Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - November
2018 - Október
2018 - Szeptember
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - December
Zsidó Ferenc

Párhuzamosok találkozása

– Magyary Ágnes: Az ördög operába készül és más történetek

 

Magyary Ágnest módfelett érdeklik az irodalmi kuriózumok, az intertextuális játékok, az újraértelmezések, paratextusok. A posztmodern. És persze történetei is vannak, de szinte csak mellékesen. Amolyan illusztrációként. Többek között ez derült ki számomra a 2013-ban megjelent prózakötete elolvasásakor. Egyik fő motívum maga az írás, az alkotás folyamatára való reflektálás, s bár ez legtöbbször (ön)ironikus, távolságtartó, humoros, így a derülésre is lehetőséget ad, összességében azonban egy kicsit túl sok.

„Minden amatőr író tudja, hogy a hagyományt újra kell írni”, hangzik el az egyik novellában, hogy később ez így egészüljön ki: „a legnagyobb gyönyör mégiscsak az, amikor egy dilettáns elronthat egy remekművet”. Persze, ez nem koncepció, csupán játék, illetve egy koncepció koncepcióvoltának relativizálása, bagatellizálása. Mert szó van itt újraírásról is, elrontásról is, gyönyörről is. Csak persze, nem úgy. Hanem még úgyabbul. A posztmodern irodalmi játék egyik jellegzetessége, hogy úgy tesz, mintha olyan volna, amilyen valójában nem. Vagy még olyanabb. Persze igazából mégis olyan, de az olvasóval való összekacsintások és ironizálások közepette létrejön egy „tudjuk mi, khm”-közeg, ami aztán alkalmas bárminek bebizonyítására és egyidejű cáfolására. Valami ilyesmiről van szó Magyary Ágnes kötetének esetében is, csak persze nem pont így. De igazából nem is másként.

Egyik kulcsszó az olvasmányélmény. Több történet építkezik szubjektíven értelmezett, újragondolt olvasmányokból. Mintha maga a valóság is csak így virtuálisan, könyvekben létezne: „Látom magán, hogy nem nagyon szeret olvasni. Én annál inkább. Olyan, hogy valós élet, nem létezik.” Magyary aztán él és visszaél ezekkel az olvasmányokkal, nagy műveltséggel, könnyedén mozog a különböző szövegregiszterek között, újabb és újabb megvilágításba helyezi őket, kiforgatja, eltávolít tőle, újraértelmezi, hogy végül saját újraértelmezését is elvesse. Például elindít egy klasszikusan megkomponált, feszes történetet, az olvasó kezdi beleélni magát, erre jön egy narrátori kiszólás, a történet megcsináltságára való utalás, mire a befogadó máris kiesik hagyományos befogadói szerepéből, meghökkenten állapítja meg, hogy a sztori, amiért ő annyira kezdett izgulni, valójában nem is létezik, ha így, kívülről is engedtetik megtekinteni. Egy kicsit zavarba jön, aztán elfogadja a narrátor által felkínált játékszabályt: hogy a narráció csak lehetőség egy történetre, de történet valójában nincs. Mint ahogy egy abszolút igazság sincs.

A kötet viszonylag gyengén indul. Az első írás, A brácsás mesél eléggé elhasznált szüzsékből építkezik: a brácsás egy napon elveszíti zenekarát, sőt, addigi teljes megszokott világát, hogy a történet végén kiderüljön, valójában ő veszett el, a zenekar és a világ maradt a helyén. A második írás is túl fragmentált, túl „megterhelt”: történetek elmondhatóságának, egymás megismerésének határait feszegeti, kissé túlteoretizáltan.

A kötet első igazán jó írása az Egy el nem követett bűntény krónikája. Ez egy furmányos, intellektuális bűnügyi novella, melyben a narrátor úgy adagolja egy közvetett módon elkövetett gyilkosság mozzanatait, hogy közben arról is van ideje értekezni, miért nem lehet manapság tisztességes krimit írni: „A krimi alól kihúzták a szőnyeget. És miért? Létezik ma ilyesmi, hogy jó vagy rossz, bűn, bűnhődés?” A történet egyébként döbbenetes: egy amatőr nyomozó holmi hipotézisek alapján kutatni kezd egy általa feltételezett gyilkosság részletei után. A gyilkossággal gyanúsított személyről kiderül, hogy ártatlan, közben azonban a nyomozó úgy elhanyagolja feleségét, hogy az a halálba menekül a magány elől. Lélektanilag is jól felépített, hatásos, váratlan fordulatokkal tűzdelt, jól „megcsinált” történet ez.

