Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - November
Tánczos Vilmos - György Attila - Fekete Vince - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

SZÉKELY NÉPI IMÁDSÁGOK

A Székely Könyvtár sorozat jelen kötete olyan régi népi imádságokat tartalmaz, amelyeket a folklórgyűjtők az elmúlt évtizedekben a Székelyföldön, valamint a székelység köréből kirajzott gyimesi csángók, moldvai székelyes csángók és a bukovinai székelyek körében jegyeztek le, majd jelentettek meg.
A szövegválogatás és szerkesztés fenti elve kapcsán kétségkívül felmerül néhány fontos kérdés:
1. Vajon jogos-e, helyes-e ilyen tágan fogni fel a székely szellemi kulturális örökséget?
Nos, épp a kötet szerkesztése, a rendelkezésre álló gyűjtésekből történő válogatás során bizonyosodhattunk meg arról, hogy az itt összegyűjtött imák szövegvilága részletekig menően teljesen egységes, ami mindenekelőtt a közös gyökerekkel, a genetikus történeti összefüggésekkel magyarázható. Az imádságok nyelve, olykor képszerkesztése ugyancsak kifejezi a szövegek székely jellegét. Aki a kötetet kézbe veszi, és az imákat olvasni kezdi, abban ez a nyelvi, kulturális egység rövid időn belül tudatosul.
2. Hol a helyük ezeknek az imádságoknak az egyetemes magyar kultúrában?
A népi imádság az egyik olyan folklórműfaj, amelynek kapcsán éppen hogy nem a sajátosat, hanem sokkal inkább az egyetemeset kell kiemelnünk: ezek a székely imádságok is szerves módon illeszkednek egy közös magyar, sőt egy közös európai keresztény szellemiségbe, hiszen alapjában véve mind-mind a középkor Európa-szerte egyetemes vallásos világképének lenyomatai. Ezért van az, hogy a „székelynek” minősített imaszövegeknek általában más magyar tájegységeken, illetve más európai népek körében is vannak olyan változatai, amelyek az itt közöltekhez nagyon hasonlítanak. De vannak a kötetben olyan imádságok is, amelyek a Székelyföldön kívül változat nélküliek. Például az Elindula Mária hosszú útra..., amely a fiát kereső anya szenvedését és az anyai kétségbeeséssel azonosuló teljes kozmosz gyászát jeleníti meg, kizárólag a Székelyföldről (Csík, Gyergyó) ismert. Erdélyi Zsuzsanna, a műfaj felfedezője és legjelesebb kutatója ezt az imatípust tartotta a legszebb magyar archaikus népi imádságnak.
A tejelvivő boszorkányok, szépasszonyok távoltartására szolgáló ráolvasó imádságok is kizárólag Gyimes vidékéről kerültek elő, és ugyancsak Csík, Gyimes, Moldva az elterjedési területe a Páduai Szent Antal csodatevő erejét epikus történet keretében megmagyarázó imádságnak is.
3. Mennyire „imádságok” a kötet szövegei?
Az itt közölt imádságok népi körökben, adatközlőik használatában egyértelműen „imádságnak” minősülnek, de a jelen kötetben mégis alig akad olyan szöveg, amelyet ma a történelmi egyházak fenntartás nélkül imának elfogadnának. A népi szemlélet ugyanis a nagy erejűnek tartott imádságokban a legtermészetesebb módon összemossa az egyház által elfogadott kérő, könyörgő magatartást (vallásos jelleg) a szó kimondása által megvalósuló kényszerítő magatartással (mágikus jelleg). A kötet első felének ráolvasó imádságai általában krízishelyzetben (betegség, vihar, démoni támadás stb.) hangzanak el, és noha mélyen vallásos emberek mondják el őket, mégis egyértelműen kényszerítő (mágikus) jellegűek, amit az imaszövegek elmondásakor végzett különféle egyéb rítusok (vízvetés, ónöntés, a vihar fémeszközzel való „elintése” stb.) is kihangsúlyoznak. Meg kell itt jegyeznünk, hogy a felvilágosodás koráig, azaz a 18. század végéig, az egyház maga is végzett ilyen mágikus gyakorlatokat (például az ördögűzés, gyógyítás, jóslás bevett kolostori gyakorlat volt), vagyis a vallás és mágia mai szinkretikus keveredésében, ami az imádkozási gyakorlatban is tetten érhető, voltaképpen régi idők egyházi gyakorlatának emléke él tovább. A szinkretizmus természtes, „legitim” mivoltát erősíti az is, hogy az egyházi szentelményekhez (szentelt víz, tűz, gyertya, növények, eledelek, só stb.) és a szentségekhez kapcsolódó népi vallásos cselekmények ma is gyakran tartalmaznak kényszerítő mágikus elemeket.
