Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Február
2019 - Január
2018 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Május
Bartha György

A téj-tó

NAGYANYÁM MESÉJE

Unokáimnak: Annának és Ádámnak

 

Volt egyszer, hol nem volt, egy király meg a felesége, és egy olyan tizenéves-forma fiuk. Hanem  – mondhatom –  furcsa országa volt ennek a királynak. Nem nagyobb, mint egy falu határa. A királyi város is akkora lehetett, mint egy népesebb falu, úgyhogy ebben a községnyi királyi városban élt jórészt az ország egész lakossága. Nem adódott sok dolga a királynak, szinte gyermekjáték volt csak az uralkodás.

Hanem a mesebeli ország legszembeötlőbb furcsasága nem is a kicsiségében rejlett, hanem abban, hogy a kellős közepén fehér, fodrozódó habokkal jókora téj-tó terült el, mellette, fölötte pedig ott domborodott egy szép, aranysárga, párálló puliszkahegy. Úgyhogy az ország lakói, ha megéheztek, vállukra vették a kapát, kigyalogoltak a tó partjára, egy kapavágásnyit kikapáltak a puliszkahegy oldalából, behúzták a tej-tó szélébe, majd – kényelembe helyezve magukat az ingyen lakoma mellett – szép komótosan bekanalazták. Ha éhesebb volt valaki, meg is ismételhette a fenti műveletet. Utána jóllakottan hazaballagott, és végezte tovább az otthoni dolgát. 

Boldog volt a nép és nyugodt, megelégedett a királyi család.

A jónép pedig bármennyit fogyaszthatott napközben az ingyen ebédből, ahogy az óra elütötte az éjfelet, megnyíltak valahol a tó fenekén a tejforrás rejtett zsilipjei, és hajnalig pótolták az előző napi fogyasztást. Ugyanez idő alatt az éhes nép kapavágásai nyomán megkarcsúsodott puliszkahegy is pöfögve, szuszogva, párállva visszagömbölyödött, felvéve eredeti formáját. A népnek tehát nem kellett attól tartania, hogy valaha is kifogy az Isten által rendelt potya-eledelből.

Csakhogy egy napon megtörtént az, amire senki sem számított.

Az első reggeli falatozni vágyó lóhalálában fut haza, és jelenti a királynak, hogy se téj-tó, se puliszkahegy. Na, ilyen még nem fordult elő!

A király se volt rest, azonnal befogatott a hintóba, és sietett megszemlélni maga is a helyszínen a dolgot. Hát, Uram-Teremtőm, ne hagyj el, hogy mit látnak szemei! A tó medre üresen tátongott, a legalján, itt-ott a mélyedésekben holmi iszapos lötty volt csak, mint a tejeskávé, olyan színű. A puliszkahegy sehol, a helyében lapos terület, rajta sárral egybetaposott puliszkamaradék, mint a disznók moslékja.

Miután az udvarmester is alaposabban megszemlélte a siralmas terepet, akkora bocskornyomokat fedezett fel a puliszka-sárban, mint egy-egy csónak. A királyi detektív is megvizsgálta. Kétség nem fért hozzá, holmi behemót pusztította el az éjszaka folyamán a jónép ingyen-elemózsiáját.

A király belátta, hogy itt valamit tenni kell, de azonnal.

Nosza, még a délelőtt folyamán összehívta a korona-tanácsot. Nem untatom a hallgatóságot a hosszú szónoklatok felmondásával, amelyek itt elhangzottak. Legépkézlábabb konklúzió az volt: nem tudjuk ugyan, hogy kicsoda az Isten markából jól kinőtt elkövető, aki falánkságával Téj-tó ország egész népét megrövidítette, de ha egyszer sikerült neki a csínytevés, másodikszor sem fog késlekedni. A nép örökös, megfellebbezhetetlen vagyona védelmére őrséget kell állítani, de késedelem nélkül. Egy szakasz felfegyverzett katona csak el fog tudni bánni behemót-őkigyelmivel, hogyha az éhség újra a téj-tó és a puliszkahegy közelébe kergeti. Ha pedig a kézre kerítés művelete szerencsésen végbement, megfelelő helyről is kell gondoskodni, ahol biztonságosan, a megszökés veszélye nélkül, zár alatt tarthatják a tettest. Az udvari kovács feladatul kapta, hogy – a lábnyomhoz arányítva a méreteket – biztonságos vasketrecet kovácsoljon azonnal. Rohammunkával másnapra el is készült az emeletes ház magasságú, huzatos vasfogda, egy akkora lakattal az ajtaján, mint egy jól megtermett döblec.

Csakhogy másnap nem volt, akit a ketrecbe zárni!

Az történt ugyanis, hogy az est beálltával (az égen volt már a vacsoracsillag) a szakasz fegyveres katona egy tizedes vezényletével elfoglalta az őrhelyét az üres téj-tó meder és a letarolt puliszkahegy közvetlen közelében. Őrködtek is becsülettel a mindenre elszánt hadfiak. Pontosan éjfélkor  zubogva, bugyborékolva beindult a tejforrás, a holdfény alatt látható volt, amint a tej fehér hullámokban szétterül a tómeder fenekén, a folyadékszint pedig lassan, egyenletesen emelkedik. A rövid júliusi éjszaka vége felé a régi pompájában tündökölt a téj-tó. Ezzel egy időben a puliszkahegy is nagy szusszanásokkal kezdett kidomborodni a talajból, sűrű párát fújva-pöfékelve, mint békés, emberséges vulkán nőtt-növekedett, pár óra leforgása alatt visszanyerve valaha-volt, régi formáját.

