Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - április
Farkas Wellmann Endre

Olvasónaplóból lett interjú Szőcs Gézával

– magyarokról és románokról, jeruzsálemi utazásokról, III/II-ről, az államrend felforgatásáról, Bolyai Jánosról és sok más érdekességről, 2016 januárjában –

 

„Milyen szavakkal mutatta be Dumas a barátainak Podmaniczky Frigyest?

Hova utazott 1845 tavaszán Batthyány Lajos, Almásy György, Wenckheim Béla és Csernovics Péter?

Hogyan lett a nagykőrösi református főgimnázium ifjú, szerény keresetű mennyiségtan professzora, Arany János és Mentovich Ferenc tanárkollégája, egyik pillanatról a másikra dúsgazdaggá, és mire költötte a váratlan rászakadt vagyon tekintélyes részét?

Milyen költő volt Egressy Gábor?

Miért viselt a Júlia nevű kolozsvári macska olykor kék, máskor meg piros szalagot a nyaka körül?

Ki tud ezekre a kérdésekre válaszolni?

Néhányan néhányra bizonyára, de mindegyikre?

Mindegyikre csak azok, akik olvasták azt a kiadványt, melynek a címe: Az én albumom. (Nyomatott Herz Jánosnál, Pesten, 1857-ben. Szerkesztő: Sárosy Gyula. A belső címoldal utáni lapon Sárosy ajánlása Batthyány Emma grófhölgy ő Méltóságának szól.)”

Amikor beléptem Szőcs Gézához, épp a fenti sorokat vetette papírra. Azt mondta, olvasónaplót ír…

– Ezt a könyvet Borda Lajos antikvárius barátomtól vettem. Olykor, ha néha önhittség hatalmasodna el bennem, hogy minden fontos magyar verset számon tartok, legalábbis a legfontosabbakat, ilyenkor felütök egy-egy régi kötetet, hogy régmúlt idők ismeretlen költőinek ismeretlen verseit olvasgassam – abban a titkos reményben, hogy rejtett kincsekre bukkanok, amelyektől el kell majd röstellnem magam: lámcsak, erről sem volt tudomásom mostanáig.

– De miért van szükséged rá, hogy elröstelld magad?

– A Sárosy-albumot magammal vittem Beregszászra, hogy karácsonyi vakációm alatt ott tanulmányozzam át…

– Beregszász! Milyen ott?

– Beregszász olyan, mint valamilyen partra vetett hajóroncs, amelyet a homok már majdnem betemetett. Romváros, amely csak itt-ott látszik ki a guanó, az iszap, a hínár, a fekete tejföl alól, amely lassan egy évszázada rakodik rá.

Van tehát néhány épület, néhány utcarészlet, néhány kert, néhány kerítés. Ez Beregszász.

A beton skatulya is, amelyben megnéztem a magyar óvoda karácsonyi műsorát, az is olyan, hogy a legkevésbé sem lógna ki Tarkovszkij filmjeiből.

Főleg, hogy az épülethez tartozó kis előkertben szürreális élményben volt részem. Elhagyott hinta, szétszórt játékszerek, gyermek nagyságú műanyag légyölő galócák, műanyag törpék és két műanyag gólya...

Ahogy a közelükbe kerülök, az egyik gólya arrébb lépdel.

Nem hiszek a szememnek; elvégre itt a Karácsony. Egy gólyának ilyenkor Afrikában a helye.

Megfogom a másikat – a társát, ahogy a lányom mondja –, s mit ad Isten, műanyag.

Aztán fény derül az ösztövér kis rejtélyre: a gólya szárnyát szegte a nyáron, s itt maradt a beregszászi magyar gyerekek játszóterén.

Erről a vándormadárról jut eszembe a népvándorlás, mely az esetek több mint 90 százalékában kelet-nyugati irányú, a vizigótoktól és a hunoktól a magyarokon át az utolsó nagy kiáramlásig, a cigányokig. De az örmények sem kelet fele menekültek. Ám nem a népvándorlásról akartam olvasónaplót írni, hanem az olvasmányaimról, amelyeket magammal vittem Beregszászra.

– Attól a migrációs problémáról még beszélhetünk…

– Népvándorlásról, terroristákról… Hm. Néha eszembe jut, alakulhatott volna úgy is az életem, hogy terroristának bélyegeznek. Meg hogy végezhettem volna úgy, mint Rózsa-Flores Eduardo.

