Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Június
Döme Barbara

Tálos Ernő meg a víz

Jobb napokon a morfiumtól csodás képeket látok, de ma fekete minden. Minden hang, minden mozdulat elvesz az életemből. Csendre vágyom. Erőt kell gyűjtenem, hogy elmondhassam, hogy feloldódhassak a megbocsátásban. Tudom, megbocsát. Szeret. Szeretem. És ha mégsem érti meg? A kételkedéshez is gyenge vagyok. Erőtlen a gyónáshoz. Mégis meg kell tennem. Ha közben meghalok is. Mert még ma meghalok. Érzem.

A nővér azt mondta, itt volt, csak aludtam. Mindig alszom, vagy erőt gyűjtök ahhoz, hogy elaludhassak. Csak kávéért ment le a földszinti automatához. Tíz perc, és itt lesz újra. Igen, akkor elmondom neki. Vagy odaadom a levelet, amiben mindent leírtam. Őszintén megvallottam, hogy mit tettem két évtizede, a nagy tavaszi árvízkor.

Megint elaludtam. Nem tudom, mennyi idő telt el. Ajtónyitásra riadok. Épp a bejáratra látok, a fejemet sem kell mozdítanom. Magas, vékony, hajlott hátú fiatalember lép a kórterembe. Az ágyamhoz ér, megfogja a kezemet.

– Jól aludtál nagyapa? – kérdi.

Intek, jöjjön közelebb. Felém hajol. Beszélnék, de csak meleg levegő jön a számból. Behunyom a szemem, koncentrálok. Beszáradt ereimben tudatom erejével próbálom keringetni a vért, hogy elmondhassam neki, ami húsz éve nyomaszt. De nem megy. Egy hete még volt erőm. Akkor előrelátóan mindent leírtam Tálos Ernőről meg a vízről. Az unokámnak. Azt is, hogy gyilkos vagyok. Ő hősnek gondol, mert sok embert megmentettem. Kitüntettek.

Most, hogy felém hajol, látni, könnyes a szeme. Ő is tudja, innen már nem megyek haza. A levél, sóhajtom, az éjjeliszekrényen. Olvasd el! Az ráér, mondja. Megszorítanám a mellettem pihenő kezét, de erőm csak szánalmas próbálkozásra elég. Rám néz. Fontos, kérdi. Hús és izom nélküli, ráncos bőrrel fedett koponyám előre billen a nyakamon. Érti az üzenetet. Megsimogatja a hajamat, megigazítja a párnámat. Az éjjeliszekrényről elveszi az összehajtogatott papírlapokat. Leül a fehér kórházi székre. Rendben, elolvasom, mondja és rám mosolyog. Nézem, ahogy böngészi reszkető kézírásomat. A pupillája egyre tágabb.

 

*

 

– Egy bőröndje van? – kérdezem.

– A feleségemnek is van egy – mondja Tálos Ernő.

– Ő bent maradt?

– Nem. Azt hiszem, Eszter elment képeslapot venni. Régóta várom. Biztosan eltévedt szegénykém. Meg kellene várnunk, nem talál meg, ha elmegyek. Először vagyunk Velencében. Holnap ünnepeljük a harmincadik házassági évfordulónkat, mosolyog az öregember.

A hetvennégy éves Tálos Ernő meg én a csónakomban ülünk. Mellettünk összedőlt ház. Az öregé. Egy másik mentőegységgel együtt a romokat ma reggel kétszer is átkutattuk, senkit sem találtunk alatta. A feleségét sem. Talán elvitte az előző csónak, morfondírozom. Aztán arra gondolok: ha odaérünk az iskolába, ahol a fedél nélkül maradt falusiak gyülekeznek, segítek megkeresni asszonyt. Addigra biztosan ő is ott lesz. Hajnal óta dolgozom, fogytán az erőm. Ráadásul kevesen vagyunk a mentéshez, ezért vagyok én is egyedül.

Miután az öreg elhelyezkedik a csónak végében, beindítom a motort. Szegény ember, megzavarodott, nézek rá. Még hogy Velence! Hát nem látja, hogy kiöntött a Tisza? Tálos Ernő mindeközben azon csodálkozik, hogy Velencében egy olasz katona – mert annak hisz – magyarul beszél hozzá.

Iszapos vizet kavar a hajócsavar. Nejlonzacskó úszik mellette. Tálos Ernő azt bámulja. Ősz haja gyér, arca barna, ráncos. Nem sopánkodik, nem panaszkodik, pedig semmije nem maradt. Zsebébe nyúl, fotót vesz elő, felém nyújtja.

A feleségem, mondja. Gyönyörű nő, mai napig csodálkozom, hogy hozzám jött. Mosolyog. Aztán ismét elkomorul. Meg kellett volna várni. Nem ismeri Velencét. Hogy talál így rám? Forduljunk vissza!

