Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Május
Ferenczes István

Bogáncs Ábel versei

1. Mindennapi ebédem

 

Amikor a Nap

felmegy az ég tetejére,

tudom, hogy elérkezett

az ebédidő.

A házból tányérok, kanalak, villák,

kések csörömpölése hallatszik,

a gazdinám

állandóan hajkurássza a gazdámat,

ezt hozz, azt hozz,

menj oda, jöjj ide,

a gazdám pedig lohol,

hogy kedvére tegyen,

s mire kész lesz az ebéd,

az étvágya is elmegy.

Én pedig ülök az ajtó előtt,

s várom, hogy falatozzanak,

mert akkor

én következem.

Megjegyzem,

elég nem szép,

hogy nem velem kezdik,

nem én vagyok

az ebédnél az első.

Félóra teltén

kijön a gazdám,

a huncut,

hozza az ebédemet.

Jön az első fogás,

a második, harmadik, negyedik,

ötödik fogás,

nem számolom,

mit tudom én, hányadik.

Egy nagy átverés az egész,

mert a gazdi előre

a gyengébb falatokkal etet,

a legfinomabbat,

a kenyeret

a végére hagyja.

Akorra már degeszre áll

a hasam.

Viszont én nem tudom

nem megtenni,

hogy ne kapjam be

az utolsó falatot is,

pedig már sokszor

nem is esik jól.

A hitvány gazdám pedig

csúfolódik,

torkosnak, daginak, döbröginek

nevez,

megkeseríti az ebéd utáni

sziesztámat.

Elég nem szép tőle,

hogy délben így viselkedik.

 

2. Kéz a kézben

 

Néhanapján

a gazdámék lakásából,

mintha egy elaggott szelindek

ugatna,

sűrű köhögések hallatszanak.

Ilyenkor tudom, hogy baj van,

beteg a gazdinám.

A szívem szakad meg,

úgy sajnálom szegényt,

ha tehetném,

helyette is köhögnék,

ugatnék.

De a gazdámmal 

tehetetlenek vagyunk.

 

A tegnap délután 

kijött a gazdám,

leült a bejárati lépcsőre,

s mert más nincs,

belekapaszkodott,

szívta  a büdös cigarettáját,

hulltak a könnyei.

Én leültem elébe,

forgattam a fejemet

jobbra, balra,

hadd lássa a szemeimet,

próbáltam vigasztalni,

de azt hiszem,

nem sokat értett az egészből.

Aztán a jobb első mancsomat

a jobb tenyerébe tettem.

Ő megszorította,

nekem ez olyan jól esett,

tudtam, hogy értette

az én együttérzésemet.

Így ültünk ott sokáig,

mintha az idő is megállt volna.

Aztán másik cigarettába

kapaszkodott,

én pedig hátraballagtam

a málnabokrok közé.

Nem akartam,

hogy meglássa

hulló könnyeimet.

 

3. A kékszemű autó

 

Egy kora hajnalban

borzalmasan vijjogó,

kék szemeket villogtató,

piros-fehér, nagy autó

fékezett csikorogva

a házunk előtt.

Piros ruhás nénik és bácsik

szálltak ki sietve belőle,

be akartak jönni,

de én olyan ugatást,

acsargást rendeztem

a kapu mögött,

hogy a gazdi kénytelen volt

pórázra fogni.

Kikötött a kerti asztal lábához.

Ott még jobban üvöltöztem,

talán fél méternyivel

sikerült arrébb rángatnom az asztalt.

 

A piros ruhás nénik és bácsik

mindenféle szerkentyűkkel

berohantak a házba.

Nem telt el öt perc,

s az én édes gazdinámat

egy kerekeken guruló ágyon

kitaszították a piros autóba,

s még élesebben vijjogva,

villogva elszeleltek.

Jól láttam, hogy a gazdinám arcára

valamiféle csövekkel összekötött

maszkot tettek.

Pár perc múlva a gazdám

szabadon engedett,

beült az autójába,

és utánuk viharzott.

