Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - November
Márton Evelin

Könyvek az ablakban

TERÉZIA MORA: A SZÖRNYETEG

A szörnyeteg Terézia Mora, avagy eredeti nevén Móra Terézia, Berlinben élő magyar származású írónő, műfordító negyedik kötete, amelyért hazájában megkapta a Német Könyvdíjat. A szerző 19 éves korában költözött Németországba, és minden eddigi megjelent könyvét német nyelven írta. Ahogyan azt egy, a Magyar Narancsnak adott interjújában elmondta, könnyebben ír németül, de talán ha hosszabb időre hazaköltözhetne Magyarországra, újra megpróbálhatna magyarul is írni. Mint mondta, magyar szókincsének fejlődése megállt 19 éves korában. Hogy miért osztom meg egy recenzió elején ezeket az információkat a szerzőről, annak több oka is van, a legfontosabb az, hogy jelen regény, azaz A szörnyeteg egyik főhőse, Flora, Darius Kopp felesége szintén magyar származású, akinek naplójegyzeteiből egy beilleszkedni nem tudó, örök emigráns képe bontakozik ki. Flora története sok millió kivándorló története lehetne, hiszen az emberek többsége nem jókedvéből hagyja el a szülőföldjét, hanem egy szebb jövőben reménykedve, ám ez sajnos nem minden esetben valósul meg. Flora esetében mindehhez gyermekkori traumák is hozzáadódnak, a konzervatív közeg, amelybe beleszületik, fattyúnak bélyegzi, mert házasságon kívül született; apja ismeretlen, anyja egy idegroncs, aki aztán eltűnik; nagyszülei tehernek érzik, gyermekkorában semmiféle szeretetet nem kap, csak azt éreztetik vele lépten-nyomon, hogy fölösleges kolonc. Ez elől próbál elmenekülni azzal, hogy egyetem után Németországban próbál érvényesülni, fordításokat, alkalmi munkákat vállalva lavíroz, néha az élethez szükséges minimumot sem tudja előteremteni, miközben folyamatos megaláztatásokban van része. Mindez elmélyíti alapállásban is meglevő depresszióját, melyből nem tud kimászni, bár orvosi segítséget kér, nem azt kapja, amire igazán szüksége lenne. Úgy tűnik, hogy házassága a csendes és befele forduló Darius Koppal kimenti őt a lét zsákutcájából, de aztán a szilárdnak hitt konstrukció is összeomlik, Flora kivonul egy tanyára, ahol önfenntartó gazdaságot vezetve a hagyományos falusi élet hívei verődnek össze. A civilizált világtól való elzártság, a nyugalom csak ideig-óráig segít Flora szétszabdalt, szétégetett lelkén, s miközben a férje, Darius Kopp kétségbeesetten próbálja visszaépíteni a kettejük közt valamikor létező hidat, Flora öngyilkos lesz. Tulajdonképpen ezzel veszi kezdetét Darius Kopp utazása, egyféle zavart, céltalan, őrült hajsza, amely keresztülkergeti a hőst Magyarországon, a volt jugoszláv tagállamokon, Albánián, Grúzián és végül Görögországon. Ki nem mondott célja ennek az utazásnak, hogy Darius megtalálja a megfelelő helyet Flora hamvainak szétszórására. Valójában Darius Kopp próbálja megtalálni és megérteni önmagát, élete értelmét, és azt, hogy ki is volt számára Flora, akivel jó pár évet megosztott az életéből, de mégis kevesebbet tud róla, mint például a Grúziában „felszedett” alkalmi ismerőseiről.
A regény két szálon fut, ez a könyv elején kissé zavarba hozhatja az olvasót, hiszen nem egy, hanem két elbeszélő teljesen más hangulatú, másra fókuszáló történeteire kell hogy figyeljen. Ám a kezdeti zavar hamar eloszlik, sőt, Terézia Mora azt is eléri, hogy ott, ahol a naplójegyzetek átmenetileg megszakadnak, az olvasónak hiányérzete támadjon. Flora főleg magyar, néhol német nyelvű naplóbejegyzései gyönyörű, ám óriási sebekkel teleszórt belső világról adnak hírt, melyben úgy vergődik a lélek, mint üvegedénybe zárt pillangó, mindvégig reménykedve abban, hogy megtalálja a kifelé, a napfényre vezető utat.
A gyász, az útkeresés regénye A szörnyeteg, és a szörnyeteg ebben az esetben maga az ember, Darius Kopp ugyanúgy, mint Flora, mint én, vagy bárki más. Azonban Terézia Mora ebben a regényében is azt sejteti, hogy az ember még szörnyeteg voltában is esendő, gyenge, és éppen ezzel a gyengeségével képes akár ölni is.