4. Milyen korokból származnak ezek a szövegek? Mennyire egységesek történeti szempontból? Milyen történeti rétegek vannak az imaanyagban?
A népi emlékezet sok évszázad szellemi örökségét őrzi és olvasztja egyetlen egységgé, tehát a szinkretizmus ebben a vonatkozásban is jellemzi a kötet imádságanyagát. A legrégebbinek a pogány korból származó képek, motívumok, sőt olykor teljes szövegek számítanak. Megjegyzendő, hogy ez utóbbi szövegemlékeknek, motívumoknak nincsenek közvetlen párhuzamai az európai népek imádságaiban, bár hasonló képzetekkel más népek vallásos folklórjában is találkozunk. A kereszténységet megelőző pogány kor világképét tükrözik az újholdat és a felkelő napot köszöntő imaszövegek, továbbá a hajnalban születő istenség képzeteit (Nap–Krisztus azonosítás; hajnalban nyugvó, majd a fényistent megszülő istenanya) vagy a hajnali égen repülő lélekvivő madár motívumát tartalmazó imaszövegek. A népi imádságokban sűrűn előforduló fényjelképek az éjszaka démonait hivatottak elűzni. Közismert, hogy a kereszténység Jézust is fényembernek tekinti, aki legyőzi a sötétséget. A lelket elragadó vagy a keresztény embert elcsábító, vele incselkedő ördögtől való védekezést megvalósító esti imádságok, amelyek mágikus védettségjegyekkel veszik körül a keresztény embert és annak házát, ugyancsak a kereszténység felvétele utáni középkor világát idézik. Egyértelműen középkoriak a kötet törzsanyagát képező, a krisztusi szenvedéstörténetet párbeszédes keretben részletesen megjelenítő, majd az imazáradékokban a passió felidézésért égi jutalmat ígérő ún. „pénteki imádságok”, amelyek gyakran egymással vagy különféle védekező célzatú (pl. esti, haldokló melletti) imádságokkal füzérszerűen kapcsolódnak össze. A haldokló szájába adott ún. „gyónó imádságok”, vagy a haldokló mellett, annak elszálló lelkéért végzett egyéb imádságok témája a lélek mennybejutása, ami kétségkívül az abszolút vallásos hittel rendelkező középkori ember legnagyobb létkérdése volt. Ezt a létproblémát hűen és személyes élményszerűséggel fejezi ki a jó halál kegyelmét kérő, a folklórgyűjtésekben változat nélkül álló fohász. Egyes népi imaszövegekben vagy a különféle vallásos népszokások keretében elhangzó rítusénekekben (pl. karácsonyi kántálás, újévköszöntés, Szent János napi angyalozás stb.) felbukkannak a középkori látomásköltészet képei is (mennyei bölcsőt ringató Mária; nyitatlan megnyíló mennyei ajtók és húzatlan megzúduló mennyei harangok). Mindezek a szövegek valamikori egyházi háttérjelenlétet sejtetnek, de ennek a hatásnak konkrét mibenlétét írott források híján nem tudjuk feltárni. Vannak azonban olyan népi imaszövegek is, amelyek ismert középkori latin himnuszok folklorizálódott magyar változatai (Iam lucis orto sydere... – Már megvirradván éj után...; Te lucis ante terminum... – Mivel már bésetétedünk...), azaz esetükben az egyházi eredet nyilvánvaló. Egyes, Európa-szerte elterjedt középkori témák 19. századi vallásos ponyvanyomtatványok révén terjedtek el népi körökben, és váltak szóbeliségben élő imádságokká. Ilyen például az ún „Mária álma” szövegtípus, amelyben az istenanya megálmodja fia szenvedéseit, vagy az ún. „Arany Miatyánk”, amelyben Jézus édesanyjának felsorolja a nagyhét napjainak eljövendő eseményeit. A Jézus szenvedéstörténetéhez, vére hullásához kapcsolódó számmisztika ugyancsak jelen volt a középkori vallásosságban. Az egyértelműen egyházi eredetű, illetve újkori vagy 19. századi imakönyvi hatást mutató népi imaszövegek a régi vallásos mentalitás, valamint a régi magyar vallásos nyelv szövegemlékei is lehetnek. (Tánczos Vilmos)


