Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Március
Grecsó Krisztián

Az újraolvasott Krisztus

A tanítóképző valamikor a vasúté volt, vasútforgalmi iroda, távol a sínektől, a kátránytól, fehérgalléros hivatalnokok számolták a járatot, de ennek már sok ideje, az emlékük is kikopott a falakból, a meredek oldalsó lépcsőkről is. Én szoktam rájuk gondolni, hogy itt voltak, és hogy ennyire elfeledték őket, persze könnyű nekem, a nagyapám bakter volt, évekig idősebb Dániel Márton tekerte le a sorompót, hogy beállhasson a sárasági vasútállomásra a vonat, és amikor kifelé ment, szalutált, az én gyerekkoromban még elvárták az ilyesmit.

Különben nem a vasutasok a fontosak, hanem, hogy az épület nem iskolaszerű, inkább mondanám palotának, vagy egy valaha szebb napokat látott kastélynak, a vizsgaidőszaki babonák szerint kísértetek lakják a rideg folyosókat, és a földszinten, ahol egy szanált biológiai labor tömött és konzervált tetemei várják évek óta, hogy valakinek gondja legyen rájuk, kellemetlen végigmenni. Ferencz tanár úr birodalma az, a hóbortos öreg tanár bent lakik az iskolában, bent alszik az irodájában, hogy azzal se pazarolja az időt, hogy az oktatói szállásig elmegy, addig is olvas, oldalban méri az időt, és csak akkor dobog ritmusban a szíve, ha az írógépe kalapál.

Egy kövér, fehér macska ül az egyetem harmadik emeleti folyosóján, a tanszéki iroda előtt, a szemközti ablakon besüt a nap, vibrál a por a sárga fényben, úgy ül a macska, mintha biztonságban lenne, behunyt szemmel, teljes odaadással élvezi a napot, mint az úriasszonyok.

Körbenézek, össze akarok mosolyogni valakivel, tetszik nekem ez az élvezkedő jószág, azon gondolkodom, vajon hogyan jött föl a harmadik emeletre, van nyakörve, biztosan nem kóbor, lehetséges, hogy valaki macskát tart a tanszéken, amilyen elvarázsolt alakok dolgoznak itt, még az is lehet. Szívesen megkérdeznék valakit, mit gondol, de üres az iroda, és a folyosó ezen a felén sincs senki, csak a másik végén állnak emberek, a nyitott ablaknál cigarettáznak.

Elindulok feléjük, hátha ismerem őket, és akkor meg lehet kérdezni, ki tud valamit a napozó fehér macskáról, áll a levegő, semmi nem mozdul, büdös van, hiába nyitották ki az ablakot, kövér füst-aura veszi őket körbe, az éles fényben olyan, mintha színpadi trükk lenne, reflektorokkal pásztázott szárazjég gőze, mint egy koncerten, nem is látom őket rendesen, már majdnem odaérek hozzájuk, amikor végre megismerem az egyiket, szerencsére ők azok, nagyjából a katolikus szemináriumi csoport, el akarom nekik mondani a macskát, már majdnem köszönök, amikor a huzat egy csapásra kiszippantja a füstöt. Nyitva van az ablak, mégis meghökkenek, olyan gyorsan viszi ki a szél az egészet, eltűnik a füst, mintha buborék pukkant volna ki, elég meglepett arcom lehet, mert a többiek nevettek rajtam, én meg azonnal el is felejtem, mit akartam, aztán amikor megfordulok, hogy a túlsó sarokra mutassak, már nincs miért.

Eltűnt a macska.

Majdnem kimondom, lehet, hogy egészen halkan el is motyogom, hogy ott volt egy fehér macska, az iroda előtt ült az ablakban, de olyan ostobán hangzik az egész, hogy inkább nem forszírozom. 

Talán apám miatt kavart fel ennyire az egész, hogy ennyire felismerem mostanában magamban, lassan olyan leszek, mint ő, mindenben jeleket látok majd, jóslatokat, a sors vagy az Úr üzeneteit, nála ez attól függ, milyen kedve van, néha újra hívőre, máskor ateistára issza magát, amióta kirúgták az iskolából és még a szent leckét sem olvashatja fel a templomban, reggeltől piál, és nem csak a meggyőződése, a kedve is változik, meg a hozzánk való viszonya, anyám szerint mindig más múltat képzel magának, nem szabadna Andaxinra innia, de engem megvisel ez az egész, mindig a pincelejárót nézem, egy vékony perem tartja csak a léceket, bele lehetne esni, erre gondolok, nem kívánok senkinek semmi rosszat, csak olyan jó lenne, ha véget érne ez a nyomasztó élet.  

Ha Isten vagy a sors akart üzenni, akkor sem értem, mit jelent az ablakban napozó macska és az egy csapásra elillanó füst, azt meg végképp nem tudom, miért nem látta ezeket más is, miért csak én jártam arra, és miért csak én álltam úgy, hogy lássam az eltűnő füstöt, az is jelent valamit, hogy egyedül értem mindezt, vagy csak annyit, hogy bolondság az egész.

Tamás most érkezik, már menet közben veszi elő a cigit, mosolyog, látom rajta, hogy jól sikerült a hétvége, fáradtság tör rám, minden hétfő így indul, szomorú vagy dicsekszik, attól függ, hogyan alakult a szombat este a diszkóban, próbálom elnyomni az ásítást, udvariasságból megkérdezi, én is voltam-e otthon vadászni, de ahogy beleszív a cigibe, már látom, meg sem fogja várni a választ, magáról mesél, aztán elsőre meglep, azt kérdezi, ismerem-e Sáraságban a Gerla családot.

„Miféle Gerla családot?”

„Abba a tök faluban nem lehetnek olyan sokan”, mondja, és vigyorog, „Gerla, Gerla”, ismételgetem, „elsőre nem ugrik be”.

„Gerla Edit, így sem tudod?”, kérdezi, „pedig ő ismer.”

