Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Március
Sántha Attila

Székelyek az 5.-11. században (1. Rész)

A Székelyföld folyóiratban megjelent tanulmányomban[1] arról írtam, hogy a székelyek Campo Chigla nevű mitikus lakóhelye, ahová Kézai Simon szerint Attila birodalmának felbomlása után visszavonulnak, a Kárpátokon kívül keresendő, a Duna-deltától északra eső részen, a mai Budzsákban. Azt bizonyítottam, hogy a Campo Chigláról először író szerző, Kézai semmi egyebet nem tesz, mint korának terminológiájával nevezi meg Szkítia Minor extremitását (a Dobrudzsától északra található részt), ahová a 6. századi gót szerző, Jordanes az Attila-fi Hernac (Irnák) hun népét teszi. Ezt azzal is bizonyítottam, hogy a középkorban Chigli, Chicli írásképpel a mai Chilia (Kilia) városát nevezték meg, és innen adódott a megoldás is, hogy Chiglát észak-olaszosan vagy a klasszikus (nem középkori) latin nyelv szabályai szerint kell olvasni: a chi olvasata khi, a gl a magyar ly (Khilya, Kilia).

Kézai arról is ír, hogy a székelyek ezen a helyen, a Kiliamezőn vannak a magyarok 9. század végi bejöveteléig. Értelmezésemben Kézai szavainak a jelentése az lehet, hogy a székelyek nemcsak itt laktak, hanem abban a nagyobb földrajzi-történelmi egységben, amelyhez a Budzsák tartozott. A térség a 15. század előtt a következő államalakulatok része volt: a bolgár kánság/cárság (9−10. század), a bizánci birodalom (11. század), a bolgár-vlach cárság (13. század), Nagy-Valachia (14. század).

Ezek után arra voltam kíváncsi, Havasalföld és Dél-Moldva területén ki lehet-e mutatni a székelyeket az 5−12. századi írott művekben, illetve a régészeti leletek mennyire utalnak rájuk. Mivel sem történész, sem régész nem vagyok, hanem filológus, hű maradok korábbi elvemhez, miszerint a történelmi és régészeti írásokat szövegként olvasom, és e szövegeket próbálom értelmezni. Mivel a görög vagy latin nyelvű forrásanyagot elsősorban a román kutatók értékesítették, több esetben magyarul közlöm az illető rész kivonatát, lábjegyzetben pedig a román fordítást. Ugyanez érvényes az angol nyelvű szakirodalomra is.

Priskos rhétor és a Budzsák

A közvetlenül az Attila halálát (453), illetve a hun birodalom felbomlását jelző 455-es évet követő időszak eseményeiről általában két fő forrást használhatunk: a már említett Jordanes Geticáját, valamint azt a Priskos rhétort, aki követségben járt Attila udvarában, és később is figyelemmel kísérte a térség eseményeit.

Priskos rhétor egyik szövege megerősíti, hogy helyes volt az elképzelésem, amely szerint Attila legkedveltebb fiának, Hernacnak (Irnáknak) a hun népe esetében Szkítia Minor (Dobrudzsa) extremitása a Budzsákban keresendő. Priskos rhétor írja, hogy 466-ban Attila fiai (Dengezik és Irnák) követeket küldenek Leon (kelet-)római császárhoz, azt kérve, hogy a Dunánál tartsanak egy vásárt, ahol a hunok és a (kelet-)rómaiak kereskedhetnek, ám a császár nem fogadja el az ajánlatot[2]. Eszerint a rómaiak és a hunok közt a határ a Duna (a földrajzi adottságokat figyelembe véve: Havasalföld körülbelül a Prutig Dengeziké, a Pruttól a Dnyeszter felé az Irnáké). Otto Maenchen-Helfen értetlenül jegyzi meg, hogy nem világos, mikor hagyta el Hernac Dobrudzsát[3] – erre ma már határozott választ tudunk adni: egy pillanatig sem volt ott, mivel a szomszédos Budzsákban lakott népével.

Campo Chigla = Câmpul Chilia = Onglosz = (Hunni)Var

Hernac/Irnák népének a Budzsákba (és nem Dobrudzsába) való lokalizálásával görgetegszerűen oldódnak meg Jordanes szövegének problémái, például sikerül azonosítanunk, hol volt a hunok lakóhelyeként Jordanes által emlegetett másik hely, Var (Hunnivar) is.

Attila birodalmának felbomlása után Attila fiai megtámadták a Pannóniában levő Valamir osztrogót királyt és népét, mint szökevényeket. Noha kevesen vannak, végül Valamirék győznek, a hun maradék

„futásra fogván a dolgot, Scythia azon részébe ment, amely mellett a Danaber folyam vize folyik el, amelyet a hunnok saját nyelvükön Varnak neveznek” (Getica 269).[4] A Getica fennmaradt másolataiban hol Danubii, hol Danabri szerepel, így nem lehet tudni, melyik folyamról van szó.)

(Latin eredetiben: „quae in fugam versa eas partes Scythiae peteret quas Danubii [al. Danabri] amnis fluenta praetermeant, quae lingua sua Hunnivar appellant.”[5]

A kérdés az, hogy mit akar jelenteni a fluenta. Jordanesnél a 36. fejezetben a Visztula három ágával kapcsolatban szerepel, a 47-ben a szintén ágakkal rendelkező Nílusra (Nílus-deltára?) érti, a 148-ban a Pó folyó deltájával, ágaival van kapcsolatban. Emellett arra is találunk példát, hogy 'mellékfolyót' jelent (281. fejezet).

Nézzük, mit ír Jordanes a 46. fejezetben a Dnyeperről:

„A Danaper pedig egy nagy mocsárban veszi eredetét s abból mint anyából ömlik el. Ez egész közepéig édes és iható. Nagyon jóízű halak tenyésznek benne, amelyeknek csontjuk nincs és testüket csak porczok tartják össze. Mikor azonban a Pontushoz közelebb jön, egy kis forrásvizet vesz magába, amelynek neve Exampheus, s amely oly keserű, hogy jóllehet negyvennapi járásnyira hajózható, ezen patak kis vize által megváltozik s megfertőztetve, önmagához többé nem hasonlítva Callipidae és Hypannis görög városok között a tengerbe ömlik. Torkolatával szemközt egy sziget van, amelynek neve Achillis. Ezek között óriási földterület van, erdőkkel benőve és hozzáférhetetlen mocsarakkal.”

Illik-e ez a leírás a 269. fejezetre? Nagy Géza szerint nem: ő azt állapítja meg, hogy kizárólag a Dunáról lehet szó, mivel csak annak vannak fluentiái (ahogy ő érti: ágai, mint a Dunának), a Dnyepernek nincs:

„Hogy az Al-Dunáról van-e itt szó, vagy pedig a Deneperről, mint az újabb szövegkritikusok megállapították: erre nézve Jordanes corrumpált kézirataival szemben csupán csak az jöhet tekintetbe, hogy melyik folyamnak vannak fluentia-i. A Denepemek nincsenek, annál több van az Al-Dunának. [Igaza van Nagy Gézának: Jordanes egy szót sem szól ágakról a Dnyeper kapcsán – S.A.] Ez fizikai tény, s még ha Jordanes eredeti kéziratára hivatkoznának is a szövegkritikusok – pedig nem hivatkozhatnak –, a Danapri változat igazolására: még akkor is tollhibának kellene ezt fölvennünk. Ha pedig nem lehet szó a Deneperről, erről a bessenyők idejében is még Varukh nevű folyamról, akkor nem is a folyót nevezték a hunnok Varnak. A többféleképp olvasott utolsó mondatnak tehát vagy így kellett hangzani : »quas (partes Scythiae) lingua sua Hunni Var appellant«, vagy pedig keresve a többféle változat keletkezésének okát s tekintetbe véve, hogy a Hunniuar minden kéziratban egy szónak van írva (egy korrumpált változata »Himmar«) — ekképen : »quae (partes Scythiae) lingua sua Hunniuar appellantur.« Tehát Jordanes szerint az egész kis scythiai vidéket Hunnivárnak nevezték.”[6]

Eddig az a rész, ami Nagy Gézából mai napig vállalható, utána az Al-Dunánál viszont ő is elvéti a dolgokat:

„Hogy miért, arra Jordanes kortársa, Procopius adja meg a feleletet, aki azt mondja, hogy volt az Al-Duna mentén egy omladozó régi erődítmény, melyet »a hunnok régi várának« hívtak.”

Prokopiosz tényleg beszél a hunok régi váráról, ám az nagyon-nagyon messze van a Duna ágaitól, a Duna-deltától, közelében ugyanis a következő települések találhatók: előtte Castra Martis, Zetnucortu és Iscus, utána Sucidava és Palatiolum, még tovább pedig Utos vár.[7] E helyekből kettőt Jordanes is említ, Prokopiosz Utosa nála Utus, Iscus pedig Oescus: ide telepszik le Emnetzur és Ultzindur, a két hun vezér Attila birodalmának elromlása után (Getica 265). Eszerint a hunok régi vára valahol a mai romániai Olt megyében található (ahol az Olt folyik bele a Dunába), a Duna jobb partján, Bulgáriában pedig Plevna megye van. A Duna-delta innen kb. 450 km-re fekszik...

Nézzünk egy másik értelmezőt, Szentkatolnai Bálint Gábort. Ő a mai napig nem hasznosított művében, A honfoglalás revíziójában – melyhez feltételezésem szerint azért nem mer senki hozzászólni, mivel nincs élő magyar ember, aki érdemben cáfolni vagy megerősíteni tudná azt az állítást, hogy a magyarok, székelyek rokonai az adige-kabardok, és mindannyian hun nyelvet beszéltek – a Hunnivár kérdést új megvilágításba helyezi. Először is tisztázza, hogy szerinte is kizárólag a Duna, és nem a Dnyeper környéke jöhet szóba, mivel csak annak vannak folyásai (szerinte ágai), majd így folytatja: „Hogy pedig a Vár szó a magyar vár (védő, övedző, régi kab. Adighe uar, uer 'övedző') szóval-e egy, vagy pedig az adighe voar-izs (mocsár-ős = nagy mocsár) szó előrészével, jelölve a Duna mocsáros ágait, azt ki tudná eldönteni?”[8]

Jómagam ennyiből még nem győződtem meg arról, hogy a Dunáról lenne szó, hisz egyáltalán nem biztos, hogy ágakról van szó a szövegben, ráadásul a Dnyeper torkolata is mocsaras, mint a Dunáé – igaz, nincsenek számottevő ágai –, úgyhogy Bálint Gábor etimológiája, miszerint a Var jelentése 'mocsár', mindkettőre illik.