TAMÁSI ÁRON: PUBLICISZTIKAI ÍRÁSOK

Boldogabb és nagyobb népeknek diótörőik vannak. Nekünk jégtörők jutottak. Ahogy a messzi északon a felfedezők: Amundsen kortársai. És a legfurcsább, hogy a saját jégtörőnk: székely ember, embör, ahogyan falujában is mondanák.
Tamási Áron hírlapi írásait olvasom, a Jégtörő gondolatokat. Ezekből az írásokból kell válogatnom egy kötetre valót. Manapság publicisztikáknak nevezik őket, pedig nem azok. Ahhoz túl őszinték, és igen: a korabeli, míves publicisztikákhoz képest darabosak, kissé falusiasak, kopottasak, noha a szőttesük igen szép.
Talán megbocsátja nekem, nekünk Áron Bátyánk, ha azt mondom: ez a válogatás, a két kötetbe összecsomagolt hírlapi írások igazak, de nem jók. Így együtt nem. Halála után adták ki: nyilvánvalóan nem tehet róla. A legtöbben, akik még olvasunk, ha Tamási publicisztikájára gondolunk, a Jussomat ne vitassátok jut eszünkbe. Joggal. Őszinte, szívből jövő sírás, könyörgés, napbanézés: ahogyan a szántóvető ember teszi a jégverés után. Méltó párja Kós Károlyék Kiáltó Szó című röpiratának.
Az előző bekezdés megrovása után helyesbítek: mégiscsak jó ez a két kötet. Nyomon követhető benne az író és a közéleti Tamási Áron pályája. Azé a Tamási Ároné, aki következetesen, ösztönösen (és manapság azt mondanánk: autodidaktaként), székelyföldi népi sarjadékként lassanként beilleszkedik a „nagy” irodalomba, a pesti publicisztikába, néha megfelelve, de mindig önmagát adva.
Nem csoda, hogy nem szerették. Legendás volt, ahogyan Márai, Kosztolányi, és a belvárosi polgári írók ki nem állhatták. És ezeket a hírlapi írásokat elolvasva: legendás, ahogyan Tamási meg tudott bocsátani nekük. A Márai Sándorhoz írt levele iskolapéldája az írói tisztességnek.
A Jégtörő gondolatok három részből áll össze. Tamási amerikai tudósításai, levelei, visszaemlékezései: talán a legérdekesebb és leghitelesebb rész. Aztán a nemzetpolitikai vívódások, a Vásárhelyi Találkozó, a székely, erdélyi útkeresés. Ma azt mondanánk: véleményvezéri írások, politikai útmutatás. Nem volt politikus, hála Istennek, író volt: nemzeti és baloldali. Igen: baloldali volt.
A harmadik rész kultúrtörténetileg a legérdekesebb, és más jót nem lehet mondani róla. Főként erdélyi származású írókról, és ma már egyetemes nagysággá nőtt emberektől ír: Kodály, Tompa László, Móricz Zsigmond, és még sokan mások. Ez már nem az Ő hangja: ez a „pesti” esztétáé, aki Ő sosem volt. De volt olyan időszak, amikor a rendes székely író azt mondta: mindenhez IS értek. És értett is: a maga módján.
Amit semmiképp nem lehet elvitatni Tamási Árontól ebben a hírlapi gyűjteményben sem: a tisztesség. Ugyanaz, mint a jussa: vitathatatlan: Tisztességes, és következetes. Magyar volt, erdélyi, székely, és bármilyen bután hangzik ez ma: érzékeny. Szociálisan érzékeny. Nemcsak a nemzetéért: az emberekért írt. Aki embernek hitvány, az magyarnak is alkalmatlan.
Ennyi a tanulság belőle. És ez nem kevés. (György Attila)

