Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Február
2018 - Január
2017 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Május
Fekete Vince

Gyermekirodalmi jelenségek Erdélyben

GYERMEKIRODALMI JELENSÉGEK[1]

 

Egy percig sem gondoltam eddig sem, és nem gondolom most sem azt, hogy a gyermekirodalom alacsonyabb, kevesebb, értéktelenebb lenne, mint az úgynevezett felnőtt vagy nagyirodalom; azt aztán végképp nem, hogy leginkább az a szerző lép át ide, vagyis választja a gyerekirodalmat, aki nem tud érvényesülni (vagy nem úgy tud úgy érvényesülni, mint ahogy azt szeretné) az úgynevezett nagyirodalomban, legyen az kritikus, költő vagy prózaíró, merthogy – kipróbálván magát amott – emezt sokkalta könnyebbnek, akadály mentesebbnek gondolja.

Azért nem, mert – az a tapasztalatom –, hogy a gyermekirodalom nemhogy könnyebb terep volna az íróknak, hanem éppen ellenkezőleg. Talán nehezebb. De ha nem is nehezebb, legalább olyan nehéz, mint felnőtt irodalomé. Megmondta ezt már egyébként földim, Benedek Elek is bő száz évvel ezelőtt, hogy „…a gyermekkönyv, az ifjúsági könyv legnehezebb műfaja az irodalmi műveknek”.

Egyébként aki olvasott fel már kisgyerekeknek, és megpróbálta a figyelmüket lekötni minimum úgy egy félóráig, az bizonyíthatja, hogy nem elég a szakma minden fogását, cselét, csínját-bínját tudni az illető írónak-költőnek, mert ha nem képes megszólítani a gyereket, ha nem ragadja meg a figyelmét a  mondanivalója, a humora, a mű képisége, plasztikussága, ha nem a gyerek nyelvén szól (és persze nem gügyögve, didaktikusan, kioktatóan), akkor azonnal megkaphatja a legeslegnagyobb kritikát, a tanító vagy az óvónéni legnagyobb kétségbeesésére: nem figyelnek rá, beszélgetni kezdenek, más kezdi érdekelni őket, egy légy zümmögése a teremben, egy árnyék mozgása a falon, mert nem sikerült felkelteni az érdeklődésüket, mert talán nem is gyerekirodalom, csupán csak felnőttirodalom a munkája, és egyszerűen nem nekik, nem a gyerekeknek szól a szerző egyébként (mondjuk) zseniális alkotása.

 

Arról sincs fogalmam, hogy milyenek lehetnek a fejlett külföldi gyermekkönyvpiacok, hát akkor hogy mondhatnék véleményt a külföldi gyermekkönyvpiacokhoz képest elmarasztalt hazai, anyaországi, és hát akkor az erdélyi gyermekkönyvpiacról. Nem mintha nem vettem volna magam is részt e piac gazdagításában, színesebbé tételében, hiszen társszerkesztőként antológiát is szerkesztettem az erdélyi magyar költők gyermekverseiből (Tündérkert), ami már több kiadást is megért Erdélyben, de átvette a Móra könyvkiadó is Tündérkert virágai címmel, és ha jól tudom, itt is már túl vannak a második kiadáson. Emellett két alkalommal, 2004-ben és 2008-ban kollégáimmal, szerkesztőtársaimmal teljes folyóiratszámot szerkesztettem, állítottam össze a csíkszeredai Székelyföldnél, és jelenleg is ott van a startvonalnál egy újabb Székelyföld-gyermekszám ötlete. Ezeken túl pedig két gyermekverskönyvem is megjelent eddig, mindkettő 2008-ban: az egyik, az úgynevezett svéd típusú gyermekverseket tartalmazó Piros autó lábnyomai a hóban, valamint az inkább rímes-ritmusos, a Weöres Sándor-féle versek csoportját gazdagító Csigabánat című kötet. És nem mellékes az sem, hogy – az óvodától az iskoláig és az egyetemig – azóta több, gyerekekkel való találkozón is szerepeltem a köteteimmel. Alkalmam volt tehát testközelből, arcközelből is megismerni az olvasóimat, a reakcióikat, és ilyenformán pedig néminemű tapasztalatszerzésre is adódott lehetőségem ezen az egyáltalán nem könnyű terepen.

 

Mivel a gyerekolvasókkal történő, nem túl gyakori találkozások kivételével egyáltalán nem voltam/vagyok benne a gyermekirodalmi életben, sem abban, ami azzal jár(hat), így csak belekontárkodom, mert nem tudhatom azt sem, hogy igazából mi történik ott. Nincs tudomásom, hogy milyen „vérre menő” harcok dúlnak, vagy dúlhatnak az úgynevezett értékes művek és a színes, hatásvadász, ponyvaszerű, esetleg giccses illusztrációkkal cicomázott, gyerekeknek szánt könyvek között. Egyetlen valamirevaló kapcsolatom akkor jött/jön létre ilyen, vagy efféle könyvekkel, amikor a könyvpiacon/könyvesüzletben ilyen, vagy ezekhez hasonló kiadványokat látok, forgatok. Vagy máskor, amikor neves szerzők szövegükben jócskán kiherélt, megcsonkított munkái kerültek a kezembe, mondjuk a gyerekeimnek tartott esti/délutáni meseolvasásokkor anno. Gyakorló apukaként ugyanis éveken keresztül olvastam fel az akkor még kisebb gyerekeimnek meséket, verseket. Tapasztalatom szerint a jó könyv, ami azért az illető korosztályi kereteken belül maradt, nem maradt nyom nélkül bennük, sőt, élvezetes, igen sokáig emlegetett olvasmány volt számukra.

