Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - December
Ferenczes István

Verses Addenda

Anyám verébkéi

 

Miután 2015 januárjában aSzékelyföldben megjelent Tudor Arghezi anyai szármázásának kutatását tárgyaló írásom, számos visszajelzés érkezett, újabb adalékokra hívták fel a figyelmemet.

Még az írásomat záró, posztumusz, töredékes vers hatása alatt voltam, tovább dolgozott bennem a költőnek ez a katartikus vallomása az édesanyjáról, gyakran olvastam újra, töprengtem, hol, mit kellene változtatni, hogy minél jobban megközelítse az eredetit. A költő verseinek olvasása közben ráleltem egy versre. A költő ablakából szemlélődve három verset is írt ezekről a szürke, közönséges madarakról, de azt hiszem, ez a legmeghatóbb. Az 1967 májusában írt, Anyám verébkéi című versét nem sokkal halála előtt vetette papírra, s fakszimiléje a Román Akadémia 2000-ben kiadott, kétkötetes összegyűjtött versek mellékletei között is olvasható és látható. Az anya verébkéiről írott sorokat akár a posztumusz Szegénynek álmodlak... prológusának is el lehet képzelni. A két verset egymás után olvasva végigfut a hideg az ember hátán attól, ahogyan a végnapjait élő költőben az anyja kísértő emlékének lidércnyomásos gyötrelmei feltörnek.

 

„Fa ágak közt zuhog rátok, dideregtek...

Védenélek, nem tudom, hogy mit tehetek.

Csirregjetek égig, mért nem akar szűnni,

Mert nem tudtok repülni,

És hideg van és fáztok,

Áprilisban se szúnyogok, se morzsátok...

Jaj őnékik, jaj énnékem, hol találok

Ezer pici esőernyőt és palástot?

Mikor teremté, ki megalkotta,

Ügyetlenül szabdalt, varrotta,

Bizonyosan nem gondolt, hogy ily idő gyűl,

Kilökte, hogy repüljenek meztelenül.”

 

A Szentkeresztbányán született Ergézi Rozália, attól a pillanattól fogvást, hogy valamikor 1879-ben megérkezett Bukarestbe, ha egyáltalán repült, így repült, kilökve a cudar történelmi időbe, ügyetlenül összefércelt palástban, rettegő napi gondok között. A székely cselédlány sorsa volt az övé, ami akár bele is illene az átlagosba, a hozzá hasonlók sorsába. Nékem a gondom azzal van, hogy utóéletében sem kapta meg a kellő empátiát a költő életpályájával foglalkozó irodalmárok jelentős többségétől.

Még egy 2011-ben, a kolozsvári Dacia Kiadónál megjelent Arghezi-monográfiában – a szerző Dumitru Micu – is ilyen szöveget olvashatunk:„Valamilyen okból az első feleségétől, Mariától (akitől elvált, vagy el fog válni – NB.: Nicolae Theodorescu, az apa) született gyermeket nem az anya szoptatta (vagy nem csak ő), hanem egy hónapon keresztül, a leendő festő, Jean Steriadival együtt »ugyanannak a dajkának az emlőit« szopta. Ki volt a dajka? Valószínű (hogy ne állítsuk biztosan!) egy erdélyi nő, vadházastársa egy másik, Manole I. Pârvulescu nevű kereskedőnek, bizonyos Rosalia Arghesi, akit egyes kutatók (Şerban Cioculescu, majd Dinu Pillat, G. Dimisianu) bizonyítékok nélkül, egyenesen az író be nem vallott »igazi«anyjának tartanak.Bizonyosan úgy tűnik, hogy Rosalia Arghesi volt az, akinek a gondjára Tudor Arghezit ráhagyták még zsenge gyermekkorában, és akihez, »szülői melegség hiányában, megkerülhetetlenül ragaszkodott«.”

Az idézet a legkirívóbb példája annak, hogy a szerző, akinek a sok zárójel ellenére sincsenek kételyei, aki meggyőződéseinek hisz, nem az igaznak, nem gondolja végig állításait, nem teszi fel azokat a kérdéseket, amelyek bár egy kicsi világosságot derítenének.

Kezdjük mindjárt az első mondat állításaival, annak is az első, zárójeles felével. Itt azt állítja nevezett szerző, hogy Nae Theodorescu első felesége, Maria – akitől elvált vagy el fog válni (sic!) nem szoptatta a gyermeket. Ha Constantin Popescu-Cadem professzor nem bizonyította volna be, hogy ebben az időben nem volt házas, talán el is hinném az állítást. De Cadem egy aktát tesz az asztalunkra, amellyel meggyőz. Egy 1881. október 30./32393. számú kérést tesz elénk, amelyben Nae Theodorescu Bukarest polgármesteri hivatalától azt kéri, hogy hitelesítsék a katonai szolgálat alóli felmentési igazolást. A felmentés-kérés megindoklása az igazolás hátán olvasható, a helyszínre kiszállt komisszárius aláírásával, aki megállapítja, hogy „az ifjú Nae Theodorescu egyetlen fia özvegy Bălaşa Theodorescu úr-hölgynek, és hogy jelenléte (az anyja mellett) nélkülözhetetlen.”

A felmentést 1882. január 12-én hagyják jóvá. Joggal kérdezünk tehát tovább: ha valóban nős lett volna ebben az időben, vagyis a költő születésének környékén, miért nem írta be a felmentési kérésbe felesége és fia létezését, hiszen akkor még biztosabb, megokoltabb lett volna a katonai szolgálat elkerülése?

Továbbmenve az idézet második felére, méltatlannak tartjuk, hogy foglalkozzunk részletesebben Ergézi Rozália és Manole Pârvulescu ágyastársi viszonyával, hisz amint Alexandru Ergezi születése, illetve Ergézi Rozália 1880-as években történt vetéléseinek kórházi adatai bizonyítják, valóban vadházasságban élt kenyéradójával. Megtettük ezt az előzőekben, de mintha túl koraira datálná a szerző az alig egy éve, Bukarestbe érkezett fiatal lánynak a „patrony” karjaiba omlását. Ennél az állításnál azonban a szövegben van egy szemetszúróbb mondat. Az idézett szerző, amikor azt állítja, hogy Arghezi egy emlőt szopott Jean Steriadival, nem teszi fel a gondolkodó embertől természetesnek számító kérdést: „Honnan volt anyateje a dajkának?” vagy „Ki volt a harmadik csecsemő?” Mert ahhoz, hogy bérdajkaként két csecsemőt tápláljon, a biológiai törvényekszerint kellett szüljön egy saját, harmadik, azaz első, tejfakasztó gyermeket! Avagy valóbanszült volna egy gyermeket Ergézi Rozália, aki netán meghalt, illetve „elmismásolta” volnaazért, hogy bérszoptató ágrólszakadtként pénzt keressen? A szerző mindezt nem gondolta át, mert ha ezt tette volna, logikusan fel kellett volna tennie a kérdést egy harmadik gyermekről, akinek története valami nyomot csak hagyott volna az Arghezi családban, ahol az élete javát leélte ez a székely asszony, de ott kellett volna lennie Alexandru emlékezetében is, akinek tanúságtételéta román irodalmárok egy része nem akarja tudomásul venni, illetve nem tartja hitelesnek. Joggal teszi fel magában a kérdést az ember: mi érdeke lett volna Ergézi Rozália második fiának, hogy valótlant mondjon, hogy magát a költő féltestvérének hazudja? Avagy a költő hazudott volna, amikor Svájcból levelet írt neki és édesanyjuknak?

Több mint groteszk és morbid Ergézi Rozáliának, ennek a pejoratív felhangokkal illetett „ardeleanca”-nak, a költő születése körüli hercehurcák megszenvedőjének helyzetét így leminősíteni, azok után, hogy Arghezi 1966-ban, a Gheorghe Cunescunak (NB.: pap volt, barátja a költőnek) adott interjúban, amelyet egyfajta gyónásnak is lehet tekinteni, elég egyértelműen bevallja, hogy az édesanyja valójában az addig dajkaként emlegetett asszony volt.

No, és ha valóban csak dajkája lett volna Ergézi Rozália a költőnek, akkor is, nem érdemelneegy iciripiciri tiszteletet? Hiszen a verebeihez hasonlatosan nem akart mást, csak nem fázni,csak nem éhezni, egy arasznyira bár, a föld fölé repülni, „verébcsupaszon” is.

 

Szerelemgyermek

 

A száraz biográfiai adatok igaz vagy nem igaz voltával ellentétben azonban egy költő esetében létezik egy másfajta, mindenek fölött álló igazság. Ez pedig nem más, mint a költői énnek az igazsága. A természetes személy énje hazudhat, mellébeszélhet, megmásíthat, eltussolhat, elhallgathatja életének igazságait, magánmitológiákat teremthet, akár tudatosan, akár véletlenül. Változó, esendő emlékezete miatt az ember mondhat mást, emlékezhet rosszul bizonyos eseményekre, mondhat nem igazat a társadalmi konvenciók terhelő súlya alatt is. Márpedig a XIX. század végének, a XX. század elejének bukaresti társadalmi konvenciói szerint egy jelentősnek mondott státusra emelkedett egyéniségnek, úgymond „nagy embernek” nem illett házasságon kívüli frigyből születni.

A társadalmi konvenció természetes dolognak tartotta a cselédlány megejtését, de ennek a gyümölcsét már bűnjelként kezelte. Arghezi apjának a becsületére válik, hogy ilyen-olyan ügyeskedésekkel, anyakönyvezési trükökkel fiának megszerezte a „családban születés státusát”, de a gyermek igazi anyját félkézből ejtette. Ezért kell a költői én igazságát a természetes személy énjének az igazsága fölé helyezni.

„A költő sose lódít: / az igazat mondd, ne csak a valódit” – írja József Attila (akinek sorsában, identitásválságos életében sok hasonlóságot találunk a román költőével), s ezt az ars poetikai attitűdöt Arghezi költői krédójának is tekinthetjük, ebben a holdudvarban tündökölnek igazságai. Igen, ő az igazat mondja, nem a valódit. Nos, ha a hellyel-közzel mellébeszélő biográfusai ezt felismerik, akkor talán nagyobb fontosságot tulajdonítanak, jobban odafigyelnek Szerelemgyermek című versére az Ének az emberről című ciklusból. Bizony rajtafogható általa a költő: amint egyes szám, első személyben az igazat mondja ki. S ez az igaz csak annyi, hogy a szerelemgyermek nem más, mint ő maga! Íme néhány részlet a versből:

 

„Virágnak puha bolyha, mindössze ennyi voltál,

Akit egy lenge szél is jobbra és balra fujkál.

Kétkedve mindenekben, sejtelmek rongya közt,

Végzetté váló sorsod két ösvényhez kötött.

Midőn az vagy, ki nem vagy: az éned tünde látszat,

Mindég a »csakazértis« s a »nem«-ek között lázadsz.

Ma még szilárdan vallod, amit ellenzel másnap,

Harcolsz tennen magaddal, víván a saját várad.

Egy-egy szavad ma ezt, de holnap azt jelenti,

S hogy hit légyen, vagy mákony – nem tudja soha senki.

Csodálkozol magadban, föl nem foghatod ésszel,

Hogy ki az, aki talpig fonákul összefércelt.

(...)

Balgán futván szülédet kerested, hogy ki vagy:

Isteni kreatúra? Vagy gazdátlan bitang?

Ki lehetett ősöd? Ember? Az idők mélye?

