Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Március
Markó Béla

Versek

ABBAHAGYOTT VÁROS

 

CÉL

 

Széltében-hosszában beszélték a városban,

hogy egy kiló cserebogárszárnyért

a begyűjtő központban adnak egy futball-labdát,

akkoriban állandóan gyűjtöttünk valamit,

leginkább ócskavasat, amiből

első osztályú acélt gyártottak ismét,

és erre nagy szüksége volt a szocialista iparnak,

de rózsabogyóért, áfonyáért és gombáért is

jó pénzt lehetett kapni állítólag,

a kolorádóbogárért pedig jó jegyet az iskolában,

így aztán a közelben lakó barátommal, H.-val,

aki valamivel jobban futballozott, mint én,

nekiláttunk összeszedni a futball-labdára valót,

minderre csupán egy-két hetünk volt májusban,

amikor alkonyatkor összevissza röpködtek

a fejünk fölött a cserebogarak,

és egy cirokseprűvel hajkurásztuk őket,

de az így begyűjtött mennyiség nem sokat ígért,

rájöttünk, hogy ennél szakszerűbb, 

vagyis eredményesebb módszer

reggel, iskola előtt kimenni

a bérházunk mögötti kis kertecskébe,

mert alig ráztuk meg a cseresznye- és meggyfákat,

potyogtak róluk az elgémberedett cserebogarak,

a Barbie babák hosszú szempillájára

emlékeztettek apró csápjaik,

persze akkor még nem voltak Barbie babák,

csak utólag képzelem az ilyesmit,

egy cipősdobozba gyűjtöttük az erős,

világosbarna kitinszárnyakat,

a letépett szárnyak alól pedig előbukkant

fekete-fehér csíkos hátuk,

mint a Két félidő a pokolban című

magyar filmben a rabruhák,

elengedtük a szárnyatlan jószágokat,

kínlódva másztak szanaszét,

és végül már félig volt a cipősdoboz

ezernyi cserebogárszárnnyal,

titokban megmértük anyám konyhai mérlegével,

öt deka sem volt még az egész,

ezek szerint legalább tíz cipősdoboznyi

szárny kellett volna a futball-labdához,

csalódottan abbahagytuk, és kidobtuk a szemétre

azt a néhány dekányi cserebogár-repülést,

de engem sokáig furdalt a lelkiismeret,

nem egyébért, csak igazság szerint

tényleg sok mindenre vágytam akkoriban,

viszont futball-labdára, akármennyire is furcsa,

nem áhítoztam olyan nagyon,

és jól megvoltam nélküle azután is.

           

FEKETE

 

Beleskelődtünk a kerítésdeszkák között,

J. néni egy nagy mosdótálból

mosta a 250-es MZ motorkerékpárt,

csupa sár volt még a benzintartálya is,

a városban minden gyermek ismerte J. Pistát,

híres motoros volt, naponta többször is

elrobogott a házunk előtt,

egyesek szerint még óránként

száz kilométeres sebességgel is,

egyébként boltossegéd volt,

és feketézett a finomliszttel,

nem tudtam elképzelni,

hogy vajon mi köze lehet

a hófehér lisztnek a fekete színhez,

nekem a feketéről mindig

az Isten jutott eszembe,

egyszer láttam is álmomban,

ahogy ott állt a szoba sarkában

tetőtől talpig fekete palástban,

nagyon megijedtem,

és egy ideig nem mertem elaludni,

J. Pistát feljelentette valaki,

azt is lehetett tudni, hogy kicsoda,

a szomszédunkban lakott a B. család,

mindenkit fel szoktak jelenteni,

felült a 250-es MZ-re J. Pista,

kiment a közeli erdőre,

és egy fára felakasztotta magát,

nagyon féltette a motorkerékpárt,

de most mégis kirúgta maga alól,

mert nem volt, amire állnia,

el is görbült a sárvédője,

J. néninek nem volt férje,

azért kellett neki mosnia

a drága motorkerékpárt

szappanos vízzel.

