Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - December
***

SZÉKELYFÖLD-DÍJAK, 2015

FEKETE VINCE: USN JOURNAL

 

Kapaszkodom fel a Nyerges-tető felé. Mintha álombeli

tájon járnék, csupa fehér vatta körülöttem a világ. Az

ölemben a laptoppal meg akartam igazítani a fotelen a

párnát, amikor megcsúszott, utánakaptam és belecsaptam

 a billentyűzetbe. Újraindítás, futtatás, a biztonsági leírók

vizsgálata, de végképp kimerevedett a kép ott, hogy: a

CHKDSK az Usn Journalt ellenőrzi. Usn Journal? Ki érti

ezt? Mintha csak álombeli tájon tapogatóznék. 

 

Hogy kiszellőztessem a fejem, elindulok sétálni az óriási

százlábú testét  idéző főtéren át, amelyből küllőszerűen futnak

körbe az udvarterek, egy nagy kört tenni, a város széle felé.

Itt élek, jól elzárva a világtól, elég sok mindentől és elég sok

mindenkitől, ebben a városban, és a körülötte elterülő, hegyes-

völgyes, dimbes-dombos, fapados környéken. Ebben az

országban, amelyik nem a hazám, ahol ezeknek magyar vagyok,

több száz kilométerre attól az országtól, ahol az anyanyelvemen

 

beszélnek, de ahol megint nincs hazám, ahol azoknak „román

vagyok”. Hallom a határőr hangját Biharkeresztesnél, amikor

új útlevelem adatait diktálja hangosan, „ölbeli” kütyüjével

bíbelődő társának, írjad, nevemet mondja: román. Ki érti ezt?

Számomra felfoghatatlan, érthetetlen: Usn Journal. A város

szélén öles fenyőfákkal megrakott autók várakoznak, hogy

sötétedés után elinduljanak valahová. Viszik, szállítják a

környékbeli erdőket. Ki érti ezt? Végig a lepusztult gyárak,

 

a „még” működő készruhagyárak előtt, ahol szinte éhbérért

dolgoznak a környékbeli asszonyok („Felsőháromszéki

asszonykéz dolgozik minden ötödik európai férfi nadrágján!”)

A park bejáratánál kivágták kedvenc hársfámat. Volt vagy

200 éves. Most majd minek az illatát hozza a szél szembe itt

tavasszal? Visszaérek a főtérre. Most csend, kevés autó. Pár

napja, a „nemzeti ünnepen” Brassóból ideszállított idegenek,

zászlókkal feldíszített, hazafias zenéktől hangos, dudáló

 

autókkal „ünnepeltek” az én szinte teljesen magyar szülő-

városomban. Itt, a világ legszebb főterén. A központban.

Az udvarterek városában. A vargavárosban. Ki érti ezt?

Mintha álombeli tájon járnék, csupa fehér vatta körülöttem

a világ. Viszem a laptopot át a Nyergesen. Mintha álombeli

tájon. Vajon javítható-e, menthető-e minden?  A sok kézirat,

vers, dokumentum, fotó, egyéb? Vajon a merevlemez? Usn

Journal. Mintha álombeli tájon volnék. Vajon megjavul-e?

 

LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ: BORSODI L. LÁSZLÓ LAUDÁCIÓJA

A családi legendárium szerint 4-5 éves kölyökként irtó jópofa emberke voltam: állítólag imádtam hallgatni a csobbanást, amikor bútorasztaloskodó nagyapám kalapácsait bedobáltam a kútba. Persze, dobálhattam volna köveket is a kútba, de abban, ugye, semmi érdekes nincsen. Nagyapám is maradhatott volna szántó-vető székely kisbirtokos, mint minden normális ember a faluban (pláne hogy Lövétén csak amolyan tedd-el-s-elé-se-vedd kollektívgazdaság működött), de abban, ugye, semmi érdekes nincsen. Megjegyzem: édesapám szerint nagyapám csak azért foglalkozott – hobbi szinten – bútorkészítéssel is, hogy ne kelljen (korán kelve) munkába járnia. Ebben az irigy megjegyzésben talán van is némi igazság, de a lényeg mégiscsak az, hogy olyan szép és egyszerű cseresznyefa-ruhásszekrényt, mint amilyet nagyapám csinált, s aminek a tetején telente a suvagolt mogyorót tartottuk, azóta se láttam.