TÓTH KRISZTINA: PILLANATRAGASZTÓ

A Pillanatragasztó Tóth Krisztina költő, író, műfordító sokadik novelláskötete, Akvárium című regénye után egy évvel látott napvilágot, és egyfajta visszatekintés az elmúlt 25 évre, hiszen a szerző 25 évvel ezelőtt adta ki első kötetét. Hogy továbbra is a 25-ös, „mágikus” számnál maradjunk, a Pillanatragasztóban is 25 történet kap helyet, ötös tagolásban, azaz egy-egy nagyobb gyűjtőcímhez 5 novella társul. A novelláskötet címe és tartalma egyaránt egyfajta performance-ra emlékeztet, mintha egy régen összetört, helyenként bemocskolódott tükör darabjait illesztette volna össze a szerző. Erősebb és gyengébb történetek követik egymást, akárcsak egy emberi életben, nem hiszem, hogy létezne olyan ember, akinek élete, sorsa egyetlen vonal mentén bontakozna ki. Az erősebb és gyengébb említése nem a novellák minőségére vonatkozik, hanem azokra az emberi sorsokra, amelyekről Tóth Krisztina ebben a könyvben ír. A Pillanatragasztó tanúságtétel amellett, hogy az ember élete nem mentes a fantasztikumtól, a váratlan fordulatoktól, hihetetlennek tűnő találkozásoktól, és lehetetlen összekapcsolódásoktól. Mi köze lehet a Pioneer-10 űrszondának két francia tinédzserhez, akik Budapestre utaznak, és ott, bár csak alkoholt fogyasztanak, azt is szinte akaratukon kívül, pszichedelikus élményben van részük? A Galamb című írásban maga a madár látszólag csak mellékszereplő egy – talán mediterrán – kisváros piacterén, ahol egy halásznak tűnő férfi véresre ver egy egyáltalán nem védekező idősebb nőt. Mindezt a főhős rémülten nézi végig és nem érti, mi miatt van, hogy segítségét visszautasítják, és nem engedik belépni a történetbe. Mindannyiunkkal történt már olyan, hogy kénytelenek voltunk értetlenül végignézni különféle jeleneteket, és hiába éreztük azt, hogy részesei vagyunk, mégsem jutottunk közelebb sem az értelmükhöz, sem a szereplőihez. Tóth Krisztina látszólag szenvtelen hangú elbeszélője éppen ezeket az emberek közötti kifürkészhetetlen viszonyokat vizsgálja, miközben igen precíz, és talán fájdalmas kórképet fest ezeknek a viszonyoknak a felületességéről, arról, hogy tulajdonképpen átrohanunk az életünkön, és azokén is, akiket ideig-óráig magunkkal sodorunk. A 25 történet hősei különféle világokban, társadalmi helyzetben élnek, ami mindannyiukban közös az az, hogy sorsfordító pillanataikban ábrázolja őket a szerző. A sorsfordító pillanat magasztosan hangzik, ám sokkal alpáribb helyzetekről szól, gondoljanak csak bele, milyen helyzet az, amelyben visszafojthatatlan hascsikarás gyötri önöket, és az egyetlen hely, ahol megkönnyebbülhetnek, az a frissen és galádul elhagyott házastársuk otthona. A szerzőnő előző könyveiben is a szarkazmus, a fekete humor az, ami bármilyen szürke sztorit kiszínezni képes, érdekessé, olvasmányossá tesz, mintegy kézen fogja az olvasót, és bevezeti egyféle házimoziba, ahol az döbbenten tapasztalja, hogy a képsorokon a saját élete pereg. Kétségkívül mestermunka a Pillanatragasztó, talán egyetlen sebezhető ponttal, főleg az erdélyi olvasók szemszögéből, amely a Játszódjatok címet viseli, és egy székely vendégmunkás csoportról szól. Sajnos a szerző földrajzi pontatlanságok mellett olyasféle szavakat ad szereplői szájába, melyet egy székely, legyen az vendégmunkás vagy sem, soha nem használna, másrészt olyan általánosításokba bonyolódik, amelyek akár sértőek is lehetnek. Ám ha úgy fogjuk fel, hogy ez a történet csak egy történet, amely egy bizonyos csoportról, s nem általában véve a székely vendégmunkásokról szól, akkor ugyanolyan élvezetes olvasmány lehet, mint a Pillanatragasztó többi novellája.