Inkább azt érdemes vizsgálni, a Geticán belül milyen más utalások vannak a keletre, Szkítiába visszamenő hunokra:

  • (263) „Miután ő [Ellák] megöletett, többi testvérei a Pontusi tenger mellé űzetnek, ahol, mint leírtuk, régebben a gótok laktak”
  • (266) „Attila fia, Hernac is Kis-Scythia szélén választott ki magának övéivel helyet”[9] (mint bizonyítottam: a Budzsákban

Az Ardariktól elszenvedett vereség után Attila fiai a Fekete-tenger mellé mennek, ahol régebben a gótok laktak. Hol laktak régebben a gótok? Ez nehéz kérdés, ugyanis több lakóhelyük is volt, végiglakták a teljes területet a Meotis mocsártól a Dunáig. Úgy tűnik, a Pannoniához közelebbi területen kell keresgélni, nem egyébért, de a középső Attila-fit, Dengeziket a Duna alsó folyásánál találjuk,[10] a legkisebb Hernac/Irnákot meg a Duna-delta fölött. Más hunokat, akik tovább mentek volna, Jordanes nem említ (és amúgy is, Elláknak anyáról csupán két testvéréről tudunk: Dengezikről és Irnákról). Eszerint a (269)-ben a Danuber/Danaper folyásánál levő területre siető maradék hunok területét a (263)-ban és (266)-ban már leírtakkal kell egynek vennünk.

Emlékeztetőül: a Budzsák (ahová Hernac/Irnák népét tettem) nagy erőssége az, hogy bevehetetlen egy külső támadáskor (a legjobb példa erre, amelyre korábbi tanulmányomban is hivatkoztam, hogy Aszparuh bolgárjai Onglosz/Budzsákban tönkreverik az őket megtámadó bizánciakat, és utána államot alapítanak a mai Bulgáriában). Bálint Gábor elmélete tökételes összhangban van ezzel.

Ezek után a Dnyeperes elméletet el kell vetni. Nem tudok arról, hogy a Dnyeper deltájában/körül bárki is biztonságban érezhette volna magát, márpedig egy vereség után a vert sereg általában egy védett helyre megy. Annak meg, hogy a hunok a mai Szerbiából egészen a Dnyeper mellékéig 1500 kilométert fussanak, semmi értelme nincsen, merthogy feleúton van egy olyan hely, a Budzsák, amely az ő területük, és ahol kényelmesen megvédhetik magukat.

A korábbi egyenletünkbe így egy újabb elemet tudunk beépíteni, a (Hunni)Vart: Campo Chigla = Câmpul Chilia = Onglosz = (Hunni)Var

A hunok Var nevű területének azonosítása után egy másik érdekességre hívom fel a figyelmet. Jordanes alig 50 évvel azután, hogy a területet a hunok lakóhelyeként tünteti fel, az 520-525-ös évekre (amikor a Getica alapművét Cassiodorus megírta) azt mondja, hogy a Budzsákban már egy másik nép, a szklavinok laknak:

„35. A sclavenek Novietunum városától és a tótól, mely Mursiainak neveztetik, egész a Danasterig és éjszak felé  pedig a Viscláig tanyáznak. Ezek községek helyett mocsarakban és erdőkben laknak. Az antok pedig, akik  köztük legvitézebbek, amerre a  Pontusi-tenger görbül, a Danastertől  egész a Danaperig terjeszkednek, amely folyók egymástól sok napi járásnyira  vannak.”

Hogy pontosan ugyanarról a területről van szó, az alábbiakból tetszik ki. Florin Curta szerint a Getica a Tabula Peutingeriana néven ismert térkép (mely a 3. vagy kora 5. századi forrásra megy vissza) elődjét használta. Ezen a Duna fölött található a venedi nevű nép, a Duna alatt (a jobb parton), a venedikkel átellenben pedig ott van Nouiodum. Curta levonja a következtetést: „Jordanes ciuitas Nouitunensis-ének megfelelője a Peutinger-térkép Nouioduma. [Jordanes] leírása egy térképen alapul, mely mutat egy útvonalat a Duna mentén, nem pedig elbeszélésen, orális forráson.[11]

Florin Curta szerint a szklavinok szomszédainak, a gepidáknak a területe a Flutausis folyóig rúgott, amit ő – a közvélekedéssel ellentétben – nem az Olttal azonosít[12] (hanem inkább a Prut lehet az, tehetjük hozzá mi, mint ahogy az általa ugyanott rajzolt térképből is kitetszik).

A szklavinok területe így Noviodunumtól (a mai Isaccea) a Dnyeszterig terjed, van benne egy Mursianus tó (amely a Duna-delta vagy a Budzsák számos tavának egyike lehet), másik határa meg a Prut – azaz a szklavinok pontosan a Budzsákban laknak.

Emlékezzünk csak, mit mond Kézai Simon: az általa Irnákkal azonosított Csaba visszamegy Szkítiába, ám a hunokból háromezren, a nevet változtató székelyek ott maradnak a Budzsákban. Eszerint máris megdőlt volna Kézai azon kijelentése, miszerint ugyanezen a helyen, Campo Chiglán (= Câmpul Chilia = (Hunni)Var = Onglosz) Attila halálától Árpád érkezéséig folyamatosan székelyek vannak? Úgy tűnik, igen, hisz 520-525 körül a helyen se híre-se hamva székelynek, hanem az általában a szlávokkal azonosított szklavinok laknak ott.

Ide betenni a térképet az alábbi felirattal:

Al-Duna 5-6 század. Észak-Dobrudzsa és a Budzsák népei 453-tól 525-ig (útmutatásaim alapján rajzolta Gyöngyössy János)

A szkír kapcsolat

Ezek után nézzük alaposabban a Getica azon részeit, amelyek az Al-Dunával állnak kapcsolatban. Jordanes a 265–266-os fejezetekben azt mondja, Hernac hunjainak legközelebbi szomszédjai a szkírek, már (kelet-)római területen, Dobrudzsában, délre tőlük következik a sadagari nép, majd „némely alánok”, akiket Candac vezet. Szerzőnk itt abszolút szavahihető, mivel olyan személyes történetet mond el szavai alátámasztására, amelyet nincs miért hazudnia: hogy nagyapja az alán király, Candac titkára volt.

Úgy tűnik, Hernac hunjai és a szkírek közti kapcsolat több, mint egyszerű szomszédság. Miért mentek a szkírek Hernac-kal, melléje vagy ugyanarra a területre, ha nem azért, mert a vezetőjük, Edika maga is hun? – teszi fel a kérdést a kitűnő koreai szerző, Hyun Jin Kim.[13]

A szkíreket általában a germán törzsek közé sorolták, ám Reynolds és Lopez még 1946-ban annyira megsemmisítő kritikáját adja ennek az elméletnek (kimutatván, hogy az egész csupán 19. századi találmány[14]), hogy azt el kell felejteni. A két kutató felhívja a figyelmet, hogy Edicon (Edica, Edika) szkír vezér, Attila főembere, Priskos rhétor szerint szkíta volt, „hun-fajú”, és népe is inkább lehetett hun, mint germán.[15] Az Itáliát meghódoltató Odoaker származását körüljárva, Edika fiáról megállapítják, az a Rogus, Roga nemzetségéből való („genere Rogus”), nemzetség, melynek névadója Attila nagybátyja, Rogas, Roga. Tisztázzák, hogy Odoaker három nemnek, nemzetségnek volt a vezetője, ezek a torcilingi (a név alapján türknek tűnő nemzet), a szkírek és a rogiak.[16]  A szkírek a 4. század közepén kerültek a hun politikai konstellációba. Ez a kapcsolat egyre szorosabb lett Uldin, Roga és Attila vezérsége alatt, a Roga klán volt a szkírek vezetője, egy türk csoportra, a torcilingekre is támaszkodva.[17]

Reynolds és Lopez következtetése az, hogy a szkírek nem germánok, így elméletük nemigen tetszett a német kutatóknak. Angolszász területen mindössze egyetlen kritikusuk támadt, Bruce Macbain, aki ecseteli az elmélet utóéletét, elmondja, hogy Otto Maechen-Helfen kritizálta azt, ám E. A. Thompson és J. M. Wallace-Hadrill elfogadta, így nem csoda, ha Odoaker, valamint apja, Edika és testvére, Onoulphus hunként jelennek meg a Prosopography of the Later Roman Empire című, mérvadó munkában (ami voltaképpen a kései római birodalom Ki kicsodája)[18]. Macbain többek közt azt az érvet hozza fel Odoaker hunsága ellenében, hogy nagyon magas volt, márpedig magas hunok nincsenek.[19] Emellett Odoaker ariánus volt, ami szintén nem jellemző a hunokra.[20]

Macbain kritikáját lesújtóan elemzi Hyun Jin Kim, aki szerint egyrészt a hunok Odoaker előtt egy évszázaddal kapcsolatban álltak az ariánus keresztényekkel, másrészt a hunok alacsony mongoloidnak való tételezése egyszerűen abszurd: vannak magas ázsiaiak is, és azt mondja – Bóna Istvánra hivatkozva –, hogy egyébként is a hun temetők vizsgálata Európában azt mutatja, a vezető osztálynak csupán kevesebb mint 30 százaléka rendelkezett valamiféle mongoloid jeggyel.[21]

(Bóna István 1993-as könyvében még ennél is sarkosabban fogalmaz, mikor azt mondja, a hunok europidok voltak: „Mai ismereteink szerint alig valószínű, hogy a hunok között 20-25 százaléknál nagyobb lett volna a mongoloid típusok száma, bár e kérdésben a hitelesen feltárt sírokból előkerülő mongoloid koponyák százalékos vizsgálata fogja kimondani a döntő szót. Az Altáj és Észak-Mongólia közt fekvő Tuvában kiásott sok száz sírban a Kr. u. I. évezred első felében még olyan frappáns az europid típusok túlsúlya, hogy a hun mozgalommal nagy tömegű mongoloid nehezen juthatott volna Európába. Éppen csak annyi, hogy szokatlanságával meghökkentse az európaiakat.”[22])

Macbain, úgy tűnik, nem olvasta Otto Maenchen-Helfen The World of the Huns: Studies in Their History and Culture című, tíz évvel korábban megjelent alapkönyvét sem, amelyben példák vannak arra, hogy az egyik hsziung-nu (ázsiai hun) vezető, Liu Yüan a 311-es évben 184 cm magas volt, hosszú, vörös szakállal, Helian Popo (Attila hsiung-nu kortársa) meg ma is benne lehetne akármelyik kosárlabda-csapatban a maga 195 centiméterével. Maenchen-Helfen meg is fogalmazza, hogy a 349-ben egy mészárlásban leölt hsziung-nuk elsöprő többsége europid volt.[23] Összefoglalva: a szkírek nem germánok, hanem vagy hunok, vagy a hunokhoz csatlakozott, velük szimbiózisba került, europid kinézetű nép voltak.