Még egy kicsit a nemeknél maradva: a gyermekirodalom elméleti alapjaival sem foglalkoztam eddig soha, mert egyszerűen untattak az idegen szavakkal gazdagon megpakolt, magyarul alig beszélő elméleti, vagy elméletibb, vagy akár nyomokban elméleti jellegű elmeművek. Így hát azt sem nagyon tudhattam, hogy mennyire van kidolgozva a mi, vagyis az erdélyi (Erdélyben születő) gyermekirodalmunk elméleti alapja, és hogy a határon kívüli gyermekirodalom hol tart a korszerű irodalomelméleti, recepcióesztétikai szempontokat is figyelembe vevő, részletes műelemzéseket is tartalmazó külföldiekhez, de akár csak az anyaországihoz is képest.

Még az is az igazsághoz tartozik, de ezt csak halkan mondom, hogy nekem már a kánon szótól is borsódzik a hátam, hogy aztán a „gyermekirodalmi kánonról” ne is beszéljek. Mert nincs ez másképp a gyermekirodalomban sem, mint a másikban, itt is bizony nem egyetlen kánon van, hanem kánonok vannak. Bár sokkal több az egyezés, az átfedés ezek között a kánonok között.

Ami engem igazából érdekelt, amikor ezt a dolgozatot írtam, az az volt, hogy az erdélyi magyar gyermekírók vagy az erdélyi magyar gyermekirodalom hogyan jelenik meg (megjelenik-e?) ezekben a szeretem/nem szeretem, de elviselem kánonokban.

Szomorú tapasztalatom az volt, hogy nem a maga teljes értékén, nem a teljes súlyán kap helyet az egységes gyermekirodalomban az erdélyi író-költő. Rosszmájúan azt is lehetne mondani, hogy aki közelebb ül a tűzhöz, az jobban melegedik. De tudom, hogy nem csak erről van/lehet szó ez esetben. A Komáromi Gabriella szerkesztette Gyermekirodalomban, annak is a Kortárs gyermekirodalom című fejezetében például három kortárs erdélyi költőről esik bővebben szó: Kányádi Sándorról, Szilágyi Domokosról és Páskándi Gézáról. Kányádiról, mint a „legjobb rövid (verses) mese”, mesék szerzőjéről (Mátyás-napi vásár, Az elveszett követ); Páskándi Gézáról mint a „kis abszurdoid” állatmesék írójáról, és Szilágyi Domokosról, „a kor legjelentősebb költőjéről” Erdélyben, akinek „ragyogó humora volt, és különös tehetsége minden groteszk, abszurd – kamaszos – ötlet verssé alakításához”.

És ennyi.

Pedig jöhetett volna még a gyerekeknek szóló verses mesék kitűnő szerzője, a nemrégiben Svédországban elhunyt Veress Zoltán. (Vagy négy-öt évvel ezelőtt említettem a nevét az egyik nagysikerű verses-regény ifjú szerzőjének, aki azt sem tudta róla, hogy eszik-e vagy isszák.) A hatvanas-hetvenes évek erdélyi gyerekei az ő kitűnő verses meséin nőttek fel. Hála istennek újra kiadták ezeket, és egyáltalán nem veszítettek frissességükből, hiszen a mai gyerekeknek is szórakoztató olvasmányok. Aztán a gyerekköltők közül Lászlóffy Aladár is bekerülhetett volna ebbe a sorba, ha Kányádiéknak is nem csupán egy-két rövidke bekezdés jut a könyvben. És a náluk jóval fiatalabb, de 1981-től már gyerekköltőként is jelen levő, sokoldalú, jelentőségében a többi erdélyi nagy mellé állítható Kovács András Ferenc úgyszintén.

Dolgozatom tehát, azt mondhatni, hogy szubjektív, hogy finomabb legyek és körülményesebb: a szubjektivitás csapdáját rejti magában. Törekvésem nem az, hogy egy csomó kérdést tudományos szempontból tisztázzak, főképp így, hogy azon sajnálkoznak szakembereink, a mieink is, hogy nincs, vagy alig van olyan egységes rendszer, ami „tudományos szempontból helytálló, korszerű elméleti rendszer” volna. Felvillantani akarok csupán, a figyelmet ráirányítani bizonyos, fontos erdélyi gyermekirodalmi jelenségekre: szerzőkre (akár elfeledettekre és kortársakra), fontos könyvekre, újabb jelentkezésekre, és az utóbbi húsz esztendő szerintem fontosnak ítélt eseményeire az erdélyi gyermekirodalomban.

Mindig rettenetesen untam, amikor órákon (oldalakon) át azon elmélkedtek emberek, hogy most akkor milyen kontextusban is vizsgáljuk dolgozatunk tárgyát, hazai, külföldi, szinkronikus vagy diakronikus elv szerint-e, vagy netán történeti szempontból tegyük. Ezért hát rögtön leszögezem, hogy nem kívánok semmilyen korszerű tudományos rangnak megfelelni, sem nyugat-európai intézmények jól kidolgozott, évtizedes tapasztalataival versenyre kelni, sem azok elméleti rendszerével magam szerényke dolgozatát hasonlítgatni.

Nos, belevetettem magam tehát a gyermekirodalommal foglalkozó könyvek és a primér gyermekirodalom tanulmányozásába, szamárvezetőm a Komáromi Gabriella szerkesztésében megjelent Gyermekirodalom című munka volt, meg mindazok a dolgozatok (mind a három tanulmány), amelyek ebben a tárgykörben az utóbbi húsz évben Erdélyben napvilágot láttak. Elsősorban az érdekelt, arra kerestem választ, hogy mi az új az utóbbi években Erdélyben a gyermekirodalom területén? Hogy átértékelődtek-e vajon a gyermekirodalmi alkotások ezekben az évtizedekben? Történt-e valamilyen váltás a korábbi évtizedekhez képest, és ha igen, akkor mi változott meg a nyolcvankilenc utáni erdélyi gyermekirodalomban, és főként a dolgozatom tárgyában, a gyermekköltészetben? És az is érdekelt, hogy a befogadó részéről vajon hogyan látható mindez? 