Én pedig egész délelőtt

a kiskapu mögött várakoztam,

odavittem a gazdina

kerti papucsát,

hogyha visszahozzák,

legyen amibe belelépjen.

Késő délután

csak a gazdi érkezett

nagy szomorán,

s csak annyit mondott,

hogy az édes gazdinám

egy darabig

a piros ruhásoknál fog lakni.

 

Én két hétig,

hajnaltól sötétedésig,

a gazdinám papucsával

a kiskapu mögött várakoztam.

Két hét múlva,

egy délután

hazahozták az én gyöngyömet.

Örömemben

berohantam hozzá a házba,

ahol eddig sohasem jártam.

Leültem az ágya elé,

és sűrűn csóváltam a farkamat.

A gazdina a fejemre tette a kezét.

Hirtelen nagyon boldog lettem.

 

Tudtam, hogy egy kicsit meggyógyult.

 

4. A nagy fehérség, szívenütés

 

Ősszel egy délután

mind lehulltak

a levelek a fákról.

Fújt a szél,

kavargott,

röpítette világgá

a fák ruháját.

Hideg lett.

Egész éjszaka

valami furcsa,

csöndes zizegést hallottam.

Nem tudtam aludni,

csak ültem

az ól ajtajában.

Alig vártam,

hogy megvirradjon.

Láss csudát!

Minden, de minden

hófehér lett.

Ahogy a torkomból kifért,

csaholni kezdtem

ezt a  furcsaságot.

Leginkább azonban

azért ugattam,

hogy felköltsem a gazdit,

jöjjön gyorsan,

s engedjen ki a fehérségbe.

Jött is nagy lassan,

kezében egy nyírfaseprűvel,

seperte a járdáról,

az ösvényekről a fehérséget.

Közben meg-megállt,

s nagyokat lihegett.

A fehérség biztos

a tüdejébe is bezizegett.

Na végre!

Kiengedett,

én pedig bele a hóba.

Rohangásztam elé s hátra,

meghemperegtem,

repültem

a nagy fehérségben.

Olyan tiszta volt minden,

és fehér,

és puha,

és könnyű,

hogy a mennyországban

éreztem magamat.

A gazdi mosolyogva

gyönyörködött

az én jókedvemben,

hancúromban.

Aztán a két tenyerébe

vett egy marék havat.

Összegyúrta,

és felém dobta.

Épp homlokon talált el,

szíven ütött,

de alig éreztem,

olyan gyöngéden puffant

a gazdi hógolyója.

Azt hittem,

hogy egész nap

ezt fogjuk játszani

ebben a gyönyörűséges

tisztaságban.

De nem ez történt.

A gazdi bement a lakásba,

s engem  magamra hagyott

a nagy hómező közepén.

Azt hiszem, ő nem szereti

a telet.

Mert már öreg.

 

5. A reggelek

 

A legjobban

a reggeleket szeretem.

Miután jól bezabálok,

felugrom

a teraszunkon lévő padra,

mert tudom,

hogy nemsokára

a kávéjával mellém telepszik

a gazdi.

Szürcsölgeti a fekete levest,

a másik kezével pedig

a buksimat,

a fülem tövét vakargatja.

Néha odatartom

a hátsó felemet is,

mert a farkamtöve is

szokott viszketni.

De még boldogabb leszek,

ha valahogy sikerül

betúrnom a fejemet

a hóna alá.

Ő magához ölel,

és megáll az idő.

Amikor megunom

az idő megállását,

akkor átmegyek

a másik oldalára.

Ő nem szereti,

ha a  bal hónaljába

fészkelődöm be,

mert ilyenkor két-

balkezesnek érzi magát.

Én viszont

a baloldalán jobban érzem

magamat, mert hallom

szívének a dobogásait.

Nagyon összevissza,

lassan dübög,

rendetlenül kalimpál,

az ő nagy szíve.

Nem olyan egyenletesen,

mint az én pici szívem.




.: tartalomjegyzék