Talán mondanom sem kell, hogy a kalapácsdobálásért később elnyertem „méltó” jutalmamat: differenciálegyenletekkel, speciális matematikával és relativitáselmélettel is foglalkoznom kellett, pedig én csak olvasgatni szerettem volna; sőt: a Székelyföld szerkesztőségébe kerülve, ahelyett, hogy leragadtam volna valamelyik rovat szerkesztésénél, mint minden normális szerkesztő, én szerkesztőségi titkár lettem, amiről a mai napig se tudom, hogy milyen állatfajta lehet…

Borsodi L. László is maradhatott volna „csak” magyartanár, de nem: ő költő is, kritikus is, szerkesztő is, Baka István monográfusa is, s ha nem vigyáz magára, a végén még az irodalomtudományok doktora címet is megkapja, gyaníthatóan summa cum laude minősítéssel. A hamarosan átadásra kerülő oklevélen az szerepel, hogy a „költő és kritikus” Borsodi L. László kapja az egyik Székelyföld-díjat, „a folyóiratban 2015-ben megjelent írásaiért”. Maradjunk most a kritikánál. Két héttel ezelőtt ugyanitt, a Székelyföld Galériában Egyed Péter Irodalmi rosta című kötete kapcsán arról beszélgettünk a szerzővel, hogy a kommunizmus évei alatt milyen sok metakritikai szöveg szólt arról, hogy milyennek kéne lennie a jó kritikának, csak éppen senki nem írt olyan kritikát, mert ha becsületesen megírták volna, hogy egyik-másik szerző mi mindent rejtett el a sorok közé, az gyakorlatilag felért volna egy följelentéssel. Néhány évvel ezelőtt, Xantus Boróka díjazása kapcsán, Fekete Vince kollégám, laudáció helyett, egy kiáltványban foglalta össze, hogy szerinte milyennek kéne lennie a jó kritikának. De ez még mind nem elég: ismerünk olyan szerkesztőkollégákat, akik kitiltották lapjukból a kritikarovatot, mondván, hogy egy kritikai szöveg unalmas, s minden frissen megjelent könyv amúgy sem kerülhet sorra, úgyhogy ők inkább esszéket közölnek a klasszikusokról, abból legalább nem lesz sértődés.

Nos, ha valaki elolvassa, hogy Borsodi L. László mit írt 2015-ben a Székelyföldbe, mondjuk, a Mozdonytűz című, a legfiatalabb erdélyi magyar írógenerációt bemutató kötetről, vagy Dimény H. Árpád, esetleg Varga László Edgár első kötetéről, az meggyőződhet, hogy – furcsa módon – egy kritika is lehet pontos, érthető, olvasmányos, sőt: izgalmas, már-már esszébe hajló irodalmi szöveg. Annak felderítése, hogy Borsodi L. László mindezt hol, mikor és kitől tanulta, nem a mi feladatunk. Mi most csak díjazzuk őt – amely díjhoz őszintén, szívből gratulálunk.

 

MOLNÁR VILMOS: OBRUSÁNSZKY BORBÁLA LAUDÁCIÓJA

Obrusánszky Borbála nem először jár Székelyföldön, többször is tartott előadásokat székelyföldi városokban. A Székelyföld folyóirat olvasói is találkozhattak nevével, olvashatták írásait a lapban. Pár mondatban, röviden azért mégis bemutatnám, hiszen érdekes életpálya az övé, munkája zömét nem az íróasztal mögött, hanem terepen végzi. Kutatási területe átfogja a mongol pusztákat és a Tibet magas hegyei között megbúvó völgyeket, a Kaukázus környékét és Erdélyt is, mindenhol elődeink nyomait keresve.