 

AZ UTÓBBI HÚSZ ÉV

 

Utánanéztem, hogy mi is történt Erdélyben az utóbbi húsz esztendőben a gyermekirodalomban. És óriási meglepetések értek. Mert alig van kritikus, egyáltalán olyan szakember, aki jelenleg behatóan, profi módon az Erdélyben születő gyermekirodalmat górcső alá vette volna. Egyik kezem fél felén nyugodtan megszámolhatom őket, mind a kettőt. Mert a rendszertelenül és ritkán megjelenő, kisebb-nagyobb recenziókat, könyvismertetőket nem számítva, csupán két ember van, aki tudományos igénnyel foglalkozott az utóbbi húsz esztendő Erdélyben születő gyermekirodalmával. Ezek: Végh Balázs Béla irodalomkritikus, szatmárnémeti főiskolai tanár, és a nála jóval fiatalabb marosvásárhelyi tanárnő: Makkai Kinga.

Az erdélyi magyar gyermekirodalom utóbbi húsz évének gyermekirodalmi jelenségei bemutatásánál elkerülhetetlen tehát mindkettejük munkássága. Kezdjük Végh Balázs Bélával, aki az erdélyi gyermekirodalom 1990 utáni első évtizedét (1990–2001) vizsgálta. Nála megvan minden, ami elengedhetetlen, vagy annak gondolható egy ilyenszerű munkában: korszerű irodalomelméleti, recepcióesztétikai szempontok, részletes műelemzések, az általánosságoktól meg az erdélyi gyermekirodalmi előzmények áttekintésétől a gyermekirodalmi intézmények, szakkönyvek, tanulmányok, lexikonok, irodalmi konferenciák, évfordulós rendezvények, folyóirat-közlemények, a színházak és a főiskolai oktatás számbavételéig.

Végh Balázs Béla már a munkája elején, az általánosságok között leszögezi legfontosabb megállapításait: „Kortárs gyermekirodalmunk egyik merész szemléletváltó gesztusa, hogy lemond az irodalmi produkció első- és felsőrendűségéről, helyette igyekszik megfelelni a gyermekolvasó elvárásainak…” Az erdélyi gyermekirodalomra vonatkozóan pedig keserűen jegyzi meg, hogy az erdélyi szerzők, akik általában a felnőtt irodalomban alakítják ki irodalmi presztízsüket, ragaszkodnak a felnőtt irodalomban már jól bejáratott formákhoz, műfajokhoz, „csínján bánnak” a „világirodalomban már közhellyé vált abszurddal és groteszkkel”, és hasonlóképpen „óvatos kísérlet marad továbbra is a szabad vers”. Az erdélyi gyermekirodalmi kánon sorsa pedig, hogy úgy mondjuk, elég döcögősen alakul, ezért „a gyermekirodalom sem kanonizálódhatott irodalmi tudatunkban”, hiszen itthon kevés szakolvasója, kritikusa van ennek az irodalomtípusnak. Ezért sokszor külföldön kap előbb elismerést egy-egy szerző munkája, így hamarabb illeszkedik az ottani, az egyetemesebb értékrendbe.

Ami pozitívumot felsorol a változások utáni első évtizedből: az a gyermekirodalmi intézmények megőrzése és bővítése az (folyóiratok, könyvkiadók, színházi, bábszínházi előadások), és hogy alaptantárgyként szerepel a gyermekirodalom az óvónő- és tanítóképző főiskolákon, gyermekirodalmi konferenciákat szerveznek stb.

Az erdélyi gyermekirodalom 1990 utáni szemléletváltásáról szólva pedig, egy másik (a másik) munkájában olvashatjuk Végh Balázs Béla talán legfontosabb, az erdélyi gyermekirodalmi változásokra vonatkozó megállapítását, hogy: „a magyar gyermekirodalmi kánon értékeiben, intézményeiben, befogadói közösségében és a történetiséghez való viszonyában egyaránt megváltozott az utóbbi két évtizedben: megszabadult korábbi kötöttségeitől, minden tekintetben korszerűbb, komplexebb irodalmi alkotásokat eredményezett.” Ez az észrevétele tulajdonképpen már Markó Béla 2000-ben megjelent könyve kapcsán (Ha varázsló lennék – Pallas-Akadémia, Csíkszereda) felvetődött, amikor a szerzőnek arról a nemes szándékáról ír, hogy „megszabadítsa a gyermekverset a hetvenes évekre terhessé vált örökségtől: a didakticizmustól és az irányzatosságtól”, értve itt a Pósa Lajos-i „nevelői-oktatói szándékot” meg a „szocialista-realista szokáshagyomány” ideologizálását.

És itt, folytatván a két darab erdélyi, az itteni gyermekirodalommal foglalkozó, azt analizáló kutató, tanulmányíró munkájának áttekintését, folytathatjuk, és be is zárhatjuk a sort Makkai Kinga tanulmányával, aki – mintegy felvéve az elejtett szálat ott, ahol Végh Balázs Béla letette – a következő évtizedet veszi számba, az erdélyi gyermekirodalom 2000 utáni tíz esztendejét tekinti át a Korunkban 2010-ben  megjelent tanulmányában.

Rokonszenves a fiatal szerzőnő hozzáállása, hiszen „tendenciákról” beszél, olyanokról, amelyek kimutathatók a kortárs erdélyi gyermekirodalomban, és „amelyek leginkább jellemzik az utóbbi évek erdélyi gyermekirodalmát, számba véve a gyermekirodalom életjelenségeit: könyvkiadás, gyermeksajtó, kritika, illusztráció”.  Makkai Kinga igen alapos, dokumentált áttekintést nyújt egy, a Kiss Judit elméleti munkájában talált szempontrendszer alapján az erdélyi magyar gyermekirodalomról: kezdve a gyermeki identitás felismerésének fokozataitól, a pedagógiai, szakmai vagy személyes okokból irodalmat teremtő szerzőkről, a kortárs klasszikus költők, az új műfajok, a hagyományos formák változásán át, egészen az erdélyi gyermekkönyvek áttekintéséig.

