Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Június
Márton Evelin

Egy perc

Azonnal láttam, hogy ugyanarról a fennsíkról vagyunk. Ahol megették egymást az emberek. Őt követtem idáig, anélkül, hogy tudtam volna, kicsoda. Úgy néz ki, mint én. Majdnem úgy, mint én. Vagy csak képzelem? Menekülés közben az emberek gyakran megbolondulnak. Mintha az elme lemaradna egy-egy pihenőhelyen, bokorban egy hulla, egy szétmarcangolt vad, egy elhagyott tárgy mellett. Honnan tudhatnám, hogy még ép eszű vagyok? Onnan, hogy tudok magamról? De azt már nem tudom pontosan, ki vagyok. Ahhoz, hogy ezt tudhassam, valami célra volna szükségem. Cél az, ha az ember vágyik valakire, akit még soha sem látott?

A lovascsapattal jött. Szép lova van, de vastagon áll rajta a sár. Mi kikerültük a mocsarat, ők átvágtattak rajta. Magasabb rendűnek tűnnek, mint mi, gyalogosok. Óriásokká válnak lovaik hátán, a lovak meg táltos paripáknak látszanak. Csizmájuk van, és rendes ruháik, tisztábbak, más a szaguk, látszik, hogy nem éheznek annyit, mint mi. Nem annyira fáradtak, és jobbak a vezetőik. Értelmesebbek, ravaszabbak, a sátraik melegebbek. Ha mindezeket látom, miért nem tartozom közéjük én is?

Néha mosolyognak is, nevetgélnek, viccelődnek, talán énekelnek is. Nézem a férfit, aki olyan, mint én. Addig nézem, míg hátrafordul és ő is végigmér. Képzelem csak, vagy tényleg jelzett a szemével, hogy közeledjek. Várok még, míg egyértelmű lesz a jel. Habár a lábam máris indulna. Nem tudom megmagyarázni, miért.

Ezek a lovascsapatok sokkal hamarabb mozognak, mint mi. Hetek múlva látom újra az én Álomférjemet, ha bevárnak egyáltalán azon a helyen. Ha egyáltalán továbbmegyünk innen. Álomférjnek nevezem, pedig semmit sem tudok róla. Azt sem, hogy igazi férfi-e, hogy látom-e most, vagy álmodom, vagy álmodtam róla eddig is. Minden összefolyik. Az is lehet, soha többé nem látom. Az is lehet, tényleg a társam lesz. Azt a helyet, amiről szó van, már régóta keressük. Minden olyan helyen, ahol megálltunk, és nem ellenség fogadott, amelytől rohanni kellett, azzal biztattak, hogy közel van, egyre közelebb.

A helyet Dildzsiknek hívják, ami csiklót jelent. Hogy miért, azt még nem tudom. Aki már járt ott, azt mondja, azért, mert a forrás vize, amely ott fakad, édes, mint a méz, és aki iszik belőle, örökké boldog lesz. Más meg azt mondja, azért nevezik így, mert szinte elérhetetlen helyen van, megint más meg azt, hogy azért, mert nem is létezik.

Én már régóta nem hiszek az embereknek, a szavaiknak főleg nem, és azt gondolom, hogy bármi miatt is nevezik csiklónak azt a helyet, melyről azt sem tudtam meg, hogy hegy, völgy, vagy éppen fennsík-e, nem lesz nekünk ott jobb, csak néhány pillanatra. Talán ezért a néhány boldog pillanatért hívják úgy, ahogy. Talán ott elfelejtünk mindent. Még azt is, hogy emberek vagyunk. Habár ez könnyen megy, ha nem lennének vezetőink, lehet, már nem is tudnánk róla. Négykézláb osonnánk, falkákban, és egymásra vadásznánk. Hiszen ezt tettük mindig is, és felfaltuk egymás lelkét. 

Azt a csapatot, amellyel én is járok, egy Teofa nevű nő vezeti. Robusztus alkat, erőszakos és nyers, mint egy férfi, én mégis megéreztem, hogy bizonytalan. Azt mondják, nem olyan régen került az éjszakai vezetők közé. Az elődje szintén nő volt, akit állítólag a szaga miatt követtek sokan. Egyik éjjel beesett egy mély gödörbe és örökre ott maradt. Teofa addig ennek a nőnek a málhahordozója volt. Mert mi gyalog járunk, Teofa a csillagokat követi állítólag, de szerintem csak jó nyomolvasó, ez viszont nem válik előnyünkre. Sokszor vezetett olyan helyre, ahol már mindent kifosztottak az előttünk járók. Még van négy jaktehenünk, eddig meg tudtuk őket védeni, de tejet már alig adnak, jobb lenne, ha levágnánk őket, és végre jóllaknánk. Ha nem tesszük meg mi, megteszi más, és mi is ugyanúgy végezzük, mint a teheneink. Szárított húsként egy nyeregtáskában.