A tizedes már a jelentés szövegét fogalmazta gondolatban, amellyel reggel a király színe elé fog járulni majd. Kár, hogy nincs tettes, de a katonák, íme, éberen virrasztva megóvták a nép vagyonát. A keleti ég alján vékony rózsaszín csík jelezte  a pirkadat közeledtét. A csillagok sorra kihunytak. Meglebbent a hajnali szellő, végigfodrozva a tó fehér felszínét. Bár ne tette volna! Mert ahogyan a katonák arcát meglegyintette az éjszaka végét jelző hűs fuvallat, azok egyszeriben elaludtak mind, ahányan voltak.

Egy szűk óra múlva, megébredvén, már nem tehettek egyebet, mint búslakodni az üres téj-tó medre és a puliszkahegy romjai fölött. A puliszka-sárban ugyanazokat az irdatlan, csónakméretű lábnyomokat lehetett látni.

A király rettenetes haragra gerjedt, büntetésül lefokozta a bevetésben részt vett katonákat, eltökélt szándékkal adván hangot annak, hogy – szégyenszemre – külföldi zsoldosokat szegődtet. „Ha mi magunk nem vagyunk képesek megóvni azt, ami jogos tulajdonunk!”

Miután a király imígyen kifújta első mérgét, egy kis kopasz ember kért bebocsátást a palotába, téj-tó ügyben, a király színe elé. A király fogadta, hátha valami épkézláb ötlettel hozakodik elő. A kis kopasz legelőször is diszkréció betartására kérte a királyt. Mondván, hogy „nagymértékben függ az akció sikere attól.” A király minden biztosítást megadott neki, hogy hallgatni fog, kettőjükön kívül a dologról senki sem szerez tudomást.

– Éjjel tizenegy órakor visszajövök – mondta a kis kopasz a királynak. – Egy ökrösfogat legyen készenlétben akkorra!

A király meg is ígérte, hogy úgy lesz. Nem kíváncsiskodott. Valamit tudhat ez a kis kopasz. Még a neve felől sem érdeklődött. A majordómmal egy belépőt töltetett ki a számára, csak amúgy biankóban.

– Ezzel bejöhetsz, felkereshetsz bármikor!

Ahogy megegyeztek, 11 órakor ott volt a kis kopasz ember a palota udvarán. A kapustól üzent a királyért. Az jött is le nyomban. A gazdasági udvarban várta őket az ökrösfogat.

– Hajtson a pince szádához!

Már úgy dirigált, mintha ő lenne itt a király. Felverték a pincemestert.

– Egy ötvenvedres hordót tele pálinkával gurítsanak fel a szekérre a legényeivel! A legjavából!

A király nem volt buta ember, kezdte kapiskálni, hogy miben sántikál a kis kopasz. És hogy miért a nagy titkolózás. Megerősítette a kis kopasz ember által kiadott parancsot. Szuszogva, erőlködve a pince legénysége felrakta a szekérre a tele hordót, teljesítve az emberke kérését. Ez pedig a fogatost elzavarta, menjen haza aludni, az asszonya mellé, és maga ült fel a bakra.

– Hojsz, Bandi, Vidám! – Majd odakiáltotta a királynak: – Felséges királyom, reggelre kelvén miénk lesz a behemót. Jó éjt kivánok!

Javában buzgott már a tejforrás, mire a helyszínre ért. Háttal odacurukkoltatta a fogatot egész közel a tómeder széléhez, az ökröket kifogta a járomból. Hadd legeljenek! Megvárta, amíg úgy félig-forma feltelik tejjel a tómeder. Akkor kiütötte a hordóból a dugót, az ötven veder pálinkát meg egy cseppig belefolyatta. Na, nem éppen az utolsó cseppig! Amíg sugárban ömlött a tómederbe a drága itóka, összetett marokból kétszer-háromszor maga is belekóstolt. Nem egyébért, csak ellenőrizte, valami rossz lőrével nem verte-e át a pincemester. Dehogy verte! Nem merte volna megtenni, hiszen maga a király is jelen volt az átvételezésnél. Valódi szikra, rézüstben főtt szilvórium volt az. Miután végzett a „művelettel”, megkereste az ökröket, befogott a járomba, és jó nyugisan visszahajtott a városba. A többi nem az ő dolga, megteszi azt majd a „természet.”

Reggelre kelvén az óriás ott horkolt végignyúlva a tó melletti réten. Hamarjában rudakon hat, egymás végébe állított szekérre felgörgették, és még mielőtt magához tért volna, bevontatták a várudvarba, ahol már várta a vasketrec. Ide emelők meg csigák segítségével nagy nehezen bevontatták-tuszkolták, majd felkerült az ajtóra a jókora lakat is. Kecc!

Úgy dél felé, miután részegségéből magához tért, a fogságba esett óriásnak volt ideje elgondolkozni azon, hogy hol is vétette el a dolgát.

A téj-tó és a puliszkahegy háborítatlan szolgálta tovább a népet, ugyanúgy, mint az óriással történt affért megelőzően. Mi több, az ország újabb jövedelemforráshoz jutott, hiszen messzi és közelebbi országok királyai, hercegei, tudomást szerezve az esetről, seregestül jöttek megtekinteni a ketrecbe zárt csuda látnivalót, amiért busás belépti díjat is hajlandóak voltak fizetni. Jött a köznép is, tőlük a királyi hivatal krajcárt szedett csak.