 

A -RŐL, -NEK-TŐL A -KEL, -JÁN-IG

 

Lehet, hogy még a gyermekeknek is érdekes volna, ámbár nem nekik szántam a fenti alcím „rejtvényét”, fel is oldom azonnal, ugyanis semmi másra nem vonatkoznak az alcímbeli határozóragok, mint arra a „kommunikációs helyzetre”, amivel történetiségében leírható – az anyaországi gyerekvers alakulásához hasonlóan – az erdélyi gyerekvers változása, formálódása, alakulása is.

Ha nem is minden esetben, de többségében napjainkban már megtisztíttatott az erkölcsnemesítő tartalomtól, a politikai vagy bármilyen nevelő célzattól és az ideológia fémnehezékeitől, és elsődlegessé vált, bár korántsem egyedülivé, az esztétikai követelménynek való megfelelés, vagyis az esztétikai mérce.

Hogy korábban hogyan volt, tudjuk: írtak a gyermekről, a gyermeknek, Jancsikának úgy, hogy az összes Jancsika, Péterke stb. okuljon az intő szóból, a jóra való tanításból.

A passzív hallgatóból, gyerekolvasóból a befogadó elvárásaira való figyeléssel, azok teljesítésével sikerült a múlt század első harmadában aktív olvasót faragni, amikor a tétlenül, ölbe tett kézzel ülő befogadást felváltotta a személyes élményként való átélés.

Tudjuk, Kosztolányi a gyermek észleletein, érzésein, érzelmein keresztül, a gyerek szemével láttatta már a világot a nem kimondottan a gyerekolvasóknak készült munkájában, A szegény kisgyermek panaszaiban. A Szabó Lőrinc-i modern „váltást” pedig az anyaországi gyermekirodalom jelentős fordulatának tartják, amikor a gyerek előlép társszerzőnek, a szerző a gyerekkel együtt alkot, és egyenlő jogú beszélgetőpartner, játszótárs, akinek elvárásai vannak a szerző felé, és ezek az elvárások alakítják, formálják a megszületendő műveket.

Az sem titok, hogy a magyar gyermekköltészet origójának számító Weöres Sándornak máig nyúlik, napjainkig visszhangzó a hatása; a ritmusok, rímek, szavak, dallamok játékában felülmúlhatatlan költészeti hagyománynak napjainkig jelentős folytatói vannak az erdélyi gyermekversköltészetben is.

Talán a gyerekkedvencségen kívül a diktatúra idejéből származó kódolt beszéd, de a szokás hagyománya is tehette, hogy annyi állat- és tájvers született az erdélyi gyermekversköltészetben, hogy lassan Oltot és Marost lehetne rekeszteni velük. (A szoláris, asztrális, lunáris mítoszok sorába illeszthető, égitestekről szóló versekkel úgyszintén.) Nem is tudom, hogy létezik-e egyáltalán olyan állat, amelyet – kezdve a legfurcsább nevűektől, a világ legeldugottabb részén élő legritkábbakig, a háziaktól a vadon élőkig – nem verseltek volna meg eddig. Számba lehetne venni a leginkább preferált állatokat is, a farkas, a róka, a medve, az egér, a csiga – szerintem – messze ráverne a többiekre. (És itt a rend kedvéért hozzáteszem, hogy jelen sorok írója is gazdagította eme, gyerekköltészetbe vándorló állatok tárházát.) Kevesebb (volt) köztük persze a nem hagyományos értelemben megjelenített, a lelkes, a szavak által mintegy elővé tett, emberi tulajdonságokkal felruházott állat atyafi vagy anyafi, aki mélységes mély bánatáról, öröméről, (gyermekes) bajairól, gondjairól számol be, akárcsak egy gyerek a pajtásának, mondjuk, az olvasójának.

 

Weöres Sándort említettem az imént, és nem véletlenül. Gyermekversről érdemben szólni, nem hiszem, hogy lehet az ő nevének említése nélkül. Az ő a mai, magyarországi gyermekversköltészetben, ami az erdélyiben Kányádi Sándor. A gügyögő, lépéseit próbálgató gyermekvers-költészet – egy hatalmas képzavarral élve – Kányádi Sándor tollán vált Erdélyben felnőtté, az ő lírájában érte el igazából a klasszikus csúcsokat. Kányádi úgyanúgy megkerülhetetlen a mai erdélyi gyermekköltészetben (és talán nem csak ott), mint Weöres Sándor. Kányádi hatása pedig, akárcsak a Weöresé, mind a mai napig kimutatható az erdélyi gyermekversekben. Tudomásom szerint Kányádi Sándor 1990 után nem írt gyermekverset, mégis annyira jelen van a gyermekek között, a gyermekolvasói köztudatban, mint nem sokan, talán senki Erdélyben, de még az anyaországban is nagyon meg kellene keresnünk Weöres Sándoron kívül azt az alkotót, aki annyira él a mai kisgyerekek között, mint ő.

Erdélyben talán leginkább Kovács András Ferenc. Ő az a költő, aki mind a két elődhöz: Weöreshez és Kányádihoz is kötődik. A ritmus, a rím sodrása, a vers zeneisége, a „nyelvben rejlő lehetőségek maximális kiaknázása” tekintetében mindkettőjükkel rokon. Pazar rímtechnikáját, nyelvi játékait, az idegen szavak, tájnyelvi elemek, rigmusok, rímjátékok, csúfolók, csújogatók stb. beépítését mintha mind csak azért vetné be, hogy ezzel a pazar tudással és leleményességgel mintegy viccesen, játékosan, humorral vegye le a lábukról a kis olvasóit, hallgatóit. Kicsiknek és nagyoknak szóló verseiben mintegy kijelöli a KAF-versek, tehát a saját olvasóit is; a versei a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szólnak; a felnőtteket (mint volt gyermekeket) odateszi a maga kijelölte legmagasabb piedesztálra, vagyis a gyermekek mellé.