„Én is ismerem”, felelem, „na, ne mondd, hogy vele…”

„De mondom, öregem, baromi jó nő!”, kiabálja, a lányok ránk néznek, mert bár nem vesznek minket férfiszámba, az néha irritálja őket, ha más lányok után kajtatunk. Tamást nem érdeklik a számonkérő tekintetek, még élvezi is, nekem meg eszembe jut, hogy néhány hete arról beszélt az apám, amikor az ifjúság bűnös életvitelét kifogásolta a lelkigyakorlaton, hogy Kecskemétre járnak diszkóba tőlünk a falusi lányok és fiúk, és attól, hogy majd’ hatvan kilométerre elutaznak, még nem fogják tudni otthagyni a bűneiket, mert a bűniek hazajönnek velük, és én el is képzeltem a bűnöket, ahogy jönnek Kiskunfélegyházán keresztül egészen Sáraságig, szállnak át a Tiszán, Tamás meglöki a vállamat, nincs megelégedve a lelkesedésemmel, és azt is érzi, hogy elkalandoztam, „micsoda véletlen”, magyarázza, „hogy éppen a te faludból találtam lányt”, vigyorogva megüti a vállam.

„Jövő hétvégén úgyis megyek hozzátok”, mondja, „nem gáz, ha meglátogatom?”

„Kit?”

„Hát Editet, kit?! Összejöttünk. Azt hiszem, szerelmes vagyok!”

„Hát persze”, felelem, „látogasd”, és azon gondolkodom, hogyan lehet Gerla Editbe beleszeretni, széles a csípője és lapos az orra, vastag a haja, mint a kender, utálom, ha egy lánynak kezelhetetlenül sok haja van, és különben is, Edit mást se tud, csak pletykálni, ő volt az osztály rossz lelkiismerete, de Tamás olyan lelkes és annyira dicséri, hogy elgondolkodom, mikor is láttam utoljára, lehet, hogy azóta megváltozott, majdnem elkezdem elmesélni, hogy mennyit gúnyolódtam rajta általánosban, azzal csúfoltam, hogy saját mondatai sincsenek, nemhogy ötletei, mindig azzal értett egyet, akivel beszélt, és még a beszédstílusát is utánozta, engem nagyon idegesített, de sokan szerették, legfőképpen azok, akik magukkal akartak volna társalogni, ezt szellemesnek találom, és el akarom mondani Tamásnak, de éppen arról beszél, hogy milyen jól megértették egymást, hogy teljesen ugyanúgy látják a világot, úgyhogy inkább nem mondok semmit.    

Egy nő jön felénk a folyosón, angolunk lenne az új lektorral, akit Frank helyett találtak, nagyon laza óra, ha az ember nem dumál, békén hagyja, lehet olvasni, levelezni, az nagy baj, ha elmarad, vagy ha mást tartja meg.

„Ha ezt tudom, nem jövök be”, súgom Tamásnak, de ő háttal áll, még nem látja a nőt, a lányok feltűnően megnézik, ezért én is végigmérem, öreg már, de a dekoltázsa jó, nagy melle van, mélyen kivágott blúzt visel, a katolikus kari tanárok között nem szokás az ilyesmi, kuncogást hallok, morgást, szőke a haja, már inkább fehér, miért van az, hogy a nők nem tudnak méltósággal megöregedni, erre gondolok, de aztán meglátom a lábát, a bokáját és valamiért végigfut rajtam a hideg.     

Az angol elmarad, és ezentúl nem is ebben az időpontban lesz, mondja a nő, aztán bemutatkozik, még végig sem mondja, már kitalálom a gúnynevét, Jacque-nak fogom hívni, Derrida után, egészen olyan a vezetékneve, mint a filozófusé, szólíthatjuk nyugodtan Évának, mondja a nő, aztán hozzáteszi, hogy de a magázáshoz ragaszkodik, ugyan ki akarta tegezni, gondolom, és átjár a rossz sejtelem, eddig is utáltam a vallástudományt, hát még, ha ez a telivér nőszemély tanítja majd.

A teremben be kell mutatkoznunk, régen csináltunk már ilyet, felpezsdül tőle a csoport, mindenkinek mondani kell magáról valamit, eleinte vicces, aztán szánalmas, hogy a lányok nem tudnak mondani semmit, csak, hogy honnan jöttek, és hogy kollégisták-e vagy nem, de amikor elnevetem magam, megrémülök, hogy én mi a fenét mondjak majd. A nő rám néz.

„Akkor most a jókedvű úr”.

„Dániel Máté vagyok”, mondom és már majdnem leülök megszégyenülten, hogy én sem tudtam egyetlen épkézláb mondatot se összevakarni arról, ki vagyok, amikor megkérdezi a nő, hogy nem rokonom-e Dániel Iván. Meglepődöm, valamiért eszembe jut a fehér macska, meg hogy ez a nő biztosan kiszúrta volna, ő lett volna az egyetlen, aki rajtam kívül látja, másfél év alatt még soha senki nem kérdezett Iván bácsiról, pedig láttam, hogy megvannak az olvashatatlan könyvei a könyvtárban.

„A nagybátyám”, mondom.

A nő kacarászni kezd, csapkodja a tenyerét, „ez nem lehet igaz”, hogy ő milyen nagy tisztelője, odavan a munkásságáért, mindenki csodálkozva néz rám, próbálok unottan bólogatni, de úgy látom, nincs rájuk hatással, „egyszer még személyesen is volt szerencsém találkozni vele”, mondja a nő, erre megint minden pillantás rám szegeződik, várják, hogy mondjak valamit, még a végén strébernek tartanak, gondolom, és tördelni kezdem az ujjam, mint mindig, ha zavarban vagyok.

Az újraolvasott Krisztus remekmű”, mondja.

Fojtott, gonosz kuncogás szalad végig a termen, pillanatra éppen betűz a nap, vibrálóan ragyog a szoba, a levegőben úszó port nézem, fodrokat, tüllöket, ökörnyálakat, elszabadult tapétacsíkokat, színes girlandokat képzelek oda, forognak, hullámoznak, pillanatra behunyom a szemem, úgy is látszanak, aztán kinyitom, eltűnik az egész.