A király a látogatások tekintetében sajátos ceremóniát alakított ki. Magasabb rangú személyek látogatását általában vasárnapra, ünnepek idejére „ütemezték be”. A vendégek először a király és neje társaságában részt vettek az istentiszteleten. A pap a szentbeszédébe egy-egy bibliai óriás történetét illesztette. Ha kifogyott belőlük, kezdte elölről. Ezután került sor a fő attrakcióra, ami – természetesen – az óriás megtekintése volt. Itt a kis kopaszé volt a főszerep, aki a király és a saját maga közös elgondolásaként adta elő, jókora felnagyításokkal tetézve, a nagy behemót elfogásának történetét. Például, hogy a leitatásra ráment a király egész előző évi pálinkatermése. Utána közös ebéd zárta az eseményt, amely alkalmával a király nem egy hívet szerzett magának és országának széles e világon. Hazaérve a királyok, hercegek kisebb-nagyobb tétekben küldözgették is Téj-tó ország királya címére – nehogy az hiányt szenvedjen – az italokat. A király bőkezű volt, úgyhogy a kis kopaszra vidám napok jártak.

A fejleményekre, amelyet az elkövetkezőkben ecsetelünk majd (és amely gyökeresen megváltoztatta a világ eddigi folyását) éppen pünkösdkor került sor. Hat-hét király és kétszer annyi herceg volt soron éppen. Az ünnepre való tekintettel az istentisztelet is hosszabbra sikeredett, mint máskor. Templomba vonulás előtt a király a fiát bízta meg azzal, hogy, amíg a vendégekkel az Isten házában az ájtatoskodással időznek, tartsa szemmel a ketrecet és annak lakóját, adjon pohár vizet a behemótnak a rácsokon át, ha az megszomjazik, de vigyázzon, a ketrechez ne menjen túl közel, tartsa be a tisztes, karnyújtásnyi távolságot. Soha se lehessen tudni! A kisfiú, hogy hamarabb teljék az idő, a nyilával játszadozott a várudvaron. Egyszer csak a nyílvessző, hogy, hogy nem, behullott a rácsok közé, a rabhoz. A kisfiú kérlelte az óriást, hogy adja vissza neki a játékát, a behemótban meg is lett volna a hajlandóság, két bütykös ujjával a közepénél fogva próbálgatta is kiadni a nyílvesszőt, amely azonban így, keresztbe fogva, sehogy sem akart kiférni a rácsok között. Többször is próbálkozott, de hiába. Végül, megunva az eredmény nélküli munkálkodást, így szólt a kisfiúhoz:

– Te gyerek, sehogy se bírom kiadni a játékodat. Láthatod te magad is, nem fér ki a rácson. Éppen ezért szaladj be királyi szüleid hálószobájába, ott az ágyfőben, a párna alatt megtalálod a ketrec kulcsát. Kinyitod egy pillanatra a rácsajtót, én a kezedbe adom a nyílvessződet, utána azonnal visszazársz, és a kulcsot máris viheted vissza a helyére, senki sem fogja észrevenni.

A kisfiúnak még semmi tapasztalata sem volt az emberi álnoksággal kapcsolatosan, így azért, hogy minél előbb visszaszerezze a játékát, gyanútlanul belement a dologba.

Amaz pedig – amint a ketrece ajtaját feltárulni látta – kilépett a börtönéből, úgy adta oda  a kisfiúnak a nyílvesszőt. A fiú akkor döbbent rá, milyen badarságot követett el, de immár késő volt, nem lehetett meg nem történtté tenni a dolgot. Rimánkodott az óriásnak, hogy menjen szépen vissza a helyére, mert ha az édesapja hazajön a vendégekkel a templomból, őt elevenen meg fogja nyúzni, amint meglátja, hogy üres a ketrec.

Na, annak ugyan rimánkodhatott! Hisz, amióta rabságba esett, éppen ezt a pillanatot várta. Nemcsak a szabadságától fosztották meg, a tetejében még látványosságot is csináltak belőle, közszemlére kiállítva őt, pénzért mutogatták. Éjt nappá téve azon gondolkodott, azt leste odabenn, hogy valahogyan megnyíljon a börtönajtó, és kijöhessen ketrecéből! A világ minden kincséért sem ment volna jószántából még egyszer oda vissza!

Némi emberség mintha mégis megmozdult volna azonban benne, mert mielőtt odébbállt volna, fél térdre ereszkedett az őt rimánkodva kérlelő, szepegő kisfiú előtt, a saját maga nagy buksi fejéhez nyúlt, kitépte az egyik deresedő hajszálát, és átadta a kisfiúnak, e szavak kíséretében:

– Vigyázz jól e hajszálra, te fiú, ha valaha bajba kerülsz, vedd elő, fújd meg háromszor, és én, akárhol legyek is a világon, a te segítségedre sietek.

Ezzel talpra ugrott, átlépte a várfalat, és illa, berek! Volt óriás, nincs óriás!

Hitte is, nem is a kisfiú, amit az óriás a hajszálról beszélt neki. Ránézve kell-e nagyobb baj, mint az, ami most várja, hogyha a király édesapja, hazajövet a templomból a vendégeivel, megpillantja, hogy üres a ketrec. A deres hajszálat mégsem dobta el, minden eshetőségre számítva, eltette a kis aranyszelencébe, amelyet mindig a zsebében hordott. Soha se lehessen tudni! Meg aztán, ha nem használna, nem is árt.

A vendégek kíséretében érkezett haza a király és a királyné. Látják, hogy a kisfiú a várfalnak borulva zokog, ám azt is, hogy üres a ketrec, a lakatban meg ott a kulcs, amivel kinyitották. A király először nem akart hinni a szemének, ám amikor felfogta, hogy mi is történt valójában (a kisfiú hüppögve bevallotta, hogy milyen esztelenséget követett el), éktelen haragra gerjedt. A vendégei előtt még valahogy türtőztette magát, ezek meg, tudomásul véve, hogy a csodanézés örökre elmarad, gyorsan búcsút vettek a házigazdától, és ment ki-ki a maga dolgára. Nem így a király! Az ő lelkében felszínre tört (a nem várt veszteség miatt tán?) jellemének eddig senki által nem tapasztalt sötét oldala. Maga a királyné sem ismert férjére! Hogy is volt lelke ezt megtenni?  Hívatta a hóhért, egy tyúkganéjos szekérre ültette a fiával együtt, és parancsba adta gyepmesterének, hogy vigye el a fiút a hetedik határba, ott pedig végezzen vele, ám gyászos tettéről hozzon a királynak valamilyen jelet.