Kovács András Ferenc a marosvásárhelyi Látó folyóirat szerkesztője; ennek annyiban van jelentősége, hogy ha számba vesszük a mai erdélyi gyermekirodalmat művelőket, akkor –  Makkai Kinga észrevételét megerősítve és továbbgombolyítva – elmondhatjuk, hogy kilencven-kilencvenöt százalékukban valamelyik mai erdélyi laphoz, folyóirathoz kötődnek, annak a szerkesztői, esetleg az illető lap holdudvarába tartoznak. Csak futólag, és kapásból: Látó (Kovács András Ferenc, Markó Béla, Demény Péter), Korunk (Balázs Imre József, Visky András), Helikon (Karácsonyi Zsolt, Szántai János, Egyed Emese, László Noémi) Székelyföld (Ferenczes István, Lövétei Lázár László, Borsodi L. László, Ferencz Imre, e sorok írója), és idéntől a Szatmárnémetiben szerkesztett Sugárút is (Jánk Károly) erre a palettára kerül. 

Generációs felosztásban pedig, mivel húszasok nincsenek, vagy legalábbis én nem tudok róluk, tehát olyan fiatal, még a pályájuk elején levő alkotók, akik a gyerekirodalom berkeiben indultak volna, szintén a Makkai Kinga felosztásából indulva ki a következő – önkényes – kategorizálás kínálja magát:

1. Harmincas-negyvenesek: Balázs Imre József, Demény Péter, László Noémi, Jánk Károly, Szántai János, vagyis ők a „legfiatalabb” gyermekköltők, akik mindannyian úgynevezett „presztízs-költők”, vagyis a felnőtt irodalomból jöttek a gyermekirodalomba, nagyjából a szülővé válás élménye után, tehát apukaként, anyukaként, szerzőkként több vagy kevesebb felnőtt kötettel a hátuk mögött. Mindannyian egy vagy két gyermekvers-kötettel rendelkeznek.

2. Ötvenes-hatvanasok: Egyed Emese, Cseh Katalin, Visky András, Kovács András Ferenc. Én még ide sorolnám a már évtizedek óta az anyaországban élő Kenéz Ferencet, aki Erdélyben elsőként honosította meg, illetve próbálta meggyökereztetni a svéd típusú gyermekverset, amikor – már 1985-ben – a gyerek hangján beszélt a költő, ezen az úgynevezett alulstilizált, inkább prózára, élőbeszédre hajazó, mint rímes-ritmusos versnyelven, amellyel a gyermekek természetes versnyelvét, gondolkodásmódját, szemléletét akarta hitelesebben visszaadni.

Ők mindannyian a hetvenes-nyolcvanas években indultak mint gyermekköltők. Szintén presztízsköltőkként érkeztek a gyermekirodalomba. Jelenleg valamennyien több gyerekverskötet szerzői.

3. Hetvenes-nyolcvanasok: Kányádi Sándor, Veress Zoltán, Lászlófy Aladár és Létay Lajos; Lászlóffy Csaba, Páll Lajos, Farkas Árpád, Ferenczes István, Kenéz Ferenc, Ferencz Imre. Közülük Kányádiról már szóltunk. Lászlóffy Aladár, Létay Lajos, Páll Lajos és Lászlóffy Csaba egy-két gyerekkönyvvel át-átkalandozott a gyermekköltészet prérijeire is.

Persze ilyen önkényes alapon lehetségesek volnának teljesen más felosztások is. Mivel legfiatalabb generáció igazából nincsen, vagy legalábbis én nem tudok róla, lehetne két csoportra is osztani az erdélyi gyermekköltőket: középgenerációra és idősebb generációra is. Vagy – ahogy azt a román irodalomban teszik – az évtizedes felosztást is választhatnánk: harmincasok, negyvenesek, ötvenesek, hatvanasok, hetvenesek és azon felül. Vagy akár a költők gyermekirodalmi indulása alapján is korszakolhatnók őket, mondjuk, három csoportra: 1. az ötvenes-hatvanas években indulók, 2. a hetvenes-nyolcvanas években indulók, 3. a kilencven után jelentkezők.

Döntse el ki-ki maga, hogy melyik áll a szívéhez közelebb, és hogy melyiket választja.

 

GYERMEKLAPOK ERDÉLYBEN

 

A Nagybányán nyomtatott, Szatmáron kiadott, Kisbaconban szerkesztett lap, Benedek Elek Cimbora című, 1922–1929 között megjelenő gyermeklapja szerepel a magyarországi irodalmi emlékezet által számon tartott három legjobb gyermekújság között. (A másik kettő: Pósa Lajos és Gaál Mózes lapja, Az Én Újságom, 1889–1944 között; majd három alkalommal újra feltámadva: 1956-ban, 1988-ban és 1995-ben; és a Jó Pajtás, 1909–1925 között.)

Sajátos szerep jutott ebben a rövid időszakban, Erdélyben a Cimborának, hiszen a kisebbségi létben iskolapótló szerepe is volt a „szerény küllemű”, ám minőségi, sikeres kiadványnak. (Cimbora-lapozó címmel 2009-ben megjelent Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár és a Kovászna Megyei Művelődési Központ kiadásában egy könyvnyi válogatás a valamikori gyermeklap anyagaiból. Ugyanakkor Merényi Hajnalka tollából a Cimboráról szóló átfogó tanulmány is napvilágot látott a Székelyföld 2008-as gyerek-számában, valamint a Tündérország napszámosa című, Benedek Elek olvasókönyvben, amelyet úgyszintén Sepsiszentgyörgyön adtak ki, ugyancsak 2009-ben.)