Az út eddig elég könnyű volt, szinte mindvégig tiszta volt az ég, követhettük a csillagokat és a Holdat. Nem árultam el Teofának, hogy én a szél után tájékozódom. És már régóta utánam jön mindenki. Csak azt nem tudtam eddig, én ki után megyek. És most itt van. Nemsokára tovább fog menni. Soha nem volt igazi párom. A falumban, amikor még volt mit enni, és az emberek nem vérengző vadak voltak, lefeküdtem néhány fiúval. De egyikkel sem volt igazán jó, és hiába beszéltem nekik arról, hogyan nyúljanak hozzám. Azt mondták, hallgassak, ez nem a nő dolga. 

Ezt a férfit még soha nem láttam, most sem látom igazán, sötét van megint, vagy sötét van mindig. Megvártam, míg odajött hozzám, és a kezembe dobta a lova gyeplőjét. Azt mondta, ennem ad, ha segítek lecsutakolni a lovat. Miért én, kérdeztem, miért éppen én, de erre nem válaszolt, hallgatnom kellett volna, némának maradni néha jobb. Miért én? Talán azért, mert látja, hogy ugyanarról a vidékről jövök. Ahol valamikor rengeteg ló volt, ember és ló egyetértésben élt. Értettük egymást. Ma már nincsenek ott lovak. Talán emberek sem. Ez az én Álomférjem régen eljöhetett már, még az éhínség előtt. Vagy jól takarja a rettegését. Vagy tényleg nem retteg. Talán nekem kellene rettegnem. De már nem félek semmitől.

Magas és karcsú és jó illata van, két keskeny résen les a világra, akárcsak én. Miközben takarítottam a lovát, újra odajött, és talán véletlenül történt, de lehet, hogy szándékosan tette, összeért a kezünk, és akkor azt éreztem, hogy jobb lett volna enélkül az érintés nélkül, mind a kettőnknek jobb lett volna, de ő másodszor is odacsúsztatta a kezét, most már biztosan szándékosan, és az ujjaiból valami áramlott felém, amitől vágyakozni kezdtem, pedig régen megfojtottam magamban mindent, ami vágy, éhség, kívánság, vagy remény, mert hosszú úton, mely céltalan, egyik sem jó útitárs.

Jobb lett volna, ha máskor látom meg ezt az embert, máskor vagy soha, az út végén, ha egyáltalán lesz ennek az útnak vége. Füstölt halat kaptam tőle a lecsutakolásért, azt a vékony, szinte pikkely nélküli halat, ami csak a nagyon tiszta vizű patakokban szereti. Évek óta nem ettem ilyent. Honnan van ezeknek ilyen haluk, honnan jönnek, mikor van idejük megfüstölni, vagy honnan szerzik? Utáltam a halat, és utáltam az embert is, sírni és sikoltozni lett volna kedvem, mert eszembe jutott, hogy amikor elindultam, azért indultam el, hogy másik otthonra leljek valahol, ahol lesz egy ágyam egy házban, ahol hálhatok valakivel vagy magammal, és lesz egy teknőm, amiben fürdök néha, gyűlöltem, mert mindezt felébresztette bennem, pedig az út során megtanultam, hogy ilyesmikben nem szabad reménykedni. Ennek vége. Otthonnak, halnak, szerelemnek. Vége.

Egy hónapja csatlakoztam Teofáék csapatához. Azelőtt egyedül jártam sokáig. Nem az éhség vezetett hozzájuk, hanem az, hogy egy reggel arra ébredtem, elfelejtettem beszélni, hogy nem néztem ember szemébe talán egy éve, hogy már nem kívánom a testem és más testét sem, hogy már azt sem tudom, élek-e még. Több csapatot is követtem, aztán Teofáék mellett döntöttem, azt éreztem, nem fognak bántani, és hosszú idő óta ez az egy feltételezésem igaznak bizonyult. A csapatban többnyire fiatal nők voltak, és néhány férfi, próbáltam nem megszeretni őket. Szeretni nem szabad, szeretni gyengeség, aki szeret, elhull, mellőlem is hulltak így el, pedig nem kértem semmit a pinámért cserébe, mégis nekem adták néhányan az ételüket, és utánam kujtorogtak olyan helyekre, amiket nem ismertek. És meghaltak.