„Szerintem olvashatatlan”, felelem, „egy árva szót sem értettem belőle.”

Megengedő nevetés hallatszik innen-onnan, nagyobbra számítottam, többen továbbra is gyanakodva méregetnek.

„A fene egye meg ezt a kurva nőt”, morgom Tamásnak, de látom rajta, hogy sértett, amiért neki, a legjobb barátomnak sem beszéltem a nagybátyámról, de az igazság, hogy eszembe sem jutott, pökhendi sznob, semmit sem tudok róla, mit mondtam volna, két lány is bemutatkozik még, a nő nem figyel rájuk, folyton szóba hozza Iván bácsit, és vagy háromszor elmondja, hogy adjam át neki.

„Darrida Éva üdvözli”.

„Sosem látom”, felelem, „idén még karácsonyra sem jött el”, teszem hozzá, és valamiért várom, hogy velem nevessenek, pedig nem mondtam semmi vicceset, és én is erőltetetten kacagok fel, inkább egy vakkantás, és azt már nem is mondom, hogy „pedig vártuk, meg volt beszélve”.

Úgy rontok ki a teremből, mint aki másfél óráig felelt, a könyvtár üres, csak Ferencz tanár úr jegyzetel a folyóirat olvasóban, köszönök neki, meg sem hallja, leveszem a Sportot, gyalázatosan kikapott Münchenben a Hertha, „na, Iván bácsi”, mondom magamban, „megalázták a városi csapatodat”, de ezt hiába dörgölném az orra alá, azt sem tudja, mi az a foci, csak a vállát vonogatná, valaki félretolja az újságot, Tamás az, egy könyv van a kezében.

„Elnézést, professzor úr, dedikálná?”

„Kapd be!”, mondom, és ledobom az asztalra.

Ferencz tanár egyetlen lépéssel az asztalnál terem, felkapja Az újraolvasott Krisztust, „de hát ezt nem a maga barátja írta”, mondja, és felháborodottan Tamásra néz, várja, hogy magyarázza meg, „micsoda hülye vicc ez?””, kérdezi ingerülten az öreg, ő elfehéredik, a tanár úr hírhedt bosszúálló, leginkább a lányokat utálja, de ha valakit megjegyez magának, biztosan félévet ismétel, és hiába, hogy idén még semmi dolgunk vele, jövőre lesz.  

„Elnézést kérek”, hebegi.

„Olvasta?”, kérdi a tanár úr, és megint az asztalra dobja a könyvet. Nagyot durran, a könyvtáros kijön a raktárból, rémülten néz, ki az a marha, aki fel merte bosszantani Ferencz István tanár urat.

„Nem”, feleli Tamás.

„Akkor holnapra elolvassa és referál nekem.”     

„De hát miért?”, kérdezi, és látom rajta, hogy már nincs is magánál, annyira elkeseredett és megrémült, hogy ezt már csak úgy ösztönösen mondta, mozdulni sem merek, nehogy nekem is referálnom kelljen, a tanár úr elindul a könyvvel a pulthoz.

„Ezt az olvasótermi példányt zárás után el szeretné vinné az a fiatalember”, mondja olyan hangosan, hogy biztosan mi is halljuk.

„Hogy hívják magát?” kérdezi.

Elcsuklik a hangja, amikor mondja, Ferencz tanár úr visszanéz, és mintha ekkor látna meg engem, „és magát?”, nem akarok hinni a fülemnek, ez nem lehet igaz, gondolom, eddig is utáltam a nagybátyámat, de ez már büntetés, nem csak Tamás a hibás, hanem ő is, közben mondom a nevemet, a tanár úr olyan szórakozott, hogy észre sem veszi, hogy egyezik a vezetéknév, intézkedik, hogy nekem is legyen példányom.

„Jöhet maga is”, mondja és kivár, gúnyosan teszi hozzá, „professzor úr.”

A Szőlőfürtben ülünk, Tamás a második sör után kezdi el a könyv élével kopogtatni az asztalt, azt ismételgeti, mekkora barom, hogy ő mekkora barom, mi a fenéért kellett ez az egész,  képtelen rémálom, nem is járunk hozzá órára, nem adhat feladatot, nincs hozzá joga, nekünk van elég bajunk, a rajztanmenetet kellene csinálni, nincs időnk erre. 

„Úgyse csinálnánk”, mondom.

„Attól még nincs hozzá joga.”

„Te hülye vagy”, felelem, és megpróbálom a viaszkosvászon terítőbe belekarcolni a nevem.

„Hogy lehetsz ilyen nyugodt?”, kiált rám, aztán ijedten elhallgat, amikor a biliárdos teremből kiszól egy rekedt hang.

„Kuss!”

Csak összenézünk, és már indulunk is a pulthoz fizetni, a Szőlőfürt szigorú hely, érezni kell, mikor van indulás, és nekünk most az van, a kabátokat csak felkapjuk. 

„Ez esélytelen”, mondom az utcán. 

„Micsoda?”

„Egyszer megkértem a nagybátyámat, magyarázza el, mit kell újraolvasni.”

Felragyog a szeme, „akkor tudod.”

„Egy faszt! Nem tudta!”

„Vagy te nem bírtad megérteni.”

„Nem mindegy?”

Bólogat, „de, az.”       

Már sötétedik, a rövid úton megyünk vissza a kollégiumba, a gabonatároló körüli kiserődben hajléktalanok tanyáznak, méterekről érezni a szagukat, egy asszony éppen rönköt hajít a szabad ég alatti rozsdás sparheltbe, valami fő, az is büdös, Isten szabad ege sem nyel el minden szagot, erre gondolok, az emberek szétdobált rongyokkal, Happy day-es üdítős flakonokkal jelölik ki a területet, meddig nyújtózik a cafatokká rongyolódott gyerekkocsikkal, kiszuperált petróleummelegítőkkel, szétrepedezett autószélvédőkkel, elhajlítgatott fóliabordákkal és megkopott gumiabroncsokkal bekerített otthon. Próbálom nem őket nézni, de nem bírom levenni róluk a szememet.