Persze, tudjuk, hogy a „gyermeklapokat nem az utókornak írják”, mégse haszontalan dolog végiglapozni ezt a Cimbora-válogatást. Sok a tanító célzatú, engedelmességre és a gyermeki/testvéri szeretetre buzdító, vagy a hazaszeretet ápolására ösztönző, kifejezetten erkölcsi-nevelő célzattal született írás. Jónevű írók, költők szerepelnek szinte mindenik lapszámban, tulajdonképpen maga az erdélyi elit: Áprily, Karácsony Benő, Tamási Áron stb. (Dsidát is mondanám, de ő csak később lett igazából jelentős költő; itt még inkább az ifjú Dsida tapsifüles versikéivel találkozhatunk). A szépirodalmi anyagok mellett természettudományos, történelmi és ismeretterjesztő írások teszik még színesebbé, változatosabbá a lap számait.

A hetvenes évek elejére-közepére eső gyerekkoromban az akkori gyermeklapok: az elemistáknak szóló Napsugár és az általános iskolásoknak készült Jóbarát voltak. Később aztán, kilencedik osztálytól a középiskolásoknak az Ifjúmunkás hozta, a kötelező politikai egyebek mellett, a szépirodalmat, a lelki szolgálatot, vagy az ébredező szerelemre, a serdülőkorban felmerülő testi és lelki kérdésekre a válaszokat.

Az 1957-től az úgynevezett romániai változásokig, tehát 1989-ig működő Jóbarát a pionírok lapja volt, a kommunizmus éveiben a gyermek- és ifjúsági irodalom legfontosabb sajtófóruma  Erdélyben. Számomra máig emlékezetes marad, mind a nagysikerű pályázataival, mind a hátsó oldalán hétről-hétre hozott kalandos képregényeivel.

1990-től a Jóbarátot a Cimbora váltotta (a Benedek Elek-féle nagy előd jogutódja). Nemcsak nevében jár az elődlap nyomdokain, mert ugyanúgy megpróbálja maga köré gyűjteni a mai legjobb gyermekírókat (erdélyieket és magyarországiakat egyaránt); teret biztosít a megszólított korosztálynak is, irodalmi próbálkozásaikat értékeli, és az irodalom mellett a modern művészeteknek is külön helyet biztosít.

A 10-14 éves korosztály folyóirata a Cimbora; sajnos a következő generációnak, a 15-18 éveseknek a kilencvenes évek eleje után nincsen Ifjúmunkás-szerű lapja, ami az ő problémáikkal foglalkozna, megszólítaná az életének ebben a nem könnyű szakaszában tébláboló generációt.

Mind az V–VIII. osztályosoknak szóló, jelenleg Sepsiszentgyörgyön megjelenő Cimbora, mind a korábbi két korosztályt, az I–IV. osztályosokat megszólító, kolozsvári Napsugár (már 1957-től) ugyanazzal a céllal jön létre hónapról hónapra, hogy az egyéb, sokkal csábítóbb kihívások mellett, megszerettesse az olvasást, tehát olvasóvá neveljen, és segítséget nyújtson az iskolán kívüli irodalomértésben.

De ejtsünk szót a legkisebbek lapjáról is, a Szivárványról (az 1980-tól megjelenő A Haza sólymai című, kommunista kisgyereklap utódlapjáról), ami az óvónők, tanítónők számára ötletadó munkafüzet és tankönyvkiegészítő lapocska is egyben. Ugyanakkor a szülőknek szóló, minőségi versikéket, meséket is hozó, úgyszintén olvasásra, könyvre nevelő kiadvány.

Erdélyben tehát jelenleg három minőségi gyermeklap van, az említett, három korosztályt kiszolgáló gyermekújság: a Szivárvány, a Napsugár és a Cimbora. Ezek mellett természetesen található még egy-két olyan, rendszeresebben vagy rendszertelenebbül megjelenő, színesebb külsejű, alacsonyabb áru, szórakoztató vagy munkáltató kiadvány is. Ilyenekkel, nem eggyel volt szerencsém találkozni gyerekeim óvodás és kisiskolás évei alatt. Ezek többnyire nyugalmazott óvónénik foglalkozató füzetecskéi, vagy egy-egy megyei tanfelügyelőség hatáskörébe tartozó, felsőbb utasításra létrehozott, mesterségesen életben tartott, és (általában) a szülőkkel meg is vásároltatott lapok (pl. Dömcike). A komolyság látszatát keltő, többnyire nem túl igényesen szerkesztett, könnyen felejthető kiadványok.

A Magyarországról bekerülő konkurencia megjelenése (Tappancs, Tudorka), amelyekből – jó pár évvel ezelőtt – többnyire régebbi számokhoz jutottak csak hozzá a gyerekeink, szintén tapasztalatból mondom, foglalkoztató füzeteikkel, oldalaikkal nagyon jól kiegészítették az inkább a minőségi irodalomra, versekre, prózai szövegekre, illusztrációkra fókuszáló erdélyi gyermeklapokat.

A fentebb emlegetett három költő-generáció szinte mindegyike közölt, vagy most is rendszeres szerzője, jelenleg is alapembere az említetett három erdélyi gyermeklapnak, vagy azok valamelyikének.

 

EGYÉB JELENSÉGEK

 

Makkai Kinga két olyan erdélyi költő-klasszikust nevez meg a tanulmányában „akiknek sikerült a magyar nemzeti gyermekirodalomban maradandót alkotniuk, kánonképző funkciót betölteniük (hatást gyakorolva a kortársakra, és nem csak a magyar lírát, de az egyetemes gyermekirodalmat is gazdagították”. Ez a két költő, mindketten Kossuth-díjasok: Kányádi Sándor és Kovács András Ferenc. Valóban, ők, mind a ketten, úgy tudtak hozzátenni, főleg persze a magyar líra „hagyományaiból építkezve” (mert KAF más költészeti hagyományokat is, pl. angolszász, japán stb. beépít a lírájába), hogy azt még sajátos erdélyi ízekkel is gazdagabbá, színesebbé tették.