Azt hiszem, Teofa azért fogadott be, mert másképpen néztem ki, mint bárki közülük. Ebben a csapatban mindenki nehézkes, nagy csontú, igaz, most elég sovány, olyan voltam közöttük, mint csikó a tehéncsordában. Egy éjszakámba került, hogy befogadjanak a csapatba, éjszaka, amit Teofával kellett eltöltsek. Azaz dolgoznom kellett a helyemért. Ami csak egy hely. Nem jár mellé semmi más, csak kétnaponként egy fél kanna tej. A többit mindenkinek magának kell megszerezze. Nem mondhatnám, hogy jó volt vele, de akkor már hosszú ideje nem ért hozzám ember. Csak ágak és füvek és a félelem. Ez a nő minden újoncot a fekhelyére hurcolt, így jutott hozzá némi silány kielégüléshez, mert újonc egyre ritkábban került.

Nagy, lelógó mellei vannak ennek a Teofának, amelyeket nappalra szorosan a testéhez kötöz valami fáslival. Mellbimbói szétfolyó foltok, barnák és érdesek. Sokáig kellett csavargatnom őket, mert bár lihegett és vonaglott, öle száraz volt sokáig, jó későre kezdett valami tejszerű szivárogni belőle. Csiklója lassan megduzzadt, olyan lett, mint egy nagyon kicsi és nagyon vaskos pénisz. Teofa görcsbe rándult, karjai kicsavarodtak, lábait úgy összeszorította, hogy fájt a kezem, miközben dörzsöltem azt a kicsi faszát. Teste felforrósodott és olyan csúnyán zihált,  hogy azt hittem, lázas lett hirtelen, vagy valami más baja van. Aztán gyorsan véget ért az egész, Teofa néhány pillanatra talán elájult, vagy elaludt, én minden estre megszöktem. Megszokásból tudtam, hogy ilyenkor repetázni kell. Ahhoz meg nekem nem volt kedvem.

A mi fennsíkunkról akkor jöttem el, amikor már semmi élelem nem volt, és a vadak is eltűntek. A csapdák üresen tátongtak, a fű kiégett, a gabona megüszkösödött a mezőn, és minden gyökeret elrágott valami földalatti titokzatos lény. A falumban egymásra kezdtek vadászni azok az emberek, akik tudták, hogy hiába indulnának hosszú útra, nem bírnák ki. Éjjel szöktem el, és azt hittem, megbolondultam, mert éreztem, hogy három-négy napja megyek, mégis sötét van. Olyan volt, mintha sűrű masszában meneteltem volna, aztán ahogy jött, úgy el is ment ez a sötétség.

Megettem a halat és néztem, hogy építik fel a lovasok a sátraikat. Úgy tűnt, hosszabb időre rendezkednek be itt, az üstöket is előszedték és nekifogtak főzni. Furcsa illatokkal telt meg a körberakott sátrak között a tér. Semmilyen általam ismert étel szagára nem hasonlított ez az illat. És bár a hal kicsi volt, jóllakott korántsem voltam, nem lettem éhesebb a lovasok ételének szagától. A férfi, akit már nem mertem Álomférjnek nevezni, újra előttem termett, vékony, inas kezével a hajamba markolt, és végigpörgette a fürtjeimet az ujjai között. Aztán újra beletúrt az üstökömbe. Meleg és valami érdes áramlott végig a testemen, ahogy a hajamban turkált. Éreztem, hogy egyre forróbb körülöttünk a levegő. Lehunytam a szemem, mert jó volt, amit éreztem, de mire újra kinyitottam, nem volt sehol.

Takarodj innen, koszos szuka, mondta az egyik lovas, és belém rúgott. Elindultam a fényből a sötétség felé, hogy megkeressem Teofáékat. Ahol a lovasok táboroztak, ott másnak nem volt szabad tüzet rakni. Hogyha ellenség jön, előbb a nyomorultak táborhelyébe botoljon, ott voltak a gyalogosok mindig körülöttük, mint lepkék a fényre, úgy gyülekeztek. Előbb mindig a gyalogosokat kaszabolták le a támadók. Közben a lovasok szedték a málhát, és elügettek. Amióta újra vadak módjára él az ember, nappal már nem támad senki, csak éjjel. Nappal  mindenki alszik, vagy ha vizet talál, pancsol és iszik, és ha van kivel, hát közösül.

Még nem értem ki a sátrak bűvköréből, megéreztem, hogy valami baj van, furcsa szag terjengett a levegőben megint, égett hús és szőr és szar és húgy bűze, mintha mindenkit felakasztottak és felgyújtottak volna körülöttem, csak éppen néma mindenki, egy sikoly, egy jajszó, semmi sem hallatszott. Megálltam egy helyen, amelyről azt gondoltam, hogy a széle a biztonságnak. Mielőtt megértettem volna, mi történt,  valaki felkapott a földről, a kéz mintha ismerős lett volna, de aztán már nem nagyon láttam semmit, fejem egy ló frissen mosott hasához verődött, és ez így tartott sokáig, hogy meddig, nem tudom, többet voltam eszméletlen, mint ébren, és amikor ébren, akkor is hánytam, mert a saját vizeletem csorgott a nyakamba, és csak azt éreztem, hogy a ló szíve már kihagy, és hogy bármennyire sietünk, nem érhetünk oda, ahova… nem tudom hova. 

