Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Március
Bogdán Emese

A rendes ember

A gyimesi szomszédságunkban mindenki különleges volt. Mondhatnám úgy is, hogy érdekes, és mindenki más és más. Négyéves koromban még úgy tudtam, hogy vízen innen mi vagyunk a leggazdagabbak, és Facsaros Jancsi a legszegényebb, mert neki még felesége sincsen. Ezen a vidéken mindenkinek volt valamilyen mellékneve, amit az apjától örökölt, vagy ráragasztották az emberek valamilyen tulajdonsága vagy vele történt esemény kapcsán. Petrás Jancsi vénlegény volt, s minden nap kiment a kocsmába. Hazafelé jövet nagyon egyenesen akart menni, de ikszes lábai akadtak össze, ettől aztán érdekesen tántorgott. Azért hívták Facsarosnak.  Ezt biztosra megtudtam, mert megmondták, de a többiekét csak találgattam, mit jelenthet, honnan jöhet. Facsaros Jancsival szemben egy nagyon régi kis házban laktak Sojla Manciék. Heten voltak testvérek, a szülőkkel együtt kilencen, s mind egy szobában aludtak. A szülőknek nem volt munkahelyük, csak napszámba jártak, abból tartották el őket, mégis jól megvoltak. Olyan szép kis gyepes udvaruk volt, mint amilyent a meséskönyvekben rajzolnak. Ahogy nőttek a fiúk, pásztorkodni mentek, a lányok szolgálni. Nálunk Éva és Manci is szolgáltak. Ránk kellett vigyázni, amíg anyám tanított, az volt a szolgálat. A nevük Farkas volt, sose tudtam meg, hogy a Sojla név honnan ragadt rájuk. Sojla Jenő, az apjuk, nagyotmondó, vicces ember volt, amikor anyámtól kölcsön akart kérni, nagyon alázatosan viselkedett, de amikor meg kellett adni, mindig kitalált valami kifogást, vagy összehazudott egy égbekiáltó dolgot, s anyám nagylelkűen elnézte neki, apám elől pedig rendszeresen elhallgatta az ilyeneket. Jenő bának még az volt az érdekessége, hogy reszketett a keze, de ahogy egy pohár pálinkát lehajtott, rögtön tapogatni kezdte a fehérnépeket. Mindegy volt neki, hogy ki áll mellette, valamelyik tanító néni, doktor néni, vagy falusi asszony, mentében-jöttében megcsöcsörészett mindenkit. Azt gondolta, neki ez kutyakötelessége. Irén néni, a felesége szégyellte a rossz szokását, de nem tehetett ellene, ilyenkor egy ,,vén bolonddal” elintézte, s kérte a bocsánatot helyette. Sojláéktól visszafele jövet Elemérkéék laktak. Görbék voltak, mégis Bakcsinak tudták őket, Viktória néni, az édesanyjuk, apám gyapjúfonodájában dolgozott, rajtuk sem tudtam eligazodni, hogy honnan származik a nevük. Elemérkéék harmonikázni is tudtak, mégsem ragasztották rájuk, hogy harmonikások. Még egy kicsit visszább a Györgyi Kárulyék kicsi háza következett. Ők is nagyon érdekesek voltak, mert Káruly bá mindig a lovaival kereskedett, mégsem hívták lovásznak, Jolán néni, a felesége kakast és tökmagot árult, mégsem nevezték kakasosnak vagy tökmagos Jolánnak, pedig ráillett volna. Györgyi Kárulyékkal szemben pedig ott lakott az én drága jó barátom, Karcsi bácsi, Ángyival. Az egész szomszédságban Karcsi bácsi volt a legkülönlegesebb ember. Ő sosem ivott, mindig szépen öltözködött, és csendesen viselkedett. Az volt benne a legérdekesebb, hogy nagyokat hallgatott. Én azt mondtam, hogy a szomszédságban Karcsi bácsi a rendes ember, de akkori véleményemet nem vették figyelembe a felnőttek, és ezt az igazán ráillő nevet nem ragasztották rá, mindenki Sándor Karcsinak szólította (az édesapja után). Virág nagyanyó (Nagy Sándorné, Galaczi Virág) középső fia volt Karcsi bácsi, s mivel az édesapja molnár volt, Nagy Sándor helyett Molnár Sándornak hívták, a fiait pedig Sándor Gézának, Sándor Karcsinak, Sándor Bálintnak tudta mindenki. A Nagy név gyakori volt a Bükkben, úgyhogy utánuk ismerték apámat, Nagy Vilmost Sándor-Géza Vilmosnak, engem pedig Sándorgézavilmos Szabócsnak. Virág nagyanyó három fia háromféle volt. Sándor Géza nagyapám a gyapjú fonoda vezetője, mindenféle praktikus megoldások feltalálója volt. A pityókaültető gépet is ő találta fel. A