Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - December
Dimény-Haszmann Árpád

Levelek a szomszéd szobából

Orsolyának

 

HARMADIK LEVÉL

 

Lili alszik, a fiúk betakarva, már csak a két gép szuszog,

és mi, a neszeket szaporítva, bár néha mintha még a csend

is megszűnne a bennünket elválasztó szoba homályának

finom szövetén keresztül, hangtalanul lépdelek át versbe írt

szavak menedékein. aztán Éluard megakaszt. oly egy voltam

veled, hogy más mellett didergek. csak ez az egy sor, mint vad,

el-elmaradt a csoportból, és most rám nézve hátrafordul. didergek

a fénypusztaságban, de te az igazságot lepisszented. a sorra nyíló

üzenetablakokat lezárod. az igazság, hogy veled és bennem él,

szűnni nem akar, s az emlékezet fájdalmas helyére ítélve, mondjuk

szemben a fallal, vagy egy géppel, ahol még egy vagyok veled (de

közben egy vagy mással is). a legszomorúbb verset tudnám írni,

Neruda tudta, hogy elvész, ami elveszhet, és én sem jöttem még

rá, hogyan győzhetek. melletted didergek, s bárrövid a szerelem,

csókolj, mert visszatér belénk a vér, s feledem, ha te is feleded…

 

NEGYEDIK LEVÉL

 

A szerelem árulás, ha teszed a szépet az életnek.

Bár érteném ezt a mondatot. Bár értenéd, vagy valami...

olyan, hogy magamat durvának látom, téged szépségesnek,

és minden mozdulatod félreérthetetlen... Bár a szerelem árulás

(vagy álruhás?), akkor bent kell tartani? Inkább a rejtekből

kimoccanás, mert odakint ágak susognak, mert arra fúj a szél.

A szerelem árulás... Érdekes, az idei tél már téged sem borzongat,

hozhat bár fagyot, havat, halált. Ezt így leírnom sem lenne szabad…

De lám, különös táj bontja ki bennünk magát, mint egy sziget a ködből,

s távolabb te rajta, Andromakhé, az új hajónyomokat figyeled,

ezüstös redőket valami szép felé, de a szépet is elnyeli a hab...

marad ki-ki az ő istenével. Tétlen nézzük, lám, minden szétömlik,

szétburjánzik, formáját veszti, míg görcsöl bennünk a kétely,

s a nedves talaj korhadéklepedőjére keserű epéjét kiereszti.

Nem az, hogy a szerelem árulás, hanem amit mi napi szinten csinálunk,

na az, az elhanyagolás. Hurcoljuk a gyerekeket magunk után,

vasárnap templom, kedden uszoda, talán bevásárlóközpont, játéknézés,

a polcról ne vedd le, semmi időutazás, semmi szexpartner-cserés hétvége

a hegyekben, egy kis síeléssel (ez a kedvedért.) Hallod? Semmi időutazás,

pedig létezik egy feltételezés az elméleti fizikában, hogy mi történne,

ha visszajutnánk a múltba, s másként cselekednénk, mit jelentene ez

a jövőnkre nézve. Az elmélet szerint a jelenben maradna az egy hét meló,

és egy szabad hét, szerveznél valami jó kis kézműves tevékenységet,

sok-sok gyerek jönne, a plakátot én készíteném, aztán egy héten

egyszer bevásárolnánk, borvíz, maci-parizer, müzli, s nekem whisky,

az olcsóbból, szóval semmi nem változna a jelenben, de abban a pillanatban,

amikor a változás megtörtént, egy új élet szakadna le az idő tangenséről,

s egy párhuzamos világban azt élhetnéd, ahol a szerelem nem árulás.

Nem miattam, Andromakhém, hisz minden mozdulatod félreérthetetlen...

 

ÖTÖDIK LEVÉL

 

Vajon van-e olyan titkom, amit önmagamnak se merek bevallani,

mert nincs rá mód, hogy elmondjam, mert a szó csak azután születhet,

hogy feltört íze a számban, amúgy honnan tudnám, ha lenne ilyen?

Magam összezártam, megfeszítettem testem, mint mikor lüktető

gyönyörök törnek elő. Ájtatosság? Nem hiszek abban, hogy vannak

jók és rosszak, de ettől függetlenül jó embernek tartom magam.

