Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Március
Józsa Erika

Zenebona ütő- és védekező-hangszerekkel

– Vári Attila 70 éves. 70 éves?! –

 

Erőltetem a képzelőerőmet, vajon hogy néz ki 70 évesen? Lám, valami jó csak van abban, ha hosszú ideig nem lát valakit az ember: emlékezetemben Attila annyi idős, amennyi a Magyar Adás 25. évfordulóján volt, mikor legutóbb találkoztunk Székelyudvarhelyen. Aki ezt a találóskérdést meg tudja fejteni, az minden bizonnyal emlékszik a hajdani Magyar Adásra, és azt is ki tudja számítani, hogy míg e sorokat írom, én a 48 éves Attilát látom magam előtt.

1994-ben, az udvarhelyi találkozón még valamennyien megvoltunk, bárcsak meg lehetett volna akkor állítani az időt. A régi szerkesztőség majdnem teljes létszámban ott volt – mára alig maradtunk páran hírmondónak. 

Felkerekedtünk mind a földgolyó négy sarkából, örültünk egymásnak, s ott folytattuk a párbeszédet, ahol egy évtizeddel korábban Bukarestben abbahagytuk, mielőtt az adást meg nem szüntették s szét nem széledtünk volna a nagyvilágban. Tudom, ha ma találkoznék Attilával, akkor is úgy folytatnánk a beszélgetést, mintha tegnap hagytuk volna abba a tévé kilencedik emeletén, vagy a Westfried utcai főhadiszállásunkon. 

Sokat tudnának mesélni annak a háznak a falai, ha még léteznének. Elvira barátnőmmel közös Westfried utcai lakásunk kezdettől több volt mint csupán lakóhely. A Metropol rockegyüttes, valamint Horváth Karcsival való duettünk, majd bővülő együtteseink próbaterme volt ez, több volt benne a hangszer, mint a bútor, s a szomszédok – miután rájöttek, hogy ez nem közönséges csendháborítás – gyakran az utcára kiülve hallgatták az ablakon kiáradó ingyenkoncertet. Zenészek, tévések és egyéb vigécek kedvelt találkozóhelye volt ez, egyben alkalmi szállás vidékről Bukarestbe érkezőknek. Itt ünnepeltünk egy-egy új tévéműsort, színdarabot, éppen kiadott lemezt vagy könyvet. Időnként alkotóműhellyé nemesedett: versek, dalok, lemezek születtek itt, filmek és könyvek ötlete bontakozott ki, s az is megesett, hogy a vészesen közeledő kiadói határidő nyomására koszorús költő barátunk hozzánk kérezkedett be, elzárkózni a világtól, megírni a megírandót. Hogy volt-e valami köze a muzikális környezetnek a születendő kötethez, csak a szerző lehetne a megmondhatója.  Mindenesetre, amikor beleolvastunk a versekbe, minket Karcsival rögtön arra ihletett, hogy megzenésítsünk párat. A Változatok ütő és védekező hangszerekre című kötetből került Kettőspont című lemezünkre a Csendben ülök mint a dombok és az E forma mint egy rokolya.

Volt azokban az években mindenféle, jó is rossz is, felejteni való is meg emlékeznivaló is vegyesen. Annyi bizonyos, hogy rengeteget nevettünk, még akkor is, mikor igazán sírni kellett volna. Ezek a legmaradandóbb emlékeim. Az ütő és védekező hangszerek tudathasadásos világában a humor volt a védőhangszerünk.

Nevettünk nyomorunkon azon a bizonyos emlékezetes télen is, mely úgy elhúzódott, hogy kifogytunk a fűtőanyagból. Már a legkisebb szobában, a hallban húztuk meg magunkat, kihurcoltuk a matracokat az olajkályha mellé. Rendkívül nehezen beszerzett fűtőolajunk utolsó cseppjeinél tartottunk s éppen azon tanakodtunk, hogy mitévők legyünk, mikor sugárzó arccal berobbant az ajtón Attila.

– Lányok, itt a tavasz! Hallottam a széncinkét!

Elvirával hitetlenkedve néztünk egymásra, de Attila olyan  meggyőződéssel fejtegette a széncinke időjóslatának megbízhatóságát, hogy teljesen eloszlatta aggodalmainkat. Attila olyan szakértelemmel  tudott mindent előadni, legyen az a sumér-magyar összehasonlító nyelvészet vagy éppenséggel az ornitológia, hogy mindig mindent el kellett neki hinni.  Hittünk persze azért is, mert nagyon akartunk hinni.

Nos, másnap reggel akkora hóviharra ébredtünk, hogy ki kellett ássuk magunkat a hóból. Lapátolás közben a széncinke füttyét utánoztuk, s csorgott a könnyünk a nevetéstől. A zimankó még hetekig tartott, s nem tudom, mi lett volna velünk, ha Elvira meg nem győz egy kamionost, hogy megszánja egy tartálynyi nem egészen legális eredetű motorolajjal. Attila azonban mindvégig következetesen védte a széncinke becsületét. Végül miután a világból kiszekíroztuk, csupán annyit jegyzett meg, de azt is nagyon halkan: lehet, hogy mégsem széncinke volt...

A széncinke hát bevonult a Westfried utcai legendáriumba. Máig emlegetjük, pedig a ház s az utca sincs már, áldozatul estek a Casa Poporului építését megelőző bontásőrületnek. Mi pedig messze sodródtunk onnan is, meg egymástól is. De most már tudom, hogy ettől még nem lettünk mások, mint akik voltunk. Azt is, hogy új életet kezdeni könnyű – a régit nehéz abbahagyni. Megmásíthatatlanul részeivé váltunk egymás életének, és ebben a sajátos akusztikájú belső világban másképpen szólnak a hangok, s a visszhangok. Mi egymással külön hullámhosszon tudunk akár évtizedek, kontinensek távlatából is kommunikálni. Mint Ötödik Békaiék a Súrlott Grádicsból a szellemidéző adóvevővel? Az én változatom – egylőre még a való világból – valahogy így szólhatna:

– Túlsó Oldal, itt az Innenső Oldal. Vétel.

Csak az a gond, hogy jó sokáig, türelmesen kellene várni, amíg a hang megkerüli a földgolyót...

Bevallom, időnként hiányolom Attila bölcsködését, agysejteket és türelmet próbára tevő szövegeit. Ilyenkor belelapozok valamelyik könyvébe, amit még a világgá menő poggyászunkban hoztunk magunkkal. Megörvendek, mikor hosszú hallgatások után friss olvasnivaló érkezik tőle Békaiék újabb kalandjaival, vagy A Rigász álmával, vagy a Nappali holdfény-nyel. Egy darabig tovább pereg a film...  

Így kötődünk hát, szavakon, dallamokon, gondolatokon, emlékeken keresztül, hol kapaszkodunk, hol eleresztjük egymást, tíz-húsz évente egyszer esetleg találkozunk is.

Vajon Ausztráliában van-e széncinke? Időnként hallok valami hasonló madárdalt, de ha lenne is, ugyan mit jelezne ebben az évszaktalan világban?

Attila, 70 éves lennél? Hova tűnt el az a sok esztendő?

Olvasom a Nappali holdfény zárósorait: „Hazudhatsz magadnak hazát. Az otthon nem az, ahol laksz, hanem ahol megértenek.”

Születésnapodon azt kívánom, ne kelljen hazát hazudnod magadnak, ott lakjál, ahol meg is értenek.




.: tartalomjegyzék