyokat is – mesélte, s ezek után a képsorok után, az árnyéktalan déli napsütésben feltűnnek a dobrudzsai röghegyek. Lilák és bíborszínűek, amiről bárki azt hihetné, hogy rossz minőségű filmfelvételek, pedig ilyenek a valóságban is, s azokban a Herman-kazettákban, dobozokban ott lapul harmincöt nyár melege és fénye, s azt szokta mondani, hogy a boldogságon kívül teljes képet rejtenek felvételei a női bikinik alakulástörténetéről is.

Néha elszundított, de biztos volt abban, hogy ha olyasmi hangzik el, amit keres, rögtön felébred. Visszapörgette az anyagot, megnézte a záró képeket, amiket még látott is elalvása előtt, azonosította őket, s ebből tudta, hogy csupán a csendet, a film lejárata utáni néhány percet aludta át.

Elza szinte szemérmes nyarai, a hat év változásaival telített filmkockák után, Márta szemérmetlenségének nyolc éves történetét őrzik a tekercsek.

A film elején még Elza főzőcskézik, a nádtűz fölé akasztott üstben keverget valamit, de a film közepe táján Márta ül a kölcsönzött csónak orrában. Valamire mutat, aztán hallani is lehet, ahogy kérdez.

 – Abban a házban lakik a szöktetett tatár fiatalasszony?

Hermannak eszébe jut, hogy a halászok, akik kimerészkedtek a tengerig is olykor, azt mondták, hogy a legkiszámíthatóbb nagyvíz a tenger, mert két hétig délnyugatról fúj a szél, aztán megfordul az iránya, s északkeletről délnyugatra sodorja a csónakjukat.

– A csempészek, kihasználva ezt az állandóságot, szinte csak sodródva hoznak mindenféle kézi szerszámokat, olcsó gépeket a szovjetektől, de ékszereket is érdemes hozni tőlük, mert szinte fél áron van az arany – mondta az a halász, akitől a lányszöktetésről is hallottak. – Valahonnan Ogyessza környékéről, de nem is a partról, hanem a szárazföld belsejéből hozták azt a feleséget, de mert a tatárok nem rakják kirakatba az asszonyaikat, így a milíciának fogalma sem lehet arról, hogy az a lefátyolozott asszony idevaló, vagy száz mérföldről hozták papírok és engedélyek nélkül ide.

Akkor mesélte Hermannak, amikor felajánlotta, hogy elviszik egészen Szevasztopolig, ha akarja, mert kezdődik a kaviárszezon, s azt a szovjet hadiflotta tisztjeitől lehet a legolcsóbban beszerezni, hogy aztán átutaztatva egész Románián, valahol Temesvár környékén adják el szerb csempészeknek, akik tovább viszik Nyugat híres vendéglőinek.

Márta meztelenül ül a hajó orrán, lábát a víz fölött lóbálja. Valamit nagyon figyel, így észre sem veszi, hogy Herman őt filmezi.

Pedig behunyt szemmel is megérezte a lány, ha előkerült a felvevő, még nem is hallhatta a filmkazetta surrogását, már pózolt, még akkor is, ha nem ő volt mindig az elsődleges alanya a forgatásnak, s mégis, szinte minden állatos, vagy csak éppen valami különlegességet rögzítő képsorban ott van az ő kitárulkozása is.

Herman minden alkalommal már otthon, csak a film előhívása után vette észre, hogy azokon a képsorokon, amelyekre fölkerült, szinte mindig terpeszt. A hátán fekve, hason napozva, féloldalasan könyvet olvasva is mindig széttárja combját, mintha mutogatni akarná azt, amit a született szeméremérzettel rendelkezők, ha csak tehetik, mindig eltakarnak, szinte láthatatlanná téve valahogy.

Márta egyáltalán nem volt szemérmes.

– Tudod Pubi, csak azt sajnálom, hogy nem látom azt, amit csinálok. Azt hiszem, hogy egyszer kipróbálom hármasban – mondta.

Szemérmetlen volt, de nem közönséges. Az a fajta volt, akinek még a kislábujjában is lüktetett a szex. Ahogy járt, ahogy feküdt, ahogy evett, ivott, mindenben a nagymacskás ragadozó voltát hangsúlyozta, s amikor megszerezte azt, amit akart, kéjsóvár mozdulatai nem nyugodtak meg, talán-talán még fokozottabban tobzódtak.