A királyné rimánkodott, könyörgött a férjének, próbálta jobb belátásra bírni. Egyetlen fiának, aki a korona örököse, miért venné el az életét, kire marad a királyság, ha maholnap lehunyja a szemét? Már idősek mindketten, ő biztosan nem fog egy ilyen szívtelen királynak még egy fiat szülni!

Azt ugyan kérhette! Hiába volt minden. Amikor a király parancsára a hóhér útnak indította a rossz gebe vontatta fogatot a fiúval, ájultan esett össze.

De hagyjuk magukra a királyi párt, az egyiküket megmagyarázhatatlan éktelen haragja, a másikat emberileg érthető, mély bánata rabjaként.

Kövessük a továbbiakban a fiú útját.

Utaztak a hóhérral (aki másodállásban az udvari vadász munkakörét is betöltötte, mivel a kis királyságban hóhéri munkára nemigen adódott alkalom, gyakran nem került sor ilyesmire), megcsodálták a tájat (erdők és sík mezők váltogatták egymást), s egy terebélyes erdőszéli bükkfa adott nekik szállást éjszakára. Reggelre virradván a hóhér/vadász továbbhajtotta a rossz gebét. Egész nap utaztak. Harmadnap, úgy déltájt, a hóhér/vadász kijelentette, hogy megérkeztek. Ez itt a hetedik határ. Megálltak, kifogták az elcsigázott lovat, letelepedtek.

– Na, ide figyelj, te kis krapek! – így a hóhér/vadász. Az élelmünk, amit magammal tudtam lopni az útra – hisz tudod! – már tegnap vacsorára sem volt elég. Útnak induláskor azonban – hogy király-apád ne vegye észre – felhajítottam a szekérbe vagy két csapdát (a puskát szándékosan „felejtettem” otthon.).  Sok tapsifülest láttam errefelé jövet, csapdával azonban hosszadalmasabb lesz a vadászat. Legalább ez a rossz gebe is megpihen, legel addig, mi pedig a szekér árnyékában szundítunk egyet. Látod amott azt a liget-erdőt? Na, megyek, felállítom a csapdákat.

Estig semmi sem akadt „hurokra”. Vizük az volt, nem messze tőlük, a domboldalban csörgedezett egy forrás. Napszentület után korgó gyomorral tértek nyugovóra. Reggelre csak akad valami... Reggel a hűs hajnalon a kisfiú az útitárs éktelen kiabálására ébredt. Az egy szürke mezei nyulat lóbált a füleitől fogva.

– Megvan a reggeli! Itt hozom a pecsenyét! Vesd le hamar az inged!

A kisfiú nem tudta elgondolni, mi köze van az ingének a pecsenyéhez. A vadász a gyepre terített fehér ing fölött engedte el a vergődő állat vérét, majd a vériszamos ruhadarabot bedobta a szekérderékba.

– Erre még szükségem lesz királyapád színe előtt, ha hazaérkezem...

Égett a tűz, nyárson megsütötték a vézna nyuszi négy combját. Megreggeliztek.

– Én pedig – nyugodt lehetsz – nem fogom végrehajtani felfuvalkodott királyapád esztelen parancsát!  Ilyen állapotában az inged, ha hazaérek, és megmutatom atyádnak, betölti majd, mint jel, a hivatását. Na, menj Isten hírével. Egy dolgot azonban ígérj meg, mielőtt végleg elválnak útjaink: amíg én életben vagyok (nem hosszú idő az!), eszedbe ne jusson hazatérni ! Isten veled!

A hóhér/vadász visszafordította rossz gebéjét, a földönfutóvá lett királyfi pedig gyalogolt tovább az orra után. Ment, mendegélt hetedhét országon keresztül, hegynek fel, völgybe le, szántáson, vetésen át vezetett az útja. Ha faluba vagy városba ért, vándordiáknak adta ki magát, aki a tanév befejeztével hazafelé igyekszik. Az emberek szívesen segítették, többüknek messze földön diákoskodott a gyermeke. Egy özvegyasszony, aki külföldi iskolából várta éppen haza a kisfiúval egyidősforma diák fiát, fel is öltöztette, és némi élelemmel látta el. 

Miután már jó messzire tudta magát a szülőföldjétől, egy – a maga számára szemrevalónak látszó – városba ért, Kurkuma király fővárosába.

Belátta, a „koldusdiákság” nem éppen felemelő életvitel, valami munka után kell néznie. Bekopogott a királyi főlovászmesterhez, „hátha az októberi iskolakezdésig tudna valami alkalmi munkát biztosítani a számára.” A szüleit nemrég veszítette el. A főlovászmester ránézésre szemrevalónak találta, és felvette amolyan mindenes vízhordó-, kifutófiúnak, egyelőre próbaidőre. A fiú, veleszületett kedvessége, jólneveltsége, becsületessége révén csakhamar közkedvenc lett a királyi istállók személyzete előtt. Úgyhogy ideiglenes munkabeosztását az őszig állandósították. Csupán a „biciklista természetű” első lovász (olyan ember, aki felfele hajbókol, lefele tapos) nem nézte jó szemmel. Ez, ha tehette, fölösleges munkákat „sózott a nyakába”, ugratta, igyekezett rossz színben feltűntetni a többiek előtt. Rosszhiszemű próbálkozásaival mégsem tudta lejáratni, a munkatársak többsége előtt továbbra is becsben maradt a fiú.