Rápillantok a képre. A fotó gyűrött, foltos. Tegye el, erős a szél, még kikapja a kezéből, mondom.

Az öreg gondosan elteszi a fotót. Messze van a szálloda, ahol szobát béreltem, kérdezi. Az, ahová a nászutasok járnak, kacsint. A feleségem Velencébe vágyott. Elhoztam. Másnak gondoltam Velencét, sóhajt.

Fogytán a türelmem, idegesít a vénember zagyva locsogása. Tényleg úgy viselkedik, mint aki megzavarodott.

A csónak megbillen, káromkodom. Már csak ez hiányzott! Egy kutya teteme úszik a vízen, az csapódott nekünk. Előveszem az evezőlapátot. Távolabb lökdösöm a dögöt.

Az öreg némán néz. Aztán megszólal, nekik is van kutyájuk. Ennél valamivel kisebb, de jó házőrző. Úgy fogtuk be. A feleségem ellenezte, de aztán megszerette. Nem kellett volna nélküle elindulni, kezdi megint.

Befordulunk egy szélesebb utcába. Csatornabűz terjeng. Az egyik udvarból átlátszó nejlonzsákban döglött tyúkokat hoznak ki. Kendős asszony jajveszékel, férfiak vonszolják egy csónak felé, ahol két, pokrócba csavart kisgyerek, meg néhány zsák várja.

Odébb telefonfülke teteje bukkan ki a vízből. Bolondok ezek az olaszok, morog az öreg. Minek teszik a telefont a víz alá? Legyint, maga elé bámul. Elbóbiskol.

Pár perc múlva kiabálásra riad. Ernő bátyám, de jó, hogy látom! Már azt hittem, magának is vége. Húsz év körüli fiú evez mellettünk.

Tálos Ernő ismét feleségére gondol: ilyen lehetett az első ura, mint ez a suhanc a másik csónakban. Fiatalon házasodtak. Az a szemét ütötte-verte Esztert. Utoljára a szomszédok hozták ki a szétvert házból. Kék-zöld volt az arca. Vért köpött. Végül meggyógyult, a férje börtönbe került. Azóta kiszabadult? Az öreg a mellette evező fiút méregeti. Ő az, mutat rá. Menjél innen, hagyjál békén! Ha nem takarodsz el, én is agyonverlek, mint te Esztert! Remeg a szája, öklét rázza. Vegye elő a pisztolyát, lője le ezt a vadállatot, néz rám és utasít. Bántotta a szerelmemet! Tálos Ernő elkapja a kabátomat, rángat. A pisztolyomat akarja.

Jaj, istenem! Ez a bolond Tálos Ernő, még a végén tényleg megöl, visít a megvádolt suhanc, aztán olyan gyorsan lapátolja a vizet, ahogyan csak az erejéből telik.

Ostoba vénember, üljön le és ne pofázzon itt nekem, ordítok. A mellkasánál fogva meglököm. Maradjon nyugton, különben nem megyünk vissza a feleségéért, hazudok neki! Verje meg az isten a parancsnokot is! Miért pont rám lőcsölte magát, üvöltök.

Tálos Ernő leül, erősen izzad. Keze ökölben. Úgy néz, mint aki szellemet lát.

Temetőkapu mellett haladunk, felette felirat: „Találkozunk a feltámadáskor!” Csak a magas sírkövek teteje látszik ki a vízből. Lélekharangot kongatnak. Megemelem a sapkámat.

Vegye le maga is a kalapját, különben leverem, szólok az öregre. Legalább húszan odavesztek az éjjel. Reggel óta szól a harang, magyarázom. Magához kegyes volt az Isten. Na, vegye már le a kalapot!

Az öregember ajka lila, remeg. A feleségem, szipogja, a feleségem, hol van? Eltévedt szegény. Maga befolyásos embernek látszik. Keresse meg! Mondja meg neki, hogy a szállodában várom. Mi is a neve? Na, hol is van az a papír? Kinyitja a bőröndjét. Csak egy boríték van benne. Palazzo Giovanelli, ez áll rajta. A címet felém nyújtja. Csodálkozom, hogyan sikerülhetett megmenteni ezt a borítékot meg a bőröndöt. Ide hozza Eszteremet, folytatja Tálos Ernő. Ebben a szállodában az ágynemű is selyem. Megérdemli az én feleségem.

Egyre jobban idegesít az öreg. Hiába mondok én magának bármit, legyintek. Bolond maga. Na persze, Velence!

Újraindítom a motort. Összerogyott fal mellé érünk. A törmelékek tetején asszony áll, újszülöttel a karjában. Remeg. Integet, segítségért kiabál. Megállunk, felvesszük.