– Egy bolíviai szállodában?

– Emlékszel, beszélgettünk egyszer arról a tervemről, amelybe 1987-ben vontam be Dorin Tudoran költő-barátomat, hogy röpcédulákkal kellene fellázítanunk azokat a fiúkat, akiket a közeli hónapokban fognak sorozni Romániában. Mert ennek a generációnak fegyver lesz a kezében, ezek a fiúk az egyetlenek, akik fegyverrel tudnák megbuktatni a diktatúrát. Sokan megbuktatnák mások is, de nincs hozzá fegyverük. Győzzük meg azokat, akik fegyverrel fognak felvonulni 1990. augusztus 23-án, a pártállam nemzeti ünnepén. Tervezzük meg és készítsük elő a forradalmat 1990-re.

– Igen, ezt elmesélted kb. tíz évvel ezelőtt…

– Most visszatérek rá. Előzmény tehát: a fentieket javasoltam Tudorannak, akiben tökéletesen megbíztam. És aki egyet is értett, de közben az események felgyorsultak az országban, és mire a röpcék a lázadásra szólító felhívással elkészültek volna a megfelelő példányszámban, a rendszer kollapszusa magától is elkerülhetetlenné vált. Ami azt bizonyítja, hogy amit tervezgettem, annak az igénye és a lehetősége benne volt a levegőben, én ezt csak megéreztem.

– Egy versedben, a nyolcvanas évek elején, a néhány év múlva a Szamos völgyében várható szabadságharcot emlegeted.

– Az államrend fegyveres megdöntésére irányuló terveimbe akkoriban csak Darkó István barátomat vontam be, később Cselényi Lászlót is. Ez az „akkoriban” a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóját, az Ellenpontokat megelőző éveket jelenti. Darkó rejtélyes módon meghalt 28 évesen 1982 őszén – ma már nem úgy gondolom, hogy idegenkezűség által. Ugyanis, hogy ez történt volna, azt semmilyen konkrét adat nem támasztja alá azóta sem – holott elég sok minden napvilágra került az elmúlt évtizedekben. Az egész szervezkedés az én titkom maradt, és most sem igen beszélnék róla…

– Miért?

– Már csak azért sem, mert nem szeretném, ha bárki gúnyosan legyintene: jó volna az emlékeket alátámasztani valamilyen bizonyítékkal is…

– De milyen bizonyítékokat lehet találni harminc-negyven évvel ezelőtti és már akkor is legbizalmasabban konspirált dolgokra?

– Éppen erről akartam írni ebben az olvasónaplóban, amelyről úgy látom, átalakítjuk interjúvá. Szóval most került elő az ÁBTL-ből egykori megfigyelési dossziéim néhány oldala.

– Ez az ÁBTL nagyon félelmetesen hangzik.

– Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Nemzetbiztonsági archívum, maradjunk ennyiben.

– És hogyan került elő?

– Tófalvi Zoltán kutatja az erdélyi politikai perek anyagait, ő találta meg ezeket a jelentéseket.

– Miről van szó?

– A BM III. Főcsoportfőnökség operatív osztálya, ha jól látom a III/II-9 osztálynak küld jelentést a III/II-8. osztály 1981. október 8-án. A jelentés címe: Román államrend-ellenes dokumentumok felderítése. A jelentést Karasz Lajos rendőr altábornagy, belügyminiszter-helyettes hagyta jóvá. A szöveg a következő:

1981. szeptember 20-án SZŐCS GÉZA STEFÁN ujságíró, román állampolgár, kolozsvári lakos Kelebiánál vonattal kilépésre jelentkezett Jugoszlávia felé.

A vámvizsgálat során a román államrend megdöntésére tervezett akciókra utaló dokumentumot és mintegy 200 nevet, lakcímet, telefonszámot tartalmazó füzetet találtak nála. Az akciók Erdély önálló státuszának kivívására utalnak. A füzetben a Nyugat-Európában és Romániában élő magyar származású személyek mellett a magyar szellemi élet egyes képviselői is szerepelnek. /Pl.: CSOÓRI SÁNDOR, DOBAI PÉTER, ERDÉLYI ÁGNES./

Nevezettet a megtalált okmányok miatt leszállították a vonatról. Elmondta, hogy nyugat-európai úton volt, és 5 nappal korábban lépett be hazánk területére. Jugoszlávián keresztül akar visszautazni Romániába.