HORVÁTH ISTVÁN: VÁLOGATOTT VERSEK


Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, „sorsának természetes díszletét” (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszakadva lép a poétai mezőkre. És visszahőköl. Nem is a „mezőktől”, mert még csak nem is hihette, nem is remélhette, hogy vadvirágos rétek, csobogó patakok stb. várják, hanem az aszfalttól. Attól a városi világtól, ahová hirtelen belecsöppen. Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé. Ahonnan kilépett, kinézik maguk közül, ahová belépett: nem fogadják be. Ez (lesz) költészetének tragédiája. Ez a kettősség, ez a meghasonlottság. Hiába az otthonról, a faluból a vérében hozott gazdagság, a népköltészet, a balladák, a mesék csodálatos színpompája, a népi-pogány eredetű képzeletvilág, ha gyökerét vesztettnek érzi magát, harisnyás embernek a városi literátorok között. Jövevény, kívülálló, és ezen még a vele született, „a költő természetéhez tartozó nyelvi és technikai fogékonysága” (uő.), de az állandó tudásszomja, az állandó tanulni akarása (hiányai bepótlására), s ennek folyományaként műveltsége kipallérozása sem enyhíthet. De legalább van, ahová elvágyódni, ahová visszavágyódni. És az eltávozása utáni kiélesedett figyelmű rálátással van – mindig – ahová visszafordulni. Mert mit is tehetne egy számára teljesen szokatlan, ellenségesnek érzett környezetben? Visszamegy – az állandó otthontalanság-érzéstől, az elveszített szülőföld fájdalmától, a megtagadott paraszti sors emlékétől gyötörten – oda, verseiben, ahonnan eljött. És lassacskán megtalálja mondandójához a formát is, a szélesen hömpölygő, inkább epikus (tizenhat szótagú, páros rímű), de népköltészeti elemeket is magában hordozó tárgyias elbeszélő lírát. És még a versvégen felmutatott jelkép, tanulság, az örök újrakezdésről például a Tornyot raktam című, méltán elhíresült versében, ez a mai szemmel picit didaktikusnak ható konklúzió-levonás sem tudja elhalványítani a vers igazi erejét, nagyságát. (Gyermekkorom mindenféle iskolai ünnepélyeinek kedvelt darabja volt a költemény, az akkori diák-előadók patetikája, erőteljes, fokozódó ritmusú intonációja, emelkedő hangfekvése ma is itt rezeg a fülemben.) De a Tornyot raktam mellett ott van – kicsit rá is kap e vers nyomán a széles hömpölygésű, az elbeszélő rész után, a befejezésben gondolati-lírai reflexiót beiktató darabok ízére – a Disznóölésre (a Családi kör nagyszerű rokonverse), a monumentális Paraszt-oltás, középiskolás éveim kötelező olvasmánya, a Mert kifelé nem volt útja titkokat sejtető darabja, ugyancsak erős didaktikus zárlattal, vagy a Nyugtod ne legyen remeklése, no meg a Szolgálatváltozás sajátos, horváthistvános, igen remek balladája. De líraibb költeményei között is találunk igazi gyöngyszemeket már a kezdeti (meg a későbbi) időszakból is, ilyen Az én vándorlásom (talán erre figyelhetett fel Jékely), Ül felettem a búbánat, 1943, vagy a Halál marka lendül, csak így, kapásból. Nem túl sok van belőlük, igaz, de sok-sok részletszépség kárpótolhat megannyi versében, vagy bosszanthat, hogy hogyan is nem sikerült végigvinnie az egész költeményen azt a szépséget , amikor Kosztolányi-, Arany-, Petőfi-hatások csillognak-villognak itt is, ott is, sőt, Nagy László Ki viszi át a szerelmet című versére is találunk „ráírást” Ha létünk léte eltűnik címmel. Igaz, a nagy kortárséhoz képest sokkal szerényebb kivitelezésben.
Az 1944-es fordulattól aztán, ha válogatott verseinek kötetét olvassuk, egy-két ívnyit továbblapozhatunk bátran. A harisnyás parasztból pantallóssá vált, dicsért népköltő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott világhoz, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. Születik így egy csomó felejthető, igen gyenge költemény, népieskedő hangon, mert nagyon- nagyon vékony szál választja el a népi darabokat, a népies verseket az álnépiesektől, amelyek leginkább a giccshatár közelében járnak, vagy még ott sem. Kívülállóból belül álló lesz (ha van ilyen egyáltalán), de a ruha rajta továbbra is a kívülállóé marad. A szerep is, amit játszania kell, amit a kezdet kezdetén felvett, s no meg amit aztán ügyesen rá is kényszerítettek. A merőben új költői feladatra azonban csak gyatra megoldások születnek. Majd csak a hatvanas évek közepe táján talál újra magára, amikor az öregség, betegség, a közelítő halál formálja már nagy erővel át líráját. És az újra felfedezett gyerekkor, falusi világ, egy idősödő ember szembenézése egykori önmagával újra megtermékenyíti benne a költőt. Az elégikus szomorúság hangjával, a búcsúzáséval azonban – kifelé tartva az életből –, mintha nemcsak saját magát búcsúztatná, hanem azt a falusi, paraszti világot is, aminek akkor már jószerével (vagy lassacskán?) befellegezni látszott. (Fekete Vince)