A mával élni nem tudsz, s kiállsz a szembeszélbe.

(...)

Kötné-e jonhod béke, vagy lehetnél-e élőbb,

Ha tündérsarj lehetnél, ha királyi hét főt

Tudnál az őseidnek?Miféle híres cártól

Kéne a fődre rang s cím? Egy ókirályi házból?

Elméd csodája-fénye nem tűnhetne ki másból,

Csak úri szenvedélyből, netán királyi nászból?(...)”

 

A fenti sorok fordításakor szembesültem a költő Kányádinak mondott axiómájával, miszerint „A vers olyan lakat a nyelven, mely nem biztos, hogy más nyelv kulcsával nyitható.”

A nyersfordítással elkészülvén, amely nagyjából visszadta az eredeti szöveg értelmét, kiderült, hogy ha be akarjuk tartani különleges metrumát is, akkor egyre távolabb kerülünk az eredetitől.

Lövétei Lázár László kollégámmal szinte naponta egyeztetve született meg ez a töredéknyi fordítás, amely tartja a metrumot is s valamennyire visszaadja a román szöveg tartalmi valóját. Példának az első két sort hozom fel. Szó szerinti fordítás: „a káosz foszlánya voltál, találomra elúsztatott, / akit egy lenge szellő idefújt egy virágsziromból.” A szöveg tragikuma megtestesült magyarul is ezzel, de nem lett verssé. Verssé a fent közölt részletekben lett, amelyekben nem annyira döbbentesen ugyan, de eléggé hangsúlyosan visszaköszönnek a költő identitást kereső vívódásai. Önkínzóan mondja ki, hogy két, nemigen találó félből összefércelt lény ő, akinek mindenből kettő van, karból, lábból, szemből, fülből, de amikor az érzelmek zűrzavara meglepi, ahhoz, hogy a megcsonkított igazat kimondja, csupán egy ajka van. „Sebeit elkaparva” teszi fel kérdéseit arról, hogy ki ő, kik voltak elődei: „emberek, sólymok, lótuszok?”, származásában az „ősiséget keresi s azt, hogy megtalálja szüleit”. Egyfajta választ is ad kételyeire: akkor lenne nyugta, ha lenne biztos gazdája, ura, magyarán: apja. Folyamatosan kérdez, már-már önmagát vádlón, hogy „Isteni kreatúra? Vagy gazdátlan bitang?”-e, s megnyugodna-e, ha sárkányokat, császárokat vallana őseinek, ha királyi nászból születik a világra.

Az Ének az emberről című ciklust egyes méltatói nem sorolják a legkiválóbb költői teljesítményei közé, jobbára sokszor eléggé leegyszerűsítve a nagybetűs Ember, Emberiség apoetózisának tartják, holott  ezeket a verseket olvasva lépten-nyomon tetten érthetőek bennük a költő személyes sorsának reminiszcenciái. Én most csak a Keze című versből idéznék, mert azt hiszem, mély rétegeiben az édesanyja magaemésztő sovárgásai lebegnek elénk:

 

„...Néma kéz ez, ha szól is, mint nagy titkos pecsétek,

melyekre rejtek-írást s egy rózsabimbót véstek.

Forró fogással ígér szent hűséget neked

S hű akkor is, ha minden hűséget megszegett.

Az életet elöntő bú hányszor lenne könnyebb,

Ha arcokról szelíd kéz törölne néha könnyet.

És hányszor tűnt el álom és hányszor halt el élet

Egy gyűrűért, amelyet elnyertnek vélt a lélek!...” 

(Szemlér Ferenc fordítása)

 

Szinte látni vélem Ergézi Rozáliát, amint egy gyűrűt forgat, amely talán lehetett aranyból is, amellyel Nae Theodorescu cukrászinas mézes-mázas szavak kíséretében szédítette, vette le a lábáról, ígért fűt-fát, talán az ujjára is húzta, amelyet elnyertnek vélt a lelke, de a frigy az egyre csak halasztódott, hovatovább álom lett, elhaló élet.

 

Angyali üdvözlet

 

Van még egy kedvenc Arghezi-versem az Illő igékből, amely szintén az édesanyához visz. Szemlér Ferenc fordította, Gyümölcsoltó címmel, bár én jobb szeretném az eredetihez közelebb álló és igazabb Angyali üdvözlet-ként való fordítását. A költemény első sorai Szapphó

Édesanyám! nem pereg a rokkacímű versét jutattják eszünkbe: „Nézze anyám, nézze kedves, / Vásznam minden rostja redves. / Sajog a lelkem egyre resten,/ Mintha törné lánc a testem. / Két karomon béna súly van, / Orsóm ejti lanyha ujjam, / A kenderem csupa kóc már, / S csupa bog a lefonott szál.” A rövid Szapphó-vers a szerelmi vágyról szól, az Arghezi-versben már a beteljesült szerelmi láng hullámzik tovább a tragikus-boldog bizonyosságig: „Anyám kedves, szinte sejtem,/ Hogy estére itt e helyben/ Kettecskén leszünk ma már.”

Ó, szinte magam előtt látom a gyermek Arghezit, aki tízéves koráig, ha nem is volt mindig az anyja közelében, de a nyiladozó értelmével láthatta, megérthette a Kettecskén leszünk ma már helyzetét. Inspirációhoz, a vers megírásához nem kellett messzire mennie, megerőltetnie fantáziáját, hiszen az élmény a bőrét égette meg, talán hallotta is az „angyal üdvözletét”. És félt. Nagyon félt.

 

Nem tudom

 

Arghezi félelmei nem kizárólagosan identitásbéli kétségeiből fakadtak. Voltak életének olyan egzisztenciális pillanatai, amelyek csak fokozták a viktimizáció érzetét. Kétszer ült börtönben. Először 1919-ben Zsiláván, az úgynevezett kolaborácionisták csoportjával – közöttük Ioan Slavici-csal – kerül a sittre. Az újonnan berendezkedő nagyromán hatalom a csoportot „germano-filiával”, magyarán németpártisággal, a Bukarestet az első világháborúban megszálló német hatalommal való együttműködéssel vádolta. Másfél évet ült. Másodszor a második világháború alatt, 1943-ban a TârguJiu-i internáló táborban éli meg a szabadságtól megfosztott ember keserűségeit. A vád most is – micsoda iróniája a sorsnak! – németellenesség. Írt egy rá jellemző vitriolos pamflettet az akkori bukaresti német nagykövet Kilingerről, Báró úr címmel, amely miatt a Gestapo Dachauba akarja internálni, végül örvendhetett, hogy megúszta Târgu Jiuval.

1939-ben az életéért retteg, amikor egy gyógyíthatatlannak tűnő betegség támadja meg, hosszú időre ágyba kerül. Kiderül azonban, hogy a diagnózis, miszerint rákbeteg, téves volt. Gyógyulását csodával határosnak hiszi, egy excentrikus orvosnak köszönheti, aki egyetlen injekcióval gyógyítja meg, kiderül, hogy isiásza volt, magyarul ülőidegzsábája.

A költőt nem kerülték el a félelmek a háború után sem. A berendezkedő kommunista hatalom kiebrudalta a közéletből. Csíki László Arghezi változásai című esszjéből idézve: „valóban petrezselymet árult a nagyirodalmi bálon és piacon.” Ez a „petrezselyemárus”-időszak – amikor a tét a napi betevő falat előteremtése volt – nagyjából 1948–1956-ra tehető, és azzal veszi kezdetét, hogy a Mărţişorban berendezett kicsi nyomdáját összezúzzák. Később aztán Baruţu fia a nyomdai maradékokat csak felhasználja, plakátokat nyomtat, amelyeket a rendszer ellenségeinek minősített személyek rendelnek tőle. A fiút letartóztatják, az apának pedig viselnie kell a megaláztatás gyalázatát, a legfelsőbb vezetéshez, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dejhez fordul, hogy kiszabadítsa fiát, akit ismerhetett a Târgu Jiu-i lágerből.

Nincs mit csodálkozni tehát azon, hogy ebben az időben olyan verseket ír, mint az 1953-ra keltezett Nem tudom című, amelynek néhány sorát az alábbiakban idézzük:

 

„Nagyon félek.

Anyám, nem tudom mitől, de félek.

Félem az árnyékot és a napot,

Túl hosszú az éjem, hatalmasak a napok.

Az órák zűrzavarban és lassan telnek,

Mintha mind lenne részeg vagy beteg,

És mindegyikük nálam áll meg,

Mint holmi idegen arcok néznek, maszkjuk rám mered.

Hívás nélkül és szavak nélkül fürkésznek, kérdeznek.

Ember volnék, ki hazudik, titkolózik,

De sem én, sem ők, sem egy, sem másik

Hazugomból nem tudom mi látszik.

Hazudtam,

Hogy megszülettem, hogy éltem?

Vajon megszülettem? Vajon éltem?

(...)

És félek, jaj, csak el ne bukjam,

Mily poklába e világnak, ki tudja.

Lépcsőimnek minden foka,

Mindegy hogy a szépe avagy torza,

Hibát keres bennem, sejtem, érzem

Régtől, mikor nem éltem fényen,

Azért, hogy vádoljon, elítéljen

Amióta, még pelenkák közt éltem.”

 

Félelmeivel, kétségeivel, hazugságaival, amelyeknek eredetét már pelenkás korától számítja, legtöbbször az anyjához, vagy annak emlékéhez fordul. Nem véletlenül, hiszen az anyához fűződő viszonya nem annyira egyértelmű, mint amennyire ambivalens. Amint a Boldogasszony szeme című bűbájos regényéből kiderül, a regény ifjú hőse, Ioan Vintilă, egyfajta alteregója a költőnek, az Ödipusz-komplexus terhe alatt, szerelmes az anyjába, aki szintén egyedül neveli, de akit szerelme mellett féli is.

Ergézi Rózáliát, amint a monostorba vonulása előtti búcsúzás leírásából már kiderült, nagyon szerethette, de félte is. A Székelyföldben megjelent írásom után Bogdán László költőbarátom hívta fel a figyelmemet egy kultúrtörténeti adalékra. Mircea Eliade Vallási hiedelmek és eszmék története című monumentális művében (Osiris Kiadó, 2006, Budapest) A Vallás, mágia, és hermetikus hagyományok a reformáció előtt című XXXVIII. fejezet, 306. alfejezete alatt, A Boszorkányüldözés és a népi vallásosság viszontagságai-ban a román népi hiedelmekről a következőket olvashatjuk: „Az istennő neve románul zîna (dziana) lett (NB.: mármint Dianáé), s azt jelenti ’tündér’. Ezenkívül egy másik, ugyanebből a gyökből származó szó:zînatec azt jelenti: ’kótyagos, szeleburdi vagy bolond’, tehát akit Diána vagy a tündérek ’megszálltak’, akikbe ’belebújtak’... A zînák lehetnek kegyetlenek is, és óvatlanság kimondani a nevüket. Azt mondják inkább: a Szentek, a Bőkezűek, a Rozáliák (!),vagy egyszerűen Iele (gonosz tündér). A tündérek halhatatlanok, bájos, derűs, elbűvölő fiatal lánynak tűnnek. Fehérbe öltöznek, mellük fedetlen, nappal láthatatlanok. Szárnyuk nincs, a levegőben közlekednek, főként éjszaka. Szeretnek dalolni és táncolni, s ahol táncoltak a füvön, a mezőt mintha tűz borította volna rőtvörösbe. Betegséggel sújtják, aki látta őket táncolni, vagy megszeg bizonyos tilalmakat, s ezeket a betegségeket csak a căluşarok tudják meggyógyítani. (NB.: a căluşar havasalföldi tánc, hasonlít a lovak vágtájára, innen a neve is.) A román tényanyag ősi volta miatt nagy segítséget ad az európai boszorkányság megértéséhez. Először is, nem lehet többé kétségünk egyes ősi, főként termékenységgel és az egészséggel kapcsolatos rítusok és hiedelmek folyamatosságát illetően. Másodszor, ezek a mitikus-rituális cselekménysorok magukban foglalják az ellentétes, jóllehet egymást kiegészítő erők két csoportja közötti harcot, s ezeket az erőket fiatalemberek és leányok (benandanti, strigák, căluşari) személyesítik meg rituálisan. Harmadszor, a szertartásos csatározást olykor-olykor az ellentétes csoportok kibékülése követte. Negyedszer, a közösség e rituális megosztása némileg ambivalens volt, mert a kozmikus élet és termékenység folyamatát kifejezve a két tusakodó csoport egyike mindig a negatív oldalt testesítette meg. Ráadásul a negatív őselv megszemélyesítőjét a történelmi pillanat és körülmények függvényében a rossz megnyilvánulásaként lehetett értelmezni. Úgy tűnik, ez történt a román strigák és kisebb mértékben a zînák, a ’Diana társnőinek’ megfelelő tündérek esetében.”