 

KÖZBEN

 

Ha jobban végiggondolom,

néhány testet már magára hagytam,

persze nem úgy, ne értsen félre senki,

nem a máséról, hanem a magaméról beszélek,

például minden költözéskor,

ahogy szemérmetlenül mutogatják magukat

a falon a szögletes foltok,

mert a képeket magammal vittem,

a szekrények és virágállványok helye a padlón,

akár a forradások a bőrön, vagy talán bent

a gazdátlanul maradt testüregekben,

legelső alkalommal is, emlékszem,

amikor a szállítómunkások

félrehúzták a teljesen lecsupaszított ágyat,

a szoba közepén még kéken világított

a zománcos éjjeliedény,

lehet, hogy ma már kevesen tudják,

hideg éjszakákon szükség volt erre,

anyám tűzbe borult arccal felkapta,

és gyorsan kiszaladt vele,

vajon mit is felejtek itt majd,

szobasarkok, pókhálók, szívkamrák,

lyukas zoknik, szennyes fehérneműk,

befejezetlen kéziratok,

nézhető, tapintható lesz minden,

s máig nem múlik bennem a szorongás,

hogy itt is üres test,

néhány utcával arrébb is

szépen kifestett üres lakás,

de amíg odaérünk,

tulajdonképpen hol lakunk?

 

FÖLD

 

Derékig meztelenül

járt-kelt a városban Maruca,

beszélt magában,

a bőre szürke volt

és itt-ott repedezett,

mint nyáron a traktornyomok

a búzaföld szélén,

két feszes melléről is csak a hatalmas,

gyermekfejnyi rögök jutottak eszembe,

sáros szoknyáját fölemelte, ha kértük,

és megmutatta a bíbor hasadékot

a csapzott szőrcsomók között,

tátott szájjal bámultuk,

de hirtelen leeresztette a szoknyáját,

és érthetetlen nyelven ránk ripakodott,

mocskos arcából kivillant

rózsaszínű ínye és nyelve,

nevetve elszaladtunk,

azt mondták, egy-két lejért

bármit meg lehetett tenni Marucával,

ártatlan volt mégis,

akár a föld.

 

ŰR

 

Akkoriban éppen bélyeget gyűjtöttem,

többek közt az űrutas Lajka kutyáról is

szereztem egy gyönyörű bélyeget,

szívesen nézegettem, ahogy a műhold

kerek ablakából a hős négylábú

jókedvűen visszatekint a Földre,

aztán el is szomorodtam mindig,

hogy végül is elpusztult odafent,

bár az emberiségért áldozta az életét,

ami valamennyire mégis megvigasztalt,

mint ahogy a híres sarkutazó halálát is

így láttam, a Scott utolsó útja

máig emlékezetes olvasmányom,

azóta sem szeretem Amundsent,

aki nemcsak hamarabb ért a Déli-sarkra,

hanem vissza is térhetett onnan,

míg Scott kapitány csupán a naplóját

hagyta ránk örök tanúságul,

fagyos betűket a fagyos papíron,

pedig nem tudhatta, hogy nem fog visszatérni,

mint ahogy Lajka kutya sem tudhatta,

hogy nem is térhetne vissza,

hiszen a műholdat semmiféle

ejtőernyővel vagy más hasonló eszközzel

nem szerelték fel a visszatéréshez,

az is eszembe jutott később, hogy vajon

a gazdája miért engedte el erre az útra,

hát igen, az emberiség érdekében,

persze kiderült, hogy Lajka tulajdonképpen

csak egy gazdátlan kóbor kutya volt,

akit nyilván senki sem siratott meg,

kivéve a sok-sok bélyeggyűjtő gyermeket,

életre-halálra szóló verseny volt ez

az oroszok és amerikaiak között,

hogy ki küld hamarább élőlényt az űrbe,

meg aztán a kóbor kutyák lent is

elég gyakran elpusztulnak,

éhen döglenek vagy agyonverik őket,

de nincs mit tennem, amikor arra gondolok,

hogy milyen sokan nem térnek vissza,

Amerikába vándorolt rokonaimmal együtt

a jéggé fagyott Scott kapitányt

meg a porrá égett Lajka kutyát is felidézem,

amint kinéznek a rajzolt kajütablakon.




.: tartalomjegyzék