Ezek után nézzük, szövegszinten nincs-e kapcsolat Jordanes szkírjeinek története és Kézai székely-mondája között. Harmadiknak odateszem Jan Dubravius cseh krónikaíró Historia regni Bohemiae című művét (1552), amelyben ugyancsak szó esik a szkírekről.

 

Jordanes szkírjei (525/551)

Kézai székelyei (1283)

Dubravius szkír/szklavinjai (1552)[24]

Letelepedés

- Kis-Scythia északi részén

- Kis-Scythia északi részén

- Istriánál

A scyrok pedig és a sadagariak és némely alánok Candac nevű vezérükkel Kis-Scythiát és Alsó-Moesiát kapták. (...) A rugok pedig és más néhány nemzet Bizzist és Arcadiopolist kérték letelepedés czéljából. Attila fia is, Hernac Kis-Scythia szélén választott ki magának övéivel helyet.

Megmaradtak továbbá a hunokból háromezren, akiket a futás oltalma mentett ki Krimhild csatájából, s akik a nyugat népeitől való félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle Kilia mezején maradtak,

a Hyrrusok pedig és Scyrrusok (herulok és szkírek – S.A.), sokáig kóborló és zsoldos katona életet, néha az Alánusok és Gotthusok alatt is szolgálva, gyakorlottak, míg a' többi Sármatákkal Illyriában és lstriában állandó lakhelyet foglaltak

Névváltoztatás oka

- szégyen, gyalázat amiatt, hogy egy vezető nélküli néptől kaptak ki

- félelem

- tetszés

 

(Getica 276): Midőn pedig ezen csatában királyuk, Valamir lovon ülve övéi buzdítására serege elé nyargalt, lova megbokrosodván, elesett és levetette lovagját, aki az ellen lándsái által rögtön átszuratva megöletett. A gótok azonban úgy királyuk halálát, mint a rajtuk esett sérelmet számon kérték a lázadóktól és ugy harczoltak, hogy az egész scir népből alig maradt meg, aki ezt a nevet, bár gyalázattal, viselje, annyira kiirtották mindnyáját.

félvén a nyugati nemzetektől,

Utóbb tetszett e' nemzetségeknek , köz elfogadást kivíva, az új szlován név, mint ugyan egy nyelvet beszéléstől eredő. Mert SZLOVO a' Sármatáknál épen annyit tészen, mint VERBUM (SZÓ, BESZÉD) a' Latinoknál.

Névváltoztatás

 

 s ott magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték

Mivel tehát már ekkor minden messze terjedő és szerteszét több országokban s tartományokban lakó Sármata népek ugyan azon nyelv szovaival 's tsak nem egy Beszéddel éltek, magukat egy közös néven SZLOVANOKNAK nevezték: Ezenkívül a' GLORIA (DITSŐSEG) szótól, melly nálunk SZLÁWA , hívattak SZLOWUTNIJ néven is.

Szklavinok

(Getica 35) A  sclavenek Novietunum városától és a tótól, mely Mursiainak neveztetik,  egész a  Danasterig és éjszak felé  pedig a Viscláig  tanyáznak. Ezek községek helyett mocsarakban és erdőkben laknak.

 

A' Görögök e' népnév jelentését nem értvén, azt SZLAVEN, az Olaszok pedig SCLAVUS (RAB) szóvá változtatták.

 

Kezdjük annak megmagyarázásával, mit is keres itt Dubravius szövege, mikor az szemmel láthatóan valamilyen más szkír csoportról szólhat, amely a Horvátország és Szlovénia határán levő Isztriai félszigeten telepedhetett meg az Illíriában levő hyrrusok (herulok) szomszédságában. Az, hogy a herulok Illíriában voltak, tény: Prokopiosz írja, hogy 512 környékén, miután a longobárdok megverik őket, feltehetően a Száva folyó bal partján telepednek le.[25]

Szkírekről is tudunk Illíriában, itt jelenik meg 470 körül/után Onoulphus, Edika fia. Az is igaz, hogy Bíborbanszületett Konstantin szól a Duna bal partján lakó szlávokról, akiket avaroknak mondanak, akik átmennek a Dunán, és Illíriában, Salona környékén (a mai Split Horvátországban) telepednek le (DAI 29. 14−46).[26] Mégis, a szklavin név felvétele nem ott történik, hanem a Dunától balra (mint Bíborbanszületett Konstantin is írja), így Dubravius egy ottani eseményt áttesz a mai Horvátországba.

Hogy mi játszódhatott le Dubravius fejében, mikor Illíriába teszi a szkíreket mint szláv-ősöket, elég könnyen megfejthető. A történelem folyamán ugyanis két Isztria létezett: egy a mai Horvátország-Szlovénia határán, a másik a mai Dobrudzsában. Ez utóbbit, a híres Isztria (Histria, Istria) nevű várost már az ókortól ismerik, közel a Duna-deltához (egyesek kapcsolatot feltételeznek az Al-Duna Isztrosz neve és Isztria városa között). Így azok a szkírek, akik nevet változtattak, igazából az észak-dobrudzsai Isztria nevű város mellett laktak, közel ahhoz a helyhez, ahol majd a szklavinok (akiket a szláv-ősöknek tartanak) először feltűnnek a történelem színpadán. Függetlenül hát attól, hogy a szkíreket hova is akarja tenni a 16. századi cseh krónikás, az eredeti szöveg, az átvett információ átüt a papíron, és nagyon erőteljesen Jordanes szövegére utal.

Megjegyzem, Dubravius tévedése nagyon is emberi: nem ő az első, aki a két Isztriát összekeveri, már Plinius méltatlankodik azon, hogy egyesek azt tartják, egy idő után a Duna szétválik, egyik ága megy a Fekete-tenger, a másik pedig az Adria felé.[27]

Mit tudunk a fentiekből absztrahálni? Azt, hogy ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen (Dobrudzsa északi része, a Duna-delta környéke vagy azon is túl) egy időben két nép jelenik meg, amelyik nevet változtat (a szkír /Jordanes és Dubravius/ és a székely /Kézai/). E szkírekről azt tudja a 16. századi cseh krónikás, hogy ők lettek a szlávok (Jordanesnél: szklavinok), a hun-maradékokról Kézai azt, hogy ők lettek a székelyek.

Jordanes elmondja, a szkíreknek miért rossz a nevüket viselniük: azért, mert gyalázat fűződött a nevükhöz: egy vezér nélküli sereg verte meg őket (Valamir a csatában elesik), ami a legnagyobb gyalázatot jelentette. Hogy vezér nélküli seregtől kikapni miért gyalázat, azt Tacitus ecseteli: azért, mert az ilyen tömeg meggondolatlan, félénk, tehetetlen, s milyen lehet az, aki még tőlük is kikap.[28]

A 365–381 között uralkodó nyugati gót Athanaricról például úgy tartják, azért nem utazott a gótok földjén kívülre, mert a népe szellemét testesítette meg, és nem akarta őket vezető nélkül hagyni, még rövid időre sem.[29]

Értelmezvén a táblázatot tehát azt látjuk, nagy valószínűséggel ugyanazok Jordanes gyalázatban élő, nevüket szégyellő szkírjei, Kézainak a nyugati népektől félő székelyei és Dubravius szkírjei, akik közfelkiáltással a szlován (szklavin) nevet veszik fel.

Angiszkírek

Nézzünk egy újabb nyomot Jordanes szövegében, mely tovább erősíti a Hernac és a szkírek közti erős kapcsolat lehetőségét. 462-ben a hunok sikertelen hadjáratot vezetnek a gótok ellen, és egy angiszkír nevű nép harcol Dengezik oldalán a mai Szerbiában:

(Getica 272.) Amint ezt [hogy a Belső Pannóniát bíró sadagokat a gótok megtámadták – S.A.] a hunnok királya, Attila fia, Dintzic megtudta, összegyűjtötte azokat, akik, bár kevesen, látszólag még uralma alatt maradtak, az ultzinzurokat, angiscirokat, bittugurokat, bardorokat, és Basianához, Panonia egyik városához érkezvén, azt körülsánczolta és kezdte vidékét pusztítani.”

Ezekről az angiszkírokról Maenchen-Helfen azt feltételezi, hogy semmi közük a szkírekhez, és Jordanes tollhibája egy feltételezett Angisgiri törökös népnév helyett.[30]

Ezzel szemben nézetem szerint azoknak van igazuk, akik a szkírek egy részét látják bennük. Nevüket alighanem Csavdar Bonev magyarázza helyesen, aki rájön, az Irnák melletti szkíreket nyugodtan lehet, sőt kell is Onglosszal összehozni (a Campo Chigla/Kiliamező, a mai Budzsák korai neve, az a hely, ahová Aszparuh bolgárjai meghúzódnak a bizánciak elől – lásd Sántha 2015), így nevük azt takarhatja, hogy ők ang(l)i, ongloszi szkírek.[31]

A fentiekből  következik, hogy – ha a székelyeket keressük – akkor a szkír és a szklavin történetet kell ellenőriznünk, van-e köze a székelyekhez (ugyanis székely néven ezekben a századokban sehol senki nem szerepel).