Az is igaz, hogy rajtuk kívül, akiknek köteteik Magyarországon is napvilágot láttak, Kányádinak több is, KAF-nak egy gazdag válogatás addigi gyermekverseiből (Hajnali csillag peremén, 2007, Magvető) még csak egy-két erdélyi szerzőnek jelent meg az anyaországban kötete, a kolozsvári Cseh Katalin Sárkánykórus című könyve jut eszembe, ami 2008-ban jött a Móra Könyvkiadó gondozásában.

Hogy az erdélyi kiadók gyermekkönyvei hogyan kerülnek ki, vagy kijutnak-e egyáltalán Magyarországra, arra saját példával tudnék válaszolni: 2008-ban megjelent két gyerekverskötetem ötszáz példányából talán csak annyi jutott ki Magyarországra, ahányat én adtam az ismerőseimnek; esetleg még tíz-tizenöt darab, amelyek ottani felolvasásaink alkalmával gazdára találtak. De hogy a könyvesüzletekbe nem kerültek be, az szinte biztos. És alig hiszem, hogy más gyerekkönyveknek jobb sors jutott volna. Ha csak a Koinónia kiadó egy-két utóbb megjelent kötetét nem számítom, igaz, ezeket sem láttam ottani könyvesüzletekben, akkor a mostani, összesen tíz gyerekkönyvkiadó, vagy gyerekkönyveket is kiadó vállalkozás az utóbbi évtizedben megjelent több mint száz gyerekkönyvéből jó, ha kijutott összesen egy-két tucatnyi a magyarországi gyerekek épülésére.

Erdélyben jelenleg összesen tíz olyan kiadó van, amely gyerekkönyvek kiadására is vállalkozik. 1990-es megszűnéséig a valamikori Ion Creangă könyvkiadó volt az egyedüli, amely kizárólagosan csak gyermek- és ifjúsági könyvek kiadásával foglalkozott. Jelenleg tehát tíz, egyebek mellett gyerekkönyvet is megjelentető jelentős kiadó van Erdélyben: 4 van Csíkszeredában (Hargita, Bookart, Pallas-Akadémia, Gutenberg), 4 Kolozsváron (Erdélyi Híradó, Koinónia, Polis, Kriterion), 1 van Marosvásárhelyen (Mentor), 1 Sepsiszentgyörgyön (Ábel). Új kiadó ezek közül a csíkszeredai Gutenberg, amely 2010 őszén jelentette meg első három, igényesen szerkesztett, igényesen kivitelezett meséskönyvét.

 

AZ ERDÉLYI GYERMEKVERS-KÖLTÉSZET NAPJAINKBAN

 

Az a gyermekirodalmi remekmű, ami nekem, felnőttnek esztétikai élvezetet nyújt, megtörténhet, hogy nem, vagy alig jelent valamit is a gyereknek. Esetleg egy majdani élmény halvány térképrajzolatait lefektetheti, belevésheti a gyermek emlékezetébe.

Természetesen vannak olyan felnőtt-versek, amelyek aztán könnyen gyermekirodalmivá válhatnak, ha meg tudják a gyermekeket szólítani, ha hatni tudnak rájuk. Csakhogy – azt gondolom –, hogy ezt a gyerekek kellene eldöntsék. Ha már társszerzőnek, egyenrangúnak tudjuk őket, akiknek az ízlése visszahat az alkotóra és az alkotásra, akkor jó volna, ha ez a szerkesztőkre is visszahatna.

Persze, tudom, hogy a gyermekverssé minősítéshez nem szükséges az alkotói szándék, mégis – azok után, hogy jó pár évvel ezelőtt magam is beleestem ebbe a csapdába, a Tündérkert társszerkesztőjeként – sokkal vehemensebben gondolkodom erről a dologról. Egy pár évvel ezelőtt megjelent gyermekvers-antológia, amelyben a negyvenből négy darab erdélyi szerző található, az utolsó két fejezetében olyan gyermekversnek kinevezett darabokat is közöl, egyébként kitűnő költők nagyszerű felnőtt-verseit, amelyeket sehogyan sem tudok gyermekversként elfogadni, és – kipróbáltam! – gyerekekkel sem elfogadtatni. Természetesen itt a szerkesztők döntöttek, nagyjából olyanformán, gyanítom, hogy milyen jó lenne még, mondjuk, ha X. vagy Y. jónevű költő is szerepelne antológiánkban, mert milyen jól mutatna a neve.

Nemrégiben, hosszas vajúdás után, 2013-ban jött ki a csíkszeredai Gutenberg kiadó gondozásában egy újabb, talán a legújabb kortárs erdélyi gyermekvers-antológia (a Kaláka együttes lemezével, Makkai Kinga szerkesztésében), egy egészen friss, teljesen újszerű válogatás az erdélyi lírikusok gyerekverseiből, amilyen eddig még nem jelent meg az erdélyi palettán a kilencvenes évek után..

Sehol a didaktikusság, a ’89 előtt oly divatos sorok közötti üzengetés, az úgynevezett megmaradás-téma. Tematikusan tekinti át az utóbbi évek, évtizedek erdélyi gyermekversanyagát, kezdve a kisgyerekeknek szánt, népies formájú versikéktől: altatók, felelgetők, mondókák, hónapsorolók, köszöntők, a komolyabb, nagyobb gyerekeknek is szóló költeményekig, de alig van olyan benne, amelyet szerzőik gyerekfülnek (is) nem szántak, olyan, amilyet a gyermek nem értene, amelyekbe nem olvashatná bele a maga (a felnőttével nem egyező) értelmezését. És nincsenek benne olyan, a gyermek olvasónak fogódzót nem adó versek, amelyeknek csak a felnőtt olvasói birtokolják azt a látásmódot, ami a költeményt uralja, például az említett megmaradás, megmaradásozás témája, de mondhatjuk nyugodtan a transzszilvanizmust is. A valaha olyannyira divatos szülőföld-versek is úgy szerepelnek itt, hogy azok nem inkább a felnőtteket foglalkoztató problémát hangsúlyozzák, hanem témájuk a gyermekeket is érdekelheti.