„Gyere már!”, mondja Tamás.  

Majdnem visszaérünk a kollégiumba, amikor ijesztő ötlete támad, hívjuk fel Jacquet és kérjünk segítséget, okos nő, ez kiderült az első órán, jó tanárnak látszik, lelkes, eddig a magasépítőknél tanított, egy főiskolán azért csak sokkal jobb, Dániel Iván gusztustalan könyvét meg remekműnek tartja.

Hátha tud segíteni.

„Áttételesen miatta kerültünk bajba.”

„Ezt inkább nem mondom neki”, mondom röhögve, az utcai fülke telefonkönyvét már szinte teljesen széttépkedték, a D betű éppen megvan, de nincs Darrida Éva csak egy Darridáné, „próbáld meg azt”, mondja Tamás, és már tárcsázza is a számot, kicsöng, a negyediknél legszívesebben letenném, fogalmam sincs, mit fogok mondani, hogy mit szeretnék, nem veszi föl, várunk, még egy búgás és le kell tenni, úgy illik, tenném vissza a kagylót, de Tamás nem engedi.

„Várj, hátha!”

Ekkor hallom meg a hangot.

„Tessék!”

Remeg a hangom, megkérdezem, kivel beszélek, visszakérdez, hogy ezt inkább ő szeretné tudni, elnézést kérek, mondom, próbálom elmakogni, mekkora bajba kerültünk, semmi esetre sem zavarnánk, ha nem lenne vészhelyzet. Nem érti, megbánom, hogy nem gondoltam végig, hogyan fogom elmagyarázni, máskor mindig elképzelem a mondataimat, mielőtt megszólalok, mintha idegen nyelven beszélnék, most meg csak úgy felvettem a kagylót.

„A tanárnő még nem ismeri Ferencz tanár urat”, mondom, de ennél nem merek vele őszintébb lenni, ki tudja, talán ismeri, ne adj isten jóban vannak.

„Csak a hírét és a munkáit”, mondja, „de a vallástudományt, ha jól tudom, én tanítom maguknak.”

„Igen, és ahogy mondtam, a tanár úr nem is tanít nekünk semmit.”

„Akkor nem értem.” 

Tamás kikapja a kezemből a kagylót, „tanárnő”, mondja, szinte kiabál, „a tanár úr visszaél a hatalmával és mi súlyosan meg vagyunk szívatva.”

Mintha csak egy sorompót húztak volna fel, a város felől megindulnak a kamionok a közeli határátkelő felé. A lemenő nap lassan eltűnik a körcsarnok hatalmas betonfáklyája mögött. Hallgatom, ahogy Darrida Éva nevet. Hosszan, jóízűen.         

Egy presszóban találkozunk a temető mellett, „még sosem jártunk itt”, mondom, a tanárnő csak bólint, és mutatja, hogy üljünk le, tea van előtte, gőzölög, én bort kérek, Tamás is, de a pincér inkább a sört javasolja, utálok télen sörözni, de bólintok, hogy akkor legyen az, a tanárnő visszainti a pincért és egy pohár rumot kér a teához,

„A Shekina nőnemű szó”, mondja és beleönti a teába a rumot, „Elohim, a fenti építőmester egyszerre férfi és nő. Shekina, a lenti építőmester, aki az isteni jelenlét, pedig a férfi és női princípium egyensúlya a világban.”

Tamás egyfolytában az állát simogatja, nagyon idegesítő, „a férfi Isten nő”, erre gondolok közben, meg arra hogy „ha a férfi Isten a saját képére teremtett engem, akkor az Isten önmagában férfi, de ezek szerint, ha jól értem, amikor megjelenik, nő. És mivel sosem jelenik meg, mindig férfi, és a világ körülötte örökké nő marad. Mert az meg úgy van teremtve a saját képére.”

„A képére héberül hímnemű. A saját hasonlatosságára. A hasonlatosság nőnemű.”

Megijedek, nem akartam kimondani, amire gondolok.

„Jól gondolkodik”, bólogat a tanárnő.

Ezek szerint kimondtam, akkor szoktam ilyet, ha be vagyok szívva, józanul soha, mi a fene lelt, Tamás durván az asztalhoz koppantja a sört, ő ebből egy árva szót sem ért, dohog, és akkor sem csinálhat vele a Ferencz tanár úr semmit, ha ő megmondja holnap a magáét.

„Nem maradt más választás.”

„Hamar feladja”, nevet a tanárnő, remeg a melle, hullámozik a hús, a bőr, vajon akkor is így áll, ha leveszi a melltartót.

„Ha maguknak nem fontos…”, mondja.

„Dehogynem!”, kiáltom, amikor a szemébe nézek, látom rajta, hogy észrevette, hogy a mellét néztem, pontosan úgy ül, ahogy eddig, nem takarja el, nem is dülleszti ki, ezt tanulják az iskolában, gondolom, ezt a szenvtelenséget, van külön lányiskola, csak a fiúkat hagyják meg mamlasznak. 

„Én vagyok az Úr, a te Istened. Ebben a kijelentésben a Shekina az én.”

Azt hiszem, értem, és meglepődöm magamon, mert még érdekel is, de Tamás miatt nem merem mondani, „micsoda baromság ez?”, rázza a fejét, látom rajta, hogy mindjárt sír, csak azért tartja magát, mert itt a tanárnő, a kollégiumban röhögnek rajta a háta mögött, a fiú szinten semmi tekintélye nincs, és visszahallottam már, hogy azt terjesztik rólunk, buzik vagyunk, ami engem sokkal jobban zavar, mint Tamást, őt nem érdekli, csak röhög az egészen, „ne keseredjen el ennyire”, mondja neki a tanárnő, ezt nem kellett volna, ilyenkor úgy kell csinálni, mintha nem vennénk észre, és akkor talán elmúlik, kitör belőle a sírás, a tanárnő zavarba jön, lehúzza a teáját, mutatja a pincérnek, hozzon még egy kört, egymásra nézünk, egészen hosszan, hirtelen olyan ismerős, mintha mi valahol, valamikor már találkoztunk volna, mosolygok, ő is, az nem lehet, gondolom, és minden erőmmel próbálok nem a mellére nézni.  