CSABAI LÁSZLÓ: SZÁRAZ ÉVSZAK

Csabai László író, nyelvtanár, könyvtáros, 2014-ben elnyerte a Békés Pál-díjat. Negyedik kötete a Száraz évszak, ezt előzi meg két Szinbád-regénye (Szindbád, a detektív, 2010, és a Szindbád Szibériában, 2013), illetve A hiéna reggelije című, 2006-ban megjelent elbeszéléskötete.
A Száraz évszakban a szerző által duónovelláknak nevezett történetekből nyolc párat élvezhet az olvasó. Szimfónia és jól megírt krimi, vagy bűnügyi novellalánc, de szinte regény is ez a kötet, amelyben előbb, de inkább utóbb minden mindennel összefügg, s kiderül, hogy ennek a mindennek a hátterében valami sötét és súlyos titok lappang.
A Száraz évszak „díszlete”, ahogy Csabai László fogalmaz: a nyírségi és beregi táj, amely a maga elzártságában furcsának, különcnek tűnhet, ám az erdélyi olvasó számára mégis ismerős környezet, hiszen minálunk is – szerencsére – mai napig léteznek elzárt közösségek, a maguk furcsa szokásaival, legendáival és történetiével. Elég, hogyha a Kolozs megyei Széket említem, amely az erdélyi Mezőségen, a Kis-Szamos egyik mellékvölgyében, dombok és völgyek közé bezártan fekszik. De éppen ennek a bezártságnak köszönhetően tudta máig is átörökíteni szokásait, olyannyira, hogy talán az utolsó olyan erdélyi falvak közé tartozik, ahol még használják a népviseletet a mindennapi ruházatban. Természetesen Csabai László páros novellái nem ebben, hanem egy hasonló térségben játszódnak, ahol, ahogy a szerző fogalmaz „a férfiak harminc, a nők negyven körül kezdenek el félrelépni”.
Szimfóniát említettem az elején, mert a szerző zseniális karmesterként hangolja össze a látszólag képtelen történeteket. Mit keres egy motoros siklóernyős a folyó fölötti fákon, hogyan hal meg a „bikanagy” Csatár Bandi éppen Tóth Emci és Fidler Sanyi kézfogóján, hogyan és miért vezetnek vissza egy hatalmas harcsát a folyóba, miért löknek be egy ismeretlent a kompról a folyóba, és ki lehet az idegen pap, aki puszta megjelenésével átrajzolja egy falu életét? Szerelmesek és gyilkosok, egyszerű emberek bonyolult történeteit mutatja, és egész közösségek magatartására világít rá Csabai László kamerája. Olyanok ezek a páros novellák, mint egy jól megszerkesztett, s nem hatásvadász, hanem alapos mozzanatokkal felépített film, amelyet lélegzetvisszafojtva nézünk, mert sejtésünk sincsen arról, hogy mi következhet a következő jelenetben.
A páros novellák megnevezés azt is fedi, hogy egyik novella hősei a másik történetben is felbukkannak, vagy éppenséggel az elbeszéléspár első részében megkezdett történet a másodikban folytatódik, de valaki másnak a szemszögéből láttatja a szerző azt, ami éppen zajlik. Érdemes úgy olvasni ezt a könyvet, mint egy oknyomozó történetet, mint Sherlok Holmes kalandjait, minden apró részletre és mozzanatra odafigyelve, hiszen semmi sem véletlenszerű, előbb-utóbb mindennek jelentősége lesz.


 




.: tartalomjegyzék