A dokumentumokról – Szőcs tudta nélkül – a FEP-en fotófelvételeket készítettek. Az okmányokat nevezettnek visszaszolgáltatták, majd a tompai közuti határátkelőhelyen kiléptették, mivel időközben a vonat Kelebiáról elment.

Szőcs az intézkedés ellen nem tiltakozott.

Emlékszem, ahogy a vonat elment. Nem volt megnyugtató érzés.

– Hogy lehettél ennyire felelőtlen, hogy ilyen terhelő dokumentumokat vigyél magaddal?

– Az eset 35 évvel ezelőtt történt…

– Pláne. Akkoriban az ilyesmi különösen veszélyes volt…

– Igen. Nem mentségképpen mondtam. De három és fél évtized távlatából nem emlékszem hajszálpontosan minden részletre, például arra sem, hogy mit gondoltam, amikor elindultam. Az biztos, hogy 1979-től kezdve, amióta Herder-ösztöndíjasként többször utaztam Bécsbe meg nyugatabbra, és legalább húsz alkalommal léptem át a magyar határt, egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy bármelyik csomagomat kinyissák. A Duna-kör dokumentumait bőrönd-számra vittem magammal rendszeresen a legnagyobb nyugalommal, pedig Wargha Jancsit, aki rám bízta ezeket, nyilván figyelték az állambiztonságiak. Mégis, valamilyen sérthetetlenség-érzés uralkodott el rajtam, a saját szerencsémbe vetett vakhit.

– Könnyelműségnek, hazardírozásnak, kalandorkodásnak is lehet az ilyent nevezni.

– Igen. Valamit fontosnak tartok tisztázni.

– Tisztázzuk.

– Amit 1981-ben vázoltam fel és amit Kelebiánál megtaláltak nálam, az egy huszonéves fiatalember utópiája volt, amely Erdélyre volt szabva, Erdély jövőjével foglalkozott. Hat évvel később, amikor Tudorannal konspiráltunk, már nem Erdély, hanem egész Romániának a felszabadítása volt a cél, Ceauşescu őrült fasiszta-kommunizmusa alól.

– Érdekes ebben a jelentésben, hogy 18 nap kellett nekik, mire az ügy feljutott a hierarchia tetejéig. És arra nem gondoltál, hogy a magyar szervek értesíteni fogják a román kollégákat?

– Miután békében-barátságban elváltunk, emlékszem, egy vöröses hajú, szimpatikus parancsnok volt szolgálatban, akit Péter bácsinak szólítottak a beosztottai… szóval, miután minden papíromat visszaadták, és Péter bácsi hosszasan rázva a kezemet, elköszönt tőlem, majd határőrségi kocsival kivitetett a közúti átkelőig, ahonnan átléptem az akkor még létező Jugoszláviába, hogy autóstoppal folytassam az utamat, nem tartottam valószínűnek, hogy az ügynek folytatása lenne. Mellesleg nem Románia fele utaztam tovább, ami szerintem a vonatjegyből is kiderült.

– Hanem?

– Nem mindegy neked?

– Szóval még mindig konspirálsz. És még milyen felforgató eseményekkel szembesültél a múltadból ezekben a levéltári anyagokban?

– Olyanokkal nem. De egy-két dokumentumra azért érdemes odafigyelni.

– Vegyünk kettőt.

– Már az Ellenpontok lebukása után, a tortúrákat követően, gyakorlatilag háziőrizetben éltem Kolozsvárott. 1984 májusában születik az a jelentés, amelyet ugyancsak a miniszterhelyettes hagy jóvá, aki ekkor már Földesi Jenő altábornagy. A felterjesztő Vagyóczki Béla ezredes, titkárságvezető, akinek nevét három évvel korábbról ismerjük mint osztályvezetőét. Íme a szöveg:

 

SZŐCS GÉZA, az Ellenpontok egyik szerkesztője „Kobra” fn. célszemélynek üzenetet küldött, mely szerint olyan hivatalos meghívást szeretne kapni az amerikai kongresszustól, hogy román részről kiutazását kénytelenek legyenek engedélyezni. Célja, hogy – T. G. MIKLÓS-hoz hasonlóan – „szemtanuként számoljon be az erdélyi magyarok elnyomásáról”.

