Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Május
Fekete Vince

Versek

 

SZOLGÁLATI ÚT

 

A szomszédunkban lakik egy

néni, akihez egy bácsi jár néha,

szatyrában palack borral, egyedül

él, és rendszeresen szakít vele,

felmond neki, kiteszi a szűrét,

elküldi őt mindenhová, de előtte

vitatkozik, veszekedik egy kicsit,

majd szomorkodik sokáig,

sír, aztán egyszer csak felhívja,

hangosan, zokogva, hogy mégis,

mégis…

 

Ez a néni azt kiáltotta a tegnap –

a nyitott ablakon át kihallatszott –

hogy képtelen szeretni egy olyan

férfit, aki nem akar vele lenni,

nem akar vele élni örökre, Örökre,

érted?, s nem képes ott hagyni

azt az egész nyomorult bagázst…

 

GONDOLKODNI, ÉLNI

 

A szomszéd néni, akihez időnként

egy bácsi szokott járni, azt szokta

kiáltani, hogy nem bírja tovább, de

előtte üzenetet szokott küldeni neki,

hogy vajon beszélhetnének-e most,

de nem muszáj, mire a bácsi felhívja,

és megkéri, hogy nem tudná-e inkább

ő visszahívni, ha neki több perce van,

az elején még nagyon fel van dobódva

a néni, újságolja a hétvégéjét, hogy

milyen jól sikerült valami neki, amit

megszervezett, hogy mennyire talált

a szó valakivel, mert az pont olyan,

mint ő, milyen, kérdezheti a bácsi,

mert hallszik a néni hangja, hogy

olyan, mint én, pont úgy gondolkodik,

mint én, hogyan, kérdezheti a bácsi,

 

hogyan gondolkodik, mert a néni azt

válaszolja megint, hogy pont úgy, mint

ő, aztán azt mondja hirtelen, hogy

nem jó felé mennek a dolgok, a mi

dolgaink, kérdezheti a bácsi, a mi

dolgaink sem, mondja a néni, és

azt, hogy háború lesz, érzi, az egész

unióban, hogy afelé tartunk, de nem

akar ő most ezeken gondolkodni,

mondhatja a bácsi, mert a néni

megsértődik, lehangolódik, elment

a kedve az egész beszélgetéstől, azt

mondja, már azt is megbánta, hogy

beszélgetni akart vele, s hogy hagyja

most magára, saját maga akar lenni,

gondolkodni, élni, csak egyedül,

magában…

 

ANYUKÁM BARÁTNŐJE

 

Miért félne a beszédtől, miért

félne, ha felhívnám, miért

rejtőzik fel nem vett telefonok,

megválaszolatlan levelek, esemesek

mögé, miért fél szembesülni a

szavakkal , mitől fél, hogy el

kellene mondania mindazt, amiről

hosszan hallgatott, hogy nem

vállalja, attól félne, hogy nem

merne, nem tudna nem őszinte

lenni, hogy el kellene ismernie,

hogy nem tudta végigvinni, hogy

türelmetlen volt, hogy elég volt,

s hogy miért nem szemtől szemben

ő, aki mindig is büszke volt

egyenességére, őszinteségére,

hogy be kellene vallania, hogy

átverte a másikat, hogy elárulta,

hogy kiköpte az egészet, amik

voltak, ’azdmeg, mert úgy érzi

magát, mint egy balladában,

töredezett, hiányos, kihagyásos,

elhallgatásos az egész, és mint akit

abszolút átvertek, mert erre sem

válaszol majd, mint az előtte levőre

sem, amikor éjjel felriadt, s azt

álmodta, hogy lefeküdt valakivel,

és most akkor elküldi tegnaptól egy

hétre az angyalkáit, Uram, akik

többet, jobbat, mindent elmondanak,

amit annyi idő alatt ő nem, egy hétig

lesznek itt, üzente végre, egy hétig, s

egy újabb hétig, évig, évszázadig

akkor majd újra hallgat…

 

MŰBŐR

 

A rendszeres orvosi felülvizsgálatok

alkalmával, vérvétel után ide, az egyik

főtéri padra ült le apukám a mamámmal,

és friss kiflit vagy veknit és késsel durvára

szeletelt parizert reggeliztek, miközben

jártak-keltek az emberek körülöttük, élt,

mozgott, zsibongott a kisváros,

 

és havonta egyszer ebben a városban,

az orvosnál, a váróteremben, műbőr

bevonatú ülőhelyeken várakoztak

órákon át, várták, hogy mikor kerülnek

a pöttömnyi doktornő, Hampelné elé,

aki alaposan megvizsgálta, kikérdezte

mindig, majd a következő hónapig

hazaengedte,

 

nem szabad zsírost ennie, mondta a

doktornő, és ez a zsíros ott maradt

egész nap a fejemben, azon a parki

padon, amelyet aznap megkerestem,

ahol parizert és friss kiflit vagy veknit

reggelizett apukám sok-sok éve

nagymamámmal…

 

 BANDÁK

 

Hétvégi estéken a parkokban duhajkodó

hordák járnak, hat-hétfős csapatokban

csatangoló bandák vonulnak hosszan

a parkokon, olyanok, akiknek nincsenek

rokonaik, nincsen nagyapjuk, nagyanyjuk,

nagynénjük a környéken, senkijük sincsen

 itt – meséli a szomszéd bácsi nekünk –,

szüleik máshonnan jöttek, az ország délibb,

vagy keletibb vidékeiről, még az elmúltban

jöttek ide, ők kapták rögtön a legújabb

lakásokat, az új munkahelyeket, hamar

elhelyezkedtek, s aztán ők voltak azok,

akik közül az átkos végén, a golyóval

kilyuggatott elvtárs és elvtársnő halála

után sokan visszamentek szülőfalujukba,

vagy szülővárosukba, az ország déli vagy

keleti, elmaradottabb vidékeire, és belőlük

alakult az innen elüldözöttek érdekeiért

harcolók egyesülete, és most az ő

gyerekeik, akiknek szülei mégsem

mentek vissza, nem üldöztettek el innen,

bár rokonuk nincs senki itt a közelben,

sem kaszálójuk, sem szántójuk, és földjeik

sincsenek még itt a környéken, az ő

gyerekeik, akik már itt születtek, a már

őshonos itteniek jönnek bandákban

hétvégeken, összetartóan, együtt fiúk

és lányok, jönnek hordákban vagy

üldögélnek a park fái alatt a sötétségben,

és hangoskodnak, és kiabálnak és

ordibálnak…




.: tartalomjegyzék