Innen egyébként „magára talál” a kötet, az írások egyre fordulatosabbakká, izgalmasabbakká válnak, csupán a posztmodernből, az ironikus distanciából, kiszólásokból, reflexiókból van több, mint kellene.

A főügyész egy napjaegy érdekes-facsaros irodalmi játék: Don Qiujote kilép a művéből, és egy 19. századi kecskeméti főügyésszel csevegve, címszereplőként újraértelmezi Cervantes művének hatástörténetét. Mivel itt maga az alapszituáció egy „posztmodern kiszólás”, hát nem zavaró, itt az olvasó elfogadja, mint természetes helyzetet, és jól szórakozik.

A Keserű vizek egy látomásos parabola-történet, erősen metaforikus, a mágikus realizmus vonulatába illeszthető. Kellőképpen hátborzongató is. Talán ez az egyetlen olyan írás a kötetben, melyben nincsenek idősík-váltások, amikor nem különféle párhuzamos történetek intarziája valósul meg.

Van néhány olyan történet, melynek fősodra (vagy egyik vonulata) a kommunista rezsimnek tart görbe tükröt, ezek igazi, vérbő abszurdoidok, a kötet javát képezik. Érezhetően ebben a témakörben mozog a legotthonosabban a szerző, a mesélés itt a leggördülékenyebb, legfeszesebb. Ilyen az Ezerkilencszáznyolcvanöt, melyben a tengerparti kagylók összeszedetnek, mert az ország értékei nem kerülhetnek idegen imperialista turisták kezére, aztán a Kara vacsorája, melyben egy olyan szekustisztet ismerünk meg, aki megszállott receptolvasó, s ezt rendszeresen összekapcsolja hivatásával, végül pedig a Vackor és a tatárok, a kötet záró írása, mely nem véletlenül lett oda pozícionálva, ahová: részint azért, mert a könyv legjobbja, részint azért, mert kvintesszenciáját adja mindannak, amit Magyary a kötet során irodalomról, írásról és történetről elmondani kívánt.

A kötet írásait egyébként sok és sokféle szál köti össze, az oda-vissza utalások gazdagítják, olykor újraértelmezik az egyes művek jelentésmezejét, tehát a szövegköztiség, intertextualitás nem csupán különféle vendégszövegek beemelését jelenti Magyarynál, hanem a saját szövegek dialógusba helyezését is.

           

A görög mitológia (és mindenféle magánmitológia) egyik vesszőparipája Magyarynak, naná, hogy itt is újraértelmezésekről van szó. Az Odüsszeusz háta címűben például megvilágítja tetteik pszichológiai hátterét: „Odüsszeusz el akart menni. Nem kellett mennie, semmi sem kényszerítette. Csupán hajtotta valami belülről, ami pont olyan alattomosan rágja az ember lelkét, mint az egyedüllét. Talán egy tőről fakadnak. Odüsszeusz elment, hogy újra egyedül lehessen, Pénelopé pedig újra magányos lett.”

Érdekes kísérlet az Apokrif fejezetek J.M. regényéhez. Magyary Ágnes a Szegény gazdagok c. regénnyel bíbelődik, mégpedig abból a premisszából kiindulva, hogy Jókai, amikor megírta Hátszegi Lénárd báró különös történetét, jelentősen eltért a valóságtól, vagyis attól, ami közszájon forgott, illetve amit a családi legendárium őrzött (Jókai a témát erdélyi körútja során „szedte fel”), ezért hát egy későbbi kor szerzője (esetünkben Magyary Ágnes) nyugodtan megírhatja e történet további részleteit, amelyekről Jókai nem beszélt, így az ő regénye szempontjából apokrif történetek ezek, de lehet, hogy az igazsághoz közelebb állnak, mint az alapmű. De persze azt is tudjuk, hogy abszolút igazságok nincsenek, így hát a Magyary-féle változatban egyféle apokrif igazságokat kapunk, melynek során többek között az is megállapíttatik, hogy: „A legnagyobb remekművek mögött a hétköznapok szívszorongató drámái húzódnak meg.”

Magyary minduntalan reflektál az alkotás folyamatára. Egy helyütt például az írót a szakáccsal, az írást a főzéssel állítja párhuzamba: „Mert az író is kényúrként viselkedhet a saját történetével. Előkészíti a szereplőket, majd válogatás nélkül összekeveri őket…” ,(…) „az olvasóknak szó nélkül el kell fogyasztaniuk, amit kitálalnak.” Az írhatóság és olvashatóság határait feszegeti Magyary, mind teóriában, mind gyakorlatban.