„Kobra” válaszüzenetében kizártnak tartotta, hogy Szőcs kiutazását a román hatóságok engedélyezzék. Ennek ellenére feltételezhető, hogy a kérést továbbítja az amerikai kapcsolatainak.

– És kaptál ilyen meghívót?

– Nem. De ha jött volna, legalább kongresszusi elnöki vagy külügyminiszteri szintről kellett volna érkeznie, hogy egyáltalán szóba jöhessen.

– Legalább?

– Vagy amerikai elnöki szintről. De úgy látszik, „Kobra” keze odáig nem ért el. De hogy mikkel foglalkoztak akkoriban miniszterhelyettesi szinten, itt egy másik dokumentum:

Géczi János, 30 éves, tanár, veszprémi lakos és Bezzeg János 26 éves, postai dolgozó, veszprémi lakos, feldolgozás alatt álló személyek cikket akarnak írni az Erdélyben házi őrizetben tartott Szőcs Gézáról a KISZ Veszprém megyei Bizottságának lapjában, a „Visszhang”-ban.

Érted? Akarnak. Még nem csináltak semmit, de az alminiszter már tudja. Mint ahogy azt is, hogy „bíráló írást akarnak megjelentetni a nemzeti szinház felépítésére indított gyűjtésről. Ugyancsak meg akarják jelentetni Tóth Erzsébet, „Fijak” vezető verseit is, akit a központi osztály tart feldolgozás alatt.” 

Aztán itt van egy másik gyöngyszem, 1984 júniusából. Egy hírforrás szerint Szőcs Gézát Amerikából való visszatérése után a román hatóságok kihallgatták, melynek során azt mondta, hogy a bukaresti magyar nagykövetség Rudas nevű konzulja segítette, patronálta az Ellenpontokat készítő ellenzéki kört. Amire Földesi Jenő r. altbgy miniszterhelyettes elvtárs utasítása:

„Rédei elvtárs tájékoztatást kérek a Rudas nevű konzulról.”

Dr. Rédei Miklós r. vörgy. főcsoportfőnök-h. elvtárs utasítása:

„A III/II-10. osztály adja meg.”

És július 31-én megszületik a jelentés Rudasról: ellene az erdélyi magyar értelmiségiekkel kialakított jó kapcsolatai és tevékenysége miatt „a román speciális szervek az elmúlt időben több rágalmazó akciót kezdeményeztek”. A rágalmak közt szerepel irhabundával való kereskedés ugyanúgy, mint amiről az alábbi bekezdésből értesülhetünk:

1984 februárjában a román speciális szervek Kiss György III. oszt. titkárnak egy régi kapcsolatát (Ferencz L. Imre, a Falvak Dolgozó Népe című lap munkatársa) utasították: hozza az MNK bukaresti nagykövetség tudomására, hogy Rudas Ernő híradástechnikai berendezésekkel (HI-FI torony, magnetofon, rádió) kereskedik. (…) A vizsgálat eredményeképp bebizonyosodott, hogy ismételten rágalmazásról van szó.

A III. Főcsoportfőnökség 1984. június 18-i, 118/15. számú napi operációs információs jelentése szerint Szőcs Géza egy évig engedély nélkül az USA-ban tartózkodott. Visszatérése után a román hatóságok kihallgatták, melyen azt mondta, hogy a bukaresti magyar nagykövetség Rudas Ernő nevű konzulja segítette, patronálta az „Ellenpontok”-at készítő ellenzéki kört.

 

Megbízható, ellenőrzött forrásból származó operatív adatokkal rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy Szőcs Géza 1982 novembere után nem volt külföldön.

 

1982. december 20-án Szőcs Géza egy megszólítás nélküli levelet küldött az MNK kolozsvári főkonzulátusára, melyben közölte: „a kihallgatások egyik visszatérő témája volt, hogy milyen ösztönzést kaptak a főkonzulátustól az „Ellenpontok” c. illegális lap terjesztésével kapcsolatban. Ha semmilyet, akkor milyen kapcsolatban álltak vele, ha semmilyenben, akkor a környezetükből ki és milyenben.”

