Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Június
Káli István

Cynthia (avagy a fölfelé csordogáló mézcsermely)

Cynthia skót. De ezt csak nemrég tudtam meg róla. Az alatt a három nap alatt, ami megváltoztatta az életemet.

Amikor azon az augusztusi korareggelen felszálltam a vonatra, amely a táborba vitt, még Cynthiáról sem tudtam. Csak akkor fedeztem fel, hogy van, amikor, mint egy villanásnyi csodára, az olvasás kényelmére beállt tekintetemet odakaptam a másik üléssorra, és szembe találtam magam a mosolyával. Természetesen nem nekem mosolygott. Az a tiszta, kislányosan bájos ártatlanság, amely még a hétpróbás gazembereket is meglágyította volna, egy szabályos arc takarta ismeretlent részesített kegyeiben. Úgy első saccra legalább száznyolcvan centist, kigyúrt felsőtesttel, éles tekintettel, rövidre nyírt gesztenyeszín hajjal a koponyaboltozaton: egyszóval olyasvalakit, akire még az egyértelműen csak más nemre hajtó hímsoviniszta is rácsettintene.

Nekem nem volt kedvem csettintgetni. Varázslat áldozata lettem. Egyetlen odavetett pillantásom távolra röpített addigi nyugodt önmagamtól. Szerettem volna, hogy lekössön a könyv, amit olvasok, de nem tudott. Almakukacként könyökölt ki belőlem a kíváncsiság. Átfúrta cégérként kiakasztott békém, azaz közönyöm héját, és rákényszerített, hogy időnként fellélegző kikapcsolódást színlelve figyeljem az idillt, amely ugyan nem volt rendhagyó, mégis szokatlannak számítható, ha férfi és nő viszonyában bármi is nevezhető szokatlannak. Nos, ha magyarázni kellene, amit igazán nem szeretnék, mert „ki mit szeret, szép az annak”, akkor azt is mondhatnám, hogy az oda-vissza csábmosolyokat leszámítva akár anya-fiú viszonyt is feltételezhettünk volna. De ez nem volt az. Mert valahányszor odalestem, a bájos ártatlanságra mindenkor szenvedélyes visszaragyogás válaszolt. És ez egyértelművé tette számomra a helyzetet.

Kurvára irigyeltem őket. Érzelemzárat parancsoltam magamra, mert nem szerettem volna hülyén szenvedni a mások nyilvánvaló örömrománca láttán. Attól kezdve már nem emeltem fel a fejem a könyvből, csak akkor, amikor a vonat a célállomáshoz közeledve fékezett. Miközben fölnyúltam, hogy levegyem kis hátizsákomat a csomagtartóból, nem tudtam megállni, hogy oda ne nézzek. És akkor másodszor is meglegyintett a csoda: a másnak járó édes, ártatlan, átható csábmosoly egy kilógó kis farkincája, mint dugóhúzó hegye a parafába, belém kunkorodott, és meg is ült bennem. És, bármily fura, nekem nem is nagyon jött, hogy kicsavarjam.

Mondanom sem kell, hogy velem együtt három napig ők ketten is a tábor lakói voltak. Igyekeztem minél távolabb húzódni tőlük, hogy megkíméljem magam a feltételezett felzaklató élménytől, a szó szoros értelmében féltékeny voltam, de hát egy ilyen zártabb helyen az új meg új találkozás elkerülése szinte lehetetlen. És Cynthia minden újabb szembetalálkozásnál, miközben a csodaférfi karján csüngött, mosolygó bólintással, régi ismerősként üdvözölt, amire, jólneveltségemnél fogva, én sem tehettem mást, mint hogy ellágyult főhajtással viszonoztam üdvözlését.

Nem óhajtom fokozni és ragozni, mi minden indult meg bennem e mosolygó bólintások nyomán. Elég, ha arra utalok, hogy a várost északról övező Kopachegy minduntalan előrehaladott korom miatti tarságomra csúsztatta át azt a verőfényt, amely a lábánál húzódó szőlőket volt hivatott érlelni, a szőlőszemek pedig fityuszt mutatva csúfondároskodtak: öreg komám, mi még savanyúak vagyunk!