Obrusánszky Borbála1997-ben végzett az ELTE BTK történelem-mongol szakán, majd posztgraduális képzésként Mongóliában, a Mongol Nemzeti Egyetemen folytatott tanulmányokat. 2ooo-ben védte meg doktori disszertációját. A sztyeppei népek történetével és kultúrtörténetével foglalkozik. Tudományos szakterülete a hunok története. Főszerkesztő-helyettese egy  nemzetközi szaklapnak, a Journal of Eurasian Studies-nak. Tagja keleti és nyugati kutatóintézeteknek. Rendszeresen publikál török, mongol és angol szaklapokban. Céljai között szerepel a tudományos ismeretterjesztés is, a mongol és belső-ázsiai népek hagyományainak megismertetése a hazai közönséggel. Többször vett részt expedíciókban Mongóliában és Belső-Mongóliában (ami ma már a Kínai Népköztársaság része) és Tibetben is. Talán nem tévedek, ha úgy gondolom, székely embernek erről eszébe jut Kőrösi Csoma Sándor, hiszen ő is valahová azokra a tájakra szeretett volna eljutni, ahol Obrusánszky Borbála ma már otthonosan mozog, és azt kutatni, ami Borbálának is szakterülete.

Keleti intézmények, múzeumok, irattárak, könyvtárak kutatása  mellett, amennyire tudom, számos mongóliai ember barátságát is bírja, a magyarság keleti kapcsolatai Borbála számára nem a múltatat jelentik, hanem a megélhető jelent is . A régészeti leleteken és ősi krónikákon túl az ottani emberek látás- és gondolkodásmódja is sok mindenről  tanúskodhat a magyarsággal való rokonságukkal kapcsolatban.

A Székelyföld folyóiratban idén Borbálának két írása jelent meg: a januári számunkban Andaság és komaság címmel az eurázsiai vérszerződések mikéntjét és miértjét járja körül. Ezek a párhuzamok számunkra a hét magyar törzsnek Álmos fejedelem idejében történt vérszerződése kapcsán is érdekesek, de nemcsak a történelemhez van közük. Megváltozott formában ugyan, de bizonyos népszokásokban, hagyományokban ma is él, erről is szól az írás. A júniusi számunkban Az építőáldozat belső-ázsiai gyökerei című tanulmányábana Kőműves Kelemen címűnépballadánk eddig kevésbé ismertkeleti párhuzamaira hívja fel a figyelmet. A novemberi Székelyföldben is jönni fog egy érdekes írása a Vaskapu elnevezések Kárpát-medencei és szintén ilyen név alatt előforduló ázsiai megfelelőiről.

A magyarságnak mindig voltak neves Kelet-kutatói. A már említett Kőrösi Csoma Sándoron kívül még Vámbéri Ármint, Ligeti Lajost, Szentkatolnai Bálint Gábort említeném. Olyan mongol, kínai vagy más belső-ázsiai forrásokat fedeztek fel és ismertettek, amelyek új szempontokat jelentettek a magyarság múltjának feltárásában. Örülünk, hogy a nyomukba lépő Obrusánszky Borbálát a Székelyföld folyóirat szerzőjeként tarthatjuk számon, és reméljük, még sok írásával örvendezteti meg lapunk olvasóit.

 

FEKETE VINCE: FEHÉR FOLT

(Szelfi Szepesi Attilának)

 

Jól menő, jól kereső, nagyon elfoglalt orvos vagyok

B-ben, a rendkívüli eseményre való tekintettel pár nap

szabadságot veszek ki a kórháztól, magam mögött

hagyom a nagyváros zaját és elviselhetetlen forgalmát,

az ország szíve felé, a Kárpátok kanyarulatán belülre,

a kifli belső görbületébe indulok azon a hétvégén.

 

Egy megsárgult, több mint negyven éves cédula van a

zsebemben, a pénztárcámban, még születési évemből,

egy akkor még fiatal férfi és nő, férj és feleség nevével

és címével. Mindketten magyarok, székelyek, ahogy

nekem, egyetlen gyermekének – nem sokkal a halála előtt –

édesanyám a kórházban, ahol dolgozom, elmesélte.