Minden évben, a motel építésének kezdetéig ugyanoda járt Herman, s most a Márta-korszak felvételeit nézve szinte csodálkozott azon, amit el is felejtett, bár számtalanszor látott. Azt, ahogy szinte élvezettel veti le minden alkalommal a bugyiját, ha nagyritkán éppen volt rajta. Két hüvelykujját a gumi alá dugva, mintha táncoltatná a ruhadarabot, nyitott tenyerét távol tartva a kényes helyszíntől, vetkőzik, egyre csak vetkőzik.

De nem mindenki előtt.

Új filmtekercset indít Herman.

Egy gumi-kajak a parton. Ágasra akasztott bogrács. A sátor, előtte idős idegen férfi ül a gyeptéglából kialakított zsámolyon. Bukaresti biológus professzor, naturista, ő is meztelen. Valami komoly szakmai dologról beszélnek minden nyáron, amikor meglátogatja a sátorhelyen Hermant. Évközben is leveleznek, kölcsönösen átjárnak egy-egy vendég előadás erejéig egymás egyetemeire.

Herman többször is visszaforgatja a filmet, Márta is meztelen, de mintha nyakig lenne gombolkozva a bukaresti professzor miatt, semmi kihívó sincs mozdulataiban. Semleges, mintha nem is ember lenne, hanem valamilyen rózsaszínű tárgy, mondattöltelék semlegesnemű latin főnév.

Herman csak most, évtizedekkel a felvétel elkészülése után kezdi érteni, hogy a butácska, de minden porcikájában nőies Márta csak számára volt a kitárulkozó, felkínálkozó, mert ez volt az a többlet, amit sejtései szerint magából adhatott.

Kora nyári, késő tavaszi diafelvételek kerülnek elő. Mintha tűzvész lenne, pedig csak avas nádkévéket, tavalyi nádkalyibákat gyújtott fel valaki. A tűzhöz viszonylag közel hegyes orrú lápi félvad disznók, mintha csak arra várnának, hogy elenyésszenek a lángok, s hozzá juthassanak a megégett csigákból, békákból, madárfiókákból álló csemegéhez, s hogy fölösleges turkálás nélkül lakmározhassanak a szár nélkül maradt édeskés nádtorzsákból, gyékénygyökerekből.

Az égen a sűrű pernyés füstben szabályos karikák. Herman tudja, hogy az üreges nádszárak úgy égnek, mint a cellulóz, de a bütykök előtt megtorpannak a lángok, s amikor átrágja magát a parázs ezen a tűzfalon, az újralobbanás pillanatában a kikezdett szárrészből felszabaduló gőz miatt keletkeznek azok a füstráncok a felhőtlen égen.

Olyan gyakran látta a nádtüzeket, hogy nem is véletlenül kapcsolta össze a gondolatait elindító délutáni látványt, az égről üzenő füstkarikákat, azokkal az élményekkel, amelyeket valaha a delta nyújtott számára.

A kazetták, filmtekercsek dobozainak évszámait nézi.

Elza és Márta.

Tizenöt csodálatosan tiszta év az életéből. A boldogságok, a tiszta szerelem évei.

Nincsenek őszi, téli, és kora tavaszi képek sincsenek. Mintha nem síztek volna minden télen a Hargita oldalában kialakított, felvonó nélküli pályákon. Elza vadgesztenye emberkéi sem főszereplők. Meghitt karácsonyaik dúsan díszített fenyői sem azok. Nincsenek képek arról a színházi bemutatóról sem, amikor Elza eljátszhatta élete főszerepét, a lady Macbethet. Azt a szerepet, amely végleges szakításukhoz vezetett.

Mintha a szerepét hús-vér emberen akarta volna kipróbálni ő, aki soha nem volt néma szeretkezés közben, összeszorított fogakkal, pisszenés nélkül, szinte csak tűrte azokban a hetekben a dolgot, hogy aztán már a bemutató előestéjén valami olyasmit mondjon, hogy ez így nem jó. Szinte úgy toporzékolt, ahogy majd a nagyjelentben a színpadon.

– Azt hiszed, hogy nagy szám vagy? Soha sem voltál valami nagy durranás, csak azért hagytam, mert évek óta rossz passzban vagyok. Mankónak kellettél, nem szeretőnek…

Kettejük kapcsolatában Shakespeare-i hősnő lett, bántássá tette a szex-témát, mert Elza, akár a Lady, aki mindig Macbeth férfiasságát támadta, s a férfi becsmérlésével akarta elérni célját, Elza is ugyanazt tette, talán csak főpróbát akart tartani, de elérte, hogy Herman kizárta a lakásból, nem válaszolt a telefonhívásaira, s a később tucatjával érkező leveleire sem.