Tatrost is elvezette, s az üzemét a víz erejével hajtatta nagy turbina-kerekekkel. Sokféle vastagságú fonalat tudott fonatni a gépeivel, s posztót is szőttek, csergéket is ványoltak nála. Nagyon értette a gépek működését. Ha valamelyik leállt, vizet vettetett rá az asszonyokkal, s az nyomban meg is indult. Szóval nagy-nagy ember volt a faluban, s gazdag (mondták, hogy a régi időkben a fél falunak a villanyt is szolgáltatta az üzemével). Annyi porondos területet befüvesített, beültetett a Tatros partján, hogy porondi bárónak is hívták a háta mögött, de ő ezt nem tudta, s nem is merték volna ráragasztani. A családban azonban nem örvendhettünk a közelségének, mert apámmal nem voltak jóban, s így velünk se törődött sokat, még a köszönésünket se fogadta. A gyermekeket nem szerette, csak azt láttuk, hogy folyton jön-megy, harákol, vagy füstöl a méheinél, a szomszédos kertben, irányít, kiabál, vagy veszekedik valakivel. Bálint bácsinak gyapjúszvetter kötödéje volt, és ő volt a legkedvesebb hármuk közül. Nem lakott a szomszédban, hanem a vízen túl, mégis ő járt a legtöbbször Virág nagyanyóhoz, ott illogatott a szomszédokkal esténként. Ő volt a kedvenc fia, és mindig mosolygott a bajusza alatt… Rekedtes hangján többször is elmesélte nekem, hogyan ment végbe a visszavonulás, amikor jöttek a románok az ezeréves határnál, lent a Nagy Gyimesben, ahol katonai szolgálatot teljesített. Hármuk közül én Karcsi bácsit szerettem a legjobban, a hallgatása miatt. Tőszomszédok voltunk, s gyakran ültem mellette, mondogattam neki, ő pedig nemigen szólt vissza, nem pazarolta a szavakat irányomban, csak hallgatott, így aztán jól elbeszélgettem vele. Azóta se láttam egy ilyen embert, aki ennyire tudott hallgatni, mint Ő.  A felesége, Karcsiné szókimondó, nagyon szigorú asszony volt, s mindannyiunk Ángyija, mert a családban mindenki így szólította, apámék is, mi is. Ő aztán mindig megmondta a magáét. Ha megharagudott valakire, a szemibe nézett éles kék szemével, a hangját felemelte, és odamondott keményen. Ángyi nem félt senkitől. Nagy tiszteletben tartotta a család. Én úgy láttam, hogy mindentudó asszony, s még varázsereje is van. A házimunka, a gazdálkodás mellett varrással és injekciózással is foglalkozott. Mindenkinek segített, ha kellett, ismerte a füveket, tudta milyen betegségre mi a jó fű, nagyon értette a gyógynövényeket. Sojla Attikának a fülgyulladását is kövirózsával gyógyította meg. El is lehetett volna nevezni Füves nővérnek, de ezt a javaslatomat se hallgatta meg senki, így csak Karcsinénak hívták, nekünk pedig Ángyi maradt. Amilyen mozgékony, jó mondó volt Ángyi, Karcsi bácsi pont az ellentéte. Ő csak hallgatott ültében-álltában-fektében, bárhol. Nehezen lehetett szóra bírni, de mikor mondott valamit, annak megvolt a sava-borsa, értelme. Az első nagyobb Tatros parti elbarangolásom után (mikor egy fél napig kerestek, s miután megtaláltak, én is megkaptam rá a magamét méltó büntetésül) oda menekültem Karcsi bácsihoz, tudván, hogy ő úgyse mond semmit. Leültem melléje a ház előtti kispadra nagy, kisírt szemekkel, szepegve. Ő pedig rám nézett, és hallgatott egy rendet. Megvárta, míg már nem szepegtem, akkor mondott két szót: tekergő, csavargó, ennyit mondott, ez volt a vigasz. Én még ültem egy kicsit, aztán hazakullogtam. Attól kezdve egy évig még így hívott. Ahányszor átmentem, Tekergőcsavargó volt a nevem (még rám is ragaszthatták volna, ha sokan meghallják) mindaddig, amíg aztán egyszer, úgy hatéves koromban kikértem magamnak, hogy nem tekergőcsavargó, hanem gyermek. Akkor aztán átállt a Szabócsra.   