 

Szkírek és székelyek

 

A továbbiakban nézzük a kor történéseit tágabb kontextusban: a majdnem-kortárs Jordanesnél, valamint Kézai Simonnál és a Tárih-i Üngürüszben, Hernac hunjaira, valamint a szkírekre koncentrálva. Az évszámok esetében a kutatók között nincs egyetértés, ezért az általam legvalószínűbbnek vélt datálást idézem.

 

Hernac, a szkírek és a székelyek

Jordanes (Getica)

Tárih-i Üngürüsz

Kézai Simon

Lázadás, vezetője: Ardarich, Ellák ellen

Szemben álló felek: Attila-fi Kaba és Attila-fi Aladorinusz, a szikulok vezetője

Szemben álló felek: Attila-fi Csaba és Attila-fi Aladár

 

(260) Mikor ezt Ardarich, a gepidák királya megtudta, bosszankodva azon, hogy annyi néppel a legsilányabb rabszolgák módjára bánnak el,

Kaba és Aladorinusz nevű fiai a szultanátus [megszerzése] miatt azonnal ellenségekké és ellenfelekké váltak

 húnok községe pártokra szakada, ugy hogy némelyek Csabát Ethele királynak a görög császár Honorius leányától való fiát, mások a Krimhild német fejedelemasszonytól született Aladárt törekszenek vala Ethele után királlyá emelni.

 

Ardarich másokat is felszabadít, nemcsak a gepidákat

A székelyek Aladár vezérlete alá kerülnek/vannak

 

 

(260) elsőnek ütött pártot Attila fiai ellen és a szolgaságnak rája tapadt szégyenét a szerencse kedvezésével lerázta. És elszakadásával nem csupán saját népét szabadította fel, hanem a többieket is

Abban időben az ő (Aladorinusz) népét Szikulinak hívták.

 

 

Nedao-i csata 454-ben[32], szkírek nincsenek említve, ám feltehetően Ardarich pártján[33]

Első csata

Első csata

 

(260) Fegyverkeznek tehát a kölcsönös végveszedelemre és csatára kelnek Pannóniában  a folyó mellett, amelynek neve Nedao.

A nimcse-pártiak szövetkeztek, és egy helyen összegyűltek. „A világon többet ilyen alkalmunk nem lesz mondták. – Nem szalajtjuk el ezt az alkalmat, csatába szállunk!"

Mivel pedig a józanabb rész Csabával, az idegen nemzet pedig Aladárral tart vala, azért mind ketten kezdének uralkodni. Ditrik álnokságából osztán, ki Aladárhoz szít vala, kettejök közt a dolog háborúra kerül.

 

A gepidák csak súlyos harcok után nyernek

Az elején Aladár veszít

Az elején Aladár veszít

 

(262) Számos és súlyos összecsapások  után

Aztán mind a két fél lóra pattant, és a szultánság elnyeréséért tizenöt nap csatáztak, melynek híre szájról szájra járt. A krónikás elbeszélése szerint a nimcse pártiakat Kaba annyira megtörte, hogy csaknem [teljesen] legyőzettek.

Az első ütközetben tehát Aladáron erőt vesznek,

 

Meghal Attila legnagyobb fia, Ellák

Hun vereség

Sicambriai csata (Krimhild csatája), hun vereség

 

(262) a gepidáknak kedvezett a győzelem. Ebben a harczban megöletik Attila legidősebb fia, név szerint Ellák.

Végül a nimcse sereg győzött,

 de a másodikban, melly Sicambriánál két álló hétig foly, Csaba hadát ugy legyőzik és szétverik, hogy Ethele fiaiból és a hunokból igen kevesen maradnak. Ez ugyanis azon csata, mellyet a hunok Krimhild csatájá-nak neveztek s máig is e néven emlegetnek.

 

A hunok a Fekete-tenger mellé menekülnek

Kaba (Csaba) serege elfutott

A háromezrek Kilia mezejére menekülnek

 

(263) Miután ő megöletett, többi testvérei a Pontusi tenger mellé űzetnek, ahol, mint leírtuk, régebben a gótok laktak.

és Kaba serege legyőzetve futásnak eredt.

Megmaradtak továbbá a hunokból háromezren, akiket a futás oltalma mentett ki Krimhild csatájából, s akik a nyugat népeitől való félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle Kilia mezején maradtak

 

Gót-hun háború, menekülés (Hunni)Várba (455/456 tele)[34]

 

 

 

(268) Megtörtént pedig, hogy Attila fiai gótok ellen jöttek , mintha azok csak uralmak alól szöktek volna meg, vagy úgy, mintha megugrott rabszolgák után kutatnának és a másik két testvér tudta nélkül egymagára valamerre támadnak. (269) Ezeket , bár kevesed magával, mégis fogadta és sokáig fárasztva, úgy leverte, hogy az ellenségnek alig egy része maradt meg, amely futásra fogván a dolgot, Scythia azon részébe ment, a mely mellett a Danaber folyam vize folyik el, amelyet a hunok saját nyelvükön Varnak neveznek.

 

 

 

 

Kaba távozása Görögországba

Csaba távozása Görögországba

 

 

Amikor Kaba elmenekült és elindult Kosztanonijjébe, Konstantin császár éberen figyelte [sorsát], mert tudta, hogy Kaba mint legyőzött jön hozzá. (…) Kosztantin fejedelem a Rúm tartományokban egy jó helyet [területet] ajándékozott nekik, és ajándékokkal halmozta el őket. A Rúm tartományban tizenhárom évig éltek nyugodtan, [védve] a világi viszályoktól.

 

20. Csaba tehát tizenötezer hunnal Görögországba menekült Honoriushoz, és noha az tartóztatni akarta és Görögország lakójává akarta tenni (…)

 

Sikertelen hun hadjárat a gótok ellen. Az angiszkírok Dengezik oldalán harcolnak a mai Szerbiában (462-ben[35])

 

 

 

(Getica 272.) Amint ezt (hogy a Belső Pannóniát bíró sadagokat a gótok megtámadták – S.A.) a hunok királya, Attila fia, Dintzic megtudta, összegyűjtötte azokat, akik, bár kevesen, látszólag még uralma alatt maradtak, az ultzinzurokat, angiscirokat, bittugurokat, bardorokat és Basianához, Panonia egyik városához érkezvén, azt körülsánczolta és kezdte vidékét pusztítani.

 

 

 

Gót–szkír háború (464−466)

 

Krimhild csatája keveredik a gót–szkír háborúval

 

(Getica 276.) Midőn pedig ezen csatában királyuk, Valamir lovon ülve övéi buzdítására serege elé nyargalt, lova megbokrosodván, elesett és levetette lovagját, aki az ellen lándsái által rögtön átszúratva megöletett. A gótok azonban úgy királyuk halálát, mint a rajtuk esett sérelmet számon kérték a lázadóktól és úgy harczoltak, hogy az egész scir népből alig maradt meg,

Végül a nimcse sereg győzött, és Kaba serege legyőzetve futásnak eredt.

23. Miután pedig Etele fiai Krimhild csatájában a szkíta néppel együtt szinte csaknem teljesen elpusztultak, Pannónia tíz évig király nélkül volt,

 

(Getica 276): ... aki ezt a nevet, bár gyalázattal, viselje, annyira kiirtották mindnyáját.

 

 s ott magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték

 

469-es, Boliai csata

 

 

 

(Getica 277−78): A suavok királyai, Hunimund és Halarich ezek (a szkírek – S.A.) kiirtásán való félelmükben hadat indítottak a gótok ellen , bizván a sarmaták segítségében, akik Beuca és Babai királyaik alatt segédcsapatokkal jöttek, sőt magukat a scirokat is, mint akik, hogy magukat megbosszulják, annál elkeseredettebben fognak harczolni, Edica és Hunuulf főnökeikkel magukhoz vették, szintúgy velük voltak a gepidák is, valamint a rúgok népéből nem kicsi segítség...

 

 

 

 

Kaba Szkítiába távozik

Csaba Szkítiába távozik

 

 

Szóval azt kívánta, hogy költözzenek vissza Szidijja tartományába. Végül is egy nap Kosztantinije uralkodójának színe elé járult, hogy engedélyt kérjen a távozásra. Panaszkodott neki, és elmondta a szükséges teendőket. (...)  A krónikások a következőképpen adják elő: amikor Kosztantin császár ezt a hírt megtudta, azonnal engedélyt adott, töméntelen aranyat, ezüstöt, rubint és drágakövet adott neki, és sok segítségben részesítette.

 20. (…) nem maradt ott, hanem visszatért Szkítiába apja népéhez és rokonaihoz.

 

 

 

A Csaba – Irnák azonosság Kézai következtetése, a székelyek mást mondanak

 

 

 

 Ezek a székelyek pedig azt hitték, hogy Csaba elpusztult Görögországban, ezért a nép mindmáig közmondásként használja: „Akkor térj vissza – mondják a távozónak –, amikor majd Csaba visszatér Görögországból.”

 

             

 

A szövegek sok-sok párhuzama azt mutatja, hogy Kézai Jordanesre alapoz, a Geticából a szkírekkel azonosítja a székelyeket (nyilván emellett van egy másik, feltehetően belső hagyomány is, amelyet követ).