Ezzel összefüggésben Szőcs Géza a levelében fokozott konspirációra hívta fel a főkonzulátus figyelmét. Példával  is érzékeltette, hogy „a Securitate kiterjedt információkkal rendelkezik a főkonzulátus munkatársainak mozgásáról, kapcsolataival való érintkezéséről. Pontos adatuk van arról, hogy 1981 húsvétján Rudas Ernővel, illetve egyidőben voltak Kopasz Mária iparművésznél locsolkodni.”

 

Szőcs Géza – a levelében leírtak szerint – „Magyarországra, a kolozsvári főkonzulátusra kompromittáló vallomást nem tett”.

 

Már a nyomozás kezdeti szakaszában olyan információk jutottak a főkonzulátus birtokába, hogy a román hivatalos szervek magyar és szovjet részvételt igyekeztek bizonyítani az „Ellenpontok” c. illegális lap terjesztésével kapcsolatban.

 

A korábbi tapasztalatok és fejlemények alapján feltételezhető, hogy a román speciális szervek ujabb akciója mögött több cél húzódik meg. Ezek között természetesen első helyen állhat a főkonzulátus befeketítése, kompromittálása, valamint Rudas személyének a lejáratása, rágalmazása abból a célból, hogy a külügyminisztérium idő előtt rendelje vissza őt állomáshelyéről.

Itt hadd szakítsam meg, az utolsó bekezdés előtt. Ugyanis én úgy gondolom, az egyik fő cél, mint annyiszor, ezúttal is személyem hiteltelenítése volt. Annak terjesztésével, hogy Magyarországra nézve kompromittáló állításokat tettem volna, amikor kihallgattak.  Az is érdekes, melyik bukaresti dezinformátor lángész képzelhette, hogy ezt a maszlagot be fogják venni, hogy én egy évi engedély nélküli amerikai tartózkodás után visszatértem Romániába… 1984-ben! Mikor még az sem volt biztos, ha elindultam otthonról, hogy az utcasarokig elérek, nem hogy Amerikába. A magyar elhárítás becsületére legyen mondva, valakinek helyén volt az esze, és felmérte, mekkora beugratást fundáltak ki a Dîmboviţa partján. S így nem kapták be a horgot. És most lássuk az utolsó bekezdést a jelentésből, amelyből velem kapcsolatban sok új már nem derül ki, annál több a kor diplomatáinak életviteléről:

Ugyanakkor arra is lehet gondolni, hogy az akciók ellentételt is jelentenek Radu Serban, a budapesti román kereskedelmi kirendeltség helyettes vezetőjével – akivel szemben a BRFK Vizsgálati Osztálya 1983. január 7-én nyomozást rendelt el szeméremsértés vétség elkövetésének alapos gyanúja miatt –, valamint Octavian Gavrisi, a nagykövetség első beosztottjával szemben – akit 1983. március 14-én idegen lakás ajtaja előtt erősen ittas állapotban, rendezetlen, szeméremsértő öltözékben találtak – történtek miatt.

A dokumentumot Kázsmér Ferenc rendőr őrnagy szignálja. Ezt továbbítja aztán Vagyóczky Béla titkárságvezető, akiről már-már azt gondolnám, tisztában van a valósággal, amelyben az erdélyiek élnek – de íme, mit jelent az ezredes elvtárs a miniszterhelyettesnek 1984 szeptemberében Z. Zoltán békéscsabai lakosról, aki nem lehet más, mint Zana Zoltán:

Z. ZOLTÁN ISTVÁN 36 éves békéscsabai lakosról – aki 1981-ben, a lengyel Szolidaritás aktív támogatójaként került szerveink látókörébe – augusztus 21-én jelentettük, hogy „Párbeszéd” címmel illegális lapot akar megjelentetni.

Ujabb információ szerint nevezett azt javasolta az „Elvbarátok” fn. bizalmas nyomozás egyik célszemélyének, hogy közösen szervezzenek gyűjtést SZŐCS GÉZA erdélyi magyar író, az „Ellenpontok” című nacionalista kiadvány egyik társszerzője megsegítésére. Az információ ellenőrzött.