A tanszéken csak a flegma titkárnő van bent, Ferencz tanár úr Pestre utazott konferenciára, egész éjjel nem aludtunk, hangosan olvastam Iván bácsi könyvét, és miközben próbáltam elmagyarázni Tamásnak, megértettem, néha beleszédültem, milyen mély hit és hitetlenség lakik a nagybátyámban, mennyire fárasztó és szánalmas lehet neki, amikor apám a saját kételyeiről és hitről beszél, nehéz lehet, hogy ő nem mondhatja el nekünk, akiket talán a legjobban szeret, ha szeret valakit egyáltalán, magán kívül, hogy milyen távlatokban lát. A büfé előtt találkozunk Darrida Évával, nagyot nevet, amikor megtudja, hogy a tanár úr megfeledkezett rólunk, Tamás csak bólint, és elindul a dohányzók felé.

„Köszönjük”, szólok a tanárnő után, „nagyon élveztem”, még lép egyet, utána fordul meg, arányos teste van, nagy mell, nagy fenék, „tényleg?”, kérdezi, „és már nem tartja unalmas baromságnak a nagybátyja könyvét?”.

 „Nem”, felelem, közel állunk egymáshoz, nem tudom, hogy ő jött-e vissza, vagy én léptem közelebb.

„Jó lenne egyszer meghívni a nagybátyját egy előadásra, nem gondolja?

 „Az nem lesz könnyű”, mondom, az ajkait nézem, ahogy mozog, mintha az én kedvemért lassan beszélne, hogy lássam az ívét, a nyelvét, ahogy a hozzáér.

„Vannak a témának hazai szakértői is.”

„A nagybátyám már külföldi?”

Mosolygunk, erre nem mond semmit, nem tudom, mások hogyan szokták befejezni a beszélgetéseket, „viszontlátásra”, mondja, én még mondanék valamit, de nem tudom, mit, így a köszönésről is lemaradok.

„Mit dumáltatok?”, kérdezi Tamás.

Rágyújtok, „semmit”.

„Valamit csak.”

„A Shekináról”.

„Te hülye vagy. A pináról kellett volna.”

Mintha már délután háromtól sötétedne, minden hideg, szűk és nyomasztó, a kollégiumban elromlott a fűtés, meleg víz sincs, Tamás nyaggat, hogy menjünk át focizni a csarnokba, de nekem nincs kedvem, biztatom, hogy menjen csak, én meg elugrok kenyéréért, legalább húsz perc séta az első bolt, ahol friss kenyeret lehet kapni, de most nem bánom, jólesne egyedül lenni, gondolkodni, aztán, amikor elindulok, összehúzom magamon a kabátot, nem érzek semmit, nem indulnak meg a fejemben a képek, ahogy reméltem, megyek a hosszú, udvari folyosón, döngenek a lépteim, felveri a nehéz csöndet, mert különben csak a kamionok zúgása, erőlködése hallatszik, de azt meg ki tudom zárni, annyira megszoktam, bent vagyok a Deák utcában, amikor rájövök, nem jó felé jöttem, nem itt van a bolt, de megyek tovább, nem akarom megkérdezni magamtól, hová, mert tudom, és nem akarom tudni, amikor becsöngetek, nem remeg a kezem, pedig, ahogy befordultam az utcában, mindenem reszketett, de amikor kikiabál a verandáról, hogy „ki az”, már szinte fölényesen mondom, nem értem, miféle nyugalom és öröm száll meg, honnan jön az erő, de van, amikor kinyitja az ajtót, próbál számonkérően nézni, azt kérdezi, mit keresek ott, honnan tudtam, hol lakik, de nem felelek, benne volt a címe a telefonkönyvben, félreáll, póló van rajta, melegítő, mindene puhának látszik, a konyhában állunk, a kezemben pohár, megfeledkezem róla, leesik, meglepődöm, hogy nem törik el, már üres volt, vajon mit ihattam?, nem emlékszem rá, mindenem zsibbad, hirtelen nagyon kisüt a nap, bevág a veranda felől, öreg szag van, de nem belőle jön, a ház régi bútorai árasztják, nem zavar, sőt, kicsit valóságosabb lesz tőle minden, visszahúz, elvesz a lebegésből, azt ismételgeti, menjek el.

„Nekem ez a főiskola az egyetlen esélyem.”

Bólintok, „hogy jön ide a tanítóképző?”, kérdezem, cseppszerű hullám a melle, az így eső melleket szeretem, sejtettem, pontosabban reméltem, hogy ilyen lehet melltartó nélkül, magára kap egy köpenyt, valamit kiabál, sejtelmem sincs, miért nem tudok rá figyelni, mintha víz alól beszélne, pedig csak őt érzem, akkor miért nem hallom?, mit mond?, eltűnik a fény, olyan meglepően hirtelen, ahogy a füst lebbent ki a folyosóról, mintha ő mégis világos maradna, meg akarom kérdezni, hogy csinálja, a mutatóujjával végigsimítja a borospohár élét, sikít a kristályüveg, bennem minden pumpál, zakatol, lüktet, de belőle érzéki nyugalom árad, hogy lehetünk ennyire mások?, gondolom, amikor megfogom a kezét és húzom befelé, a szobát sejtem arra, sötét van és meleg, „ne vadulj!”, mondja, nagyon finom, puha és érzékeny az ajka.      

Tamás a kollégiumi büfében ül, csirkemájat eszik, kanállal keni ki a hagymás zsírból és úgy megsózza, hogy szinte fehér, körülötte minden csupa morzsa, a házikenyér égett taréja vonzza a szemem.

„Hol a fenében voltál eddig?”

Az órára nézek, tizenegy van, „nem mindegy?”, kérdezem.

Abbahagyja az evést, „kenyér?”