Pára szállt fel egy meleg vizű tóról, nem is szállt fel, csak lebegett néhány méterrel a víztükör fölött, körülöttem mindenhol félszemmel alvó lovak, a hátukon mellükre bukott fejjel és tátott szájjal alvó, hortyogó férfiak. Az emberem a hátamra fordított és mosni kezdett, hosszasan elidőzött a lábaim között, a csiklómmal babrált, míg el nem ájultam újra, jó volt, nem mondom, nagyon jó, de forgott velem a világ, szédültem és félrevert a szívem, és valamiért azt gondoltam, hogy az az utolsó napom, hát látni akartam még egyszer a világot, olyan volt, mintha először látnám, minden részlet megnőtt és közel jött, egy szitakötő repült el és láttam a szárnyán az ereket és a szemében a rémületet, amit nem ő érez, hanem én. Az utolsó napján ne kezdjen újra félni az ember, gondoltam, és lélegeztem, és először gondoltam arra, hogy mit teszek, talán utoljára.

Leengedett a vízbe, elmerültem, a fejem fölött összezárult a víz és a hajam, mint egy köteg hínár úszott utánam, cölöpöket láttam a mélyben leverve, talán kenderáztató volt itt valamikor, a parton sűrű köd ült, vagy pára, nem láttam semmit, csak érezni kezdtem a homokot, belekapaszkodtam a lábujjaimmal, tudsz járni, kérdezte, próbáld meg, hátha sikerül, mondta, és lépkedünk, mint valami kisgyermekek, ingadozva, egymás kezébe kapaszkodva. Az ágyékát matatta, azt hittem először, hogy másképp nem megy majd neki, de aztán megértettem, hogy a hosszú lovaglás miatt elzsibbadt ott mindene, és mentünk még, de a víznek nem lett vége, hanem hirtelen fák jelentek meg, ott álltak eddig is a vízben, csak nem láttam őket a párától.

Öleld át ezt a fát mind a két kezeddel, és szorítsd neki a homlokod, most feltűzzük a hajadat, hogy legyen szabadon a nyakad, mondta és közben tűzte a hajam és újra bizseregni kezdett a tarkóm, és aztán érdes lett a véremben megint valami, és ahogy járt bennem le és fel, felkavart valamit, ami forró volt és jó és feszített, és behunytam a szemem, miközben féltem, hogy mire kinyitom, újra nem lesz ott senki, és ő közben a gerincemen végighúzott valamit és körberajzolta mind a két mellem azzal a valamivel, aminek a nyomában tűz járt, és szorítottam a fát, és ő magához rántotta a fenekem és a térdeivel helyet csinált magának és én emeltem az ölem, ahogy éreztem, hogy emelnem kell, nem értettem, miért van hirtelen olyan csend, az ölemben valami állat dolgozott, és láttam csillagot, madarat, lovakat és lepkéket és magamat, ahogy repülök, és aztán sötét lett, sűrű sötét  és forróság és hirtelen hideg és világosság.

Előttem az egyik fán Teofa lógott félig kibelezve és még néhányan a csapatomból darabokban, mint száradni kitett ruhák, szaladni próbáltam, elengedni a fát, de a farka felnyársalt, odaszegezett, és a lábamban sem volt erő és semmimben, csak egy öl voltam, ami egy farokra szorulva lüktetett, és jó volt, de azt kívántam, hogy bár soha sem tudtam volna meg, milyen, és akkor észrevettem, hogy körülöttünk más fáknál más férfiak más nőket ugyanígy, hátulról, ahogy ő engem, s hogy miért éppen én, most értettem meg, hogy neki mindegy volt, hogy én vagy más, bár biztosan megtetszett, hogy éppen olyan vagyok, mint ő, csak nőből, talán azt reméli, finom a húsom, bár lehet, meg sem halok, nem öl meg, meghagy, csak megkóstolt és csak képzelődöm a hosszú lovaglástól, nekem az agyam is elzsibbadt, de a szememnek mégis hinnem kellett, egy hörgés volt az erdő csak, és volt, aki előtt már szétesett az a feldarabolt test, hajszálakat hordott a hirtelen támadt szél, és voltak, akik távolabb álltak a farkukat markolva, egyedül, mint akik a sorukra várnak,  és azok a nők, akik még állnak, már csak azért állnak, mert szorosan a fához vannak kötve, a víz bíborvörös alattunk és zavaros és egyre hidegebb, mi ez a hely, kérdeztem, Dildzsik, az egyperces boldogság hazája, mondta, és már neked sincs sok hátra abból a percből, hát élvezd. 




.: tartalomjegyzék