A rövid nyár hamar betelt, az ősz közeledtével a fiú már azon gondolkozott, hogy odébb áll, ha a vándordiákságával nem akar hoppon maradni, tápot adva az első lovász híresztelésének, hogy tulajdonképpen nem is az, akinek kiadta magát, valami csínytevés elkövetése miatt „kötöttek a szülei útilaput a talpára”.

Ekkor a főlovászmester váratlan ajánlattal állt elő. Kinevezi a nyugdíjba vonuló másod-lovásznak a posztjára, hogyha végleg felhagy az iskolával. A nem várt ajánlatot tudomásul véve a fiú gondolkozási időt kért, majd ennek letelte után bejelentette, hogy egy évre elvállalja a munkát, az iskolázást egy tanévnyi időre „befagyasztja.” Ezzel a döntésével még egy ellenséget szerzett magának, mégpedig a harmad-lovászmester személyében, aki az érvényben lévő úzus szerint jogosan tarthatott igényt a nyugdíjaztatással megüresedett másodlovászi posztra.

A másodlovászkodással eltelt a vállalt egyéves munkaidő. Ekkor bejelentette, hogy végleg felhagy az iskolával, annyira a „szívéhez nőttek” az állatok. Ami igaz, az igaz, volt is foganatja a munkájának. Ugratóversenyeken minden díjat bezsebelt az általa irányított csapat. Kurkuma király is felfigyelt a tehetséges kis lovászmesterre, akinek a ténykedése alatt a királyi lovászat virágkorát élte. Soha annyi díj, kupa, serleg, díszkoszorú, beüvegezett diploma nem lógott még a főistálló falán, mint a fiú lovászmestersége idején. Úgyhogy az első lovászmester már a saját posztját látta veszélyeztetve a semmi kis jöttment, koldusdiákból lett lovászmester által.

Az istálló távoli zugában titokban összeült a harmad-lovásszal, hogy valamilyen hathatós lejáratási tervet eszeljenek ki a fiú végleges megbuktatására. Másnap munka után kihallgatásra jelentkeztek Kurkuma királynál, aki fogadta is őket.

– Felséges királyom – kezdte el mondókáját az első lovász –, életem, halálom kezébe ajánlom...

– Hagyjuk a szövegelést, térjetek a tárgyra – szakította félbe lovászát a király. – Miért zavartok?

– Éppen az következett volna, felség – folytatta a lovászmester, a társa sűrű igenlő hajbókolása által kísérve. – Itt van ez a nemrég kinevezett, kölyökkorú másod-lovászmester társunk. Szó, ami szó, megnyert holmi versenyeket az általa irányított idomár-csapat, ami, ha jól meggondoljuk, végső soron nem is az ő keze munkájának az érdeme. Ám ez a kölyök felséges királyunk előtt eltitkolja, hogy még mire lenne képes. Azzal dicsekszik fűnek-fának, hogy az erdőn termő vadalmafák bármelyikét aranyalmafává tudja varázsolni, kiásni gyökerestül, és megtelepíteni a saját maga kertjében, ha a lovászkodásból össze tud harácsolni annyi pénzt, hogy házat-kertet vásárolhat majd magának. (A logikai bakit – mentségére – a király se vette észre. Ha erre képes a kölyök, miért lovászkodással gyűjti magának házvásárlásra a pénzt?)

Hívatja is a király azonnal másod-lovászmesterét, aki jóhiszeműen, mit sem sejtve, megjelenik a király színe előtt, várva uralkodója parancsolatát.

– Másoktól kell meghallanom, fiú, hogy eltitkolod előlem varázslói képességedet. Nem szép dolog ez, hiszen, mondhatni, az útról szedtünk fel téged, és juttattunk becsületes álláshoz. És a király előadta a két lovászmester által kiagyalt szemenszedett fondorlatot.

A fiú váltig bizonygatta, hogy rosszindulatú kitaláció mindaz, amivel a munkatársai „bevádolták”, a király azonban hajthatatlan maradt.

– Fogj be a szolgálati kocsiba, és holnap ilyenkorra itt legyen az az aranyalmafa. Ha nem teszed ezt, egy lyukas garast sem adok az életedért. Végeztem!

A fiú lehorgasztott fejjel kullogott ki a palotából. Nem volt mit tenni. Befogatott, kihajtott a városból, és az erdő felé vette az irányt. Törte az eszét, de semmire sem jutott. Amíg a lovak poroszkáltak a szolgálati kocsival, el volt révedve teljesen.

Már közel jártak az erdőhöz. A falombok irányából lengedező hűs szellő térítette magához. Ekkor hirtelen megragadta a gyeplőszárat. Hőkölve, ágaskodva álltak meg a lovak. Megvan a megoldás! Azazhogy megvolt eddig is, ott lapult a zsebében az aranyszelence . Gyorsan elővette, kinyitotta a födelét, két remegő ujja közé fogta a deresedő hajszálat, és ráfújt háromszor. Mintha utolsó reményét lehelte volna rá a meggörbült, ősz hajszálra.

A következő pillanatban ott állt a fogat előtt az óriás, hozzáértően csendesítve, csitítgatva a megriadt lovakat:

– Mit parancsolsz, édes szabadító gazdám?

Jóbarátként üdvözölték egymást. Az óriás tenyerére vette a fiút, ez elmondta neki a lehetetlen helyzetét, amibe lovász-kollégái juttatták.

– Semmit se búsulj, fiú! Hajtsál csak tovább az úton az erdő felé, én egy kissé előresietek. Az első tisztáson találkozunk majd.