Már csak a két büfés srác van lent, kérek egy pohár bort, csak sör van, „van itt elég”, fordulok meg, Tamás még mindig nem eszik, úgy tartja a kenyerét, mint valami bizonyítékot, hullik róla a széttrancsírozott csirkemáj.

Fent a szobában sem hagyja abba, a csarnokban ült vagy egy órát, ezt ismételgeti, „mi a faszért ültél ott?”, szakad ki belőlem, látom, hogy rosszul esik neki, befordul a fal felé.

„Nála voltál, ugye?”

„Hol?”

Feldobja magát, úgy fordul meg, mintha valami tornamutatvány lenne, puffan az oldala, ahogy visszaér az ágyra, „ne játszd meg magad!”, kiáltja, visszaverődik a hangja, magas a plafon, ő is meglepődik, talán nem ezt akarta vagy nem így, nézünk, elindulok, hogy lekapcsolom a villanyt.

„Miért csinálod ezt?”, kérdezi.

„Nem csinálok semmit”, mondom, és mosolyogva megyek vissza az ágyamhoz, mert tudom, hogy már abban a pillanatban aludni fogok, ahogy magamra húzom a takarót, és ettől Tamás mindig kikészül. 

Hitoktatáson ülök, még gyerek vagyok, egy ideig tudom, hogy álmodok, aztán elfelejtem, vagyis néha eszembe jut, de nem törődöm vele, kötött pulóverben vagyok, egy repedezett cipőpucoló hokedlin ülök, és nézegetem az Én első hittankönyvemben az Urat, nagyszakállú jóságos bácsi, éppen olyan, mint amilyennek elképzeltem, süt be a nap, nem tudok elbújni előle, pedig forgatom a fejem, hittan után nem tudom kinyitni a lakatott a biciklin, és visszasétálok segítségért a parókiára, szúrja a nyakam a kötött pulóver, rossz kedvű vagyok, mert megint lemaradtam a Kengyelfutó gyalogkakukk című rajzfilmről, kopogás nélkül nyitok be, undorodom tőle, amit látok, hogyan lehet örülni egy csúnya öreg testnek, a házvezetőnő hájas hasa kibuggyan a foltozott, magában mintás kombiné alól. 

Felriadok, hallom, hogy Tamás forgolódik, sóhajt, ez megnyugtat, nem tud aludni, azonnal visszaalszom, de nem önmagam vagyok, csak egy szem, felülről látom a kertet, a papot kergetik a Kinizsi telep alsó kertjén, bálák vannak ott, boglyák, bontott házelemek, cserepek, drótlabdák, fándlik, és piramisformára halmozott vályog, nem kapják el, „a letaposott borsó, bab, és dinnyeszár nem bizonyíték”, mondja a körzeti megbízott.

Aztán megint ott vagyok a parókián, sikerül észrevétlennek maradnom, kisurranok, egy kővel első ütésre leverem a lakatot, ahogy lesújtok, hallom, odabent nyöszörög a cimbalom, az apám hozta el a plébániára, Benedek bácsi hagyta az egyházra azt a cimbalmot, amin most a plébános üzekedik a házvezetőnővel, ki van nyagdulva a jobb első lába, mert Benedek bácsi, miután leszerelt a rendből, kosarat kötött, abból élt, nádat és vesszőt tartott a cimbalmon évekig, és ha részegen nem találta a nádvágó kést, először abba rúgott bele, rá ütök a lakatra, a cimbalom nyikorog, az automata elindítja a harangot, felülök a bringára, tátott szájjal tekerek haza.

Azonnal vasárnap van megint, és nekem meg kell vallanom a bűneimet, gyónás alatt megkérdezem a papot, hogy szerinte elkezdődött-e már az én szent időm, mert az apám a lelkigyakorlaton azt szokta mondani, hogy a szent idő nem olyan, mint egy folyó, hanem mint egy tó. Az atya meglepődik, nem érti, mit akarok ezzel, erre azt mondom, hogy én legutóbb úgy bicikliztem haza hittanról, hogy lélekben átadtam magam a bűnnek, a pap azonnal megérti, a mocorgásából hallom, hogy tudja, mit akarok mondani, szaggatott levegővétel szűrődik át a rácson, „tanúsíts”, mondja, „megbánást”.

Tamás reggel nem szól hozzám, mindenhez durván nyúl, amit felvesz, ledobja, becsapja a szekrényajtót, fogmosás után nem tudja abbahagyni a köpködést, egyre ingerültebben, szinte már fulladozva köpköd, állok mögötte, nézem a lyukas, kinyúlt melegítőjét, amit pizsama helyett visel, lóg a seggén, úgy emelkedik fel a mosdóból, mint akinek vigyáznia kell, újra ne kezdődjön a roham, köp még egyet, felemeli a neszesszerét, még mindig nem néz rám, csak amikor elfordulnék pillant oda egy másodpercre.

Az órák közben sem beszélünk, a lányokkal cseveg, minden szünetben hangosan hahotázik, és közben oda- odanéz, hogy látom-e, nevet, a második szünetben már nem figyelek rá, otthagyom, kérek még egy kávét, a harmadik, de nem baj, hosszan keverem a tejszínt, a kávé kifehéredik, nem hagyom abba, csak hajtom tovább az örvényt, közben érzem, hogy valami szorít belül, és mintha penge szabdalna ott bent, nagyon szeretnék másutt lenni, nem én lenni, nagyon szeretném, ha semmi közöm nem lenne Tamáshoz, ha ezt az egészet el lehetne felejteni, a kávé kilöttyen, végigfolyik a csésze oldalán, utálom, ha kifolyik, elejtem a kanalat, aztán vacillálok kicsit, mielőtt ott hagyom.

