Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Május
Adorjáni Anna

A nagy baobabfa utolsó meséje

Berber oroszlánok találtak rá egy abdim-gólya tetemébe rejtve a nagy baobabfa alatt. Édes szaga volt, csupasz, csak a fejét borította gyér, az abdim-gólya kiomló vérétől ragacsos haj. A nőstényoroszlán, akinek aztán a tején felnevelkedett, végignyalta, letisztogatta, majd megkaparta a baobabfa kérgét, és beleforgatta a gyermeket. Amikor az orrával megnedvesítette a gyermek ajkát, az sírni kezdett. Az ötödik mellbimbó lett az övé, aztán a gazellák melle húsa, a baobabfa cukros termése, egy marék füge a szikomorfáról. Járni a nőstényoroszlántól tanult, a csípőcsontját az oroszlánéhoz szorítva jobb kezével megragadta a hátát, így ringatóztak a lemenő nap fényében. Nappal gyakran heverésztek a nagy baobabfa árnyékában. Ilyenkor a gyermek közel húzódott a törzshöz, hogy álmában a nagy baobabfa ezeréves meséit hallgathassa, amelyeket a benne lakó szellemek suttogtak neki.

Mire a Föld körbejárta a Napot, már pázsitfű borította a helyet, ahol az abdim-gólya teteme feküdt. Aznap a gyermek a baobabfa gyökerére hajtotta a fejét, és álmot látott. Amikor felébredt, felmászott a fára, letört egy friss hajtást, majd leereszkedett és munkához látott. Reggel egy abdim-gólya fából készült képe függött a nyakában.

A berber oroszlánokkal élt, szél edzette a testét, tüskés füvek a talpát, ellenséges falkák az izmait, eső mosta a lába nyomát, a nyakában az abdim-gólya képe elűzte mellőle a mérges kígyókat, a baobabfa ezeréves meséi pedig rémségekkel és kíváncsisággal töltötték el a szívét.

A Föld egyre írta pályáját a Nap körül, száraz évszakot esős követett. Amikor véget ért az esős évszak, a baobabfa kérgén lyukat ütöttek az elefántok, hogy a felgyülemlett vizet útjára engedjék belőle. Ilyenkor a gyermek is ott állt, és hangosan gurgulázva itta a fából csorgó édes vizet. Akkoriban már két bimbó duzzadt a mellkasán, hosszú sötét haja a derekáig ért, az ölét pihék borították, mintha az abdim-gólya tárta volna ki ott a szárnyát, járása pedig olyan volt, mint a nőstényoroszláné, aki felnevelte. A gyermekből lány lett.

Egy forró, száraz napon, amikor a lány a nagy baobabfa ezeregyedik meséjét hallgatta, mellére szállt egy hatalmas abdim-gólyamadár, és letépte a nyakából faképet. Az abdim-gólya csőrében a képpel felrepült arra az ágra, ahonnan a lány a friss hajtást törte, amikor még gyermek volt. A lány elindult a baobabfa törzsén. Mászott, mászott, amíg elérte az ágat, ahová az abdim-gólya telepedett. Fent volt a magasban. Hogy a Nap ne égesse, az abdim-gólya a vállára ült és kitárta a szárnyát. Így hallgatta végig a lány a baobabfa ezeregyedik meséjét. 

A baobabfa olyat mesélt, amiről eddig ezer mesén át hallgatott. Akáciatörzs-járású lényekről szólt, amelyek megtagadták a baobabfa ősi szellemeit, akik meséket rónak bent a fa kérgében. A baobabfa embereknek nevezte őket. Az emberek tanyáikban laknak, csörgő vasakkal vértezik fel magukat, az elefántcsordák patájánál dübörgőbb szekereken közlekednek, nyomukban elhullanak a gazellák, kafferbivalyok, berber oroszlánok, abdim-dólyák és rétisasok. Elmetszik az akáciák és szikomorfák büszke törzsét, és kiszárad a lábuk nyomán a pázsitfű.

