Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Május
Molnár Vilmos

Iker-mesék

I.

 

Volt egyszer egy fa. Ott állt az erdőben, sok más fa között. Ha eső esett, boldogan fürdött a törzsén lefolyó vízben, ha szél fújt, ágai vidáman integettek a légben, ha nap sütött, levelei áhítattal itták a fényt. Folytonos csoda volt számára a világ, s ő maga is egyik csodája volt a világnak. Ahogyan minden fa is. De ők erről nem tudnak.

Egyszer egy ember járt arra, szemügyre vette, és azt mondta:

– Milyen szép koronája van ennek a fának!

A fa elgondolkodott. Különleges lehet az ő ágazata és a lombok rajta, ha épp az övét dicsérte meg az ember. Koronának nevezte, pedig csak a királyoknak van olyan. Igaz, a többi fának is van lombkoronája, de az ember csak az övére mondta, hogy szép. Lehet, csak az ő koronája az igazi.

Attól arrafelé különlegesnek érezte magát koronája miatt. Attól arrafelé nem érezte jól magát a többi fa között.

Ahogy nap mint nap elnézte az erdő fölött átúszó bodor felhőket, úgy találta, az ő lombkoronája is van olyan, mint azok. Talán különlegesebb is. A felhők mind fehérek vagy szürkék, az ő koronája viszont szép zöld a rajta lévő levelektől. Ilyen színű, ilyen alakú felhő nem száll az égen. Úgy lenne méltányos, hogy az ő koronája is ott ússzon fenn a magasban, ne rostokoljon itt lenn, takarva a többi fától. Úgy lenne helyes, hogy az ő koronája fennebb legyen mindenkiénél, hadd csodálja mindenki.

Ahogy teltek a napok, a fa egyre elégedetlenebb lett a helyzetével, egyre csúnyább helynek találta az erdőt. Meggyűlölte a gyökerét, amiért a földhöz köti őt. Meggyűlölte a törzsét, amiért koronáját összeköti a gyökerével. Csak lombkoronáját érezte a magáénak, törzsére és gyökerére koloncként gondolt. Türelmetlenül várta, jöjjön egy nagy szél, tépje le a koronáját, repítse fel az égre.

De a szeleknek másfelé akadt dolguk, fuvallatnyi sem jött. Akkor a fa megkérte a lárvák után kopogtató harkályt, kemény csőrével csináljon akkora lyukat belé, hogy koronája váljon el a törzsétől. De a harkály nemet mondott. Akkor a fa megkérte az odvában ügyködő mókust, éles karmaival bővítené akkorára az üreget, hogy koronája váljon el a törzsétől. De a mókus nemet mondott. Neszét vette a dolognak a szú, hozta egész rokonságát, s kéretlenül is szaporán rágni kezdtek a fa törzsében.

Addig rágták, míg olyan lyukacsos lett a belseje, mint a szivacs. De szél még mindig nem jött, leheletnyi sem. Akkor a szúrágta fa összeroskadt saját koronájának súlya alatt, a belülről összerágott törzs nem tudta tovább tartani. Lombkoronája nem felszállt, hanem lezuhant a földre. Zöld levelei megbarnultak, elszáradtak, lehulltak. Ott korhadt a fa az erdő földjén, rostjait a nedvesség lassan átitatta.

Arra járt a bútorkészítő, megszemlélte, vizsgálgatta, de úgy találta, reves a belseje, nem alkalmas bútordarabnak. Arra járt a favágó, megszemlélte, vizsgálgatta, de úgy találta, reves a belseje, nem alkalmas tűzifának. Arra járt a meseíró, megszemlélte, vizsgálgatta… egy reves fából nem lehet túl csicsás fabulát fabrikálni… lett, amilyen lett.

 

II.

 

Volt egyszer egy fa. Ott állt az erdőben, sok más fa között. Ha eső esett, boldogan fürdött a törzsén lefolyó vízben, ha nap sütött, levelei áhítattal itták a fényt. De leginkább a szeleket szerette. Lombozata susogva üdvözölt minden légmozgást, levelei lelkesen integettek a leggyengébb fuvallatnak is. Sok káprázatos pillanatot köszönhetett nekik. Lenyűgözve álmélkodott a messzi tájak nagy szeleinek meséin, melyek távoli vidékek csodáiról szóltak. De megigézve hallgatta a környék kis szellőinek történeteit is. Közeli csoda is sok van, azokon ámulni is jó.

Volt ennek a fának egy titkos vágya, nem szólt róla senkinek. Szeretett volna egyszer, legalább egyszer az életben felszállni a magasba, s csak pörögni-forogni-táncolni bolondul odafenn a szélben. De tudta, számára ez lehetetlen. Arra is vágyott, hogy lássa, milyen odafentről a világ, saját szemével venni szemügyre az erdőn túli vidékek csodáit. De beletörődött, hogy azokat ő nem láthatja. Amúgy jól érezte magát lenn a földön, a többi fa között. Számos kis és nagy csoda adja elő magát az erdőben is.

Hanem úgy néz ki, a szelek értenek valamicskét a gondolatolvasáshoz. S nem nehéz nekik továbbadni a híreket sem. Egy napon óriási forgószél tűnt fel a láthatáron, egyenesen az erdőnek tartott. Napsütéses, felhőtlen volt az ég, de a szeleket nem a viharok hozzák. Ha kedvük tartja, a szelek hozzák a viharokat. Ám a nagy forgószél nem hozott semmit, talán vinni akart. Boszorkányosak a forgószelek, ki láthat bele csavaros eszükbe?

Az óriási forgószél egy szempillantás alatt ott termett a fánál, könnyed csavarintással gyökerestől kitépte a földből, s felragadta magával a magasba, igen magasra. Ott pörgött-forgott-táncolt bolondul az égen a fa, ágai és gyökerei vadul kalimpáltak a szélben, lombozata elragadtatva zúgott a boldogságtól. Ahogy forgás közben lenézett, látta odalenn az egész erdőt, látott alant minden messzi tájat, minden vidéket minden csodájával. Ahogy forgás közben elsuhantak alatta, a sok kis meg nagy csoda összeolvadt egyetlen óriási csodává, villódzó gyűrűvé változva odalent. Ő pedig ott táncolt, dalolt, ünnepelt végeérhetetlenül a körkörös csodák közepe fölött.

Odalent a földön a többi fa elhűlve bámulta az égen fesztiválozó fát.               

− A szégyentelenje − sustorogtak bosszankodva −, földtől födetlenül mutogatja pucér gyökereit!

− Fafejű fajankó, fabatka esze sincs – folytatták a sustorgást dühösen −, ha majd leesik a magasból, szilánkokra szakad szét.

De a fa nem esett le. Ahogy beesteledett és feljöttek a csillagok, gyökereivel és ágaival beléjük kapaszkodott. A forgószél abbahagyta a táncoltatását, eleresztette. Ő pedig a csillagokba kapaszkodva ott maradt örökre fenn az égen, ámulni a világ csodáin. Néhanapján a gyerekek − ha behunyják a szemüket − láthatják.

A meseíró hallgat, ámul. Nem figurázik, nem fabulázik.




.: tartalomjegyzék