Például mert sosem csaltalak meg, persze, akartam. De mindig

meggyőztem magam, hogy nem éri meg. Mert valószínűleg nem.

Tisztességesen élni, mintha apámat hallanám, de ő sohasem mondott

ilyet vagy hasonlót. Lányokról, nőkről nem beszéltünk. Én már

cukkolom fiaim a lányokkal, ők huncutul nevetnek, látom,

értik a lényeget. A huncut mosolytól a kaján vigyorig lassul

bennem az idő, ami még hátra van, bár azt tudnám lelassítani,

mert eddig úgy telt el, hogy féltem a szavaktól, hogy hazuggá válok,

mint az élet. Talán ez az én titkom. Meg ő, akinek tágra nyílt szemébe

behatolt az eső, hogy utat nyisson a sírásnak, valahányszor eszébe jut

a mondat: szenvedni muszáj, különben hogyan tanulnád meg, hogy

jónak kell lenni? Lám, ő sem tudott megmenteni semmitől, csak fekete

szárnyakkal keringett, míg termékeny sűrűséged befogadta az ő könnyeit is.

És igen, itt oszlopokon áll a fény, forog nagy, láthatatlan kerekein,

szabad szellemű lányokat gyűjt maga köré, mint vízerek a sókat,

hogy amikor jön a nyár, ne tűnjön olyan unalmasnak az élet.

De te sem tudsz megmenteni, és én csak megyek nyugodtan,

feledéssel. Égben áztatott hajad illatával. S a titkom, ha van,

kristállyá alvad, anélkül, hogy viszonozná melegét kezednek.

 

HATODIK LEVÉL

 

Ne mozdulj. Csak egy picit emeld meg állad, kis

szögletében megrekedt a megnyugvást felszabadító

ösztönös lélegzés nyirkos motorja. Mocorgás, nyöszörgés

a gyerekek hálószobájából, ne halld meg. Érezd, hogy melletted

fekszem, és ez már az ébredés érdes pereme. Érezd, de aludj

tovább, gázolj beljebb a tájba, ahol a szépség él, minden dolgok

édes szeletében. Lélegzésedben korlát feszül, érzem galambkebleid

összevisszaságán. Mintha körpályát követne benned valami

elfojtott zokogás, ahogy egyre mélyebbre süppedsz a gyűrött

ágyba. Alig ismernél magadra, szinte látni, ahogy gőzként

belőled az élet. Ez a ki-beáramlás jól követhető a lencsén át. A falon

másik világból lopott fény. Lepedővé fehérül tőle a bőröd,

nem éled érintéstől sem. Ahogy itt állok, mintha érted imádkoznék.

A fejem sötétbe merül, hallottaimhoz. Az imádság bizonytalan állapot,

amikor hat az ima, közel érzem magam a csend mély gyökereihez.

Vissza tudnám hozni az Úr tiszta ajándékait, ilyenkor úgy tűnik,

nincs is enyészet. Máskor csak valami sötét ragyogás nyílik meg,

akár a combjaid köze. Most zavaros ragyogás van, kell a fény a

gépnek. Máshogy világít az égő, erősödnek a színek, sűrűsödik a vér.

A blúz alól, az éles fényben átpiroslanak a mellbimbóid, mintha

a meleg szökne ki a szobából vagy a testből, még nem fázik,

de már bent semmivé lett. Az alulexponáltság miatt a színek rózsaszín

felé tolódnak el. Nem vagyunk hófehérek. Összefonódó húsrétegek,

csíkok a szalonnában. Nézem megint a részlet-ragyogásod, így élünk

a homályos formák között, itt fekszel te, mellbe, ágyékba, csípőbe,

combba öltözött, tenyészel, mint vétség a hűtlenek ölében,és

olyan vagy, mint a többi, de mégsem. Ezt a levelet talán nem is adom oda,

olyan nevetséges. Szegényes szerelem, semmi több. A fényképet viszont

feltöltöm a Face-re. Annyit írok hozzá, jött a fény. Mint a villám.