Szóval, csak úgy, nacionalista kiadvány. Ezredes úr megbélyegző jelzőjével most ne foglalkozzunk… de az egész milyen fordulatos tud lenni, hivatali bükkfanyelv, az állam biztonságát érintő emelkedett ügyek… helyettes miniszterek, vezérőrnagyok, tábornokok, akiknek vállát a nemzet biztonságának súlya nyomja – és akkor hirtelen betör az utcai, mondhatnám plebejus valóság egy irhabunda-vád formájában, amely nagyot puffan ebben a stiláris sivatagban, a konzul elvtárs irhabundákkal kereskedik. Vagy részegen „szemérmet sért”. Tiszta Ilf és Petrov.

– Pihenni voltál Beregszászon?

– Pihenni mentem, meg dolgozni. Meg arra is gondoltam, hátha megtalálom egyúttal a Wald család nyomát.

– Mit kell tudni a Wald családról?

– Kása Zoli írta meg egy kis tanulmányában, amely az Adalékok a kolozsvári zsidóság múltjához című sorozat egyik kötetében jelent meg, Schwartz Robi szerkesztette… tudod, Robinak is aktív ellenálló múltja van, a nyolcvanas évek végéről, csak nem kérkedik vele…

– Te is inkább hallgatni szoktál a magadéról. De mi van a Wald családdal?

– Beregszászról kerültek Kolozsvárra az 1800-as évek végén. Itt születettek meg a kivételes adottságú gyerekek. Wald Ábrahám, aki világhírű matematikus lett Amerikában. Meg az öccse, Herman, aki fizikus volt, ugyancsak Amerikában élt és még néhány testvér, akik 1944-ben mind elpusztultak, volt köztük mérnök, meg zongoraművésznő… Az unokaöccsük volt az a másik Wald Herman, aki Kolozsvárról Dél-Afrikába került és ott nagy hírnévre tett szert, ma is állnak hatalmas szobrai köztereken.

– Van egy esszéd Kolozsvár zseniális szülötteiről, akik mindannyian egyazon tengely mentén születtek. Ezek a Waldok is?

- Úgy tűnik, nem. A család ugyan élt magán a fényösvényen is, de a két világhírű fiú azt hiszem, a régi várfalon kívül született, a Szamoshoz közelebb. Érdekes viszont elgondolkodni azon, hogy Wald Ábrahámnál csak néhány évvel volt idősebb az Amerikában ugyancsak világhírűvé lett Munkácsi Márton, aki Marmorstein Mártonként született Kolozsváron, a fényes ösvényen. Amerikában akár el is beszélgethetett szülővárosáról a két kolozsvári fiú, főleg, hogy talán rokonok voltak…

– Na ne.

– De igen. A szobrász Herman Ábrahám nevű öccse Marmorstein-lányt vett feleségül, aki a fotográfus unokahúga lehetett… nem tudom. Érdekes világ volt ez.

– Szóval ezért utaztál Beregszászra.

– Is.

– Visszatérünk a Sárosy-albumhoz?

– No hát kérlek szépen itt van egy részlet Podmaniczky Frigyes belgiumi és párizsi útinaplójából. Elmeséli, hogy Párizsban, egy jellegtelen házban levő lakásán, a Rue Amsterdam 77. szám alatt 1856 júliusában felkereste Alexandre Dumas-t, hogy átadja neki Párizsi mohikánok című regénye magyar fordítását.

– Podmaniczky fordította?

– Nem, ő csak a tiszteletpéldányt vitte az írónak, amire a kiadó kérte meg.

– És?

– Innen adjuk át a szót Podmaniczky bárónak, aki belép az író ebédlőjébe:

„Ingujjban ült a félig terített asztal mellett sörkancsóval kezében; jobbján egy már régtől fogva hanyatlásnak indult női szépség, balján két férfi volt látható.

A mint beléptem, a háziúr szíves üdvözlet után, e szavakkal mutatott be társainak:

– Ím itt mutatom be azon fiatal oláh urat, ki „Mohikánjaim” oláh fordítását eszközli.

Én megvallom, megijedtem. Oláhnak még sohasem tartottak ez életben: de mégis némileg lecsendesedvén mondám:

– Engedelmet kérek: nem vagyok oláh, hanem magyar: a Mohikánok lefordítását pedig Ország Antal úr eszközlé.