Mindezeket elmondtam Ion Nete íróbarátomnak, aki jó ismerője Eliade életművének, mert gyanúsnak tűnt nekem a „rossz tündérek” Rozáliaként való megnevezése. Azzal váltunk el, hogy megnézi az idézett mű román fordításában, ugyanis Eliade Amerikában írta, angolul.

Legközelebbi találkozásunk alkalmával azzal fogad, hogy a román szövegben nincsen Rozália. Nem mondta, hogy mi lehet helyette. A kisördög csak nem hagyott nyugton, megszereztem a háromkötetes román kiadást. Ebben a vonatkozó résznél valóban nincs Rozália, hanem Rusalia van, ami az én román tudásom szerint pünkösdöt jelent. Első reakciómban elkönyveltem, hogy a magyar szövegben félrefordítás történt, bár gyanakodva gondoltam erre, hiszen az Osiris Kiadó igényessége mindenki előtt ismeretes, aki csak egy kicsit is jártas a könyvkiadásban. Elkezdtem szótárazni, lexikonozni, az interneten keresgélni, és száz százalékos biztonsággal kiderült, hogy nem történt félrefordítás. Ezek szerint a Rosalia női név latin eredetű és a rózsából jön. A Rosalia egy olyan ünnepnek is a neve, amely az ortodox-keresztény vallásban a Rusaliiáknak (pünkösdöknek), vagy a Duminica Rusaliilor-nak (pünkösd vasárnapnak) felel meg. Nyugat-Európában a Rosalia egy olyan ünnepkör kezdetét jelenti, amely egy szicíliai eredetű mártírnő ünnepléséhez kötődik. A Római Birodalomban minden tavasszal megtartották a halottak megünneplését, a „Rosaliát”, amikor is az elhunytak sírjait rózsákkal díszítették fel. A rózsák ünnepét, vagyis a Rosaliát a Konstantin-féle naptár szerint május 23-án tartották. Innen  ment át pünkösdként a keresztény kultúrkörbe, és lett a románoknál Rusalia.

Lehet, hogy csak képzelem, de nem tudom teljesen kizárni, hogy abban a XIX. század végi bukaresti miliőben, amelybe Ergézi Rozália belecsöppent, s amely tele volt babonákkal, hiedelmekkel, misztikus, ezoterikus „valóságokkal” – már csak a neve miatt is – „Zînatec”-ként „szelburdiként” fogadták, kezelték. A Rozália személynév nagyon ritka a román női névadásban. Talán belemagyarázásnak tűnhet, de azt is el tudom hinni, hogy ama sokat vitatott anyakönvybe is a Rozália névtől való viszolygás miatt írnak be egy vezetéknév nélküli 18 éves Máriát, hiszen a nevének ekként való kiejtése nem kísérti hatalmait a „rossznak”. Szinte látni, hallani vélem Nae Theodorescu anyját, az oltyán Bălaşat, amint fiát eltanácsolja a Rozáliával való házasságtól azzal, hogy „Ne hozz az én házamba »bajkeverőt!«”.

Az olvasó túlzásnak vélheti feltételezéseimet, fantáziámnak telhetetlen burjánzását a XIX. század végi román közhiedelmekről. Talán nem is merészkedtem volna idáig, ha a mai román bulvársajtóból, médiából nem értesülne az ember nap mint nap szerzetes monostorokban szervezett ördögűzésekről, vagy apáca-közösségekben boszorkánysággal vádolt novíciák gyötrelmes megkínzásáról, és más hiedelmek megtestesült valóságáról, amelyek nemegyszer végződtek tragikusan.

Mindezt csak azért említem, mert a XIX. század végi hiedelmek létezése nem volt kizárólag román sajátosság. Ergézi Rózália is tele volt – talán az otthonról hozott, talán már az új környezetéből asszimilált – hiedelmekkel, misztikus képzetekkel. Idéztem már Arghezinek az Aretia Panaitescunak írt levelét, amelyben arról ír, hogy „...ledöntötte anyja idióta miszticizmusa...”

A Mircea Eliadét idéző feltételezéseim lehet, hogy csak képzelgések, belemagyarázások Ergézi Rozália életébe, a környezetéhez fűződő viszonyaiba. Vállalom minden ódiumát. Egy dolog azonban bizonyos: ez az asszony „kilógott a sorból”. Az, hogy „idegen” volt, szinte természetesnek tűnik. De mindenképpen „más” volt. Stigmatizált!

 

Nézem

 

Szőcs Géza hívta fel a figyelmemet édesapjának, Szőcs István irodalomkritikusnak a román költővel kapcsolatos emlékeire. Felhívtam telefonon Szőcs Pista bácsit, aki nagyon öregen és nagyon betegen elmesélte gyakorlatilag azt, amit a kolozsári Helikon hasábjain meg is írt. Íme a Felfedeztem Arghezit című cikke:

 

„Az Ifjúsági Könyvkiadóhoz kerültem Bukarestbe, egészen ifjan 1951-ben. Akkoriban, vagy nem sokkal azután köröztek egy pamfletet a szerkesztőségben, magyarra is lefordították, A költészet rothadása, avagy a rothadás költészete volt a címe. Erőszakosnak és unalmasnak tűnt, ezért csak futólag olvastam bele, de megakadt a szemem egy szakaszon, amit a hörgemény szerzője elrettentő például idézett:

»Idegen néven szólongat sok hang.

A szél az utcán utánam rikkant.

Akit keresek, vajon én vagyok?

Úgy gondolom, a szél csalódhatott.«

Álljon meg a menet! Hiszen ez egy jó költő! – kiáltottam fel, s mindenkit faggatni kezdtem az irodában, ki ez az Arghezi. Csak Máté bácsi tudta, a művészeti tanácsnokunk. »Máté elvtárs« régi, emigráns bolsevik volt (született Neuman Ernő, Nagyváradról), egy időben a moszkvai rádió magyar adásánál dolgozott, pokoli szigorral alkalmazta a pártos elemzés módszereit újonc és amatőr munkatársainkkal szemben.

– Jaj, Szőcs elvtárs, ez egy szörnyű igazságtalanság! Ez az ember a legbecsületesebb ember egész Romániában s a legnagyobb költő; ő írta volt a náci követ ellen a röpiratot: »A báró úr menjen haza«, s most hálából fenéken rúgták;paradicsomot árul az utcán, a kapujában.

– Miért?

– Mert a Scînteia főszerkesztőjének, Sorin Tomának, aki ezt a szemetet írta, az apja Alexandru Toma, a tehetségtelen proletár költő, s belőle akarnak most nemzeti nagyságot csinálni... Így megy ez Szőcs elvtárs !

Megígérte, hogy elvisz egyszer Arghezihez, de előbb meg fogja beszélni vele. Valahogy ez a látogatás elmaradt, de elkövetkezett az Ifjúsági Könyvkiadó fennállásának ötödik évfordulója, meg kellett ünnepelni. Mindenki szigorúan egy személyre szóló meghívót kapott, családtagok

nem jöhettek;mégis, mert valaki megbetegedett, nekünk, az Együttélő Nemzetiségieknek, vagyis a »minoritöczöknek« maradt egy plusz meghívónk;mit csináljunk vele? Mielőtt bárki megszólalhatott volna, felkiálltottam: – Máté bácsi! Itt az alkalom, vigye el a meghívót Arghezinek!

A Külkereskedelmi Minisztérium dísztermében volt a bankett, szemben az egyetemmel. Az emelvényen az igazgatók, minisztériumi meghívottak, fő díszírók, lenn, a teremben a többi bukaresti író s a főszerkesztők, egyik oldalalkóvban a vidéki írók, a másikban a kiadó egyéb személyzete... s volt a teremnek (amelynek alaprajza egy uterushoz hasonlított) egy petevezetékszerű nyúlványa a vécé irányába;itt voltunk mi, az »együttélők«, sorban, Zimán Manci, a főnökünk (exvarrónő), Szász Béla, a helyettes, aztán én, aztán a másik oldalon Máté bácsi, Groszmann néni, a legvégén Tudor Arghezi.

Száraz volt, szigorú, professzoros, valahogy mégis emlékeztetett Thorton Wilderre, a pillantása meg Dohnányi Ernőére. Koccintottunk vodkával, közelebb húzódtam hozzá, s mondtam, mennyire tetszett az a bizonyos strófa; (közben még dokumentálódtam) s emlegettem egyik versének Dsida fordítását.

Szótlanul hallgatott, olykor bólintott egyet-egyet. Mikor már vissza akartam húzódni, váratlanul megszólalt magyarul, picit akadozva, kissé szaggatottan, de tisztán: »Én is tudtam kicsit magyarul, de már elfelejtettem.« Annyira meglepődtem, hogy csak hosszú percek múlva kérdeztem vissza, románul: »Hol tanult meg magyarul?« Ugyancsak románul felelt: »Gyermekkoromban, rokonoknál. Háromszék megyében.« Kis szünet után aztán elgondolkodva, magyarul hozátette: »Egész éjjel mentünk a szénásszekéren…«

Ettől a közléstől, nem tudom miért, hirtelen szomorúság telepedett ránk, valami baljós árvaság hangulata. Nemsokára ő is felkerkedett, megköszönte a meghívást, és elment. Közben, hogy el ne feledjem, a teremben nagy, de fojtott izgalmat váltott ki – a vécére járók fölfedezték –, hogy Arghezi ott ül a bozgorok között. Egy-két elmosódott alak meg is jelent az asztalnál, s próbálta beljebb invitálni: »Mester, jöjjön a mi asztalunkhoz!«, de Arghezi elhárította: »Itt is jól érzem magam.«

Másnap persze, az igazgató: »Miért nem mondtátok! Micsoda blamázs!« De az aligazgató, Vicu Mindra díszfeketébe vágta magát, kora délelőtt elment Arghezihez, bocsánatot kért, s szerződést kötött vele egy gyermekversikés kötetre s Nyekraszov versfordításokra. Az Irodalmi Kiadó, a vetélytárs ezt nem tűrhette sokáig, ők is felkeresték s leszerződték vele az 1907 című kötetet. Legvégül az élcsapat is kénytelen volt mozdulni. Chişinevschi elvtárs autót küldött érte s bekérette a Központi Bizottsághoz.Mikor Arghezi megérkezett, a propagandafőnök közvetlenkedve megkérdezte: »Mester,

idejében ott volt az autó?«

Arghezi mogorván felelt: »Nem! Késett öt évet!«”

 

Az öt évet késő autóról az anekdotát különböző változatokban Bukarest-járó éveimben többször hallottam. Nagyjából ugyanebben a formában. Nem tartom fontosnak, nem jártam utána, hogy akkor valóban Chişinevschi volt-e a propaganda atyaisten, de nem is érdekes.