A Tárih-i Üngürüsz nem alapoz Jordanesre, ám értesülései alapjában véve megegyeznek vele. Az, hogy a szkírek feltehetően gepida oldalon (is?) harcolnak Jordanesnél, valószínűsíti a Tárih-i Üngürüsz azon értesülését, amely Aladárt nevezi meg a székelyek első vezetőjének. Itt hívom fel a figyelmet arra, hogy egyetlen egy irat van, a hamisítványnak kikiáltott, ám nézetem szerint abszolút hiteles Csíki székely krónika, amely szintén ezt állítja, Aladárt Halad, Haláb néven nevezve (a második vezető Irnák). Álljon itt a Csíki székely krónika legrégebbi, a két világháború között eltűnt példányának, az 1776–1780 között készült magyar fordításmásolatnak az idevágó része egy másik, pontosan nem datált kéziratban[36]:

A fentiekből a következőképpen rekonstruálom a szkírek történetét (ezek történetét veszi egynek Kézai a székelyekével):

  • 454: a szkírek nagy része a gepida Ardarich (Aladár) pártján áll (egy részük a hun Ellák/Csaba pártján?)
  • (454-455 az Ellák oldalán állók szkírek Hernac/Irnákkal Szkítia Minorba menekülnek, ők lesznek az angiszkírek /angliszkírek, ongloszi, Campo Chigla-i/kiliamezői szkírek/)
  • 462(?) az angiszkírek a hun Dengezik oldalán harcolnak
  • 454-463/464/466: a szkírek területe valahol Ardarich nagyvezérsége alatt van, talán a Duna–Tisza közén, törzsi vezetőjük Edika
  • 464/466: a szkírek Ardarich alatti részének katasztrofális, csúfos  veresége az osztrogótoktól
  • 466 után a szkírek Leon keletrómai császárhoz mennek segítségért. Ez segíteni akarja őket, ezért levélben szólítja fel az illíriai prefektust, hogy küldjön nekik segédcsapatokat (Priskos rhétor)[37]
  • 469: a szkírek Ardarich alatti része újabb harcba keveredik az osztrogótokkal, Edika meghal
  • 469:     Onoulph (Honoulph), Edika fia (népével?) Illíriáb menekül, ahol szép karriert fut be, majd csatlakozik fivéréhez, Odoakerhez

469: Odoaker, Edika másik fia Itáliába megy (a nép másik részével?), amelynek királya is lesz. Odoaker három nemnek, nemzetségnek a vezetője: torcilingi, szkírek és rogiak.

  • 469: Dengeziket a bizánciak megölik, Irnák visszamegy Szkítiába, a mellette/alatta élő (angi)szkírek vezető nélkül maradnak

 

Szlávok-e a havaselvi szklavinok?

Most nézzük, mi igaz abból, hogy a szkírekből Dubravius szerint szklavinok lesznek. Az Al-Duna bal partján 469 után – mikor a bizánci területre többször betörő Dengeziket a bizánciak kivégzik – csend van, a hunok mintha eltűnnének a területről. Ugyan 499-től a kutrigurok (akik mindenképpen hun népség: vagy maguk a bolgárok, vagy azok egy része) többször átvonulnak a területen Bizánc ellen menve, ám a kor írói szerint a kutrigurok jóval keletebbre laknak. Jordanes Geticájának alapja Cassiodorus elveszett gót története, amelyet 520–525 körül írt, így a Geticában szereplő szklavinok (sclaveni) ekkor már mindenépp ott vannak az Al-Dunánál.

Általában a szklavinok kialakulásáról keveset tudunk, ám Omeljan Pritsak megállapítja róluk – Jordanest elemezve –, hogy a szklavinok egy „poszt-gót intézmény voltak, ami 400 utáni időt jelent, mivel Attilának egyetlen szklavinját sem ismerjük, sem a szemtanú bizánci diplomata Priskos rhétortól, aki Attila udvarát meglátogatja 448-ban, sem a Jordanes által használt gót hagyományból. Így a szklavinok Attila 453-as halála után alakulhattak ki.”[38]

Ugyanezt mondja Florin Curta is[39], a korszakos jelentőségűnek tartott műve[40] szerint a „szláv (szklavén) név eredetileg bizánci konstrukció, melyet arra fejlesztettek ki a Birodalomban, hogy összefoglaló elnevezésként magyarázza az Al-Duna vidéki bonyolult etnikai viszonyokat.”[41] Egy másik helyen Curta úgy fogalmaz, hogy a 6. század folyamán a „szklavin” nevet egyfajta ernyőterminusként használhatták a bizánci határtól északra lakó csoportokra.[42]

Pritsak és Curta elméletének lényege tehát az, hogy a szklavin név alatt nem feltétlenül kell minden esetben szlávokat látnunk. Azt, hogy az Al-Duna bal partján lakó szklavinok pontosan milyen nemzetiségűek voltak, milyen nyelven beszéltek, nem tudjuk, csupán arról vannak sejtéseink, hogy nem szlávok, illetve nem csak szlávok voltak. Ezen sejtések a régészeti leletekben található információk feldolgozása során jöttek elő, az utóbbi tizenöt évben. Eugen S. Teodor régész megállapítja, hogy az általában a szlávoknak tulajdonított Ipoteşti-Cândeşti kultúra esetében a régészeti leletek nagyon nagy eltéréseket mutatnak: a fazekastermékek készítési technológiája szerint Olténiában és Nyugat-Munténiában a gyors korongos kerámia-termékek dominálnak, ahol a római analógiák a leletek 90%-áig, illetve 66%-áig mennek el, míg a Bukarest körüli leletekben ez az arány csupán 25%. Ezek után fel kell tenni a kérdést, mondja Teodor, hogy beszélhetünk-e egyetlen kultúráról, bármilyen név alatt is.[43]

Ugyanakkor a temetkezési szokások is felemás jegyekkel rendelkeznek: Olténiában (Havasalföld nyugati része) mindössze két hamvasztásos sírt találtak, amely a szlávokra utal, attól keletebbre (Nyugat-Munténiában) több tucat település található, ám temetők nélkül, míg Munténia északkeleti részében pár földbe temetéses sírt fedeztek fel a régészek – a két véglet közti táv 300 km hosszú és 150 km széles. A leletekről összességében Teodor meg is állapítja, hogy ez „aligha szláv archeológia”.[44]

Eugen S. Teodor pozitívan is megfogalmazza, hogy kik lehettek ezek az emberek: szklavin nevük még nem alapozza meg a feltételezést, hogy az Al-Duna síkságán 530-tól szláv közösségek lettek volna, hanem inkább hun elemek.[45]

A doktori disszertációját Munténia 5. század végi – 7. század közepi kerámiájáról író Teodor megjegyzi, hogy a Sărata Monteoru archeológiai komplexum melletti Pruneni földbe temetéses sír semmiképp sem szláv jellegű, hanem inkább az ant konföderáció egyes népeire vagy más sztyeppei népekre (pl. kutrigurok) gondolhatunk.[46] Ám még a  sărata monteorui, az urnás temetkezések folytán szlávnak ítélt leletek szlávként való besorolásával is baj van, ugyanis a nyolc csoport kerámiából ötnek nincsenek kapcsolatai a szláv világgal, és a maradék háromnak is kétséges a kapcsolata, a kerámia ugyanis teljes egészében helyi termék. Azt a hipotézist fogalmazza meg, hogy egy szláv férficsoportról van szó egy konfliktuszónában, amely hosszú ideig távol maradt az otthonától. A helyi lakosság (akikkel együtt éltek a településen) ötször olyan népes volt, mint az urnás temetkezésű szlávok.[47]

Egy másik helyen Eugen S. Teodor azt állapítja meg – összhangban az előbbiekkel –, hogy a biztosan szláv harcosok által lakott területek Buzău környéke (Sărata Monteoru az egyetlenegy, amely folytonosnak tűnik, és ott is szláv kisebbséggel), egy kis rész a Ialomiţa folyó mentén és egy nehezebben azonosítható rész Dél-Olténiában.[48]

A szklavinok egy 550-es Dunán túli portyázása kapcsán Eugen S. Teodor azt mondja, hogy az erről szóló szövegnek az értelmezése számos problémát vet fel, mivel kiderül – a róluk alkotott bizánci sztereotípiákkal ellentétben –, hogy ők a síkvidéki harcokhoz is értenek. Teodor felteszi a kérdést: „lehetséges, hogy ezek a szlávok nem is voltak... szlávok?”[49]

Eugen S. Teodor így foglalja össze a szláv-elméletnek az általa és Florin Curta által végzett kritikáját: amennyire látja, Curta azért vetette el a régi szlávoknak az Al-Duna északi részén való kialakulásának teóriáját, mivel a szláv vándorlás nem mutatható ki a régészeti leletekből. Ő (Teodor) ugyanebben az időben (2001 márciusában) fejezte be PhD-diszertációját, amelyben hasonló eredményre jutott. Az, hogy Prokopiosz és a Strategikon szklavinokról beszél, nem bizonyítéka annak, hogy szlávokról van szó, ugyanis Prokopioszt nem érdekelte a néprajz. Az összes vándornép, amelyet abból az időből ismerünk, sátrakban élt, legalábbis egy ideig. Ez sok mindent megmagyarázhat.[50]

A fentiek alapján Eugen S. Teodor szövegeiből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a vizsgált időszakban  az Al-Duna bal partján egy olyan, a bizánciak által ernyőterminussal szklavinnak nevezett nép él, amelynek abszolút többsége nem szláv régészeti jellemzőkkel bír, s akiknek a nyelvéről nem tudunk semmit, de akikben hun elemeket sejthetünk.