E név hallatára vissza látszott emlékezni az események folyamára, s azontúl fesztelenül, szívélyesen s reám nézve legalább, rendkívül érdekesen folyt a társalgás.

Ebéd után egy keleti növényekkel díszített kisteremben menénk, mely a hírneves szerző saját nyilatkozata szerint, kedvenc menhelye. A jelen volt férfiak egyike: francia tudós, másika festész vala. Ugyanaz, kit Lajos Napoleon Krímiába küldött volt az ott előfordult tengeri csaták s jelenetek ecsete általi megörökítésére.”

– Szóval már akkor összekeverték Budapestet Bukaresttel…

– Várjál, nincs vége. Podmaniczkyt felkeresi szállodájában egy hölgy. Íme a részlet:

„Dumas-nál tett látogatásaim után, melyeknek minden egyes részletei örökre emlékembe vésvék, reggel egy nő jelenteté magát, mint ki Dumas részéről jő. A legnagyobb szívességgel fogadám, hivén: hogy már előttem ismert női egyikét küldé hozzám valami üzenettel.

Csalódtam. Idegen nő lépett szobámba e szavakkal:

– Engedjen meg az úr s ne magyarázza félre bátorságomat, de nem állhattam ellent azon hő vágyamnak: egyik hazámfiával találkozhatni.

– Rendkívül örvendek e váratlan meglepetésnek, asszonyom!

– 10 év előtt hagyám el hazámat, s nyolc év óta a legbensőbb viszonyokban élek Dumas urral, s jelenleg a francia irodalommal foglalkodom. – Tegnap estve látott ön Dumas-nál egy nőt. E nő miatt, ki engem utál, nem leheték ott. Ma azonban hallottam, hogy kegyed lengyel: eljövék mint lengyel nő, hazámfiairól megtudandó némelyeket.

Most már igazán magam sem tudtam mi vagyok: lengyel-e? oláh-e? vagy magyar?

– Nagyon sajnálom, asszonyom, hogy csalódik: de én magyar vagyok. A könyvek, melyeket hoztam, magyarok s nem lengyelek.

Határtalan e különösen a franciák között elterjedt ingadozás, melynél fogva a lengyel, oláh, és magyar nyelveket egy fajtának képzelik.”

– Hogy ez elkerülte Örkény figyelmét…

– Nem tudom, emlékszel-e, hogy Gauss, amikor Bolyai és Lobacsevszkij munkáival foglalkozott, azzal juttatta el egyiknek a másik munkáit, hogy meg fogják érteni egymást, hiszen az orosz és a magyar az nagyjából egy nyelv, nem lesz köztük félreértés…

– Nem terveztél te drámát írni Bolyairól?

– De igen, éppen Kása Zoli felkérésére. Nagyjából meg is írtam, de kifutottam az időből, fix dátumra kellett volna befejeznem, úgy hogy…

– Miről szólt?

– Arra építettem, hogy volt Bolyainak egy szíve választottja, egy Schönbruck nevű, Aradon szolgáló császári tiszt lánya, akihez verseket is írt németül.

– Ez már a dráma?

– Nem, ez a valóság. A dráma arról szól, hogy az apa nem egyezik bele a házasságba, így útjaik elválnak azon az éjszakán, amikor Bodor Péter kútja is elhallgatott a hóförgetegben.

Aztán 1848 őszén – mint Deák Farkas naplójából tudjuk – Bolyait kérték föl a székely hadak főparancsnokának.

– Ez igaz?

– Deák szerint így történt. Bolyait az ármánykodás – e drámavázlatomban a korabeli RMDSZ – megfúrja. A székely csapatok árulók irányítása alá kerülnek. Bolyai elvonul domáldi birtokára.

– Tehát ez már a dráma?

– A dráma innen itt játszódik. Bolyai parasztszínházat hoz létre Domáldon, Shakespeare-t játszat a helybeliekkel. Az Athéni Timont. Meg saját életképét Kölcsey temetéséről, amikor is, mint tudjuk, az atyafiak megrongálták a költő koporsóját, meg táncoltak is meg ugrabugráltak rajta a sáros csizmáikkal…

– Ez Szőcs Géza? Vagy Bolyai?