Kajtattam, mint egy maradékot kurkászó éhes vaddisznó a megkopasztott törökbúzásban, hogy a helyzetet ellensúlyozzam, de kinézetemből, szellemiségemből csak a kapkodó kajtatáshoz méltó, drabális párra tellett volna. Ahhoz pedig, hogy azt könnyű szívvel, a pillanat örömének ígéretében elfogadjam, túlságosan is mélyen mételyezett meg Cynthia mosolya. Képtelen voltam szabadulni tőle. Három napig magamba zuhantan ültem egyik székről a másikra, egyik séta után a másikkal „szellőztettem ki” a puszta létével befűszerezett lelkemet, mindhiába. Az átok fészket rakott bennem, s megült rajta, mint jegenyefán a csóka. Egyetlen reménységem maradt: talán ha majd nem látom azt a mosolyt...

Aztán ez a reményem is szertefoszlott, amikor a tábor utolsó napján bávatag szemekkel, életem kilátástalanságán merengve, magam elé bámulva ültem egyedül, mindenkitől elhúzódva, egy utcai padon, és megláttam Cynthiát közeledni. Felém tartott, ez nyilvánvaló, egyértelmű volt, és én ettől megrémültem. Miért?! És hogyan?! És ha igen, mit mondok majd először is, kedves, szépet neki...? És mi lesz a következménye, ha a kigyúrt jófej odacsördít egyet nekem lányos zavarában? És ha én nem csördítek vissza neki, mi lesz az önbecsülésemmel? És ha erre ő az én egyemre sokkal válaszol, milyen sokk ér majd? És így tovább..., azaz tovább nem jutottam, mert Cynthia a közelembe érve engedélyt kért, hogy leülhessen mellém a padra, ahol már fél órája magamba zuhantan kushadtam. Azonnal és szótlanul a közepéből a szélére húzódtam. És attól kezdve aznap egymás mellett ültünk a tábort befogadó iskola aulájában az utolsó közös okosodáson, majd álltunk a zárófogadáson, aztán ismét ültünk visszafelé a vonaton, miközben a dalia, mint aki érti, minek a szereplője, mindezt megértően fogadva távol maradt tőlünk, s még a vonaton is egy három sorral odébb levő ülőhelyet választott magának.

Cynthia kislányosan ártatlan mosolyának tehát majdnem egy egész napon át én voltam a kegyeltje. Ha valaha is rákényszerülnék, hogy leírjam azokat az állapotokat, amelyeken eközben átmentem, az ember sokszínűségét, lelkének sokrétűségét példázó életműsorozat kerekedne ki belőle, ami tőlem természetszerűen nem várható el. Ezért aztán csak egyetlen momentummal idézem meg a megidézhetetlent. Amikor leszálltunk, és elválni készültünk, miközben a dalia előrelépett, utat nyitandó kedvese számára a tolongásban, Cynthia ajkamhoz érintette ajkát, majd egyetlen kecses búcsúintést követően magamra hagyott. Ajka hűvös édességét megőrzendő, késő estig nem csuktam be a számat, nem vettem magamhoz élelmet, folyadékot, s nagy későre fogat is csak azért mostam, mert utálom a saját szájszagomat.

Csókja íze emiatt nem tartott ki ugyan, de az a különösen erős érzés, amit bennem visszafordíthatatlanul megindított, igen.

Igen, igen, biztatgattam magam, ez nem maradhat annyiban. És máris halálos mélységgel imádtam őt. Ez persze már azért sem rendhagyó, mert a tökélyt nem lehet egyszerűen csak szeretni, a tökély imádatra méltó. Cynthia pedig úgy rögzült bennem, mint maga a tökély. Hiszen arcélét úgy őriztem meg képi tudatomban, mint a halhatatlan görög istennők márványszobrának megcsodált vonásait, utazás közben véletlenül összeért karunk emléke bőre bársonyérintését idézte, hangjának lágy harmóniáját a romantika korának bármely zeneköltője szíves örömest partitúrában rögzítette volna, lágyan ringó testének kisugárzása mirigyserkentő életerővel kecsegtetett. Én pedig határozottan úgy éreztem, élni akarok, ehhez meg lehetetlen nélkülöznöm Cynthiát. Akartam őt, mint a lélegzetvételt, de legalább annyira, mint sót az ételben.