 

HETEDIK LEVÉL

 

Él bennem valami sűrű, mélyen meghúzódó félelem-maradvány,

távol maradni a magastól, holott a mély rántja szét a lábainkat,

tépi el bőrünket, zúzza be koponyánkat, bár gyerekként mindig vonzott

a tömbházak szurokkal kezelt, antennákkal tele ültetett territóriuma.

imádtam felmászni oda, és csak addig tartott a félelmem, amíg elértem

a feljárólappancs kampóját a létráról, aztán csak fel a zümmögésig.

ott a mozdulatlan surrogásban, mint valami világvégi pusztulás előtt,

a tömör falak fölött, a homály egységes birodalmának előszobájában

éreztem a szobám ablaka előtt kihajtott vadmeggyfa ragacsos rügyeinek

illatát, felnőtt az emeletek széles ablakai fölé, a televíziókészülékek

villogó ezüstje, a konyha meleg fényű égői fölé. éjszaka is gyakran

feljártam a tetőre, s néztem a távolabbi blokkok ablakát, ahonnan

barlangmélyi tüzek világítottak. a sötétben már nem féltem a mélytől,

zabolátlan kölyökként hallgattam a drótok beszédét, miközben a sötét

mederben aléltság és bánat hömpölygött, akkor éreztem leginkább, hogy

magam vagyok a világ szétmálló anyagai között, s a bennem élő, sűrű,

meghúzódó félelem arra csábított, hagyjam a semmit nekifeszülni a verítéktől

lucskos hátamnak, hagyjam a semmit csimpaszkodni a lábamba, borzolja

a hajam, miközben zuhanok. riadt figyelemmel olvasod majd ezeket,

a múltam elhagyott égtájáról küldöm az életnek ezt a másik jelét, a félelem-

maradványaim kopogását: félem, hogy itt a magasban, a nyugodt, napos világban,

ahová jutottunk, a reflexek helyett mélyebb ösztönök törnek a felszínre, micsoda

ellentmondás, a mélységet félem, de nem a sötétet, akkor csak a szabadság oxigénje

tör mellkasomba, újra a blokktetőn állok, a világ zűrzavarából a tökéletes, homogén

szabadságot párolom le. félem a bennem szűnni nem akaró remegést, félem hogy

minden út egyformán jónak látszik, minden mozdulat egyformán simogató,

félem, hogy a boldogság atomjai megsavanyodnak.

 

NYOLCADIK LEVÉL

 

Hangodtól meghátrált rendezetlen szívemben

az a nyomasztó rettegés, amiben hónapokig éltem,

segített kitalálni, miről szól a mese, amelyben széphajú

trójai asszonyok engesztelnek harcias istennőket. még

zöldek azok a mezők, amiket bejártunk, s az én mesémben

a virulóerejű deli férj visszatér háza népéhez.

prózai leszek, azon a délutánon leküzdhetetlenül

kívántam szemtől szemben is hallani mélyebb és

dúsabb hangodat, s amikor végre találkoztunk,

úgy fordultál felém, mint aki táncolni akar,

én pedig csókra tartottam sápadt, hideg és szomorkás

arcomat. a levegőbenmély sók bomlottak fel,

pilláidat hópelyhek flitterezték. szemed bogara

alvó házat őrzött alvó gyerekekkel, só-permet

rejtette a boldog szemünknek szánt sorsot, a helyükről

kimozduló, szétcsúszó parkettákat, a lekapart vakolatot,

az alvó ház régi lakóinak álmatag egymásrautaltságát.

nem próbáltuk magunkra az életet, annyit tudtunk róla,

hogy így éli megannyi ember. nem haragudhatsz rám,

mert azt hitted, istenfia vagyok, a sisakrázó, ércbeborult

költő, muszáj, hogy elnéző szerelemmel érezz, hisz

virágként bomlottam ki lágy, oltalmazó fényedben,

mert régi, de csodás isteni szavakkal elvihetlek a hold

túlsó oldaláraés vissza, de akkor sem fogunk csodálatosabbat

vagy különösebbet kitalálni annál, ahogy egymásra leltünk,

s bár a versekből akarod kiolvasni, ki is vagyok, bár szavak

mögött élek, mégis a fekete-fehér szobáinkban táncolnak

árnyékaink a falon, gunyoros hangod gyors villámai gyenge

és gyáva színekre festik fegyelmezett világomat, borzalom

az üres szoba, ahol mozgunk, és hangodtól visszaköltözik

rendezetlen szívembe a rettegés, amiben hónapokig éltem,

hol se jól épült ház, se vár, semmi sincsen.




.: tartalomjegyzék