– Nem, ez a valóság. Így történt, bár erről ritkán esik szó január 22-én, amikor a magyar kultúra napjáról szoktunk megemlékezni. Színdarabomban Bolyai ekkor – 1849 augusztusában vagyunk, pár nappal a segesvári csata után, Fehéregyháza nincs messze Domáldtól – a szabadságharc különböző csatáit játszatja le a parasztokkal, olykor-olykor be is avatkozva az ütközetekbe, hadvezérként, ha a honvédsereg győzelme azt kívánná…

– S így megnyer minden ütközetet?

– Ez nem derül ki. De éppen a két nappal korábbi segesvári csatát kezdi színpadra állítani, amikor régi szerelme, Schönbruck Fanny betoppan azzal, hogy itt szeretne maradni vele, mert most már halálosan biztosan tudja, hogy nem tud nélküle élni. Nagy találkozás. Ekkor egy sebesült orosz tisztet is hoznak – Domáld, mondom, Segesvár közelében van –, akivel Bolyai élénk matematikai vitákat folytat. Majd az orosz távozik, magával szöktetve Fannyt is.

– Az oroszt tiszt, az Lobacsevszkij, igaz?

– Én rá gondolnék. De a név nem hangzik el a drámában. A történelmi igazság természetesen az, hogy soha még csak a környékén sem járt Segesvárnak.

– Ennyit a Wald családról és Kása Zoltánról. De mi van még a Sárosy-albumban? Hova utaztak az említett ifjú arisztokraták 1845-ben?

– 1845-ben egy rögtönzött ötlet alapján, bármiféle tervezgetés nélkül, a fiatal urak felkerekedtek és elindultak Bécsből Triesztbe, onnan áthajóztak Görögországba, s ha már ott voltak, nem hagyták ki Damaszkuszt, Libanont, Jeruzsálemet, Kairót sem.

– Jó kis rögtönzés volt a fiatal báróktól és grófoktól. Vajon Széchenyi is ilyen hipp-hopp indult neki Keletnek?

– Mellesleg, ha már Jeruzsálemnél tartunk… érdemes volna kiadni egyszer egy ilyen albumot, Magyarok a Szentföldön címmel, II. Endrétől kezdve, Izrael állam létrejöttéig. Amiből nem hiányozhatna Pécsváradi Gábor Jeruzsálemi utazása, tíz évvel Mohács előtt, ezt mindenki ismeri… meg a másik ferences barátnak, Kiss István páternek már nem latinul, hanem remek magyar nyelven írt Jeruzsálemi utazása két és fél évszázaddal később. Erről kevesen tudnak. Pedig ebben olvasható első részletes Velence-leírásunk is. De ami igazán szürrealisztikus, az az, amikor a Kálvária hegyén levő szent templomban az Úr koporsóját őrző László páterben ki másra ismer, mint saját testvérére.

– Szóval a te olvasónaplód nem csak arról ír, amit éppen, aktuálisan olvasol...

– ... Hanem az is benne van esetleg, ami az épp aktuálisan olvasottakról eszembe jut mint korábbi olvasmány. Sokszor csak egy mondat.

– Erre mondják, hogy számítógép-agy.

– Igen, sokáig büszke voltam arra, hogy olyan összefüggéseket ismerek fel, olyan ismereteket kötök össze, amilyenek másnak nem jutnak eszébe. Aztán, ahogyan megjelentek a számítógépek, erre már mindenki képessé vált.

– Talán még nálad is jobban.

– Az interjú végét érzem közeledni.

– És nem tudjuk meg, hogyan lett nábobbá a nagykőrösi ifjú tanár? Meg a kolozsvári macskáról… meg Egressy Gábor költészetéről…

– Szerintem elég ennyi most. Ha az olvasók tombolva követelőznének, esetleg még folytathatjuk majd, amíg a legfőbb érdekességeket teljesen át nem tekintettük Sárosy Gyula albumából. De egy ismeretet még tartozunk tisztázni.

– Mit?

- Hogy  az 1981 Húsvétján meglátogatott művésznő nem iparművész, hanem festő volt és nem Kopasz Máriának hívják, hanem Kopacz Máriának.

– Mi volna, ha a Székelyföldnek az a száma, amelyben ez a beszélgetés meg fog jelenni, közölne néhány Kopacz Mária festményt?

– Jó ötlet. Javasoljuk a szerkesztőknek.




.: tartalomjegyzék