És aztán Márta, aki megunta, hogy semmit sem ért azokból a jegyzetekből, biokémiai reakciók egyenleteinek levezetéséből, amiket titkos szeretőket keresve Herman feltúrt fiókjában, táskájában talált.

Márta, akinek a konyhasó, a nátrium klorid (NaCl) pontosan olyan megfejthetetlenül talányos jel volt, mint egy köznapi embernek az egyiptomi hieroglifák.

– Miért nem beszélsz soha a munkádról? – faggatta. És Herman, akinek valamiféle megnyugvást jelentett feszített intézeti kutatásai közben az otthonában doromboló nagymacska, rájött, hogy a kényelmen kívül semmit sem jelent számára az, akit sokáig társának nézett abban a társtalanságban, amelyet öregségében most már úgy cipel, mint búcsújáráskor a hithű bűnbánók a nehéz nyersfa-kereszteket.

A magányt cipelte. Azt, ami miatt órákig nézett egy repedést a régi cementjárdán, hogy aztán egy addig ismeretlen szerves molekula képletét vélje felfedezni benne.

A magányt, amelyet eleinte az álomhozó esti sörökkel bélelt, hogy aztán ezekben az utolsó években eljusson oda, hogy mindig legyen egy-egy üveg tömény ital professzori szobájának valamelyik asztalfiókjában, s felfedezze a gügye, fölösleges beszédben rejlő mámorok jótékony hatását a kocsmák zsongásában, a fényt hozó bódulatot, a mindent megoldó varázsitalt, a társnélküliség ellenszerét.

Amikor megkapta professzori kinevezését, akkor még nem ivott, de úgy is mindenki különcnek, hóbortos tudósnak tartotta. Görkorcsolyával ment az egyetemre, ragaszkodott, hogy minden vizsgáját az időszak elejére tegyék, mint ahogy ahhoz is, hogy nyári szabadságát a vezetői beosztása miatti, a laboratóriumi veszélyesnek minősített munkájáért járó többlet napokkal egyetlen összefüggően hosszú szakaszban vehesse ki. Gyakorlatilag tavasztól, szinte a nyár elejétől kora őszig senki sem látta. Elérhetetlen volt a világ számára, s csak kevesen tudták, hogy ilyenkor a Duna-delta egyik szigetén töltekezik, ahogy egyetlen bizalmasának, egy fiatal tanársegédnek mondta indulása előtt búcsúképpen.

 – Megyek töltekezni…

Herman, saját maga előtt, módszeresen lekínlódta testi valóját arról az erkölcsi magaslatról, a piedesztálról, ahol a kívülállók a szellem nagyjait szerették látni. Valódi alkoholista lett.

Tudott viselkedni, nem itta le magát az öntudatlanságig a diákok, a tanártársak előtt, de már régóta szüksége volt arra, hogy mindegyre rátöltsön, s amikor Jefrimovék földjén, ahol harminc évig úgy sátorozott, mintha saját birtoka lenne, elkezdték építeni a túlméretezett motelt, megszűnt számára az a Delta, ahová évtizedek óta járt, s ideiglenesen, bár tudva azt, hogy ez a legutolsó ottani nyara, áttette székhelyét a hajdani kerháná, a jégvermes hal-begyűjtő szomszédságába.

Dízelmotoros áramfejlesztő működtette a néhány éve épített hűtőházat, a kocsma is onnan kapott áramot, s az a néhány halász, akiknek munkájuk végeztével rendszeresen fizetett, valami olyasmit jelentett éves laboratóriumi gürcölése közben, mint más boldog embereknek a távoli család.

Már nem érdekelték a kutatások, gépiesen ugyan, és észrevehető hiba nélkül, jól végezte munkáját, s mert a magányosság konfliktuskerülővé tette, így nem szerzett ellenségeket, nem is akarta leváltani senki, bár látták rajta, hogy nem az a régi, aki megszállottan, semmivel sem törődve dolgozott valaha.