Amikor a baobabfa a mese végére ért, a lány megvakarta a talpát, de bárhogy is vakarta, a viszketegség nem csillapodott. A vállán az abdim-gólya összezárta a szárnyát. Ekkor a lány olyat látott a távolban, amelyre tisztán emlékezett az álmából, amikor a baobabfa friss hajtásából az abdim-gólya képét kifaragta. Nagy szekereket látott, és a szavanna állatainak vérétől pirosló vaspengéket. Nézte az akáciatörzs-járású lényeket, a fejét égette a Nap, a talpában érezte a viszketést, és nem maradhatott tovább. Az abdim-gólya lendületet vett a vállán, és csőrében a faképpel elrepült.

A lány lemászott a baobabfáról. Megkaparta a kérgét, porrá zúzta, és elkeverte a nőstényoroszlán nyálával, aki felnevelte. Hét napon át ette a nyállal kevert baobabfa-port, éjszaka pedig a baobabfa újra és újra elsuttogta neki az ezeregyedik mesét az emberekről, akik dübörgő szekereken járnak, és markukban a vaspenge a szavanna állatainak vérétől csillog. A hetedik napon, amikor elfogyott a nyállal kevert baobabfa-por, a lánynak égni kezdett az ínye, megfeszült a torka, és ahogy megnyitotta az ajkát, a baobabfa ezeregyedik története szakadt fel onnan az emberek nyelvén.

A Nap már a pázsitfüves rét szegélyén piroslott, amikor újra megjelent az abdim-gólya, csőrében egy fatojással. Egy patyolatfehér, aranyszegélyű vászonleplet, és egy éjfekete mandilkendőt bontott ki a lány belőle. Magára öltötte a lepleket, a tojást pedig a nyakába akasztotta a fakép helyére. A Nap eltűnt a pázsitfüves rét mögött, és a lány útnak indult nőstényoroszlán-járásával, vállán az abdim-gólyával.      

Alvó zebracsordák mellett haladt el, elkerülte a hiénákat, követte a vándorló struccok lábnyomát, és amikor a pázsitfüves rét szegélyén felpiroslott a hajnal, elérte az emberek tanyáját. Ott arccal a Nap felé fordulva, patyolatfehér, aranyszegélyű vászonlepelben, vállán az abdim-gólyával, égő ínnyel és megfeszített torokkal, megnyitotta az ajkát, és mondani kezdte a nagy baobabfa ezeregyedik meséjét.

Amikor a lány belekezdett a baobabfa ezeregyedik meséjébe, az emberek földre tették a vaseszközeiket, a síró gyermekek elhallgattak, az öregek jajongása elcsendesedett. Értették a mesét. Igen megrémültek a mese hallatán, és ahogy értük nyúltak, földre hullott eszközeiken megcsillant a felkelő Nap fénye. A legkisebb ember iránt mutatták a legtöbb hódolatot, mindannyian köré gyűltek, és izgatott tanácskozásba kezdtek. A lány a hosszú gyaloglástól fáradtan, a torkán kiengedett sok hangtól kimerülten állt öltözékében, vállán az abdim-gólyával.

Amikor a Nap áthaladt az ég közepén, az abdim-gólya lekapta a lány nyakából a fatojást, amelyben öltözékeit hozta, kiterjesztette a szárnyát, és hétszer körberepülte a lányt. Amikor ismét a vállára szállt, a lánynak már csak az öltözékbe borított teste állt ott. Amíg az abdim-gólya felette köreit rótta, a lány szelleme a fatojásba költözött. Az abdim-gólya elrepült vele a nagy baobabfához, és a kérgébe rejtette. Ott pihent a lány szelleme, amíg a lemenő Nap újra a pázsitfüves rét szélén piroslott. Ekkor az abdim-gólya csőrébe vette a tojást, és hajnalra visszarepült vele a lány testéhez az emberek tanyája elé.