Erdélyben kevesen írnak így, ahogy ő teszi, stílusa az Esterházy-féle szövegirodalommal rokonítható némiképp, csakhogy itt kisepikáról beszélünk, mely esetben fontosabb a lekerekítettség, és a nyelvi, stiláris bravúr mellett nem árt, ha a sztori is „klappol”. Igazából olykor úgy érzem, hogy Magyaryt a posztmodern inkább gyengíti, mint erősíti: azokat az írásait érzem jobbaknak, melyekben nagyobb teret kap a primér történet, és kisebbet a szövegjáték. De lehet, hogy ez csak az én vesszőparipám: a novella legyen klasszikus, még ha a téma posztmodern is!

A címadó írás egy „kortárs” ördögöt mutat be, természetesen az ő szerepe is relativizálódni látszik. „Senki sem érdeklődik a transzcendens iránt … egyszerű szakmunkássá fokozták.” Az ördög azonban – hisz nem azért ördög, ugyebár… – alkalmazkodik a megváltozott időkhöz, feltalálja magát: kedvenc szórakozásává az válik, hogy egy-egy világirodalmi remekműben felvázolt fiktív történetet (melynek ő is szereplője), megrendez a valóságban. Izgalmas, nem?

 

A kötet legeltaláltabb írása a Vackor és a tatárok. Ebben is van posztmodern allűr, de itt az ironikus megszólalás üdítően hat: „Ez az út-ügy eleve gyanús. Irodalomban jártas egyének jól tudják, hogy az út sohasem az, ami, és mindig több, mint amennyi. Egyszóval az út egy metafora.”

Ebben a történetben is minden relatív, és a narrátor sugallata szerint ezúttal is inkább a sztori apokrif vonulataival érdemes foglalkozni, mert „mi lehet érdektelenebb az igazságnál.”

Maga a történet játék az idővel, különböző korokat állít párhuzamba: Nicolaus Beth az 1600-as években épít egy kastélyt, melléje pedig egy labirintust. Ebben a labirintusban eltéved három tatár, s rövidesen a 20. században találják magukat: A bahcsiszeráji szökőkút c. balett-előadásban a betörő tatár hordát kell alakítaniuk, ugyebár echte módon. Kissé szánalmasnak hatnak: „Egy idegen időben éltek, ahol úgy kellett tenniük, mintha otthon lennének benne.” Ebben a történetben is előbukkan a nyomozás motívuma, de itt is ugyanolyan pitiáner, alantas és nevetséges a nyomozás (és a nyomozati anyag szintúgy), mint a kötet többi hasonló tárgyú írásában. Vackor, a besúgó kifundálja, hogy a tatárokat „vissza kell juttatni az útvesztőbe, hogy visszataláljanak a tizenhetedik századba.” Úgy gondolja, meg tudja oldani a nagy rejtélyt, Nicolaus Beth anyjának szakácskönyvében ugyanis rátalál a Tatárfogó nevű sütemény receptjére (családi specialitás). Nevetségesen fontoskodva elkészíti a Tatárfogót, megeteti a célszemélyekkel, aztán csak vár…

Igazi lezárása nincs a történetnek, és ez nem véletlen, a narrátor egyértelműen kijelenti, hogy „egyetlen történetnek sincs igazán vége.”

Ebben az írásban tobzódnak a vagány, eredeti ötletek, a szerző jó érzékkel találta el, hogy mennyi kultúrkuriózumot adagoljon a sztorihoz, hogyan fűszerezze némi posztmodern játékkal ahhoz, hogy a végeredmény igazi ínyencség legyen (Magyary-specialitás).

Immáron a kritikus zavarban van, nem tudja, illő-e további megjegyzéseket fűznie a kötethez, ugyanis abban ő maga is kiosztatott (avagy megkapta a magáét), bár ezen elsősorban derült: „Az irodalomkritikusok (…) fűznek hozzá megjegyzést, mert azért kapják a fizetésüket, hogy megjegyzéseket fűzzenek bármihez is.”

Így végtére is az ítész úgy dönt, hogy befejezi bírálatát (pardon: abbahagyja, hisz – Magyary /és mások után, szabadon: egyetlen kritikának sincs igazán vége), és elmegy, hogy felvegye megérdemelt (?) fizetését. A kör bezárul, a párhuzamosok (pl. a kritikus és a szerző nézőpontja…) találkoznak. 




.: tartalomjegyzék