A Szőcs István által elmondottakból engem a költő magyarul mondott mondata, az „Egész éjjel mentünk a szénás szekéren” ütött szíven. El tudom képzelni a Hargita havasi kaszálóiról aládöcögő szénás szekeret, hiszen hasonló élményben nekem is volt bőven részem. Az én gyermekkoromban a székely falvak férfinépe augusztusban két-három hétre felköltözött a havasi kaszálókra, kínlódva, sok munkával készítették az apró, kaszanyűgös, szőrfüves fűből a szénát, amelyet sokszor a kasza sem fogott. Volt valami bűbája, mitikussága ennek a havasi létnek, amely elvarázsolta a gyermeket, de félelmekkel, boszorkányos, sárkányos történetekkel is felajzotta képzeletét. Arghezi költészetében sokszor találkozunk az éjszaka motívumaival – szerintem nem véletlenül. Az a mély, sötét, csillagos, rettenetes éjszakával való találkozás nem valószínű, hogy a bukaresti léte alatt hagyott maradandó emléket. Sokkal hihetőbb az éjszaka-motívumok eredetét azokról a gyermekkori havasi kaszálókról, erdőkből való éjszakai hazadöcögésekből eredeztetni, amelyek a Szentkeresztbányán töltött nyarakon belekövesedtek.

Aki járt a Vargyas völgyében, le egészen a homoródalmási barlangig, vagy a Szentegyháza fölötti, a Madarasi Hargita felé vezető utak melletti kaszálókon, nyári szállásokon, esztenákon, aki akár egy éjszakát is töltött ezeken a helyeken, annak nem kell magyarázni azokat az érzeteket, amelyek eltölthették az amúgy is szuperérzékeny gyermeki lelket. Ilyen élményekkel a gyermek Arghezi máshol nem szembesülhetett, sem az oltyán apa származási helyén, sem a későbbi Piteştikörnyéki birtokokon, ahol ez a havast művelő életforma nem volt magától értetődő,csakis itt, a Keleti-Kárpátok rengetegeiben, fönt a Hargitán döcöghetett „egész éjjel a szénás szekéren”.

Először azt gondoltam, hogy Háromszék megye emlegetése a Szőcsnek elejtett mondatokban Arghezi részéről egy újabb ködösítés. Egy bukaresti identitású embernek valahogy jobban állt a Brassóhoz közelebbi Háromszékhez tartozónak vallania magát. Meg aztán a Szentkeresztbányára történő hazaszekerezések a Kolozsvár–Brassó fővasút valamelyik állomásáról, Kőhalom, Homoród, netán Ágostonfalváról Háromszék megye érintésével történtek, ami a gyermek lelkének mélyén tartósabban rögzülhetett, mint Udvarhely, amely egy kicsit távolabbi világnak tűnhetett Szentkeresztbányától. Tehát a költő nem nagyon beszélt félre Szőcs Istvánnak, amikor Háromszék megyét emlegette.

Engem azonban a fentieknél jobban érdekelt a vers, amelyet idézett a Scânteiából a költészet rothadásáról, illetve a rothadás költészetéről, amelyet a világ szennyének, az egyik legkirívóbb kelet-európai gyalázatosságának hiszek. Annál is inkább, mert az erdélyi magyar irodalmi életben is ekkor tájban történtek meg azok osztályharcos pörök, feljelentgetések, amelyekre ma szégyenkezve lehet csak gondolni.

Számomra legalább ennyire érdekes volt a Szőcs által idézett négysornyi verstöredék, mert a költő víziós önmaga keresésének egyik eléggé hangsúlyos lenyomata. Hosszas keresgélés után megtaláltam az egészet Szemlér Ferenc fordításában. A vers címe: Nézem (románul: Mă uit). Idézem az egészet, mert Arghezi identitáskereső vívódásainak egy jelentős darabja:

 

„Nézem a földet, nézem az eget.

Magamat kérdem: ki lehetek?

Jön-megy a kósza gondolat

A szél előtt, az ég alatt

Mint egy kövér madár.

Honnét jő? Hova száll?

 

Idegen néven szólongat sok hang.

Zajok zavara utánam rikkant.

Akit keresnek, én vagyok?

Hisz a szél is csalódhatott.

 

Mindmáig nekem senki nem adott,

S mégis mindennek adósa vagyok:

A korhadt tönknek is, az álló tónak is,

Vert állatoknak, köveknek, a virágoknak is,

Az embereknek, kik hordják a keresztet.

Lelkes-lelketlen lények, hát most mivel fizessek?

 

Vérem más adta, s szinte félek

Kiejteni az »én«-t s az »enyém«-et.

Micsoda jogon

Fúhatnám bőre mellkasom,

S nyújthatnám szét az ég alatt

A hátamat?

 

Vagyok-e én egyáltalán?

Választ ki adna tán,

S milyen tanút kérhetnék feleletre?

 

A földre nézek egyre, az égre nézek egyre,

Méhkasba, vízbe, kőbe

S a mély-mély levegőbe.

 

Arghezi ezt a verset a harmincas években írta, az 1935-ben kiadott Estéli versek című kötetében adja közre. Ekkor már túl van a Virágáruslány (Lina) című regényén, az apja temetésén, amikor is apáról való féltestvérének bemutatja anyját, amikor „idegen néven”, tehát már Argheziként szólongatja sok hang. Még tele van kételyekkel (amelyektől talán egész életében nem fog teljességgel megszabadulni), de szinte már bizonyossággal tudja származását. Ekkor már elmondhatná – József Attilát parafrazálva –: „Apám oltyeán volt/anyám félig német/ félig

székely/ vagy tán egészen az.” Ekkorra már annyira belerögzültek a gyermekkori tapasztalatok, a szentkeresztbányai rokonságáról való tudás, az „Egész éjjel mentünk a szénásszekéren...”-szerű élmények, hogy azok akarva-akaratlanul, tudatosan vagy tudattalanul, beszivárognak költészetének mélyrétegeibe is.

 

A kis falu

 

Csak egy példát mutatok ennek illusztrálására. A Százegy költemény (1947) című kötetében akadtam rá a Cătunul címmel jegyzett versére, amelynek leginkább egy metaforája döbbentett meg, s amely egyből a szentegyházai temetőig vitt. Szerencsémre a vers Kányádi Sándor kitűnő tolmácsolásában megjelent magyarul is. Így még jobban megértettem, s szinte bizonyosra veszem, hogy írásakor a költő képzeletében a szentegyházai temető körül bolyongott.

Íme, a költemény:

 

„Belopódzott a láthatárról csöndbe

A kis falu a temetőbe.

Kik születtek, elhantolódtak rendre,

S a faluba keresztek költöztek be,

Hangtalan jellé merevült

Fahegedűk.

S kimentek a faluból a határra,

Halott utakat hagytak hátra.

 

Vigyázz, ha utad itt viszen

A kanyargós régi ösvényeken!

Meg ne botolj! Mindenütt holtak.

Szomszédok itt is, mint fent voltak.

 

Csúszós csizmában s gyötörten a sártól,

Megtörténhet, hogy eltéved a vándor,

És a kiskapu kampóján babrálva

Halottaktól kér szállást éjszakára.”

 

Szentegyháza ma már város, de még a mai időkben is két, jól elhatárolható részből áll: a városinak nevezhető részét tulajdonképpen a vasgyár köré telepedett Szentkeresztbánya képezi, a régebbi, ma is falusias kinezetelű felső felét Nagyfalunak, vagy Oláhfalunak nevezik. Ennek  a falunak a nyugati végén található egy több mint nagynak mondott, egyedi, különleges fejfák sűrűjétől átszőtt temető, amely jól látható a Csíkszeredától Székelyudvarhely felé vezető országútról is. A gyermek Tudor Arghezi, amikor Szentkeresztbányáról a homoródfürdői ásványvízforrások felé szekereztek, hiszen onnan hordták rendszeresen az ivóvíznek használt „borvizet”, jól láthatta. De azt a hitemet is megvallhatom, hogy nemcsak távolról látta, hanem példának okáért nagyanyjával, Ágoston Zsuzsannával, vagy akár édesanyjával, Ergézi Rozáliával járt is ebben a temetőben, ha máskor nem, hát november elsején, halottak napján pár szál gyertyát elégetni a hozzátartozók sírján, mondjuk a nagyapa, Ergézi Joannes nyughelye fölött. Ezen a katolikus ünnepen a hozzátartozók távoli vidékekről is haza szoktak látogatni. Elképzelhető, hogy egy-két alkalommal Ergézi Rozália is hazajött halottak napjára, magával hozva elsőszülött fiát...

Nos, Tudor Arghezi itt látta azokat a „hangtalan jellé merevült / fahegedűk”-et. De hasonló fakereszteket abban az időben a falu utcáin, utcasarkain és lent, Szentkeresztbányán is lehetett látni, hisz mélyen hívők lakják a vidéket, s emlékkeresztet az út mellé bárki állíthatott, akár egy tragikus esemény, baleset emlékére is. A fahegedű alakú sírkeresztek ilyen sokaságával, tömény látványával máshol nem szembesülhetett, mint ahogyan a mélyen hívő székelység halottkultuszából fakadóan, a lentiek és a fentiek együttélésével sem.

Amikor a vers írásakor felmerült emlékezetében az itteni látvány és hiedelemvilág, akkor egy létező valóság testesült lírává, amelybe az is belefért, hogy közöttük járva „Csúszós csizmában s gyötörten a sártól, / Megtörténhet, hogy eltéved a vándor”. Aki járt arrafelé, különösen, szürkületi időben, meggyőződhet a két világ összeszövődéséről, hiszen biztonságosan szinte nem tudható, hogy hol végződik a falu és hol kezdődik a temető, amely tele van „fahegedűkkel”.

 

Simogatások

 

A kortársak vallomásai alapján Tudor Arghezi, a közvetlen családján kívül, erős érzelmi szálakkal nem kötődött különösebben senkihez, se baráthoz, se rokonhoz, akikkel időnként elég kegyetlen is tudott lenni. Az apával a kapcsolata olyan volt, amilyen, egyszer gyűlöletesen ellenséges, máskor megbocsátó. Az apai rokonokkal, mivel alig voltak, az egy apai féltestvéren, Nicolaen kívül, talán nem is volt senki, akit közelebbről ismerhetett.

Bălaşa nagyanyja, apja házasságának évében, 1883-ban meghalt, az akkor 3 éves gyermek emlékezetében talán nem is maradt meg fizikai valójában. Költészetében semmi nyomát nem lelni emléküknek. Ott vannak viszont az anyai rokonok, akikről nem csak nyomokat, de nekik szentelt verseket is találunk. Ezek közül is talán a legbűbájosabb a nagyanyjára, Ágoston Zsuzsannára emlékező, 1956 áprilisára keltezett verse, a Simogatások (megjelent az 1973-ban kiadottÁlombéli utazás című posztumusz kötetben).