A szándékot tett követte, s a végeérhetetlenség, az időtlenség kínjával megélt ostrom eredménnyel járt. Cynthia három egész nappal ajándékozott meg. Három egész nap teljességének csodájával.

Az állomáson vártam rá, az igalomtól minden zsigeremben remegve, mint egy kamasz az első találkáján. Érkezésekor nem csókolt meg, még csak nem is bújt gyöngéden hozzám, én pedig nem mertem emlékeztetni az elválás búcsúcsókjára, egyszerűen a kezébe adtam az Éden almáját (a legszebbet választottam azok közül, amit előtte a piacon találtam). Nem harapott belé azonnal. Jobb vagy nehezebb időkre tartogatta, nem tudhatom. Egy közönyös mozdulattal a táskájába süllyesztette, de attól kezdve, talán hálája jelképeként, együttlétünk valamennyi pillanatában elhalmozott mindennel, amit halandó férfiember egy hozzá hasonló csodálatos nőtől remélhet.

Testben, szívben és szellemben is közel engedett magához, hogy rácsodálkozhassak mindenre, amitől ő különb, mint bárki más nő, akit eddig ismertem. Mert igenis, ki kellett mondanom neki a magam egyszerűségével, hogy különb, bizony különb. Talán szemérme is ettől a vallomástól oldódott fel végérvényesen! Csak testének apró titkai maradtak végképp rejtve, ám ezen egy mindenre kész, szerelmes férfi tán csak nem fog fennakadni. Egy szabad nő annyit mutat meg magából, amennyit akar. Márpedig ő amúgy... Hiszen a szíve...! A szelleme...! Mindenfelé elmentünk az alatt a három nap alatt. Megnéztük az állatokat a zooban, és én boldogító jó érzéssel vettem tudomásul, hogy ő mind között az ormányos hangyászó sünt szereti a legjobban. Úgy tudott nevetni, olyan feloldódottan nyílt harsánysággal Guy Ritchie finom angol humorán, hogy ha addig érzelem nélkül ülök is mellette a moziban, akkor és ott helyben biztos végzetesen belészerelmesedem, olyan természetes méltósággal tudott a fülembe dorombolni esténként a hotelszoba ágyában, hogy az élet minden nyűgét feledve cirógatni, becézgetni szinte magától értetődő volt. És az odaadása...! Hát az maradjon minden be nem avatott előtt örökre titok! Hogy mégis érhető legyen a felajzottság, amelyben e három nap után leledzem, a kíváncsiságok részbeni feloldására, irigyeim még irigyebbé tétele érdekében elmondom, hogy Cynthia, velem ellentétben, szereti a sötétséget. Ám annak ellenpontozásaként megosztotta velem azt a tulajdonságát, amely egyedi, utánozhatatlan és kizárólagos. Miközben a kéjt hajhászva fokozatosan beborítottam ajkammal forró és vágytól megfeszült testét, a köldökétől lefelé haladva mézízű, szentjánosbogarakként meg-megvillanó erecskéket kényszerültem követni mindaddig, amíg forró hévvel rá nem tapadtam a forrásra. Életemben a méznek ilyen íz- és zamattobzódásában még nem volt részem. Nem csoda, hogy azonnal és menthetetlenül belealéltam.

És ez az aléltságom még mindig tart. Azóta is, hogy Cynthia már túl van az Óperenciás tengeren, és az üveghegyen is. Azt hittem, csak Skóciába megy vissza. De nem, ő annál is tovább ment. Elérhetetlenül távol van tőlem. Hiába küldöm hát neki folytonos vágytól égve örök szerelmem jeleit, azok visszaverődnek az erózió marta üveghegy opálos töréseiről, s ha mégis átbuknának rajta, elnyelik őket az Óperenciás tenger fehéren tobzódó hullámtarajai.

Reménytelenül vagyok tehát szerelmes! Ezért is kérlek, boldog halandó, hogy ha arra visz utad, s találod Cynthiát, leírásomból ráismersz, ez kétségtelen, mondd meg neki, hogy visszavárom. Nagyon szeretném a mézet mindig tiszta forrásból...




.: tartalomjegyzék