KURKÓ GYÁRFÁS: NEHÉZ KENYÉR

Kurkó Gyárfás egyetlen könyve, a népi memoárként meghatározható Nehéz kenyér 1949-ben jelent meg először. Irodalmi művek megjelenését illetően nem volt kedvező esztendő. Akkortájtól Romániában, akárcsak egész Kelet-Európában, a politikai látószögek hosszú időre felülírták az irodalmi szempontokat. Kurkó Gyárfás számára különösen rosszul végződött első és utolsó könyve megjelenésének éve, novemberben letartóztatták és koholt vádak alapján elítélték; a börtönből csak tizenöt esztendő múlva, fizikailag és szellemileg megtörve szabadult. Nem mintha addig is kényeztette volna a sors. 1938 után a betiltott MADOSZ vezetőjeként illegalitásba kényszerült, majd átélt egy letartóztatást és internálást (1940, Caracal), minekután a román hatóságok kitoloncolták az országból, de a magyar állami szervek visszaadták Romániának. Az Antonescu-diktatúra idején Brassóban raboskodott. Politikusi pályafutása buktatókkal volt tele. 1944 előtt főként baloldalisága volt szálka nemcsak a román hatalom, de az itteni magyarság jobboldali beállítottságú politikusai szemében is, a második világháború után a romániai magyar iskolahálózat és művelődési intézmények védelmében, a nemzetiségi létfeltételek kiépítésében végzett munkája zavarta az akkori hatalmat, szolgáltatott okot hosszú bebörtönzéséhez. A szovjet segítséggel megerősödő, majd hatalomra kerülő kommunista vezetés akkoriban sokakban ébresztett indokolatlan reményt a nemzetiségi kérdés kielégítő rendezését illetően. A politikailag naívakat a rendszer felhasználta külföld felé mutatott imázsához, majd gátlástalanul megszabadult tőlük. Mondják, életének első tíz esztendeje meghatározza az ember látásmódját, jellemét. A Nehéz kenyér már azért is érdekes könyv, mert betekintést enged a politikus Kurkó gyermekkorába. De több ennél. Szociográfusi pontossággal ad hírt egy olyan világról, amelyet a székelységről írók addig ritkán és felületesen érintettek. Nadrágszíjnyi földeken gazdálkodó sokgyermekes székely családokról van szó, ahol már a kisgyermek is nap mint nap felnőttnek való munkát végzett, mégsem tudtak egyről kettőre jutni, a mindennapi betevő előteremtése is folytonos gondot jelentett. Bár néha úgy említik a Nehéz kenyeret, mint ami nélkülözi a Tamási Áron-féle tréfás élcelődést, azért Kurkó Gyárfás önéletírásában is találni humort. Igaz, nem könnyed, mintegy furfangos elmegyakorlatként bemutatott humorról van szó, hanem darabosabbról, vaskosabbról. A székely humor skálája amúgy is széles, a baráti, finom élcelődéstől egészen a durva szívatásig terjed. Beleférnek tettlegességig fajuló, csak távoli esztenákon, férfiak között megengedhető durvább huncutságok is, mint például a beccselés (172. oldal). Nem utolsó sorban említhető a könyv érdemei között a hiteles székely nyelvezet. Csíkszentdomokos székelysége szólal meg a lapjai között, ismételten ámulatra késztetve az olvasót az örökös csoda előtt, ami nem más, mint a székely-magyar nyelv. (Molnár Vilmos)