Délután rám jön az izgalom, az idegesség, egyre türelmetlenebb vagyok, el kell mennem, ki kell jutnom innen, a főiskola olyan, mint egy rideg elmeosztály, el kell mennem hozzá, csak erre tudok gondolni, meg arra a nagyon lassú, hullámzásra, ahogy szeretkeztünk, bennem tombolt a lendület, de ha belendültem volna, visszafogott, ha mégis elkezdtem, ellökött magától, most meg akarom tenni, amit tegnap nem engedett, vadul, kegyetlenül, fájjon neki, azt szeretném, hogy jajgasson, könyörögjön, hagyjam abba. Matematika tantárgy pedagógián üresen adom be a lapot, fogalmam sincsen, hogyan oldja meg egy hülye összeadást egy másodikos, és hogyan egy harmadikos, alávaló kérdés, ahhoz tudnom kellene, mit tudnak, de nekem fogalmam sincsen, aztán amikor kimegy a tanárnő, én is kirontok az ajtón, szinte futok a város felé, nem szeretném, hogy Tamás utánam jöjjön, az utolsó szünetben már láttam rajta, hogy békülne, de én nem, mert nem is haragudtam rá, nincs miért kibékülni.

Én csak egyedül akarok lenni.

Az ablaka alatt fogy el belőlem a szusz, megállok, a térdemre támaszkodva zihálok, idegesítően lassan nyugszik meg a légzésem, ilyen gyönge formában lennék?, gondolom, amikor meghallom, a hangokat odabentről, alig hallani, ha jön egy autó, vagy távolabb húzom a fejem, már semmi, aztán egyszerre felerősödik, hörögnek, sikítanak bent, csattog a bőrük, megpróbálom belekaparni a kőporba a nevem, de nem fog rá a körmöm, ahogy megfordulok, megszédülök, egy sárga autó parkol a ház előtt, taxi, lépek egyet, próbálok egyenesen menni, de nem sikerül, végre találok egy követ, semmi erő nincs a karomban, az árkon meg nem tudok átmenni, most nem, a járdáról célzok, nagyot csattan a kő az autó oldalán, megsérül a sárga festék, de  az ablakát még csak el sem találom.

Ahogy támolygok át az udvaron látom, Tamás kihajol az ablakon, cigizik, engem néz, nem tudom, hogy szándékos-e, de lelöki a kajás nejlonszatyrokat a párkányról, télen ott tároljuk az ételt, a hűtőből ellopják, esés közben kibomlanak a zacskók, hullik a sáros hóba minden, margarin, kenyér, szalonna, Tamás káromkodik, azt üvölti, szedjem össze, véletlenül kilökte a kosztot, a kolbász most ér földet, házi, anyám csomagolta, megyek tovább, odaérek a kollégium sarkához, nem indulok el az épület gazos oldalánál, nem érdekel, ha majd enni akar, lejön, összeszedi, „vedd már fel!”, üvölti megint, közben hallom, hogy a tujákon túl kutyák morognak, és egymásnak esnek az ennivaló miatt.

Pokoli éjszakám volt, egész éjjel hallgattam, ahogy Tamás szuszog, telefingja a szobát, ragad a szemem a fáradtságtól, még zörög a szívem, a tanszék előtt látom meg, egy gnóm férfi sétál mellette, ahogy odaérnek az irodához, odalép hozzám, hogy mit szólok, már a negyedik órára sikerült meghívnia, azért nem a nagybátyám, súgja, de az országban talán a legjobb, a férfi rám néz, „ő az, akiről meséltem”, mondja neki, „nagyon tehetséges”, mosolyog, „mint a nagybátyja”, a körmömet belenyomom a tenyerembe, nem tudom ennél jobban, pedig még nem fáj eléggé, émelygek, ők meg bemennek az irodába.

„Ki ez a nyomi?”, kérdezi Tamás.

„Valami vendégelőadó”, felelem.

„Ilyen lepusztult a nagybátyád is?”, kérdezi és röhög.

Felé fordulok, most veszem észre, hogy vérzik a kezem, csurog végig az ujjamon, csöpög a kőre a vér, „lepusztult a te kurva anyád!”, mondom, elindulok a vécé felé, Ferencz tanár úr jön szembe, „maguk hazug disznók!” kiabálja, „ne gondolják, hogy megúszták”, megfordulok, Tamás megkapaszkodik a korlátban, „na, de tanár úr!”, kezdi, az öreg elvágtat mellette, „Danikám!, professzor úr!”, kiáltja az idegen férfi felé, „itt vagy, és nem is szólsz?!” Éva rám néz, a kezemre, aztán sietve Ferencz tanár úr felé fordul.

„Kerestük a tanszékvezető urat…”, mondja, de nem tudja befejezni, mert az öreg közbevág.

„Illett volna meg is találni.” 

Nem is látszik mély sebnek, mégis erősen folyik belőle vér, régebben rosszul voltam tőle, most nem zavar, állok a vécében, figyelem, ahogy szétmossa a víz, a mélyvörös folyadék eloszlik, kifehéredik, próbálom elképzelni Évát, ahogy basszák, de nem sikerül, nem látom magam előtt, csak a fájdalmamra bírok koncentrálni, a sértettségemre, csak magamra, rá nem, ő nem fontos. Bejön Tamás, hogy mi lett a kezemmel, csak felemelem, mutatom, már alig szivárog a vér, „valamivel véletlenül megvágtam”, mondom, próbálok szenvtelenül beszélni, de látom rajta, hogy nem tetszik neki, „mi a jóistennel lehet így megvágni?”, kérdezi, lehúzok pár papírtörölközőt, megmarkolom, indulnék kifelé, de elállja az utamat, „mi van veled?”, kérdezi, látom, mindjárt sír, megint küzd, „amióta ez a nő megjelent…”, „nincs semmi”, vágok közbe, indulatosabb vagyok, mint szeretném, de legszívesebben behúznék neki egyet, „ne csináld ezt velem!”, mondja, a mosdóba vágom a rongyos, ázott, véres papírtörlőt, szétcsapódnak a falon a papírcafatok, „mit ne csináljak, Tamás?!”, kiabálom, „azt mondd meg, te szerencsétlen, hogy mit ne csináljak?!”