Karcsi bácsinak volt egy nagy-nagy akácfája a kapu mellett. Ez a fa olyan nagy volt, hogy a lombja széltében egészen beárnyékolta a kis utcánkat, s még a Györgyi Kárulyék kertjét is egy kicsit. Bevett szokása volt, hogy felállt a fa melletti nagy kőre, s órákig ott tartózkodott, a kertre támaszkodva, teljesen mozdulatlanul. A kilátás nem volt nagyon látványos, csak az ingások hat órai vonata után, amikor özönlöttek haza az emberek a városból. De ő délelőttökön is szívesen állt fel a fa mellé. Olyan mozdulatlanul tudott ott állni, hogy senki sem vette észre. Mintha a fának a testvére lenne, a saját ága, vagy eggyé vált volna vele. Én akkor úgy éreztem, hogy valamiféle rokonságban vannak, de sokszor attól is tartottam, hogy a nagy mozdulatlanságban egyszer csak úgy felejti magát, úgy marad, s átváltozik ő is fává, s akkor mi lesz Ángyival? Valahányszor elmentem a kertkapujuk előtt, az akácfa illatára mindig furcsa érzés fogott el, s bár nem néztem fel a fára, de éreztem, hogy Karcsi bácsi ott van mellette. Ott érezte jól magát a fája mellett, nem azért állt oda, hogy kinézzen, hanem hogy ott legyen mellette.  Az udvaruk is nagyon vonzott a kutya, s a bornyuka miatt. Apám nem engedte, hogy mi kutyát tartsunk, úgyhogy rendszeresen látogattam Bölit, s hordtam neki a füvet, mert akkor még úgy tudtam, hogy a kutyák is füvet esznek, mint a bornyukák. Ángyi pedig rendszeresen sütötte a finom pánkót, az illata átszállt a kerítésen, és becsalogatott. Bosszankodtam is, hogy otthon anyámnak sose sikerül ilyen finomra. – Szabócs, mondd meg anyádnak, süssön ő es –  jegyezte  meg egyszer Karcsi bácsi,  amikor a tányérról egy ültömben mind megettem. – Igen, de az övé nem ilyen – válaszoltam. – Akkor mondjad  neki, hogy tanolja meg, ha idejött, a csángók közi. – Anyám nem sértődött meg, de nem is gyakorolta azután sem a pánkósütést. A két iskola mellett, ahová naponta felváltva ingázott, nem volt ideje ilyesmire. Ángyi a testvéremet, Melgyit  jobban szerette, neki ő volt a kedvence, legtöbbször édeskicsikémezte, s azt is mondta: – Úgy na, édesanyukámé –, ha tanította valamire. A nevét is ő adta neki, még amikor meg se volt még születve, de ő már előre tudta, hogy leánka lesz, ilyen táltos asszony volt. – Adja a Melinda nevet neki, mert olyan szép, s a kicsi cefre es szép lesz, meglássa. – Szép is lett, ahogy mondta, s anyám a Gyöngyvért is melléje tette, így lett a kettőből Melgyi. – Ide személhézik, nem magához – mondták a szomszédok is anyámnak, s ők is jobban szerették, mert jó kislány volt, nem tekergett, mint én. Elüldögélt órákig bárhol, Györgyi Kárulyéknál, ha megérezte a pergetett kakas illatát, vagy Ángyinál, ha szállt a pánkó a kerten keresztül. A nagy eseményt is ő tudta meg először, sírva-futva újságolta, hogy: – Karcsi bácsiék elváltak, s Ángyi felköltözött a nagy házba. Karcsi bácsi lent maradt a kicsiben, s mi lesz most szegénnyel, me’ Ángyi többé nem főz neki. – Anyám kissé kételkedve hallgatta az esetet, mert a szomszédban  nem volt divat a szóváltás. – Valami tévedés lehet, valamit félreértett a leánka – mondta befelé Ángyinak, mikor látta, hogy békés a hangulat. – Nem mondott valótlant a kicsi cefre – mondta anyámnak egy kicsit emeltebb hangon Ángyi – me tényleg felkőtöztem a nagy házba, s megmondtam Karcsinak, hogy többet nem főzök neki. – A kis ház, s a nagy között 5-6 méter lehetett. Karcsi bácsi a kicsi házban üldögélt békésen az ágyán, ahogy máskor is szokott, és olvasta az újságot, mintha mi sem történt volna. Az ajtót azért félig nyitva hagyta, hogy kövesse az eseményeket. – Ma az ebédnél a málét lefirigyezte, s hézám es hanyitotta, többet nem főzök neki – panaszolta. – Hogy Karcsi bácsi? – ámult el anyám – megdobta ángyit a puliszkával? –Nem dobott meg  na, csak úgy  felém hanyitotta (enyhített a körülményeken), de én es vótam olyan serén, hogy elkaptam, s  abba a máriahelybe vissza neki. Gondoltam, ha má kaptam, úgy illik, hogy vissza es kell adni – nézett huncutul anyámra –, me úgy az igazság, hogy ne legyen adósság belőle. Nem főzök, ha nem becsülik a kosztomot – hangsúlyozta ismét egy fokkal hangosabban, hogy Karcsi bácsi is meghallja a kicsi házban. A kicsi házból nem jött