Hármat lépett, és máris ott imbolygott nagy busa feje a legmagasabb fák koronája fölött, valahol az erdő közepén. Úgy egy félóra múlva ért oda a megbeszélt helyre a fiú a fogatával. A tisztáson ott várta már az óriás, végigheveredve a pázsiton, félkönyékre támaszkodva. A bal kezében – hogyha a testéhez arányítjuk – mintha pici, csillogó fényű ágacskát fogott volna. Nem ágacska volt biza az, hanem a megígért jókora, vadalmafából lett aranyalmafa, épségben, megrakva fényes aranygyümölccsel, gyökerestül, éppen arra várva, hogy valamely gyönyörű kert díszéül elültessék

– Itt a vadalmafából lett aranyalmafa, úgy, ahogy kérted! Épségben, terméssel, gyökerestül. Üdvözöltetem Kurkuma királyt. Azt üzenem neki, hogy lehetne jobb belátással, mégpedig ami az alattvalói jellemét illeti.

A fiú megköszönte az óriás szolgálatát. Az óriás pedig segített felrakni a fogatra a göcsörtös, ágas-bogas, aranyalmákkal ághegyig megrakott fát, hiszen neki gyermekjáték volt az egész művelet. Elbúcsúztak. Az óriás ment a maga dolga után, a fiú pedig ott maradt még az értékes rakománnyal megterhelt fogata mellett a rengeteg erdő tisztásán. Élvezte az egyedüllétet. De jó is az, hogyha az embernek rendben a szénája. Átgondolta rövid élete eddigi történetét. Kissé el is érzékenyült... El is szunnyadhatott talán. Holdkeltekor ébredt meg, felszedelőzködött, és visszaindult Kurkuma király városába.

Épp hajnalhasadáskor hajtott be a város kapuján. Csilingelt a sok aranyalma, a gyors hajtás miatt az utcakanyarban le is potyogott néhány csillogó, napszínű gyümölcs. Láttátok volna, hogy az utcagyerekek hogy rohangáltak a szétguruló mesebeli aranycsodák után!

A két lovászmestert ette a fene az irigységtől, hogy a fiúnak hogyan sikerült a lehetetlen dolgot megvalósítania. Hm! Ez nem közönséges halandó! Mindemellett nem lettek fikarcnyit sem jobb szívvel iránta, sőt, elhatározták, hogy az elkövetkezőkben sokkal körültekintőbbek lesznek azért, hogy végképp ellehetetlenítsék a betolakodó senkiházit a király előtt.

A királyban azonban nap mint nap nőttön-nőtt a csodálat a fiú iránt. Az aranyalmafát a leánya kérésére a királyi palota hálószobájának az ablaka elé ültették. Csodafa lévén, az énekes madarakat is mind a koronájára gyűjtötte, csalogatta. A királylány gyönyörködtetésére éjjel a fülemüle, hajnalban, a reggeli órákban és estefelé a rigók, nappal, jó magasan a csodafa feletti légtérben a pacsirták szolgáltatták a zenét. A királylány szívében titkos vágy ébredezett a csudafát odaplántáló, alacsony származású, de nemességben, szívjóságban a környezetéből fejjel kimagasló lovászfiú iránt. Az édesapjának ugyan szóval ezt nem említette, de a lovak iránt támadt hirtelen érdeklődéséből, abból, hogy egyre több időt tölt az istállók, a lovászati edzőpálya közelében, lehetett gyanítani, hogy emögött valami egyéb oknak kell lappangani.

Közben a két bajkeverő sem töltötte ölbe tett kézzel az idejét. Személyesen ugyan nem mentek jelenteni a királynak, de széltében-hosszában rebesgetni kezdték – úgyhogy a hír végül a király fülébe is eljutott – miszerint a lovászfiú azzal kérkedik, hogy ha éppenséggel úgy támadna kedve, képes lenne arra, hogy elhajtsa a hétfejű sárkány egytől-egyig törzskönyvezett, aranyszőrű táltos paripákból álló ménesét.

Kurkuma király, aki – mellesleg szólva – civilben nagy „lóbolondja” volt, azonnal hívatta a lovászfiút.

– Nem mondom, szép ugyan, amit az aranyalmafa ideplántálásával cselekedtél, de mint befogadott alattvalótól, mégsem vártam volna el tőled, hogy más adja tudtomra, még mire lennél képes. Namármost! Parancsolom, hogy mától harmadnapra virradólag a hétfejű sárkány általad hazahajtott táltos-ménesének nyerítése ébresszen fel királyi álmomból! Végeztem! Punktum!

A lovászfiúnak, aki szintén hallotta már a pletykát, bár nem okozott meglepetést a parancs, még lehetősége sem volt a tiltakozásra. Van-e egyáltalán ilyen ménese a hétfejű sárkánynak? Hol lakik a sárkány? Azt sem tudta, hogy merre keresse! Ha – valamely csoda folytán – mégis megtalálja, egy szál egyedül hogyan hajtsa el? Ment lógó orral vissza az istállóba. Azt is megtehette volna, hogy lóra ül, és a méneskeresés ürügyén úgy odébbáll, hogy hírét sem hallják többet, de két oka is volt, hogy más megoldás után nézzen. Legelőször is, ott volt a királylány, (olyan gyönyörű teremtés, hogy a napra lehetett nézni, de rája nem!), akit maga is megkedvelt, és ha illa-berek, kiteszi innen a lábát, nem találkozhatnának többet. A másik ok, ami maradásra késztette, a kollégái aljasságán érzett felháborodás volt. Hagyjátok csak! Megmutatom én nektek! Lóra ült, és kivágtatott a városkapun. Várjatok csak, várjatok! A szembeszél némiképp hűtötte haragját. Úgy egyórai száguldás után lépésre fogta a kimerült állatot. Így haladt a mezők iránt napnyugtáig. Nem akarta, hogy az óriással való találkozását holmi illetéktelen szemtanúk kilessék. Az est beálltával megállt, kipányvázta a lovát, és leheveredett a gyepre. Már a telehold is ott ragyogott a nyugati égen, amikor előkerült az aranyszelence...