2.2.3. Az al-dunai szklavinok története

Aki kíváncsi az Al-Duna bal partján levő szklavinok történetére, a forrásokon kívül pár egészen kiváló munkából is tájékozódhat, Eugen S. Teodor három tanulmányából[51] és Alexandru Madgearu 1997-es könyvéből[52], ezekből most csak a fontosabb dátumokat emelem ki:

  • 518-ban Prokopiosznál két nép: az antok és a szklavinok átkelnek a Dunán és római területen pusztítanak
  • 528 (?) – 530 (?): a bizánciak várakat erősítenek meg a Dunának a mai Dobrudzsa melletti szakaszán, mivel ott szklavin rablók tanyáznak
  • 530–533 (534): hun, ant és szklavin szövetség tör be bizánci területre, három évvel később a bizánciak kelnek át a Dunán, ahol a szklavinok teljes sokasága várja őket, és legyőzi a bizánciakat
  • 537: a hunok, szklavinok és antok a Dunán túl laknak, nem messze a parttól
  • 544–545: a szklavinok és az antok összecsapnak egymással, ezt a bizánciak kihasználják, és az antokat az oldalukra állítják, mi több, a bizánci császár Turris várát is nekik adja
  • 545–546 tele: a barbár szklavinok sokasága átmegy a Dunán, pusztít, ám végül a herulok legyőzik őket
  • 548: önálló szklavin hadjárat Illíriába, a szklavinok átkelnek a Dunán (a feltételezések szerint vagy Olténiában, vagy még feljebb, az ottani népek komplicitásával[53]), borzasztó kegyetlenkedéseke hajtanak végre, és várakat vesznek be
  • 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán és nagy pusztításokat végez, várakat vesznek be, Theszalonikit támadják
  • az 558–559-es évek eseményeit lejegyző Titkos történetében Prokopiosz arról ír, hogy a hunok, szklavinok és antok majdnem teljes Európát feldúlják
  • 578–579: a szklavinok Trákiát és Görögországot dúlják, Tiberius Constantinus császár emiatt Baján avar kagántól kér segítséget. Baján seregének útjából nagyjából megtudjuk, hol éltek ezek a szklavinok: az avarok római földön keresztül (a Duna jobb partján) lemennek Szkítia provinciába (a mai Dobrudzsába), onnan pedig átmennek a Dunán a mai Havasalföldre, ott pedig a szklavinok falvait és mezőit pusztítják

(A fenti rész alapján Eugen S. Teodor a havasalföldi megtelepedett lakosok számát maximum 50 ezerre teszi,[54] ugyanakkor tisztázza, erdő nem volt a román alföldön, a Bărăganon abban az időben sem, úgyhogy a szlávok települései a Kárpát-kanyar hegyalji részein lehettek.[55])

  • 586-ban a szklavinok Ardagast vezetése alatt egészen Adrianopolisig törnek be a Bizánci Birodalomba. (Madgearu szerint Ardagast szklavinjainak a területe a Ialomita folyó partján volt[56])
  • 602: Florin Curta egy, a Szklavinia (szklavin terület) szó első megjelenéseiről szóló írásában meggyőzően bizonyítja, hogy Theophylactus Simocatta Történetében, amelyet 630 körül ír Mauriciusz császár idejéről (582–602), a 602-es évnél a szklavinok területe értelemben használja a szót, ez pedig az Al-Duna bal partján van.[57]

550-ben azt láthattuk, a szklavinok Theszalonikit támadják. Ez a mozzanat a következő évtizedekben még sokszor megtörténik, sőt 576-tól az al-dunai szklavinok története két szálon fut, az egyik a Dunától balra, a másik Makedóniában: a szklavinok valamilyen, számomra érthetetlen ok miatt e görög tartományt mindegyre támadják, majd elfoglalják (581-ben), és folyamatosan Theszaloniki bevételén törik a fejüket.

Curta azt is megjegyzi, hogy a Szklavínia területnév csak a 9. századtól kezdve jelöl biztosan a Bizánci Birodalmon belüli (a Dunától jobbra levő) területet.[58]

A 7-8. évszázadról meglehetősen kevés hírünk van általános bizánci viszonylatban is, ám annyit sejtünk, hogy Havasalföld feltehetően 680-ig, a bolgár honfoglalásig avar uralom alatt marad[59], vagy még utána is.

Hogy a helyzet bonyolódjon, valamikortól (a 7. század elejétől?) megjelennek a Duna jobb partján olyan, nem al-dunai szklavinok is, akiknek szlávságát senki sem vonja kétségbe (például Samo birodalma Sziléziától Szlovéniáig). Hogyan lehet szétválasztani a hun-szerűséggel meggyanúsított al-dunai szklavinokat ez utóbbiaktól, tehetjük fel a reménytelen kérdést. A folytatásban erre majd reményteljes és nagyon egyszerű választ adunk...

(folytatjuk)

HIVATKOZOTT IRODALOM:

 

BÁLINT 1901

Dr. Szentkatolnai Bálint Gábor: A honfoglalás revíziója, vagyis a hún, székely, magyar, besenye, kún kérdés tisztázása, Kolozsvárt, 1901, Gombos Ferencz könyvnyomdájában.

BÓNA 1993

Bóna István: A hunok és nagykirályaik, Budapest, 1993, Corvina

BONEV 2007

Чавдар Бонев: Праславянските племена Ч.1/А,  Институт по балканистика, София, 2007 (Chavdar Bonev: The Proto-slavic Tribes, Part One, Sofia)

BOROVSZKY 1900/2003

Borovszky Samu: Nagy képes világtörténet 4. : A népvándorlás kora. Franklin és Révai, Budapest, 1900. Elektronikus kiadás, Budapest, 2003, Arcanum

CASSIODORUS monumenta.ch

Cassiodorus: De Gothorum Origine. Internetes kritikai kiadás: http://monumenta.ch/

CURTA 1999

Florin Curta: Hiding behind a piece of tapestry: Jordanes and the Slavic Venethi. Jahrbücher für Geschichte Osteuropas 47 (1999)

           2001

Florin Curta: The Making of the Slavs: History and Archaeology of the Lower Danube Region, C. 500–700.  Cambridge University Press, Cambridge, 2001

                2008

Florin Curta: The Making of the Slavs: Slavic Ethnogenesis Revisited. In: MESS and RAMSES II, Mediterranean Ethnological Summer School. Vol. 7. Edited by Jaka Repič, Alenka Bartulović, and Katarina Sajovec Altshul (Zupanic's Collection, 28),  Ljubljana: University of Ljubljana, Faculty of Arts, 2008, pp. 277–307.

                2011

Florin Curta. Sklaviniai and Ethnic Adjectives: a Clarification. Byzantion nea hellás, 30 (2011), pp. 85–98.

CSIKY 2006

Csiky Gergely: Kitalált szlávok? A korai szlávok régészeti és történeti problémái . Hozzászólások Florin Curta könyvéhez és fogadtatásához. In: Korall társadalomtörténeti folyóirat 24–25 (2006), pp. 251–264.

FHDR I

Fontes Historiae Daco-Romanae (Izvoarele Istoriei Românilor), vol. 1: Ab Hesiodo ad Itinerarium Antonini = De la Hesiod la Itinerarul lui Antoninus, ed. Vladimir Iliescu, Virgil C. Popescu, Gheorghe, Ist. Nicolae Ştefan, București, 1964, Editura Academiei.

FHDR II

Fontes Historiae Daco-Romanae (Izvoarele Istoriei Românilor), vol. 2: Ab Hesiodo ad Itinerarium Antonini = De la Hesiod la Itinerarul lui AntoninuAb anno CCC usque ad annum M = De la anul 300 pînă la anul 1000s, ed. Haralambie Mihăescu, Vladimir Iliescu, Ist. Nicolae Ştefan, Bucureşti, 1970, Editura Academiei.

HORVÁT 1844

Horvát István: A Szlavinokról az az a Kérkedőkről, a Trójai háborútól első Justiniánus tsászárig. 1844.

HUGHS 2013

Ian Hughs: Imperial Brothers: Valentinian, Valens and the Disaster at Adrianople. Barnsley, 2013, Pen and Sword, 

HYUN JIN KIM 2013

The Huns, Rome and the Birth of Europe. By Hyun Jin Kim., Cambridge, 2013, Cambridge University Press

JORDANES – BOKOR 1904

Jordanes: A gótok eredete és tettei; fordította, bevezette és jegyzetekkel ellátta Bokor János. Középkori krónikások-sorozat, III, szerkeszti dr. Gombos F. Albin, Brassó, 1904, Brassói Lapok

KÉZAI – BOLLÓK 1991

Kézai Simon: A magyarok viselt dolgai, ford. Bollók János. In: Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez: Középkor (1000–1530), főszerk. Tarnai Andor, szerk. Madas Edit, Budapest, 1991, Tankönyvkiadó, internetes kiadás: http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/index.php

MACBAIN 1983

Bruce Macbain: Odovacer the Hun? Classical Philology, Vol. 78, No. 4 (Oct., 1983), Chicago, 1983, The University of Chicago Press, pp. 323–327.

MAENCHEN-HELFEN 1973

Otto Maenchen-Helfen: The World of the Huns. Studies in Their History and Culture. Ed. by Max Knight. Berkeley and Los Angeles, 1973, Univ. of California Press.

MADGEARU 1997

Alexandru Madgearu: Continuitate şi discontinuitate culturală la Dunărea de Jos în secolele VII-VIII. Editura Universităţii din Bucureşti, Bucureşti, 1997.

Alexandru Madgearu: The downfall of the lower Danubian late Roman frontier. In: Revue Roumaine d'Histoire, 36 (1997), 3–4, 315–336.

NAGY GÉZA 1895

Nagy Géza: Magyarország története a népvándorlás korában. In: A magyar nemzet története, I. kötet, szerkeszti Szilágyi Sándor, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai r. társulat, Budapest, 1895, internetes kiadás: http://mek.niif.hu/00800/00893/

POPA-LISSEANU 1936

Gheorghe Popa-Lisseanu: Izvoarele istoriei românilor, vol. 8. Ambasadele lui Priscus., Bucureşti, 1936, Tipografia Bucovina.

PRITSAK 1983

Omeljan Pritsak: The Slavs and the Avars. In: Gli Slavi occidentali e meridionali nell'alto Medioevo : 15-21 aprile 1982. Tomo primo. Settimane di studio del Centro italiano di studi sull'alto Medioevo, Spoleto, 1983.

REYNOLDS – LOPEZ 1946

Robert L. Reynolds and Robert S. Lopez: Odoacer: German or Hun? In: The American Historical Review, Vol. 52, No. 1 (Oct., 1946), pp. 36–53.

SÁNTHA 2013

Sántha Attila: Hamisítvány-e a Csíki székely krónika? In: Székelyföld folyóirat, Csíkszereda, 2013. szeptember, október, november, december.

                2015

Sántha Attila: Campo Chigla = Câmpul Chilia = Onglosz (avagy hol húzódtak meg a székelyek Attila birodalmának elromlása után) In: Székelyföld folyóirat, Csíkszereda, 2015. augusztus

SZÁDECZKY-KARDOSS 1992

Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai. I., Szeged, 1992, Magyar Őstörténeti Könyvtár.