 

Útközben azon gondolkozom, hogy a két székely/magyar

ember közül – ha még élnek –, akik születésemkor huszon-

valahány évesek voltak, a férfinek már pár évvel túl kell

lennie a hetvenen, a nő pedig valamivel fiatalabb, de szintén

a hetven közelében lehet. Nem ismerem ezt a vidéket, hiszen

sem gyermekkoromban, sem azután nem jártunk erre soha.

 

Csak azt tudom, hogy többségükben milyen népek lakják

ezeket a településeket, hogy az itteniek nagyobbrészt egy

általam alig ismert kisebbséghez tartoznak. S hogy olyan

ez a vidék, mint egy sziget, szív alakú, Románia közepén.

Szeretem ezt az országot, szeretem ezt a népet, szüleim –

kivételes figyelemmel, odaadással – úgy neveltek, hogy

 

büszke legyek mindig arra, hogy ennek a nemzetnek

vagyok a tagja. Nagyvárosban nevelkedtem, ott végeztem

az iskoláimat, majd az egyetemet, minden a nagyvároshoz

köt, el sem tudnám képzelni soha azt, hogy milyen is lehet

falun élni. Apám, szintén orvos, híres ember, néhány évvel

ezelőtt halt meg, egy tartalmas, az emberek szolgálatában

 

eltöltött élet végén. Anyám pedig, pár évvel férje halála után,

két hónappal ezelőtt követte őt. Két hónapom volt, hogy

gondolkozzam, hogy rágódjam, hogy emésszem magam,

és hogy döntést hozzak. Utánanéztem, utána olvastam ez

alatt az idő alatt, mindent, amit tudtam, előkerestem,

ami ezzel a vidékkel, és ezzel a népcsoporttal kapcsolatos

 

volt. Úgyszólván beleástam magam a történelmükbe, hogy

ne kelljen úgy közéjük mennem, hogy semmit sem tudok róluk.

Vajon él-e még ez a két ember? És mit fogok majd nekik

mondani? És hogyan fogom nekik azt a valamit majd

elmondani? Mert magyarul semmit nem tudok. Ha csak azt

a húsz-harminc, rossz akcentussal kiejtett szót  nem számítom,

 

amit ez alatt a két hónap alatt bemagoltam. A legfontosabbakat,

vagy legalábbis azokat, amelyeket én a legfontosabbaknak

gondoltam: Jó reggelt!, Jó napot!, Jó estét!, Viszontlátásra!,

Hogy vagy?; én, ti, édesanyám, édesapám, testvér, fiú, leány,

feleség stb. Szép az idő, kivételesen jó az út, a rádió klasszikus-

zene-csatornáján egy nagyszerű szimfonikus művet sugároznak.

 

Jólesik ilyenkor a vezetés, szeretem is, és jól esik az is, hogy

végre, két napra legalább, egy kicsit kizökkenhetek a munkámból.

Minden szép, minden kellemes, és mégsem tudok egyébre

gondolni, mint arra, hogy milyen lesz az a falu, amelyiknek

a neve a megsárgult papírlapon szerepel, és hogy megtalálom-e

majd őket, azt a két idős embert, és ha igen, akkor hogyan is

 

kezdem velük a beszélgetést egyáltalán; hogy hogyan nézhetnek

ki ők, és hogy mit mondok majd nekik? És ha mondok valamit,

mi lesz akkor? Mi lesz majd az arcukon, mi lesz az arcán annak

a két öregembernek, akik a B-i  kórház egykori orvosához visznek

majd ötven évvel ezelőtt egy hathónapos csecsemőt, akinek

a feje tetejéről és a testéről a gyermektelen román doktornak egy-

 

egy diónyi vérértágulást kellett eltávolítania? Megmutatom-e

vajon majd nekik azt a fehér foltot, ahová azóta se nőtt vissza

a haj, és a bordáim alatt azt a másikat? És a feleségemet, és a

gyermekeim fényképét, és az egész addigi életemet?




.: tartalomjegyzék