– Már vártam, hogy újra találkozzunk! – Ezekkel a szavakkal fogadta az óriás, miután jóbarátokként üdvözölték egymást. – Értesültem az újabb bajodról. Bevallom, kissé több utánajárásomba kerül, de éjfélre itt lesz a ménes. Tudod, a hétfejű sárkány a nagybátyám, úgyhogy, egy kis rábeszéléssel sikerül talán rávennem, hogy messze földön híres ménesét bízza gondjaimra. Ha „elveszne”, valahogy csak kimagyarázom. Ami igaz, igaz, nagyon ragaszkodik a paripáihoz az öreg. De ez már nem a te dolgod. Egyet aludj, éjfélre itt, ezen a mezőn, előtted  fog majd rúgkapálni az aranyszőrű ménes. Két-háromszáz csudalóval nem is olyan könnyű elbánni, téged viszont nem féltelek, te tudsz a nyelvükön beszélni. Egy kis igyekezettel elérheted azt, hogy reggelre a királyod nem csak hogy felébred, de majd ki fog esni az ágyából a lónyihogásra. Nehogy azért orroljon majd meg rád, hogy olyan korán felvered!

– De kérdezek én tőled valamit. Nem untad még meg a két kollegád ostoba, ellened irányuló fondorlatait? Kurkuma király eddig felült minden hazudozásuknak, főleg, hogy a saját hasznát tartotta szem előtt! Te ígérj valami látványosságot neki „jóakaratú” munkatársaid szerepeltetésével, hátha ezzel is megelégszik.

– Gondolkoztam már rajta – mondta a fiú. – De mindent a maga idejében!

Az óriás elköszönt azzal, hogy éji tizenkét órakor itt lesz a ménessel. A többi a fiú dolga.

Minden úgy esett, ahogy megbeszélték. A fiú saját lovát becsapta a ménes közé, maga meg felpattant, csak úgy szőrén ülve meg, a vezérmén hátára.

– Gyí, te Sárga!

Pitymallatkor ott nyihogott a királyi palota előtti téren az aranyszőrű ménes. Láttatok volna fényt! Amikor felkelt a nap, az aranyszőrű paripák háta százszorosan tükrözte vissza a napsugarat, a város fölötti eget teljesen betöltve ragyogással.

Az emberek csudájára jártak. A király pedig, ha valamennyi kétséget táplált is eddig a fiú irányában, mindez már a múlté lett, a lovászfiút örökre a szívébe fogadta. Megtette bárónak, hét faluval, a hozzájuk tartozó birtokokkal és egy éppen akkor megüresedett királyi várral ajándékozva meg. A fiú ragaszkodott ahhoz, hogy az aranyszőrű ménes is az ő hatáskörében maradjon. Nem is lehetett volna jobb kezekben!

Egy évre rá ki is tűzték a királylánnyal az esküvőt.

– Felséges király-apám! – kopogtatott be nem sokkal az esemény után leendő apósához. Visszajövet az aranyszőrű ménessel, a két becsületes munkatársam, felséged első és harmadik lovászmestere azzal a dicsekvéssel lepett meg, hogy ha kegyelmességed egy kaszaj tetejébe állítja őket, és meggyújtatja alattuk a szalmát, ők a köpködésükkel a tüzet el tudnák oltani.

A hecc iránt fogékony király, bárhogy esküdözött is a két fiú, hogy ők soha életükben nem állítottak ilyesmit, kisebb csődület mellett megrendeztette a „mutatványt”. Mondanom sem kell, a két hazudozó nemcsak fel-, hanem meg is sült volna, hogyha az utolsó pillanatban a fiú vissza nem állíttatja a létrát a szalmakazal oldalához, amelyen nagy fürgén lemásztak, még mielőtt nagyobb baj történt volna. Visszakotródtak az istállóba, vették a hóbelevancot, és elkotródtak a vidékről.

Kurkuma király pedig egyetlen leánya esküvője alkalmából hetedhét országra szóló lakodalmat rendezett. A hazai előkelőségeken kívül hivatalosak voltak a lakodalomra a közelebbi vagy távolabbi országok királyai és hercegei. Láttátok volna a fényűző hintó-felvonulást, amelyre sor került az eseményt megelőző napon! A lakodalomra érkezők között a sorban – természetesen – régi ismerősünk, Téj-tó ország királyának hintóját is ott találtuk. A protokollhoz tartozott, hogy Kurkuma király és királyné személyesen fogadták a velük azonos rangú vendégeket. Téj-tó országa öreg királyi párjával a szokottnál kissé hosszabb ideig is elbeszélgetett a házigazda király. Hogy miről beszélgettek, mindjárt kiderült, ugyanis kiemelt vendégei az ünnepi lakomán a főasztalnál foglaltak helyet, a vőlegény felől, a „hiányzó” örömszülőket helyettesítendő.

A beszéd, amelyre a vendégfogadáskor került sor, valahogy a következőképpen hangozhatott: „Nézd, kollega, a vőlegénynek nem élnek a szülei, úgyhogy titeket szemeltelek ki a vendégeim közül, hogy ezt a szerepet betöltsétek. Ne érezze magát árvának a vejem!” Természetes tehát, hogy Téj-tó ország királya szívesen vállalta, mondhatni, megtisztelésként fogadta a szokatlan szerepet. (Csupán a felesége szívét töltötte e, nem tudni miért, valami végtelen szomorúság.) A díszasztalnál a királyné odasúgta a férjének: „Látod, ha nem lettél volna annyira önfejű,  mi is lehetnénk valódi, nem csupán felkért örömszülők.