És végezetül: megtalálható ebben az antológiában mind a két, Erdélyben nagyon erős költői irányzat, ami jelenleg uralkodó az itteni gyermekköltészetben. Az egyik a már említett weöresi rímes-ritmusos, zenei, képi, plasztikus forma, a másik, amiről még alig beszéltünk eddig, de zárásként megemlítjük, az az úgynevezett svéd típusú gyermekverseket foglalja magában. Mindkét tábornak jeles követői vannak, köztük olyanok is, akik mind a két műfajban alkotnak.

A gyermekhanghoz fordulás – amint korábban már említettem – Erdélyben sem a kilencvenes évek utáni időszak találmánya. A hatásmechanizmusában gyakran csattanóra kihegyezett, egyféle helytelen nyelvhasználatot (is) mímelő műfajt, amikor a gyerek beszélő nyelvhelyességi és helyesírási hibákat (is) elkövet(het), amikor homályosan, töltelékszavakkal fogalmazhat, és a különböző nyelvi regiszterek között is ugrándozhat, azt már, de legalábbis annak egy simább, még prózaibb, egyszerűbb változatát meghonosította volt az erdélyi költészetben a több mint húsz esztendeje Magyarországon élő és alkotó költő, Kenéz Ferenc. Kötete, az Esőben könnyen rámtaláltok 1983-ban jelent meg a bukaresti Ion Creangă kiadónál.

Az, hogy tartalmában, szemléletében megváltozott 1990 után az erdélyi gyermekirodalom, az azt jelenti (vö. Végh Balázs Béla), hogy kiszorult a gyermekversekből az erkölcsi, az ideológiai vagy politikai-pedagógiai célzatú vers, és más tartalmak is megjelentek a gyermekköltészetben.  A gyermekirodalom Erdélyben sem pusztán pedagógiai segédanyag már (bár lehet az is, elismerjük), hanem elsősorban (és főként) esztétikai élvezetet is nyújtó, olvasási örömforrás. A gyermek ugyanis – azt gondolom – nem lennebb gondolkozik, mint a felnőtt, nem alacsonyabb szinten, kicsi felnőttként, nem kezdetlegesebb az ő gondolkodása, mint a felnőtteké, hanem elsősorban más, mert neki még másképpen jár az agya, másképpen dolgozik, másképpen fogad be és másképpen láttat. 

Végezetül pedig azt mondhatom, hogy nincsen unalmas gyermekirodalom, mert az, ami unalmas, ami a gyereket nem fogja meg, azt a gyermek elutasítja, az őt nem érdekli, az nem ragadja meg, mert nem jön létre közte és a mű között az a bizonyos kapcsolat, amire egy élő gyermekirodalmi szövegnek szüksége van, mint a levegőre.

A gyermekekhez szóló unalmas vers pedig a felnőtteknek sem mond sokat, a rossz vers vagy döcögő, steril szöveg nekik sem szól igazából, ki is potyognak az ilyenszerű „alkotások” még a legnagyobb szemű rostán is az idők folyamán a gyermekirodalomból.

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

 

Komáromi Gabriella (Szerk.): Gyermekirodalom. Budapest, 1999, Helikon Kiadó.

Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. 2. kötet, G–Ke. Bukarest, 1991, Kriterion Könyvkiadó.

Navigátor. Kortárs Gyerekirodalmi Lexikon És Olvasókönyv (Szerk. Lovász Andrea). Budapest, 2010, Cerkabella Könyvkiadó.

Friss Tinta! [mai gyermekversek]. Budapest, 2008, Csimota Könyvkiadó és a Pozsonyi Pagony.

Tündérkert. Erdélyi Magyar Költők gyermekversei. Csíkszereda, 2004, Hargita Kiadóhivatal.

Ragyog a mindenség. Erdélyi gyermekvers-antológia. Csíkszereda, 2013, Gutenberg Kiadó.

 

Végh Balázs Béla: Az erdélyi magyar gyermekirodalom vizsgálata (1990–2001). Korunk, 2002. 10. sz.

Makkai Kinga: Az erdélyi gyermekirodalom utóbbi évtizede. Korunk, 2010. 5. sz.

Merényi Hajnalka: Az első erdélyi gyermeklap. In. Tündérország napszámosa. Benedek Elek olvasókönyv. Sepsiszentgyörgy, 2009, Regös Ifjúsági és Közművelődési Egyesület, Bod Péter Megyei Könyvtár, Kovászna Megyei Művelődési Központ.

Cimbora-lapozó. Válogatás Benedek Elek gyermeklapjából (1922–1929). Sepsiszentgyörgy, 2009, Bod Péter Megyei Könyvtár, Kovászna Megyei Művelődési Központ.

A mese. In Az Eső folyóirat gyerekszáma, 2001. 2. sz.

Az olvasó gyermek. Az Új forrás folyóirat gyermekszáma. 2004. 2. sz.

Gyermekirodalom 2004. A Székelyföld folyóirat gyerekszáma. 2004. 11. sz.

Gyermekirodalom 2008. A Székelyföld folyóirat gyerekszáma. 2008. 3. sz.

 

[1] Jelen dolgozat nagyjából a 2011–2012-es évekig próbál valamiképpen eligazodni a gyermekirodalmi jelenségek gazdag birodalmában. Az utóbbi három-négy esztendő könyvei-eseményei – remélhetőleg – egy következő írás anyagát képezik majd.




.: tartalomjegyzék