Már régóta nem engedett, fizikai értelemben sem karnyújtásnál közelebb magához senkit, s olyan kevés levegővel beszélt, hogy nem érezhették leheletében a többiek a másnaposságot, s azt sem, hogy ha csak éppen néhány perce ivott a szobájában dugdosott pálinkából.

Hallgatagságát keménységének tulajdonították, de Herman nem volt az. Tisztában volt azzal, hogy pontosan olyan gyáva, mint bármelyik elhanyagolt alkoholista. De ő jól vasalt volt, s ha mással már szinte nem is törődött, magára, a külsőségekre adott, minden nap frissen borotváltan indult el otthonról, s akik nem sejtették, hogy nem is iszik, csak rátölt, azt hihették, hogy a munka feszültsége, otthoni gondok miatt olyan a tekintete, mintha nem is ezen a földön járna. Herman, mert meg akarta határozni önmagát, kitalálta, hogy ő a részeg, de a rendíthetetlen részeg ólomkatona.

Csak abban különbözött a többiektől, kocsmai handabandázó társaitól, hogy nem tagadta maga előtt az állapotát, s jól érezte magát abban az állandó bódulatban, amit eleinte, amikor még tiszta volt a tekintete, észre sem vettek rajta azok, akik negyedik évtizede dolgoztak vele.

Elaludhatott vetítés közben.

Arra ébredt, hogy világosság van, s a takarítónője szöszmötöl a konyhában. Valamikor, biztosan rögtön érkezése után, az asztalára tette az asszony a megbontatlan pálinkás üveget, s kikapcsolta a számítógépet is, amely talán éppen az utolsó nyár felvételeit mutatta volna a monitoron.

A tavalyi volt az utolsó deltai nyara. Már nem kívánkozott a zajos vízi robogók, nagyteljesítményű motorcsónakok, luxus szállodahajók világába.

Tavaly emlékeztetőül, s talán azért is, hogy többé ne kívánkozzon oda, felvette azt a kivagyiságtól, pöffeszkedéstől elfajzott világot, amelyet nem is olyan régen, vadságában jobban magáénak érzett, mint a szülőföldjét.

Az utolsó nyár, az utolsó nyara.

Éppen csak bekapcsolta, aztán magára hagyta a víz felé irányított kamerát, amikor megjöttek a halászai. Csempészett tömény szeszt hígítottak Duna vízzel, de Herman már nagyon részeg volt előtte is, s az, ami addig nem fordult elő vele, sírni kezdett. A halászok, akiknek többségét már több mint harminc éve ismerte, lesütött szemmel nézték, ahogy az idős férfi vigasztalhatatlanul zokog.

Azt a közel hat évet kitevő harmincöt nyarát siratta, ennek az új deltai világnak az eljövetele előtti életét, amelyet ártatlanul tisztának érzett, s annyira berúgott, hogy a többiek, mint egy zsákot, úgy vitték a sátráig.

A kameráját is kikapcsolták, vagy áram nélkül magától állt le a készülék, miután betették a sátorba, s nem is nézte meg, azóta sem, azokat az utolsó deltai felvételeket.

Pedig ott volt a titok.

Kajütös motorcsónak siklott a parthoz, szénszálas testű hófehér jármű, olyan, amilyenekkel a külföldi turistákat fuvarozta újabban a deltában egy vízitaxi vállalat. Nagy ívben fordult, úgy, hogy fara került a part felé. A taton ezüst lámé ruhában, magas sarkú cipőben, éjszakára sminkelve, úgy állt egy lány a tűző napsütésben, mintha minden utcalány megtestesülése, közös többszöröse lenne. A felvételen láthatta volna, ha nem alszik el a vetítés alatt, hogy hozzá, Hermanhoz szólt, neki mondott valamit, bizonyára felkínálta magát, még árat is mondott talán, de a dízel aggregátor dübörgése elnyomta a hangját. Csak azt lehetett hallani, amit szinte visítva mondott a végén.

– Am prezervativ, am condom gum – mondta, hogy van gumióvszerem. – Am gumă.

Herman, a naptól és a szesztől kótyagosan, el-elakadó nyelvével kínlódva, mindaddig, amíg a sátorhoz nem vitték, gépiesen mondogatta, motyogta, mintha meg akarná örökre jegyezni, ezt a most már a deltai világ lényeges ismertetőjévé vált dolgot: muguma, muguma.

 

 

* Szeretettel köszöntjük lapunk munkatársát, a 70 éves Vári Attilát. (A szerk.)




.: tartalomjegyzék