Az előadó azért néz ki olyan féloldalasan, mert a fél karjára béna, az élettelent az ölében tartja, aránytalan testén félrecsúszik az öltöny, a bal válla befelé ível, a fejét megdönti, meggörnyed, fotelban ül, a tanszéki irodáról cipelték át neki a terembe, hallgattunk, a férfi a legmeglepőbb pillanatokban felnevet, betegen, rekedten, nem tudni, min kacag, nem árulja el, ilyenkor feltöltődik az a kevés haja, az ősz szálak megmerednek, lassan hanyatlanak vissza a halvány, májfoltokkal borított fejbőrére, nem tudom, mire emlékeztetett, de aztán odasúgom Tamásnak.

„Belülről félrevert ezüstszögek.”

„Mi?”

Legyintetek, mindegy, a férfi nehezen gyújtja meg fél kézzel a pipáját, újra és újra kialszik, nézem, Darrida Éva legalább annyira meg van illetődve tőle, mint mi, feláll, hoz vizet, a férfi jobb, élő karja fekete a hamutól, a mozdulatlan teljesen tiszta. A terem ablakai az utcafrontra néznek, déli fekvésű, betűz a nap, a pipafüst titokzatosan oldódik föl az erős fényben, kékebb, mint a folyosó titokzatosan eltűnő cigarettafüstje, próbálom őrizni a haragom, a féltékenységem, a gyűlöletet Évával szemben, de újra és újra megfeledkezem róla, a férfi olyan rémisztő, a pipáján végigfolyik a nyál, lassan lecsöppen az első csepp, rá a Bibliára. Percek óta hallgatunk. 

„A maga nagybátyja megbolondult”, mondja minden átvezetés nélkül, mindenki rám néz, „konkrétan elment az esze.”   

A többiek morognak, először jól esik, de aztán úgy hallom, hogy ez inkább elégedett morgás, Éva bocsánatkérőn néz rám, ettől felhorgad bennem a harag, hallani vélem, ahogy sikít, „te rohadék!”, mondom, talán tátogom is, némán.

„Nem hallotta, mit mondtam?”, kérdezi a férfi, a nyomorék kézen pihentetem a szemem, eszembe jut, ami mindig, ha valami rossz történik velem, hogy tovább kellene rontani rajta, legyen egészen pokoli, gyerekkorom óta kísért, hogy egyszer megtegyem, ami az adott pillanatban a legrosszabb döntésnek tűnik, egyszer igazán nagy kárt okozni valamivel, megtenni a lehető legtöbb, legnagyobb rosszat.

Nem felelek. 

„Ha a férj a felesége közelében van”, mondja megint minden átvezetés nélkül a férfi, „akkor közel van a Shekinához. Amikor utazik, távol.” Összeakad a tekintetünk, megint belenyomom a körmöm a kezembe, két nappal előtte engem ölelt, hogy képes ilyesmire, hogy csinálhatta ezt?

„A világon belüli harmónia a világ és a világ feletti harmóniát jelenti”, mondja a férfi, alig negyed óra alatt elhasznál egy doboz gyufát, egyre jobban tűz be a nap, a férfi száján körben, mintha vattacukrot evett volna, fényes nyálkontúr, a karján a hamu, mintha friss virágföld lenne.

„A teremtéskori világosság, az első nap világossága elrejtetett a világ elől”, mondja,  „belőle áll fenn a világ, ahol a Tórát tanulmányozzák, ott megjelenik ez a fény, az ősfény, amely azóta nem mutatkozott.”

Éva csak néz, valamit tátog a szájával, de nem értem mit, a többiek minket néznek, Tamás oda hajol, „ez valamit akar tőled, bazmeg!”, mondja, vigyorogni próbál, de vicsorgás lesz belőle, Éva csalódottan abbahagyja, lapozgatni kezdi Az újraolvasott Krisztust.

„Ha ez így van”, mondom, de nem a férfira nézek, hanem Évára, hozzá beszélek, és ahogy formálom a szavakat, ragyog a szeme, „akkor az a fény a Shekina fénye, hiszen tudvalévő, ahol éjszaka tanulmányozzák a Tórát, ott megjelenik a Shekina.” Megállok, a férfi a semmibe néz, a többiek minket, Évát és engem, ő bólogat.

„Remek gondolat”, mondja, „az egyezés sohasem lehet véletlen.”

„Nem”, mondja a férfi, „ez súlyos tévedés”.

Éva rám mosolyog, nem akarok, de mosolygok én is, „mi a faszt csináltok?”, súgja Tamás, de nem érdekel, mit beszél, „a szétszóratáskor maga a Shekina is szétszóratásra került”, mondja az előadó, percekig csönd van, Éva feláll, odamegy az ablakhoz, szinte libeg, eszembe jut, hogy tehetnék úgy, mintha nem tudnám, hogy van valakije, mintha nem hallottam volna őket. 

„Van kérdés?”, kérdezi az előadó, körbe nézek, minden lány engem figyel, ahogy Évát nézem, egyre jobban élvezem a kíváncsiságukat, „akkor még egyszer”, kezdi a férfi elölről, „a Shekina jelentése szó szerint: lakozni, valahol ellenni. A miskán hajlékot és sátrat jelent. A Shekina az istenség világban való jelenléte.”

A férfi vissza akar térni a kérdésemre, „magának jól jár az agya”, mondja, hirtelen furcsa, inkább ijesztő kedvesség van a hangjában, legszívesebben azt felelném, hogy „csak mert a többiek egy szót sem értenek ebből az egészből”, de hallgatok, vagy lehet, hogy nem, az sem számít, „akkor azt mondja meg, Máté”, fordul felém, mondtam volna a nevem?, vagy Éva annyit mesélt rólam, hogy megjegyezte?, „magának miért nem világos, hogy nem csak a Shekina, hanem az Elohim is egyszerre női és férfi princípium, amikor a két világ, a lent és a fent tükrei egymásnak.” Úgy csinálok, mintha nem hallanám, mintha észre sem venném, hogy hozzám beszél, Éva megfordul, ahogy libben a haja, a szőke fátyolán áttáncol a napfény.




.: tartalomjegyzék