Az Isten áldja meg magát, hálálkodik. Nem tudom, mi lett volna velünk, ha maga nem jön. A férjem elment, a városban dolgozik. Egyedül maradtam a gyerekkel. A víz elvitte mindenünket.

Tálos Ernő a hajó végében, magában motyog, tudomást sem vesz az új utasról, pedig az felismeri őt. Jó napot, Ernő! Hová viszik magát, kérdi az asszony.

Eszter, te vagy az, néz fel az öreg. Maga nem az én feleségem, méltatlankodik, amikor meglátja az ismeretlen nőt. Mit csinált vele, tombol újra. Leköpi az anyát. Menjünk vissza a feleségemért, fordul hozzám. Maga rohadék, ott hagyta őt!

Nekemesik. Védekezem. Erősen meglököm. Tálos Ernő megüti a fejét, vérzik. A szél egyre erősebben fúj. Az újszülött sír, a nő kendőt terít a fejére. Olyan kicsire húzza össze magát, amennyire csak tudja.

Erdő mellett halad a motorcsónak. Távolban katonák. Hajnal óta rakják a homokzsákokat. Kimerültek. Nem törődnek velünk. Tálos Ernő szeme elől hirtelen eltűnik minden, csak az egyenruhásokat látja.

Háború van, kérdi. Feláll. Vér csurog az egyik szemébe. Foltokban látja az erdőt, a vizet, a nőt a gyerekével. Hallja apja hangját: a katonák, mondja, a katonák megerőszakolták Erzsi nénédet! Jaj, csak nehogy Esztert is, ordít Tálos Ernő. Azt nem élné túl szegény. Forduljunk vissza! Sír, ököllel esik nekem, üt, ahol ér. Aztán belerúg a nőbe.  Hová vitted a szerelmemet, mit tettél vele, rángatja az asszonyt. Ez az ő gyereke, Eszteremé. Elraboltad, de én visszaviszem az anyjához.

Bolond vénember, ordít az asszony. Eszter rég meghalt Velencében, ahol nászúton voltak. A gyereküket várta, nem emlékszik? Sosem jön vissza. Ez itt nem Velence! Maga a diliházba megy.

Az öreg őrjöng, kitépi az újszülöttet az asszony kezéből. A nő remeg, kiáltana, de nem jön ki hang a torkán. Lába béna. Tálos Ernő a csónak széléhez lép, ugrani készül. A síró gyerekkel együtt. A csónak kis híján felborul. Az evezőlapátért nyúlok, tarkón vágom az öreget. Az fájdalmában felnyög. Kitépem a kezéből a csecsemőt. Az asszony karjába rakom. Tálos Ernő megtorpan, a következő pillanatban összecsuklik, felakad a szeme. A nő és én szótlanul nézzük.

Közben az anya erőre kap. A katonák, suttogja. A katonák messze vannak, semmit nem láttak. Tálos Ernő megölte volna a gyereket. Maga jó ember, néz rám, megmentette a kislányomat. Az asszony gondosan a csónak aljába helyezi a csecsemőt. Jöjjön már, fordul felém. A nő a lábát, én a két karját fogom Tálos Ernőnek. Pár pillanat és a test a víz alá süllyed.

Ha kérdik, azt mondja, nem találta a házánál, oktat a nő. Ha rálelnek, azt hiszik majd, valami ráesett a fejére, aztán elsodorta a víz.

Az asszony leül a csónak végébe, Tálos Ernő helyére. A gyereket kendőbe bugyolálja. A vizet bámulom, ott, ahol az öreg elsüllyedt. A nő felnéz a felhőkre. Induljon, utasít, mindjárt leszakad az ég.

 

*

 

Talán még ma meghalok. Se izom, se hús, csak csont és bőr egy infúziós állvánnyal összekötve. Ennyi vagyok. Az unokámat nézem, ahogy összehajtogatja a levelet, amit neki írtam. Elmondtam mindent, Tálos Ernőről meg a vízről. Elmondtam, hogy megöltem az öregembert. Az unokámat nézem, ahogy feláll a fehér kórházi székről. Kiszáradt nyelvemmel próbálom benedvesíteni a számat. Látja szánalmas erőlködésemet. Bevizez egy szivacsot, megtörli az ajkamat, a tarkómat, a homlokomat. Leül az ágyam szélére, megfogja a kezemet. Egészen közel hajol, a fülembe súgja: te akkor is hős vagy, nagyapa. Aztán fogja a sűrűn teleírt papírlapokat, darabokra tépi mindegyiket, és a szemetesbe dobja a kis fecniket. Lehunyom a szemem. Szép álmokat, nagyapa, mondja az unokám, és gondosan betakargat.




.: tartalomjegyzék