TACITUS 1980

Tacitus összes művei. Fordította Borzsák István, Budapest, 1980, Európa Kiadó. http://mek.oszk.hu/04300/04353/html/01.htm

TEODOR 2001

Eugen S. Teodor: Ceramica de uz comun din Muntenia de la sfârşitul veacului al V-lea până la mijlocul veacului al VII-lea. Teză de doctorat. Elektronikus kiadás: http://www.esteo.ro/ttw/vol_1/v1_s3/8_2est_necr.htm

                2002

Eugen S. Teodor: Epoca romană târzie şi cronologia atacurilor transdanubiene. In: Muzeul National XIV (2002),  Bucuresti, 2002, pp. 3–35.

                2003

Eugen S. Teodor: Epoca romană târzie şi cronologia atacurilor transdanubiene. Analiza componentelor etnice şi geografice (partea a doua, de la 565 la 626). In: Muzeul Naţional XV (2003), 3–36.

                2004

Eugen Silviu Teodor: Cronologia atacurilor transdanubiene şi analiza componentelor etnice şi geografice (partea a treia, concluzii). In: Muzeul Naţional XVI (2004), pp. 3–38

                2004b.

Eugen S. Teodor: An Update for "Ipoteşti-Cândeşti Culture". In: Zborník na počest` Dariny Bialekovej, Gabriel Fusek (ed), Nitra: SAV, 2004, pp. 405–414.

VÁCZY 1940

Váczy Péter: A hunok Európában. In: Attila és hunjai. Szerk. Németh Gyula, Budapest, 1940, Magyar Szemle Társaság.

 

[1]     Sántha 2015.

[2]     Popa-Lisseanu 1936, 133: „XVIII. Cam în acelaşi timp a sosit la împăratul Leon o deputațiune din partea fiilor lui Attila, cerîndu-i ca să înlăture neînțelegerile ce au existat mai înainte între ei, că ar trebui să se încheie pace şi să se stabilească, după vechiul obiceiu, lîngă Dunăre tîrgul la care să vie și Romanii şi în care să se găsească cele necesare. Deputațiunea aceasta a lor, avînd acest obiect, s-a intors fără de rezultat.”

[3]     Maenchen-Helfen, 1973, 166: „Under what circumstances Hernach gave up the Dobrogea is not known.”

[4]     A következőkben a Getica Bokor Gábor által végzett fordítását  használom (Jordanes – Bokor, 1904)

[5]     Cassiodorus, http://monumenta.ch/

[6]     Nagy Géza 1895, CCCXXIX−CCCXXX

[7]     FHDR II, Procopius din Cesareea – Despre zidiri, 467: „IV, 6, 33. Aceste cetăţi se numesc: Castra Martis, Zetnucortu şi Iscus. Lîngă malul fluviului se află o fortăreaţă veche, numită a hunilor, de care împăratul avu grijă deosebită, mai ales în privinţa zidului înconjurător. 34. Este un loc, nu prea departe de această fortăreaţă a hunilor, unde erau două întărituri de ambele părţi ale fluviului Istrus, şi anume Palatiolum în Illyria şi Sucidava de cealaltă parte. 35. Împăratul Iustinian a restaurat aceste posturi, care se ruinaseră cu timpul, şi în felul acesta a oprit năvălicile barbarilor de acolo. Mai departe a transformat într-o fortăreaţă o veche întăritură numită Utos.”

[8]     Bálint 1901, 56–57.

[9]     Jordanes – Bokor 1904, 110.

[10]   Madgearu 2010, 180.

[11]   Curta 2001. 42. „It has long been recognized that one of Jordanes’ sources for his Getica was a map. (…) Jordanes’ source may have been Pliny, who set his Venedi, along with Sciri and Cimbri, between the river Vistla and Sarmatia, thus acknowledging a south–north direction for this river. No other source describes the Sclavenes as being bounded to the north by any river. The only exception is the Peutinger map. The twelfth- or early thirteenth-century copy of this road map, Codex Vindobonensis 324, reproduces an early fifth-century map, itself based on a third-century prototype. The Peutinger map shows the Venedi placed between the Danube and another river, named Agalingus, which is perhaps a corrupted form of Ptolemy’s Axiaces river.”

[12]   Curta 1999, 333: „Jordanes’ description of Scythia is inspired by Ptolemy’s description of Sarmatia. Jordanes’ treatment of Dacia, however, raises some specific questions. He describes Dacia twice and these descriptions differ substantially (fig. 1) (...) Mommsen believed that Flutausis from chapter 33 is the same as Aluta in chapter 74, but a closer look to the description of Dacia in both chapters does not seem to support this idea. The only element common to both descriptions is the fact that Dacia is surrounded by mountains.”

[13]   Hyun Jin Kim 2013, 233: „The Sciri are noted here by Jordanes as having chosen to situate themselves closest to Ernak's Huns in Scythia Minor and Lower Moesia even after the defeat of the Attilids at the bade of Nedao in AD 454. If Edica their chieftain had no links to the Huns. why would the Sciri behave in this manner?”

[14]   Reynolds and Lopez 1946, 41.

[15]   I. m. 48.

[16]   I. m. 44:  „What was the nation of the leader of those Torcilingi, Sciri, and Rogians? »Genere Rogus«, says Jordanes, and as we have seen, a Rogas was one of Attila's uncles.”

[17]   I. m. 51: „The Sciri (originally a Baltic [?] or Sarmatic [?]-but hardly a Germanic- people) were drawn into the Hunnic political constellation around the middle of the fourth century. Their ties to the master Hunnic people were drawn tighter and tighter in the reigns of Uldin, Rogas, and Attila. Under the latter, one of his relatives of the royal clan of Rogas was leader of the Sciri, supported by a band of Torcilingi, his Turkish tribesmen.”

[18]   Macbain 1983, 323.

[19]   I. m. 327: „Odovacer, we are told here, was statura procerus-so tall, in fact, that he had to bend down in order to enter the holy man's cell. But there are no tall Huns. Or, more to the point, let us say that ideally there are no tall Huns. Odovacer is presented in this highly stylized tale not as a stereotypically squat Hun but as a stereotypically tall German; what, in other words, the world knew him to be.”

[20]   I. m. 327: „Then there is the matter of Odovacer's religion. The author of Anonymus Valesianus tells us that he "Arianae sectae favorem praeberet"; that is, like virtually all Germans living within the Empire in the fifth century, he was an Arian Christian. Of course, there may have been the occasional Christian Hun – after all, we hear of a Jewish Goth-but the odds are against it.”

[21]   Hyun Jin Kim 2013, 97: „The Huns had been in touch with Arian Christians through the Goths and other Germans for nearly a century before Odoacer's takeover of Italy. Are we to assume that there were no Hunnic converts? As mentioned earlier there were definitely Hunnic converts to Christianity before the fifth century and these later successes in conversions and indeed Odoacet's exceptional preoccupation with the West, as borne out by his sojourn in Gaul and his Scirian mother, who could conceivably have been an Arian Christian, make it likely that he of all Huns had sufficient exposure to Christianity. The argument that Odoacer may have been tall and therefore could nor have been a Hun (by which McBain is thinking Mongoloid East Asian) is also obviously absurd and it need not be pointed out to the reader that there are plenty of East Asians who are in fact taller than the average European. Has anyone seen Yao Ming? The Huns like all other peoples in Europe had mixed to a considerable degree, in their case with their conquered Germanic, Iranian and Slavic subjects. The Hunnic graves in Europe have revealed that only 30 per cent or less of the upper class Huns had some Mongoloid features. Thus physically the majority of the Huns were not easy to distinguish from the rest of their European subjects.”

[22]   Bóna 1993, 28–31.

[23]   Maechen-Helfen 1973, 370−373 (chapter VIII: Race, 358−374)

[24]   Horvát 1844, 24.

[25]   FHDR II, Procopius din Cezarea, 439: „VI. 15. 1. Când fură răpuşi în luptă de către longobarzi, herulii purceseră din ținuturile părinteşti; cum am arătat mai sus, unii dintre ei se aşezară în părțile Illyriei.”

[26]   FHDR II. Constantin Porfirogenetul 663.: „ Cei care au dorit atunci să treacă fluviul [Dunărea] şi să afle ce fel de oameni locuiesc dincolo de fluviu, au trecut şi au aflat neamuri slave /sklavoi – S.A/ neînarmate, care se mai numeau şi avari. Şi nici aceştia nu-şi închipuiau că locuiesc oameni dincolo de fluviu, nici aceia că există locuitori dincoace de fluviu. Deoarece romanii i-au găsit pe avari neînarmaţi şi nepregătiţi pentru război, au luat prăzi şi prizonieri şi s-au întors îndărăt. (...) După ce schimbul acesta a durat mai mulţi ani, slavii de dincolo de Dunăre, numiţi şi avari, s-au sfătuit între ei şi au zis: „Aceşti romani au trecut la noi şi au găsit prăzi, dar de acum înainte nu vor mai avea răgaz să treacă şi vom porni împotriva lor". (…) După ce au trecut, i-au alungat repede pe romani şi au pus stăpînire pe Salona, cetatea pe care am pomenit-o mai înainte”

[27]   FHDR I, Pliniu cel Bătrân, 397: „Cei mai mulţi şi chiar şi Nepos, care este din părțile Padului, au afirmat în mod greşit că această regiune [Istria] a fost denumită după fluviul Istru, care, ieşind din fluviul Dunărea, denumit şi Istru, se varsă în Adriatică în fața gurilor Padului; iar prin ciocnirea celor doua ape, se îndulceşte marea aflată între ele. [E greşit] căci nici un rîu nu se varsă din Dunăre în Adriatică.”

[28]   Tacitus 1980, http://mek.oszk.hu/04300/04353/html/01.htm: „(37.) Mikor a felindulás elcsitultával visszatért a félelem, centuriókat küldtek levelekkel a galliai törzsekhez, hogy segítséget és anyagi támogatást kérjenek: ők maguk – már csak ilyen a vezető nélküli sokaság: meggondolatlan, félénk, tehetetlen –, Civilis közeledtére vaktában felkapkodták, de azon nyomban el is hajigálták fegyvereiket és megfutamodtak.”

[29]   Erről bővebben itt: Hughs 2013, 95.