 

„Nagyanyám mindenféle rosszra,

»Semmi baj, anyámé« –  mondta.

Balszerencsék semmiféle csonkja

Sodrából soha ki nem hozta.

Jólelkű a gondban, egyszerű,

»Vihar után – mondja –, jön a derű.

Rút időnk holnap feldereng,

Életünk ma lent, holnap fent.«

 

Nézem szemöldjét s az ajkát,

Szemét, rámcsukodó pilláját.

Nékem nagyanyám volt, és nagyon szép,

De azt mondja, ez is csak semmiség.

 

Mikor zöld szeme rajtam téblábol,

Mintha egy mandula hasadékából

Szólna suttogva: »Mit szólsz nénéhez,

Minő napokat vive véghez!

Lüktetett bennem ezer ördögjaj!

Mit tehetsz? Nincsen semmi baj!«”  

 

Lefegyverző ennek a székely asszonynak a mindenféle furfang nélküli egyszerűsége, sallangmentes bölcsessége, mindent túlélő életfilozófiája, hogyha egyáltalán valamiféle filozófiáról beszélhetünk esetében. A Csíkrákoson született Ágoston Zsuzsanna egész egyszerűen ilyen volt, és a vers csakis őróla szólhat, hiszen, amint már említettük, a másik nagyanya elhalt a költő hároméves korában, akinek emlékezetében, bármennyire is zseni volt, Bălaşatól ilyen egyszerű, ám mélyértelmű szövegek, amelyeket a versben idézett, nem maradhattak meg.

A versből felénk derengő életszemlélet Ágoston nagymamánál annyira természetes volt, mint a lélegzetvétel. Enélkül talán aligha viselhette volna önpusztítás nélkül sorsának nem egyszeri megrázkódtatásait. Hiszen már a kezdet, születésének körülményei is eltértek a normalitástól. Zabigyermek volt ő is, mint az unokája. Édesanyja, Császár Terézia után, Császár Susana névre anyakönyvezik Csíkrákoson. Valószínűsíthetően kinézik őket a faluközösségből, ezért kell elköltözniük Szentkeresztbányára, ahol bizonyára vagy a bányában, vagy a vasüzemben keresi kenyerét az anya. A felcseperedő leányka naponta láthatta a hajnaltól késő estig robotoló anyát, amint nyakig sárosan, rongyosan, elaggottan, szeméig feketén hazaérkezik a ki tudja, milyen nyomorúságos albérletbe. Felcseperedve, rá is ez a sors vár. A szentegyházi egyházi anyakönyv tanúsága szerint később, nem kideríthetően apát kap a kislány. Talán az igazi apa ismeri el, ezért írja a gubacstintás anyakönyvi Császár bejegyzés fölé a parókus kék tintával az Ágoston nevet. Akármint is történt, anya és lánya egyaránt stigmatizáltak voltak még a liberálisabbnak tűnő munkásvilágban is.

Ágoston Zsuzsanna 25 éves korában férjhez megy a Bukovinából érkezett cipszer bányászhoz, Ergézi Jánoshoz, akinek egymás után szüli a gyermekeket. 1856 és 1869 között nyolcszor szül. A nyolcból kettő – egy József és egy János – csecsemőkorában elhalálozik. Felnevel hat gyermeket. 1870-ben a 14 éves Máriát férjhez adja egy Vida nevű bányászhoz, eggyel kevesebb éhes száj marad a családban. Három év sem telik el, Ágoston Zsuzsanna 1872-ben özvegyen marad. Pár év teltén, 1873 karácsonyán újra férjhez megy egy László József nevű vasgyári munkáshoz. Közben megpróbálja elrendezni a már felnőtt korba cseperedett gyermekeit. Amint tudjuk, Rozália bemegy cselédnek Bukarestbe, aki alig melegedik meg a Regát fővárosában, hazaállít egy zabigyermekkel, akit egy pár évig szintén a nagymamának kell nevelni. A harmadik lány, Veronka pedig talán Brassóba kerül, valószínűsíthetően szintén cselédnek. A fiúk közül József továbbáll, talán ő is Brassó felé veszi az útját, további sorsáról nem sikerült kideríteni semmit. János a ’80-as években elveszi Kovács Júliát, aki kétszer szül János nevű fiút, de ennek az ágnak is nyoma vész. A legtovább Rudolfon keresztül élnek az Ergéziek Szentegyházán, akinek a Jakab Rózáliával kötött házasságából szintén nyolc gyermek születik. Ágoston Zsuzsánna nem érte meg valamennyi unokája születését, 77 éves korában, 1907-ben jobblétre szenderül.

A Rudolf ágán 1920-ban is születik egy szintén Rudolf nevű fiúgyermek, akinek sokáig él a legendája, választékosként, piperkőcként emlegetik sokáig, aki talán táncoktatói minőségben is működött.

Herceg Ferenc helytörténész szerint az utolsó dokumentum, amely az Ergéziekről hírt ad, 1920-ból való. A vasgyárban és a bányákban általános sztrájkot hirdetnek, amelyet az újonnan berendezkedő román hatalom kemény kézzel elnyom. A sztrájkbizottságnak tagja egy Ergézi Jolán nevű asszony is, aki nem tudni immár, melyik Rudolfnak a felesége. A sztrájkbizottság tagjait letartóztatják és Szebenbe viszik. Kit elítélnek, kit nem. Ergézi Rudolfné hat hónap után szabadul, de Szentkeresztbányán olyan ellenségesen fogadja a vezetőség, hogy el kell költözniük a helységből. Sorsuk nem tudjuk merre vezet, talán Brassó, talán Marosvásárhely felé. Velük eltűnnek az utolsó Ergézi családnevet viselők is a környékről. Mára már fiúágon talán nem is léteznek, lányágon pedig feloldódtak, eltűntek. (NB.: az interneten ráakadtam egy Ergezi Ernestre, az Egyesült Államok Ohio államának Lorain nevű városában, 1993-ban meghalt.)

Mindezeket azért tartottam fontosnak felsorolni, mert az tűnik ki az egész családtörténetből, hogy végül is az Ergézi név legtovább Tudor Arghezin, a költőn keresztül él ma is, általa vált halhatatlanná.

Igaz, hogy nála is megszakad a szál. Mitzura nevű lánya soha nem ment férjhez, nincsenek utódai. Baruţu fiának vér szerinti gyermeke nem volt, csak fogadott lánya van.

Ennyi, amit a jelenlegi tudásunk szerint az Ergézi családról tudunk. Eljövendő kutatók többet is kideríthetnek. Mert sohasem lehet tudni...

Csak egy példa. Egész más dolog után kutakodtam az interneten, amikor a Székelyudvarhelyi Bíróság honlapjáról szembejött velem Ágoston Zsuzsanna az Ergéziekkel. Egy 2009-es, elbirtortoklási per adatairól van szó, amelyben a felperes Majer Mihály és Kondrád András perbe hívják Ergézi Jánosné Ágoston Zsuzsannát és Ergézi Rózát, Ergézi Vérit, Ergezi Józsefet, Ergézi Jánost, Ergézi Rudolfot, akik már rég nem léteznek, egy szentegyházi, illetve lövétei ingatlan nevükre való telekkönyvezése végett. A felperesek megnyerik a pert, a nevükre szállnak az ingatlanok, amelyeket egykor az Ergéziek birtokoltak. Amelyek valamelyikében nem tudni mennyi ideig, hány éves koráig a gyermek Tudor Arghezi is élt. Ahol Ágoston Zsuzsanna esténként, az osztováta mögül, a guzsaly mellől, vagy a kötőtűvel az ujjai között, biztos, hogy meséket mondott neki, talán még egy-két székely népdalra is megtanította.

A helybéli szóbeszéd szerint, amit Katona Szabó István memoárja is megerősít, Arghezi felnőttkorában „járt a Székelyföldön anyja szülőfalujában, anyja apai öröksége ügyében is”. A székelyudvarhelyi bíróságon lezajlott per alapján volt, avagy lett volna, amit örökölni. Nem tudhatjuk, hogy valamit kapott-e.

 

Öt kötőtű

 

Nem túlzás azt hinni, hogy nemcsak három boldog vakációs nyarát töltötte Arghezi Szentkeresztbányán, hanem jóval több időt, akár éveket is. Az Ergéziek után nyomozva jutottam el Szentegyházán a Svellákhoz, akik talán a legközelebbi rokonságban állnak velük. Ezt a kapcsolatot Ágoston Hugó, jelenleg Marosvásárhelyen élő barátomnak köszönhetem, aki élete javát mint szerkesztő, újságíró Bukarestben töltötte. Ennek köszönhetően lett az RMDSZ küldöttjeként a román közszolgálati rádió vezetőtanácsának tagja, ahol történetesen a Nagyrománia Párt képviseletét ellátó Mitzura Arghezi mellett ült, akivel joviális viszonyban voltak, jól megértették egymást, mondhatnánk azt is, hogy egyfajta empátia alakult ki közöttük.

Íme, mit ír Hugó barátom erről a kapcsolatról:

„Több mint négy évig Mitzura Arghezi mellett ültem a román közszolgálati rádió vezetőtanácsának gyűlésein. Alkalmunk volt tehát több mindenről beszélgetni. Nemegyszer kifejeztem csodálatomat édesapja, Tudor Arghezi költői műve iránt. Egy alkalommal megemlítettem neki, hogy a magyar mellett német származású is vagyok. Legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy az ő családjának is voltak német és magyar felmenői.Rákérdeztem: csakugyan? Biztos! – válaszolta határozottan. Már nem emlékszem, miért nem firtattam tovább: mert megkezdődött az ülés, vagy mert azt gondoltam, egy olyan elfogadott dologról van szó, amelyet általános műveltségem részeként tudnom kellett volna...”

Mitzura Arghezi eddig a családi titkok leghűségesebb őrzőjének számított, Ágoston Hugónak talán elszólta magát, tulajdonképpen beismerte, hogy a nagyanyja a félig magyar, félig német származék, Ergézi Rozália volt. Hugó barátomat ezért is érdekelte annyira a Székelyföldben megjelent dolgozatom az Arghezi-genealógiáról. És segített, ahol és amikor tudott. Többek között elküldött egy, az interneten talált korabeli fényképet (a szakma szerint valamikor a XX. század elején készülhetett), amelyen Mária Svella, született Ergézi látható. A szépiabarna portrénak egyfelől azért örvendeztem, mert egyfajta tudást szereztem arról, hogy miként nézhettek ki az Ergézi lányok (NB.: szépek lehettek, azok voltak), másrészt végre rokonokat találtam a szentegyházi Svellák révén. Így jutottam el Svella Károly, illetve Herceg Ferenc urakhoz, akikkel megpróbáltuk kideríteni, hogy mikor és hogyan került a Svella családba az Ergézi lány, akiről én már előbb kiderítettem, hogy Rozáliának az unokahúga volt, egyike Ergézi Ferenc és Krusinszki Katalin három lányának. (Újabb levéltározások révén megtudtam tehát azt is, hogy a bukovinai Ergesi Joannesnek és Ballaschin Máriának, János fiúk mellett, még egy Ferenc nevű fiuk is Szentkeresztbányán (talán Lövétebányán) alapított családot. Az 1886-ban született Veronikának nyomait nem leltem, Irén pedig egy Drexler Ferenc nevű úszómesternek lett a felesége, Szolnokon, majd Budapesten élt. Ő az egyetlen, akit Ergézi néven egy magyarországi családkatalógusban találtam.