ki semmi jel, vagy kommentálni való, az ajtó résén láttam, hogy bent olvassa az újságot, de nem mertem zavarni. Három napig tartott a harag, de én minden nap bementem, s kértem Ángyitól eledelt, mondtam, hogy nagyon éhes vagyok (azt hazudtam, anyám nem főzött). – Akkor egyél, Szabika – pakolt elé Ángyi mindenféle finomságot, amit a nagy házban főzött-sütött (tudta ő is, hogy a kicsi házba kerül a rakomány). – Váljék egészségedre – kiáltotta utánam hangosabban, s ahogy a nagy ház ajtaját becsukta, én fordultam is be vele nagy hősiesen a barátomhoz, a kicsibe. A finom meleg pánkót (amit külön tányérban, egy szalvétával letakart) aztán a nagy hallgatások közepette megellegettük. Illetlen lett volna kérdezni bármit, hallgattunk férfiasan, de amikor köszöntem el, megszólalt mégis. – Az élet még ilyen es, Szabócs. – Másnap, ahogy az óvodából szabadultam, első utam hozzá vezetett, ám akkorra már rendbejöttek a dolgok, mert Ángyi is a kicsi házban tevékenykedett, és beszédbe se jött semmi. A kicsi házban kámforos kenőcs illata érződött. Karcsi bácsi ült az ágyon, s olvasta az újságot. Ángyi mosogatott. – Kilépek egyet Ilonka – mondta és feltette a kalapját. – Eriggy magad Karcsi – hagyta rá Ángyi, meg se kérdezte, hová megy, ő pedig felült a biciklijére, s szép csendesen elkarikázott valamerre. A biciklin is úgy ült, mint ahogy a fája mellett állt. Délceg volt, egyenes hátú, széles vállú Rendes ember. Végét járta már a nyár, s anyám készítgetett a városba, iskolába, amikor apám kitalálta, hogy pisztrángokat telepít a pincébe, egy óriási tartályba. Nagy élmény volt, hogy nálunk a pincében fickándoznak majd a pisztrángok.  Büszkén újságoltam a barátomnak az eseményt. – Hozok Karcsi bácsinak is – javasoltam lelkesen –, betesszük a kútba. – Rosszul esett, hogy nem örült, egy kicsit várt, ahogy szokott, s így felelt: – Én a házamban rabot nem tartok, Szabócs – ezzel le voltam forrázva, s kulloghattam haza. Lassan beköszöntött az ősz, s ahogy az akkori törvények kötelezték, engem is beadtak hatéves koromban elsőbe, Szeredába, Marika mamámhoz (anyám édesanyjához), mert Gyimesbükkben akkor nem volt magyar iskola. Egyre ritkábban jártam haza, s egy év múlva, a szüleim válásával végleg szeredaiak lettünk. ,,Az élet még ilyen es, Szabócs”, jutott eszembe Karcsi bácsi. Sokszor elgondoltam utána, hogyha az enyémek is megtanulták volna a puliszkadobálás játékát, amikor úgy hozta a helyzet, lehet, hogy nem kellett volna végképp városi legyek én sem. Fájlaltam erőst a zöld gyepes udvarunkat, s a jó szomszédokat. Lezárult bennem egy életszakasz, s annak mesebeli tája is tovatűnt, amit csak ritkán láthattam utána. Ahogy az évek pörögtek, a lakói is lassan átköltöztek a vízen túlra, s a mindenen túlra. Ángyiéknál üres lett az udvar, a csűr, a kicsiház, nagyház, nem mentem be többé. A nagy széles akácfa az idővel dacolva, még sokáig ott illatozott a helyén. Valahányszor hazamentem, s a kis utcánkban elmentem előtte, s megéreztem az akác illatát, mindig elkapott az a furcsa érzés, ami gyerekkoromban. Nem néztem fel, mert úgy éreztem, Karcsi bácsi most is ott áll mellette. Egy másik alkalommal pedig, röviddel azután, ismét jött a furcsa érzés ugyanott, de mégis valahogy másképp, valami már nem volt ugyanolyan.  Nem tudtam, mi hiányzik a lelkemből, mi az, ami összenőtt a tájjal? A kis utcánk is mintha tágasabb lett volna. Mentemben felnéztem, csak úgy, az Ángyiék kertjére, és megálltam a döbbenetben.  Néztem az ürességet, a kopár kerítést, megremegtem egy pillanatra a látványtól, a hatalmas akácfa nem volt már a helyén. Fátyol borult az emlékekre, s arra a bizsergő furcsa érzésre is, ami a fa előtt mindig a hatalmába kerített. Homályos régi fénykép, árnyas nagy fa alatt fehér kalapos bácsi, fél karjával a kertre felkönyökölve, másikkal a fát ölelve, szorosan mellette, mintha csak az ága lenne.




.: tartalomjegyzék