A Téj-tó ország királynéja szomorúságával mit sem törődött a nagyszámú, díszes vendégsereg. A zsúfolásig megtelt királyi díszcsarnokban egyre fokozódott a hangulat. A szolgák görnyedezve hordták a királyi pompával megterített asztalokra az enni- innivalót. Közben szólt a talpalávaló, a fiatalság táncra is kerekedett azonmód.

Amikor a nagytemplom tornyában a toronyóra éjfélkor elkongatta a tizenkettőt, a hoppmester csöndre intette a mulatozókat. Kurkuma király aszú borral telt aranykupával a kezében emelkedett szólásra. Köszöntötte az egybegyűlteket, szavakba öntötte a rendkívüli boldogság-érzést, amely eltölti lelkét egyetlen lánya lakodalmán, és mielőtt fenékig ürítette volna a kezében tartott aranykupát, a vendégeit is kérte, hogy – az új pár egészségére – hasonló módon cselekedjenek. Több száz aranykupa emelkedett a magasba, ezek csillogásánál csak a felhangzó „éljen” volt hatalmasabb.

Téj-tó ország királya a pohárköszöntőre való felszólításkor nagy megszeppenéssel azt vette észre, hogy az aranykupája, amelyet eddig az est során derekasan használgatott, nincs sehol előtte az asztalon. Kereste maga körül mindenütt, még az asztal alá is bekukkintott, de sehol sem találta, úgyhogy közönséges üvegpoharat emelt a magasba, ezzel köszöntve az ünnepelteket. A díszasztalnál ülők, de mások is a közelebbi asztaloktól újratöltött aranykupával járultak az örömszülők és az új pár elé koccintani.  Téj-tó ország királya üvegpohárral fogadta a köszöntőket, és amikor  Kurkuma király aranykupájához koccantotta közönséges üvegpoharát, az  – lakodalom ide, lakodalom oda –  nem hagyhatta szó nélkül  a dolgot... A vendégjogot sutba dobva, hogy a közelben ülők is hallhassák, számon kérte Téj-tó ország királyától a családi ékszert, amaz meg esküdözött égre-földre, hogy mit sem tud a pohárról. Itt volt a kezében, abból ivott egész este folyamán, de kevéssel a pohárköszöntő előtt nyoma veszett!

– Hogyhogy nyoma veszett?

Először csak a díszasztalnál terjedt el a híre, majd a legtávolabbi asztaloknál is azt kezdték rebesgetni, hogy a helyettes örömapa, úgymond „eltűntette” Kurkuma király becses családi ékszerét. Amikor Kurkuma király fennhangon, szemtől-szemben kérte számon vendégétől a kupát, amaz – öreg csontjaitól amilyen fürgén csak tehette – fülig vörösödve ugrott fel az asztaltól, párbajra hívta ki Kurkuma királyt, és intett a feleségének, hogy azonnal távozzanak.

– Elfogadom a kihívást – válaszolta Kuruma király – a segédeimmel megbeszélik a részleteket, de senki sem távozik a teremből, amíg az inasaim végre nem hajtják az általános motozást! Még a mai szent napon meg kell tudnom az igazat!

– Hallatlan arcátlanság, ám hadd essünk által rajta – így Téj-tó ország királya. – A sértést azonban csak vérrel lehet lemosni. Rajta kezdte el a hoppmester a motozást. S it ad az Isten? Ahogy az első kabátzsebbe benyúl a szolga, mindenki elképedésére kirántotta onnan az eltűnt aranypoharat...

A vőlegény kezébe kapta a karcsú aranykelyhet, majd sutba dobva a legelemibb illemszabályt is, a lakodalmi díszasztal közepére felugorva a következő beszédet intézte az egybegyűltekhez:

– Az igen tisztelt vendégkoszorú, és legelsősorban Téj-tó ország királyi párja szíves elnézését kérem! Megrendezett dolog az egész, amiért egyes-egyedül engem terhel a felelősség, senki mást a világon. Ugyanis Téj-tó ország királyának nem az a bűne, hogy eltulajdonította a díszes aranykupát. Ezt a pohárköszöntő előtti pillanatokban, az én parancsomat teljesítve, lopta be a zsebébe az inasom. Téj-tó országa királyának a bűne ennél sokkal súlyosabb! Nagy bűnéért, amelyet egyetlen fia ellen, ellenem követett el, és amelyet én rég megbocsátottam neki, már  régen megvezekelt, megbűnhődött őkegyelme is. Nézzétek teljesen ősz fejét, görnyedt alakját, ráncait a homlokán!

Ő, édesapám volt az, aki engem, egyetlen fiát, évekkel ezelőtt, apró gyermekként elkövetett meggondolatlan tettemért a hóhér kezére adott, mivel kiengedtem ketrecéből az óriást, akit mint látványosságot mutogatott fűnek-fának. Gondolom, a jelenlévők közül is sokan láthatták, emlékeznek még a rendkívüli eseményre. Édesanyám, akinek itt előttetek hull most a könnye, mint a zápor, hiába próbálta jobb belátásra bírni. A hóhérba, akinek a kezére adott, szerencsémre több emberség szorult, mint felfuvalkodott édesapám akkori kevély szívébe, és kivégzés helyett engem futni hagyott.

Mondom, nincs semmi baj, édesapám, végső soron neked (is) köszönhetem a szerencsémet, hogy – bár viszontagságok után – a menyasszonyommal ilyen szépen összehozott a sors. Úgyhogy a párbaj ezennel lefújva! Kurkuma királlyal, apósommal most, már mint igazi örömapák, fogjatok kezet!

Húzd rá, cigány! Folytatódjék a lagzi, mintha mi sem zavarta volna meg!

Leugrott az asztalról, és kitárt karral közeledett rég nem látott öreg szüleihez.

– Édesanyám, édesapám, gyertek közelebb!

Így volt, mese volt...




.: tartalomjegyzék