*

A Svellákkal való találkozásomnak volt egy másik hozadéka is. Tőlük kaptam meg néhai Katona Szabó Istvánnak (Kézdivásárhely, 1922 – Gödöllő, 2013), hajdanán Marosvásárhelyen élt írónak és szerkesztőnek egy emlékirat-töredékét, amely a Svellákon keresztül Arghezihez is

közelebb vitt. Íme mit ír:

 

„Arghezit »misztikus« költőnek bélyegezték, és csak a Sztálin halála utáni »olvadás« idején vették elő, egy írószövetségi kongresszuson ünnepélyesen ültették be az elnökségbe és dicsőítették azok,

akik addig gyalázták. Személyesen soha nem ismertem, azonban véletlenül megtudtam az életéről azt, amiről a román irodalomtörténészek mélyen hallgattak. Sipos Lajos egykori francia tanárom a marosvásárhelyi kollégiumban, egy véletlen találkozás alkalmával megszólított, hogy  ismer egy Svella nevű bútor-restaurátort, aki közeli rokona Arghezinek. Ő érdekes dolgokat tud a gyermekkoráról. Elkísért hozzá, hogy legyen bizalma, bemutatott, mint egykori tanítványát.

Svella úr olyan ötvenes évbeli lehetett, de arca meglepően hasonlított Arghezihez. Elmesélte a történetet, melyet nem sokkal később Lőrinczi László (Pusztacelina, 1919 – Settimo san Pietro, Szardínia, 2011) – diákkori barátom és akkori munkatársunk az Új Életnél – előtt megismételt, aki feljegyzést is készített a beszélgetésről. Svella úr szerint Arghezi egy morva származású, Oláhfaluban lakó, jómódú kereskedő leszármazottja volt, akinek a nevét Aerghezi-ként írták még a XIX. században. Egyik leánya Bukarestbe került egy Theodorescu nevű úrhoz, akinél házvezetőnő lehetett. Ő volt Arghezi apja, akinek a nevét viselte és Ion Theodorescu-ként nevelkedett. Az Arghezi nevet íróként vette fel és használta egész életében. Svella úr családi emlékezet alapján tudott arról, hogy a fiatal Arghezi járt a Székelyföldön anyja szülőfalujában, anyja apai öröksége ügyében is. Tudtuk, hogy a legbiztosabb bizonyíték az egyházi anyakönyvben található meg, ha az megvan. Tudtam, hogy az összes egyházi anyakönyveket bekérték az 1900-as éveket megelőző időkből egész Erdély területén és a belügy irattárában hozzáférhetetlenek. […] Svella úr elmondta, hogy írt az ottani plébánosnakebben az ügyben, de választ nem kapott. Nem jutottam el Oláhfaluba, hogy személyesenkutassak, de bukaresti tartózkodásom idején a Román Akadémia könyvtárából kikértemminden, Arghezi életével foglalkozó kötetet, keresve, hogy milyen magyarázatot adnak az Arghezi név eredetére. Azt mindenki letárgyalta, hogy eredeti nevén Ion Theodorescu volt és az Arghezi írói, felvett név. Erre vonatkozóan két elmélet született, de egyik sem hivatkozott magára az íróra, vagy erre vonatkozóan valamilyen magyarázatra. Egyik elmélet az Argeşből eredeztette. Ez olyan román történelmi helynév, nemcsak földrajzilagismert, de a híres argeşi kolostor és Manole mester legendájából is (hasonló a Dévavárát építő Kőműves Kelemenéhez). Csakhogy az argyesi – a magyar változat nem szolgálhatott alapul román költői névválasztásnak.

A másik elmélet a görög Argos-szal hozta összefüggésbe, utalva a költő klasszikus műveltségére és a görög kultúra iránti érdeklődésére.Csakhogy ez sem magyarázza az i helynévképzőt, mert a román nyelvben ilyen nincs, csakismagyar hatás lehet. Ez azt a gyanút keltette bennem, hogy nagyon is tisztában voltak Arghezi anyjának magyar eredetével. […] Mindezek után felhívtam Laci bácsit Szardínián, ő a következőket mondta:– Az oláhfalusi Aergezi-leányka elment Bukarestbe szolgálni, ahol egy Theodorescu úrnál volt házvezetőnő, s lett az anyja annak a gyermeknek, aki később Arghezi névre hallgatott. A cselédlány két Theodorescunál is szolgált, de Arghezi sem mondta meg soha, melyik volt az ő apja. A gyermek az első és a második osztályt Oláhfaluban, magyar iskolában járta, s mikor a harmadikban Bukarestben az osztályban névsorolvasáskor »Jelen!«-t mondott, akkor leboanghinozták! Ezt Arghezi mondta el Laci bácsinak.

Arghezi különben jól beszélt magyarul, s főképpen jó kiejtéssel, mint az olyanok, akik kisgyermek korukban tanulják; Arghezi fia és a leánya is, akárcsak az öreg, szemérmesen elhallgattak az anyára vonatkozó minden utalást!, sőt, mikor Laci bácsi egy általa fordított Arghezi műhöz a végére utószót írt a magyar kiadásban, a leányegyenesen rosszindulatúlag szólt, hogy »n-aţi scris nimic despre descendenţă?« (NB.: »ugye nem írt semmit a származásról?«) Laci bácsi még azt is elmondta, hogy nem tudom, ki fordított egy Arghezi munkát magyarra, s maga Arghezi mondta, hogy»traducerea sună şi mai bine ca în originalul meu!«(NB.: »a fordítás jobban hangzik,mint az én eredetim«). Arghezi anyja 1944-ben halt meg, teljesen meg volt tébolyodva (bolondulva); s Laci bácsi meg is kereste a sírját, mondta is, melyik temetőben, de nekem nem ragadt meg.”

 

*

A Katona Szabó István-féle emlékiratrészletből, bár hoz néhány újdonságot Argheziről való tudásunkhoz, igazából az látszik, hogy az adatgyűjtés az 1990 előtti években történt, amikor valóban nem lehetett hozzáférni a levéltári adatokhoz. Számunkra talán a Lőrinczi László emlékei a legfontosabbak, hiszen ő az élete javát Bukarestben élte le, 90 után költözött hárfaművész felesége szülőföldjére, Szardínia szigetére.

Kányáditól tudtam, hogy ő is sokat foglalkozott az Arghezi biográfiával, személyesen is ismerte a költőt és családját, járta a házát. Ő fordította le Boldogasszony mosolya címmel Arghezi Ochii Maicii Domnului című regényét, amely 1972-ben jelent meg a Kriterionnál.

Sajnos, hagyatéka még feldolgozatlan, így nem tudhatjuk, hogy leírta-e az Argheziről összegyűjtött adatait.

Vegyük tehát sorba a Katona Szabó István által leírtakat:

Fény derül a Svella-szálra, amely által talán a legközelebbi Ergézi rokonokat leltük meg. Amint a szentegyházi Svellák megerősítették, a már említett, a fényképen látható Ergézi Mária által lettek rokonok, került Marosvásárhelyre a családnak az egyik ágába, amelyből a bútor-restaurátor Svella úr származott. Az ő tudására már rányomta bélyegét a szájról szájra adott, legendásult családtörténet. Amint már tudjuk, nem volt morva származású az Arghezi ős, nem volt jómódú kereskedő, akinek a nevét a XIX. században még Aergeziként írták. És azt is tudjuk immár, hogy a bukovinai bányász apától származó Ergézi Rozália nem egy Theodorescu nevű úrhoz szegődött el házvezetőnőnek.

Lőrinczi László két Theodorescuról beszél, akinél szolgált Ergézi Rozália, holott tudjuk ma már, hogy valóban volt két Theodorescu, de egyiknél sem szolgált, hanem Manole Pârvulescu volt a kenyéradója. Viszont elgondolkodtató azon kijelentése, hogy „Arghezi sem mondta meg soha, melyik volt az ő apja”. Lőrinczi László itt gyaníthatott valamit, mert ő fordította azt az önéletrajzi fogantatású regényt, amelynek főhőse, Ioan Vintilă, nemcsak abban nem biztos, hogy ki volt az anyja, hanem az apa eredetét firtató kérdésre is kitérő választ ad, azt mondja, hogy ő az Új Testamentum alapján az Isten fia, hasonlít Jézusra, akit magához hasonlónak tart, hiszen ő az összes apa nélküli gyermeknek a testvére és szentje. Tehát tele volt gyanakvással mindkét szülői ág felé. Nem véletlenek azok az identitást kereső, magaemésztő kérdések például, amelyeket egymásra halmoz némely versében, különösen a Szerelemgyermek címűben.

Én hitelt adok Lőrinczi László azon állításának, hogy az első és a második osztályt Szentkeresztbányán (és nem Oláhfaluban, amint állítja, hanem lent a vasgyár körüli telepen végezte, ahol 1851-től működött iskola), legfőbbképpen azért, mert ezt Arghezi mondta neki, s nem látom, mi érdeke lett volna ezt nem elhinni neki. Dokumentumokkal bizonyítani azonban nem tudjuk. Kerestük a kor iskolai dokumentumait az összes szóba jöhető levéltárban, Budapesttől Bukarestig, Gyulafehérváron, Csíkszeredában, de az 1880–1890 közötti évtized szentkeresztbányai, szentegyházi iskoláiról sehol semmi sincs.

Bartha György kollégám, ezeknek a szövegeknek a román fordítója hívta fel a figyelmemet Arghezi egyik gyermekversére, amely elgondolkodtatott. Nem megfelebbezhetetlen bizonyíték – mondja –, de az introvertáltabb, szemérmesebb költőknél, mint amilyen Arghezi is volt, egyes életrajzi tényeket, eltitkolandó a világ szeme elől, műveiknek sorai közé rejtenek el. Néha úgy is, hogy a „főszereplő nyakába varják” saját titkaikat, mint ahogyan az említett versben a jó Istennel teszi, hiszen ki őrizhetett meg jobban egy titkot, mint Ő? Arghezi Ábécé című verse, a Gyermek hórák ciklusból ebbe a kategóriába tartozik. Íme, egy részlete:

 

„Ábécéje hézagos,

Az írása zavaros.

 

Nem akarom, hogy megsértsem

Egy boróka borsónyit sem,

Annyit mondok most csupán:

Könyvet sem tud igazán.

Minden jöttment tanítványnak

Nagyobb volt a tudománya.

Bármi ügybe beleszólt,

De bizonyítványa nem volt.

Csak a nagy Isten sejtette,

Hogy nincs három elemije.

Bukdácsol az olvasásban

És a matematikában.”

 

Iskolai bizonyítványa a három (NB.: valószínű, hogy a fővárosban a harmadik osztályba írathatták be) elemi osztályról, egy másik országból, magyar iskolából, lehet, hogy volt, lehet, hogy nem volt. S ha lett volna is egy igazolvány, ki vette volna komolyan az akkori Regátban? A Bukarestbe visszaérkezett gyermek, amikor beíratták a román elemibe, gyakorlatilag analfabéta volt. Ismerte ő ugyan egy másik nyelv „hézagos” ábécéjét, amivel nem sokra ment, írni sem tudhatott igazán, az olvasásban is botladozhatott. Szóval elölről kellett kezdeni mindent! És ő elölről kezdte. És a román irodalom géniuszává lett!