[30]   Maenchen-Helfen 1973, 439: „The name occurs only in Getica 128: angisciros, angiscires. The Angisciri were one of the four tribes which remained loyal to Dengizich. Vasmer took angi- to mean the same as OE eng, »grassland«; the Angisciri would, thus, be the »grassland Sciri.« As, however, the other three tribes, Ultzinzures, Bittugures, and Bardores, have Turkish names, it seems more likely that Angisciri is also Turkish. The scribes may have assimilated an unfamiliar name to that of the Sciri, who in the Romana are named twice and in the Getica five times. Angis- is reminiscent of äŋiz »field«. Angisciri might be Angisgiri.”

[31]   Bonev 2007, 100−101. http://www.ivanstamenov.com/files2010/chbonev_tr_slav-1.pdf

[32]   Maenchen-Helfen 147.

[33]   Váczy 1940, 135: „Elsőnek a leghatalmasabb fejedelem, a gepida Ardarik ütött pártot, mert – miként mondta – nem akart »legsilányabb rabszolgák módjára« osztály alá kerülni. Példáját követte a szomszédos többi nép is, így a rugiak a Felső-Tisza mentén, a szkírek, akik ekkor már a Duna-Tisza közén laktak Edeko és Hunvulf fejedelmeik uralma alatt”

[34]   Maenchen-Helfen 158.

[35]   Borovszky 1900/2003, http://mek.oszk.hu/01200/01267/html/04kotet/04r05f31.htm

[36]   Sántha 2013, december, 123−32. A fordítást egy kissolymosi Márkos András nevű unitárius papnövendék írja ki egy Particularis Minuták nevű, ma ismeretlen alapszövegből.

[37]   FHDR II, Priscus Panites (Despre soliile neamurilor la romani, 17.), 297.

[38]   Pritsak 1982, 399: „Sclaveni were a post-Gothic institution, that is, after 400, since no Sclaveni of Attila were known either to the eyewitness, the Byzantine diplomat Priscus who visited Attila in 448, or to the Gothic traditions used by Jordanes. Thus the Sclaveni must have developed after Attila's death in 453.”

[39]   Curta 2001, 118-119: „the name ‘Sclavene’ was a purely Byzantine construct, designed to make sense of a complicated configuration of ethnies on the other side of the northern frontier of the Empire.”, valamint „It might be that ‘Sclavene’ was initially the self-designation of a particular ethnic group. In its most strictly defined sense, however, the »Sclavene ethnicity« is a Byzantine invention”

[40]   Csiky így foglalja össze annak jelentőségét (2006, 251): „A könyv felbolydulást okozott a korai szláv régészet kutatói között, angolszász tudományos körökben ünnepelték, és korszakalkotó műnek tartják. Amerikában elnyerte az Amerikai Történeti Egyesület (AHA) legnagyobb elismertségnek örvendő Herbert Baxter Adams díját a 2002-es évben. Elismerő kritikákat kapott nem csak amerikai és nyugat-európai, hanem orosz szerzőktől is. Ezzel szemben a kelet-közép-európai térség legtöbb államában a mű vörös posztó maradt, és nagy felháborodást keltett.”

[41]   I. m. 255.

[42]   Curta 2008, 281.

[43]   Teodor 2004, 407.

[44]   I. m. 407: „Another spicy subject within »Ipoteşti-Cândeşti culture« is the funerary one. In spiţe of the greatest cemetery within the epoch, from Sărata Monteoru, the matter is far from being clear. There are a few isolated inhumation burials, in the same north-eastern area. To the opposite part of the territory, there are two cremation burials at Balta Verde, and that's all. Between Ceptura and Balta Verde there is a gap, 300 km wide and 150 km stretched, with some dozens known settlements, but without any funerary features. This is unlikely »Slavic archaeology«.”

[45]   Teodor 2002, 13–14: „Elementele care probabil erau deja implantate în Câmpia română (sau în Moldova?) puteau fi, mai degrabă, hunii, cei atât de des amintiţi pentru anii anteriori. (...) Această primă menţiune nu justifică opinia că de la 530 în Câmpia Dunării de Jos ar trebui să avem comunităţi slave. Fără ca această ipoteză să fie exclusă, ea este departe de a fi credibilă.”

[46]   Teodor 2001, http://www.esteo.ro/TTW/Vol_1/v1_s3/8_2Est_Necr.htm: „8.2. Situri la extremitatea răsăriteană: „O a doua necropolă de înhumaţie, contemporană cu Sărata Monteoru, se găseşte tot la aproximativ 25 de km, dar spre NE, la Pruneni, unde au fost descoperite mai multe morminte (câte?...). Din aceste complexe provin şi două fibule digitate[59], care asigură cimitirului un orizont cronologic clar, însă nu şi unul etnic. În ciuda convingerii lui Fiedler că toate fibulele digitate din Câmpia Română sunt slave[60], slavii nu au folosit acest rit înainte de creştinare, ci câteva secole mai târziu. Oricum, cercetătorul german – un specialist în problematica necropolelor – admite că chestiunea atribuirii este dificilă. Ritul înhumării defineşte însă mai toate neamurile nomade ale epocii şi, cu titlu orientativ, ne putem gândi la elemente din confederaţia antă[61] sau la alte elemente de stepă (cutriguri, de pildă), dar în absenţa unui raport de săpătură clar nu se poate spune mai mult. Aceste descoperiri izolate[62] sunt interesante însă măcar sub aspectul că ele indică, măcar cu aproximare, limitele teritoriale ale marii comunităţi slave de la Sărata Monteoru.

[47]   I. m.: „Numai trei grupe din 8 (însumând însă 5 piese din 11) au posibile filiaţii în lumea slavă; analizând însă fiecare posibilitate în parte, vedem că nu rămâne mare lucru (vezi, de exemplu, grupa 8). Nu există nici un caz în care analogiile slave să fie indiscutabile şi fără alternativă în Câmpia Română (pentru a înţelege situaţia, a se compara cu analiza grupului Garvăn-Popina). Singura concluzie posibilă, în faţa unui asemenea »peisaj analitic«, este că cvasi-totalitatea ceramicii din mormintele de incineraţie în urnă (deci de tradiţie slavă, prin ritual!) este un produs cultural autohton. Care este interpretarea istorică? Personal nu văd decât una... (…) La Sărata Monteoru avem o trupă de războinici, aflaţi într-o zonă de conflict, porniţi la drum iniţial doar într-o acţiune de jaf, dar rămaşi departe de vetrele lor mai multă vreme, fapt demonstrat de mărimea necropolei (dar şi de durata ei prezumtivă). Nu ne putem imagina că războinicii erau abstinenţi sexual şi nici că ar mai fi produs ceramică, fiindcă avea cine! Substanţiala comunitate locală pe care o ghicim în jurul nucleului dominant este de peste cinci ori mai numeroasă (v. raportul numeric între riturile funerare), din care cel puţin o parte sunt bărbaţi în poziţie socială inferioară, dar restul sunt femei de origine locală, după cum o mărturiseşte ceramica lucrată cu mâna.”

[48]   Teodor 2004, 16: „Arealele locuite în mod cert de războinici slavi sunt zona Buzăului (singura care pare de continuitate), o zonă limitrofă, probabil pe Ialomiţa, în lunca din faţa vadului de la Durostorum şi, foarte probabil, cel puţin un areal mai greu identificabil, undeva în Oltenia de sud.”

[49]   Teodor 2002. „Acest text prezintă o mulţime de probleme. (…)  Că slavii nu mai cuceriseră cetăţi – e suficient să recitim cele scrise de Procopius despre evenimentele din 548. Mult mai interesant este comentariul, că nici nu cutezaseră să coboare la câmpie, ceea ce pare o nouă aluzie la campania din 548, petrecută în mare măsură în defilee montane. Această hoardă slavă, oricum nu foarte mare, repurtând atâtea succese împotriva armatei romane la câmp deschis, aneantizează legenda că slavii nu acceptau lupta la câmpie (ceea ce nu-1 împiedică pe Procopius să se mai folosească de acest loc comun). Sau slavii nu erau... slavi?”

[50]   Eugen S. Teodor 2004b, 412: „The main reason why Florin Curta rejected the migration as a vehicle for Old Slavs formation (Curta 2001, 335−350), northern of Lower Danube, is, as far as I can see, the simple fact that the Slavic migration is impossible to be proved by archaeological testimonies. I concluded my PhD dissertation independently, in the same time (March 2001) and with the same conclusion: the Slav migration is almost impossible to be revealed directly by studying the archaeological evidence - in my case, the pottery. This double checked reality can't be surmounted as long as we suppose that migrating Slavs were living the same with those left in Northern habitats. But why should we do believe that? Because Procopius and Strategikon said so? Procopius gained his knowledge from interviews taken 1000 kilometers far from the place, by interpreters. For the case he ever passed the Danube, the author of Strategikon was interested by ethnology as much as Cortez's officers in their devoutly activities from the New World. AII migrating tribes we know, within the same troubled times, lived in tents, at least for a while. That would explain much.”

[51]   Teodor 2002, 2003, 2004b

[52]   Madgearu 1997b

[53]   Teodor 2002, 19.

[54]   Teodor 2003, 4.

[55]   I. m. 4, a pontos szöveg: „dacă refugiile fugarilor erau păduri şi văgăuni, trebuie spus că acesta nu este şi nici la 579 nu era peisajul din Bărăgan, ci acela din Subcarpaţii de Curbură.”

[56]   Madgearu 1997b, 316−317: „The Slavic warriors of Ardagast penetratedas far as Adrianopolis in the same year 586. Ardagast was the leader of the Slavs dwelled in the area placed vis-a-vis of Durostorum and near the river Helibachia (Ialomita). The invaders crossed Danube by Durostorum or by the Carsium.”

[57]   Curta  2011, 88: „The attributive genitive of the plural noun for »barbarians« is also used to refer to the land across the river Danube as separate and different from the land of the Romans (Theophylact Simocatta 295). In other words, the name of the land across the Danube from the Roman provinces in the Balkans is the »land of Slavs«, or Sklavinia.”

[58]   Curta 2011, 94: „it is only in the early ninth century that the territorial meaning [of the term Sklavinia] was firmly established, thus allowing a shift towards a political interpretation, as the »lands of the Slavs« began to move inside the Empire.”

[59]   Madgearu 1997, 153–157.




.: tartalomjegyzék