Ahogy a lány szelleme visszaszállt testébe, égni kezdett az ínye, feszíteni a torka, és ismét megnyitotta az ajkát, hogy elmondja a nagy baobabfa ezeregyedik történetét. Az emberek újra nyugtalanul gyűltek össze a legkisebb köré, aki iránt a legtöbb félelmet mutatták. Amikor a Nap áthaladt az ég közepén, az abdim-gólya csőrében a fatojással hétszer körberepülte a lányt, és a nagy baobabfához szállt a szellemével, hogy ott megpihenjen. A lány fehér lepelbe és fekete madilkendőbe csavart teste az emberek tanyája előtt várta, hogy a Nap újra felbukkanjon, és elinduljon pályáján az ég közepe felé.

Az abdim-gólya csőrében a tojással akkor érkezett, amikor a felkelő nap a pázsitfüves rét szegélyén aranylott. Fémeszközök csillantak fel ott, ahol az emberek tanyáztak, s egy apró tűzkorong írta le a Nap pályáját az ég közepe felé, abba az irányba, ahol az abdim-gólya repült, hogy a lány szellemét visszaadja testének. Amikor a tűzkorong a begyéhez ért, az abdim-gólya holtan hullt a pázsitfűre. Az emberek csillogó eszközeiket a kezükben tartva a lányhoz jöttek, hogy elvigyék a legkisebb emberhez, akinek a parancsára leginkább hallgattak.

Miközben szelleme az abdim-gólya csőrében, a fatojásban pihent, a lányt öltözékétől megfosztva bebocsátották a legkisebb ember sátrába, akit a legnagyobbnak tartottak. Oroszlánjárásától, ellenséges falkák fürkészésén tüzesedett tekintetétől, a mellkasán duzzadó bimbóktól, hosszú fekete hajától, és ölén az abdim-gólya kitárt szárnyától az embert a gerjedelem a delelő nap tüzével égette. Egy keselyű mohóságával körözött csupasz nyakával a lány teste körül. Az embernek savanyú szaga volt, tehetetlen dühe ecetes patakban csorgott a homlokán, ahogy a lány teste egy nőstényoroszlán könnyedségével kisiklott a kezéből. Savanyú volt a vér is, amely aztán a mellkasán csorgott alá.

Az abdim-gólya teteme, csőrében a fatojással érintetlenül feküdt a pázsitfüvön. A nőstényoroszlán, aki a lányt felnevelte, rátalált alkonyatkor, és elvitte a nagy baobabfához. Az oroszlán a nagy baobabfa belsejébe rejtette a fatojást, amelyben a lány szelleme pihent. A nagy baobabfa ezután hét napig hallgatott.

Hajnalban találtak rá a sátorban a legkisebb emberre, akinek a parancsait leginkább félték. Testét kiomló vére borította. Az akáciatörzs-járású emberek bosszúra gerjedtek, kezükbe vették vaseszközeiket, búcsút vettek asszonyaiktól és gyermekeiktől, dübörgő szekereikre ültek, és a szavanna felé vették útjukat. Hét nap után berber oroszlánok tetemével tértek vissza tanyájukra gyermekeikhez és asszonyaikhoz.

Az emberek tanyáján maradt a lány teste. A napot, amelyen rátaláltak sátrában a legkisebb ember tetemére, senki nem emlegette. A berber oroszlánokról, akik a hetedik napon végleg eltűntek a szavannák pázsitfüves rétjeiről, szintén hallgattak. Ahogy a Föld köreit rótta a Nap körül, a lány járása az akáciatörzshöz lett hasonló, hétköznapok őrölték porrá a szellemétől elhagyott testét, mígnem egy napon teljesen eggyé vált a földdel. A véráztatta földet esős évszakok mosták és száraz évszakok szárították. A berber oroszlánokról és a gyermekről, akit az abdim-gólya tetemében találtak, már csak a nagy, ezeréves baobabfa mesél.




.: tartalomjegyzék