Arghezi magyar tudásáról már Kányádi elbeszéléséből meggyőződhettünk, de a Szőcs István által idézett mondat is azt igazolja, hogy ifjúkorában legalábbis, anyanyelvi szinten ismerte az anyja nyelvét. Különös adalék ehhez Zsehránszki István, Bukarestben élő újságíró kortársunk elmondása, aki az immár múzeumként működő Mărţişorba látogatván, a költő íróasztalán, amelyet abban az állapotban hagytak, ahogyan Arghezi felállt mellőle, a Román Akadémia által kiadott kétkötetes, Kelemen Béla-féle román–magyar nagyszótárt pillantotta meg. Ez azt jelenti, hogy a szigorú öregúr használta azt. Nem tartom kizártnak, hogy a fordításokat ellenőrizte. (NB.: Az 1964-ben, a bukaresti Irodalmi Könykiadó által kiadott, az eddigi legteljesebb magyar nyelvű verskönyvet, melyhez Beniuc írt előszót, maga a költő válogatta.)

Mi már tudjuk, hogy hol volt Ergézi Rozália sírja, illetve, hogy immár hol nincs. A bălăceancai elmekórház udvarán, kertjében temették el, de amikor Elie Lothar, az Ergézi Rozália által felnevelt unoka a hatvanas években kereste, már nem volt sír. A kórház kertjében lévő sírokat – nem tudjuk mikor – elköltöztették egy közös osariumba, a község temetőjébe.

Lőrinczi László viszont valóban láthatta, hiszen ő már 1946-tól Bukarestben élt.

*

Pár évvel előtte még ott bolyongott a park fái között Ergézi Rozália, hóna alatt az elmaradhatatlan kötni-, horgolni-, foltoznivalóval, amint Popescu-Cadem írja, „mintha folytatná házvezetőnői foglalkozását.” Arghezi 1939-ben a Királyság Alapítvány folyóiratában közöl egy versciklust, amelyben a családja karácsonyi ünnepkörét járja körül. Idézzük az Öt kötőtű című opuszt:

 

Öreg anyám ujjai közt

Öt kötőtű valamit köt,

Készül titkos meglepetés

Karácsonynak szenvedelyén.

 

Álló napokig nem látom

A nagy hóbansántikálón:

Ha kérdezik, csupa talány,

Sok a dolgom, mondja anyám.

 

De huncut kölyökbékák

Csak ellesik az árnyékát,

Esténként a kulcslyukon át

Kifürkészik nénje titkát.

 

Nagyujjára gyapjút horgol,

Meg-megáll, nézi, mosolyog.”

 

Több mint egyértelmű, hogy a vers hőse Ergézi Rozália. A szőrszálhasógató irodalomtörténészek állíthatják azt is, hogy a vers hőse nem Rozália, hanem Paraschiva, a költő felesége, ő horgolja a karácsonyi ajéndékot. Ám Arghezi őt nemigen szólította öreg anyámnak, a róla és a hozzá intézett versekben nagyon öreg korában is „leányomként” szólítja. És nem sántált! Igaz, a versciklus írásának idején Ergézi Rozália már nem lakik a családdal, de a költőnek szíve-joga a régebbi szépkarácsonyok megidézése. Döntő érvnek pedig ott van a hóban sántikáló anya képe, aki, amint a bălăceancai kórházi adatokból kiderült, valóban sántált.

1980-ban, a költő születésének centeráriumán a Tribuna României egy összeállításban közli Arghezinek egy 1954-ben írott jegyzetét felnevelő „dajkájáról”:

 

„Két éve nem látlak, nem kerülsz utamba. Egy időben eljöttél hozzám, és elvitted a segélyeimet, amit tiszta szívből adtam. De egy idő után nem jöttél. Hallottam volna, hogy meghaltál, szegény öregasszony, aki lehet, hogy az anyám voltál, aki meglehet, hogy épp az anyám voltál. Te úgy csókoltál, mint a saját gyermekedet. Elkezdtek reszketni az ajkaid és a karjaid, amelyekkel átöleltél. (...) Kereslek és nem talállak sehol. És kereslek álmaimban is, amelyekből nem tudtam meg, hogy meghaltál volna. Az álom jobban tudja a tudatlan dolgokat, de rólad nem tud semmit. Álmomban ismeretlen utcákban járok, ahol nem ismer senki, és kérdezem: Hol van az én Öregasszonyom, aki a világvégéről jött el, hogy elvigye ajándékaimat? Bekérdeztem a vak házakba, a keskeny udvarokba: nem él itt az én öregasszonyom, aki mindig egy botra támaszkodik? Az egyik lábára sántít, és hallgatagon, hangtalaul csorognak a könnyei?

Nem tudják, nem látták.”

 

Az Öt kötőtű előtti versben, a Karácsonyfa címűben pedig még egyértelműbbé válik Ergézi Rozália jelenléte a család életében: „De a kesztyűk – ide less! / Valamennyi jobbkezes... // Nagy Mama tette-vette / véletlenül eltévesztette.”

Az Arghezi gyermekeknek pedig más nagyanyjuk nem volt, nem lehetett, hiszen Paraschiva hétévesen maradt árván Bukovinában.

 

Piroska balladája

 

„Lánykám, amióta egybekeltünk,

Zavaros idő járt ellenünk.

Te tudhatod, hogy mint töltöttem

Napjainkat a tömlöcökben.”

 

Arghezinek ifjúkorában nem volt sok szerencséje a nőkhöz. Legelső szerelme, a szerb származású Natalia, akihez a Fekete achátok című verseket írja, fiatalon meghal. A költőt sokáig kísérti emléke, verseiben sokszor kiált fel „Lio, Lio”-val szólongatva árnyait.

Aretia Panaitescu, románnyelv tanárnőbe 23 éves korában lesz szerelmes. Sűrűn leveleznek, de a költő szerelme viszonzatlanul múlik el. A nála hat évvel idősebb piteşti tanárnő és költőnővel, Constanţa Zissuval a kapcsolatuk szinte villámlásszerű, amely hamar gyümölcsöt hoz: 1905-ben a hölgy Párizsban megszüli Arghezi első fiát, Eliazart, a későbbi neves fotóművészt és filmrendezőt, akit csecsemőként ott is hagy, hiszen nem vetett volna rá jó fényt, ha tanárnőként, lányként törvényen kívüli kapcsolatból hoz világra gyermeket. A törvényesítésre 1912. október 4-én kerül sor, ekkor veszi feleségül gyermeke anyját. Azonban a házasság kérészéletű lesz. Egy év, négy hónap múlva a hölgy kéri a házasság felbontását, azzal a váddal, hogy az alperes apa elhagyta a családi fészket, s magával vitte a gyermeket is. A válást a törvényszék 1914 februárjában mondja ki.

Az egészhez csak annyi hozzáfűznivalónk van, hogy a gyermeket a költő édesanyja hozza haza Párizsból, egyedül, ő is neveli, hiszen Arghezi Svájcba megy, ahonnan csak hat év múlva kerül vissza az Egyesült Fejedelemségekbe.

Az első világháború kellős közepén Tudor Arghezi másodszor is megnősül. 1916. november 5-én elveszi a Bukovinából származó 26 éves Paraschiva Burdeát. Az anyakönyi adatok szerint a hölgy a Suceava megyei Pleşeşti-ben született, egyik szülője sem él és foglalkozás nélküli. Tehát egy egyszerű asszony lesz a felesége, aki, amint a későbbiekben kiderül, anyatigrisként őrködik a férje és a család fölött. Egy általa főzött csorba – vallotta valahol a költő – felér ezerféle irodalommal.

Lehet, hogy csak belemagyarázok, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy a költő nem véletlenül vette feleségül ezt az egyszerű, Bukovinából Bukarestbe vetődött lányt. Szinte biztos, amellett hogy szerelmes lett belé, tudatalattijában ott munkáltak a szentkeresztbányai anyai családban szerzett gyermekkori tapasztalatok. Tudta, hogy Ergézi Rozáliának az apai rokonsága Bukovinából származott, akik a megbízhatóság, a rend, a fegyelem, az adott szó iránti tisztelet jegyében éltek, mint az onnan Szentkeresztbányára telepedett németek nagy része. De a bukovinaiaknak különben is jó híre volt a románság körében, s ez a jó hírnév tovább növekedett a háború alatt, amikor az országrészt az oroszok segítségével Románia elfoglalja.

Arghezi tehát megbízható feleséget keresett és kapott is a Bukovinából származó Paraschiva Burdea személyében.

 

„A te országod fent Északon

Éretlen kalászt aratott.

Tehenetek tejet nem adott,

Mert az elnehezült Nap fénye

Határotokhoz fel nem ére.”

 

Nem tudom, tudta-e, hogy Bukovina melyik részéből telepedtek át az Ergesiek a székelyföldi Szentkeresztbányára az 1850-es évek tájékán. Szerintem tudhatta a családból, a nagybácsiktól, nagynéniktől, akik az ő gyermekkorában még élő kapcsolatban lehettek a Jakobeny nevű bányásztelepüléssel. Herceg Ferenc szentegyházi helytörténész szerint szinte valamennyi német bányász, vasgyári munkás az ottani mangán-, vasbányákból, ércfeldolgozóból telepedett a Homoród mentére. Azt is el tudom képzelni, hogy Arghezi felkereshette a települést, hiszen a felesége faluját, Buneşti-et egész biztosan meglátogatták, és a Bukovinába tett útjáról, útjairól tanúskodika Putnai oltár című verse is. Jakobenybe (ez volt a német neve) a németeka Monarchia Bukovina 1774. évi bekebelezése után kezdtek betelepülni, egész pontosan 1783-ban építik meg az első kohót, miután aranyat és ezüstöt keresve, gazdag mangán és vasérc lelőhelyeket találnak a falu környékén. Jobbára a bányászatban és kohászatban már jártas, a felvidéki Szepesség-béli cipszerek telepednek itt meg, s hoznak létre virágzó közösséget az Aranyos-Beszterce völgyében. A Vatra-Dorna és Câmpulung Moldovenesc közötti bányásztelepülésen, ahol a román ortodox templom mellett egy lutheránus és egy katolikus német templom is volt, van, még az 1930-as években is a helység lakóinak 75 százaléka német, vagyis cipszer volt. Mára már egy sincs.

Az Ergéziek után kutatva, Iacobeni község honlapján egy elég bő, korabeli fotóválogatást találtam a német közösség múltjából, zömmel a két háború közötti időből. S láss csodát! Az 1935-ben, a német katonai temető (NB.: pontosabb, ha osztrákot mondunk, mert a környéken az első világháborúban osztrák csapatok harcoltak) keresztavatási és koszorúzási ünnepségein készült 27-es számú repró alá felsorakoztatott nevek között ráakad a szemem Otto Ergösi nevére. Azt, hogy hajdanán a szentkeresztbányai Ergesiek is Ergösiek voltak-e, avagy a Iacobeni-ben maradtak neve ö-södött, azt ma már szinte lehetetlen eldönteni. Probáltam barátaim segítségével Németországban is utánuk keresni, hiszen a Bukovinából származó németeknek számos egyesületük van, de kutakodásaink eddig nem hoztak eredményt. Marad tehát a biztos tudásunk, hogy Tudor Arghezi édesanyjának apai elődei a bukovinai Iacobeni bányásztelepülésről származtak.