BOGDÁN LÁSZLÓ: AZ ÖRDÖG HÁROMSZÉKEN

1952 októberében – néhány magas rangú, kulákok, „jobboldali elhajlók” és imperialista ügynökök után szaglászó elvtárs társaságában – vadászni érkezik az árkosi, államosított Szentkereszty-kastélyba Emil Bodnăraş román hadügyminiszter. Az eseményen részt vesz Asperján Rebeka egykori tanítónő és Hutera Béla hölgyfodrász is. Harminchat évvel később, „1988 hulló nyarán”, „amikor az erdélyi falvak ellen megindulnak az emberarcú buldózerek”, ők mesélik el (Diana sósborszeszbe mártott kockacukrot szopogatva, vagy a sepsiszentgyörgyi Golgota nevű kocsmában üldögélve) Boticselli Lajosnak, a történet „lejegyzőjének”, mi is történt valójában 1952 októberében, „a vénasszonyok régen ellobbanó nyarán”…
De vajon összefoglalható-e így Bogdán László Az ördög Háromszéken című regénye ? Nos, ebben egyáltalán nem vagyok biztos („valaki játszott velünk” – hogy a Bogdán-regény egyik kulcsmondatát idézzem). Emil Bodnăraş hadügyér például egyszerűen csak B. tábornokként szerepel a regényben, a Szentkereszty-kastély sem Szentkereszty-kastély, hanem Thuróczy-kastély, Árkos sem Árkos, hanem Felsőtábor („amelyet nem érdemes a térképen keresni, így csak képzeletünkben létezik, hasonlatosan a ló betegségeit rögzítő rajzhoz. Ahogy azon minden lóbetegség szemléletesen megtalálható, úgy Felsőtábor is számtalan, konkrétan is létező háromszéki falu tulajdonságait ötvözi!” – ahogy a regény bevezetőjében olvassuk). Akkor tehát miért fontos (és fontos-e egyáltalán?), hogy az olvasó „valóságalap” után kutasson a történetben? „Szocreál ponyva” – olvashatjuk a regény alcímében a műfaji megjelölést, s ilyen szerzői utasítás után az olvasó bizony óhatatlanul is arra gondol, hogy például a Bogdán-regényben megidézett lázadás, amikor „milicisták és katonák közelednek a körbefogott tömeghez”, lehetne akár a sepsigidófalvi kolletivizálás-ellenes megmozdulás is; hogy a börtönben ülő római katolikus püspök lehetne az 1952-ben valóban börtönéveit töltő Márton Áron is stb.
Persze, az olvasó annyit lamentálhat, amennyit akar, de a lényeg mégiscsak az, hogy prózaként hogyan működik Bogdán László regénye? A kérdésre röviden és tömören válaszolva: Az ördög Háromszéken alighanem Bogdán László legjobb regénye. Adott egyetlenegy anekdota (hogy tudniillik a vadászat előestéjén a világhírű illuzionista, Ödön von Boticselli – nem mellesleg a történet lejegyzőjének dédapja –, az elvtársi heccelődésekre válaszul, megidézi az ördögöt, aki a megbabonázott hallgatóság minden egyes tagjának elmondja a jövőt), s ez az anekdota kerekedik aztán regényméretűvé, vagy ha úgy tetszik: az ’50-es évek eleji Háromszék „szocreál ponyvaregényévé”. A „ponyva” minősítés természetesen nem értékítéletet takar, hanem csak arra utal, hogy Az ördög Háromszéken című regényből hiányoznak a posztmodern prózapoétika kacskaringói, helyettük van viszont szigorú, a magyar prózairodalom legjobb hagyományait követő történetmesélés, utánozhatatlan, bogdánlászlói atmoszférával körítve.
S hogy az ördög románul vagy magyarul beszélt-e román és magyar nemzetiségű áldozatainak? Nos, ez – legalábbis Hutera Béla hölgyfodrász szerint – teljesen mindegy: „Orrunk amúgy sem csak ettől fokhagymás!...” (Lövétei Lázár László)




.: tartalomjegyzék