Tudor Arghezi szempontjából legalább ennyire érdekes lehetett a vidék keleti részén fekvő Buneşti, illetve a hozzá tartozó Pleşeşti, felesége szülőfaluja, amely valaha határállomás volt Bukovina és Moldova között. A határőrség épülete ma is áll, a polgármesteri hivatal székel benne.

Arghezi egyik versében (Lakodalom Nunta, az 1963-ban kiadott Új versek című kötetből) némi büszkességgel írja, hogy felesége, Paraschiva Burdea răzeşszármazék, aki kebelében egy körbepecsételt, sasbőrre írt adománylevelet őrizget. A román értelmező szótár (DEX) szerint a răzeş szabad parasztot jelent, akinek apáról fiúra szálló birtoka van, amit földközösségben művelnek. Nem adóznak, ellenben, ha a szükség úgy kívánja, katonáskodniuk kell. (NB.: Mintha emlékeztetnének a székelyekre. Nem?) A román irodalomban, különösen Sadoveanu regényeiben, találkozunk velük (pl. Nyestfiak). A kifejezés a magyar részes szóból származik! Csak mellékesen említem meg, hogy a középkorban jó néhány moldvai csángó-magyar település lakói is ebbe a társadalmi kategóriába tartoztak.

Végül is Arghezi, ha nem is dicsekedhetett királyi nászból, bojári hajtásból való származással, családja által csak összehozott valamiféle rangosabb pedigrét. Egyik ágon olteán mesterember, a másikon német cipszerek, szabad székely asszony és răzeş feleség. Gyermekei akár büszkék is lehettek volna erre.

A felesége halála nagyon megviselte. Az 1966. július 21-én keltezett Litánia című versében egyenesen azt mondja, hogy „töröljétek ki a nevemet, nem érdemli meg, hogy olvassák, sohasem szerettem, akkor sem, amikor dicsőítették. Mert eddig volt akinek és akiért írjak, a szavak idegenekké váltak”, nincs „aki biztasson, megértse”.

 

„Elment, belemúlt  a ködbe.

Nincsen se reggel, se este.”

 

Az augusztusban keltezett balladában már ő is búcsúzódik.

 

„Itt az időm, a sor rám kerül,

Magamban hordlak már legbelül.

A szívemet, drága lányom,

Gyászfátyolodba pólyálom.” 

 

Testamentom

 

Arghezi Testamentom című versét a hatvanas évek második felében, a csíkszeredai irodalmiszínpadon egy, a világirodalom legszebb verseiből összeállított válogatás keretében én szavaltam. Azóta is kívülről tudom, és azóta is meggyőződésem, hogy valóban a világköltészetegyik legnagyobb verse.

 

„Nem hagyok mást rád, holtan kiterítve,

Csak a nevem egy könyvbe menekítve.

A lázadást-szító estén, mely ím jön

Hozzád egyenest messzi őseimtől,

Szakadékok meredek helyein

Kézen kúsztak a mélyből eleim –

Hogy e bajos út lenne néked könnyebb,

Lépcsőnek szántam, fiam, ezt a könyvet.”

 

Ó, Tudor Arghezi ősei valóban mélyről, a legmélyebbről kúsztak föl, hiszen a bányamélynél talán csak a pokol mélyebb. Azt a költő járta egész életében. A verset Illyés Gyula fordította magyarra. Zseniálisan. Talán ez lenne az a költemény, amelyről Lőrinczi Lászlónak azt mondta Arghezi, hogy jobb, mint az eredeti? Én azt hiszem, hogy az öregúr túlzott, még akkor is, ha az íróasztalán lévő román-magyar nagyszótár segítségével leellenőrizte. Mindkettő zseniális – mondom én –, hiszen két zseni alkotása az egyik is, a másik is.

De nem ezért időzök a versnél. A két zseniális költőnek egy katartikus találkozásáról akarok beszámolni, amely több mint egyszerű négyszemközti, a protokolláris unalomba fulladó költő-találkozásokon túlmutató kapcsolat megrázó lenyomata. Arghezi 1960 szeptemberében a Magyar Írószövetség és a Kultúrkapcsolatok Intézete meghívására, családjával együtt, két hetet töltött Magyarországon. Akkorra talán már nyomdakész állapotba került válogatott verseinek fordítása, amely 1961 elején, Testamentom címmel kerül az olvasók elé. A kötethez Még egy szó címmel Arghezi a Domokos Sámuel előszava elé írt egy elő-előszót.

 

„Elutazásomkor – írja –, elválva vendéglátó gazdáimtól, a kötelesség érzésemellett a nosztalgiának egy árnyalata is maradt bennem, amely nem hagy el többé...

Aligha fér össze a szerző természetes tartózkodásával az, hogy a kézirathoz magyarázatot fűzzön, hiszen a kritikai véleménynyilvánítás mindig az olvasóra tartozik. Ám semmi sem tarthat vissza attól, hogy meg ne valljam benyomásaimat, amelyek a magyar fővárosban s a zafírkék vizű Balaton környékén egyik meglepetésből a másikba sodortak. Ami az embereket illeti, füzetembe sok nevet jegyeztem fel. Elállok azonban attól, hogy itt felsoroljam ezeket, nem akarom ismert személyiségek szemérmes találkozását megsérteni.”

 

A költő a Balaton mellett lévő villában (NB.: valószínű a szigligeti írószövetségi üdülőben) találkozott Illyés Gyulával, a könyv címadó versének fordítójával. A találkozásról Illyés Naplójában a következőket olvasom: „Tudor Arghezi költeménye, a Testamentom, a modern román irodalom gyöngye. Nem szívesen olvasok föl verset, de amikor Tudor Arghezivel együtt ülhettem egy Balaton melletti házban, az öreg – már erősen rosszul látó költő –, megkért, hogyha már nem olvashatja, hallhassa legalább, miként tettem át magyarra. Azt mondták neki, megközelíti az eredetit. Fölolvastam. Nehézkesen, botladozva állt föl a mély karosszékből. Ujjával megtapogatta arcom, majd jobbról-balról megcsókolt. Arasznyi távolságból jártattam szemem az agg költőnek szürke, már a halál árnyékában játszó vonásain, s mert nekem is könnyel kellett küzdenem, megcsókoltam én is jobbról-balról őt.

Ezután töltöttem heteket azzal, hogy a század szerelmi lírájának remekét, Arghezi Titkos zsoltárát is méltóan szólaltassam meg magyarul. Aki eredetiben behatóan ismeri e verset, elképzelheti, milyen buzgalom kellett, hogy a mesteri rímelésű hatvan-egynéhány sor gondolat-  és vizíózuhataga magyarul is úgy kápráztasson, mint zseniális szerzője nyelvén. »Ki homlokod lelkemre téve, / Elfoglaltad anyám helyét, / Ki bennem úgy terjedezel, mint / Erdőben az illat, ki nagy / Betűkkel álmomba írva / S törzsömbe vágott balta vagy...« –lüktetnek a Titkos zsoltár sorai magyarul is, utolsó négy sora földrengésesen szinte egy az egyben egyezik az eredetivel: »Emeld föl hát füled a földről / Éjjente, ha szólítalak, ím, / s halld, te, kit nem tudok feledni, / Feloldhatatlan átkaim.«”

Tudor Arghezi és Illyés Gyula 1960-as találkozásáról egy Dan Culcer által készített interjúban is olvashatunk, amelyet a szerző 1978-ban készített az 1956-ban megjelent Egy mondat a zsarnokságról világhíressé lett költemény alkótójával, de az interjúó akkor, cenzurális okokból, Romániában nem jelenhetett meg, csak 1990 után. Dan Culcernek arra a kérdésére, hogy: „Voltak-e, vannak-e román barátai (írók vagy mások)? Nem tudna elmondani valamilyen fontos történetet ezzel kapcsolatban?”, Illyés többek között a következőt  válaszolja:

„A legmeghatóbb találkozásom Tudor Arghezi-vel volt, a Balatonnál. Egyik barátomhoz is elvitték utazása során. Akkoriban fordítottam le a Testamentomot. Bámulattal és együttérzéssel (magam is »népi« származék vagyok). Odamentem, hogy kifejezzem tiszteletemet, és megkérdezzem, jól értettem-e a vers egyik részletét. Sokan voltak a szobában, és ő már nagyon öregesen ült egy öblös fotelben. Valaki már a bemutatkozásnál említette, milyen sikerem volt a fordítással: úgy gördül, mintha Arghezi magyarul írta volna. Erre fölkelt, rövidlátón arcomhoz nyúlt, és megcsókolta egyenként a két szememet. Még könnyet is ejtettünk.”

Több mint megható Illyésnek mindkét vallomása, kiegészítik egymást. Most csak azon tűnődöm, hogy milyen nyelven társalogtak. Valószínűleg franciául, hisz mindketten jól beszélték a nyelvet. Azt, hogy magyarul is tud, úgy gondolom, hogy Arghezi szemérmesen elhallgatta, miközben szóról szóra jól értette a vers minden szavát, sorát. Ha magyarul beszélgettek volna, Illyés Gyula, aki mindig is érzékeny volt az ilyen felismerésekre, nem hagyta volna említés nélkül Naplójában, vagy Dan Culcernek biztosan megemlíti. Akkoriban még nem nagyon beszéltek/tudtak arról, hogy székely-magyar édesanyja volt a kor legnagyobb román költőjének. De nem ez a lényeg. A lényeg maga a vers, amely a konzsenialitás mintapéldája. Ezzel, mint az Illő igék nyitó költeményével robbant be 47 évesen a román irodalomba. S a világirodalomba.

És azt hiszem, a magyarba is.

 

„Gyalultam a nyáj-terelő beszéd

nyers hé-hő-iből találó igét

S bölcsőt a népnek, mely majd születik.

Gyúrva őket több ezer hetekig

Álmot, szentképet formáltam a szókból,

S mirtuszkoszorút, koronát a rongyból!

Változtattam mézre a sűrű mérget,

De úgy, hogy annál édesebbnek érzett.

Vettem a szitkot, könnyen fonogattam

S kérlelésre, vagy káromlásra fogtam.

Holtak hamvából, mit őrzött a tűzhely,

Csináltam kőistent és raktam azt fel

Magasra két világ határkövéül:

Vigyázzon rád, hogy soha meg ne szédülj.

 

Mennyi elfojtott bánat keserűje

Volt zsúfolva az én hegedűmbe;

Járta a gazda, járta egyre csak,

Akár a bőre-nyúzott kecskebak.

Az új kincs, a szépség gennyből fakadt,

Penészből, sárból a kezem alatt.”

 

Az 1961-ben megjelent magyar Testamentomhoz írt előszavában Arghezi mintha kérdezne is: „Bejárva a magyar földet, joggal kérdezheti az ember, hogy már régebben miért nem forrottak össze népeink, a magyar a románnal? Hiszen sokféle egyezés, elhivatottságuk és szomszédvoltuk arra rendelte e két népet, hogy egymást kiegészítsék s hogy sorsukat és jövőjüket vállvetve viseljék. A Duna erős egyesítő medre jó példát kellett volna hogy adjon az életre és a barátságra egyiknek is, másiknak is.”

Igen. Két magányos nép Kelet-Európa közepén, a szláv tengerben. Logikus tehát a költő kérdése: a miért? Tényleg, miért? Tudor Arghezin és Illyés Gyulán ez ügyben nem múlott semmi. Ergézi Rozálián meg pláne nem.




.: tartalomjegyzék