Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Június
Prezsmer Boglárka beszélgetése Szakács László színművésszel

Hamlet hozzám bújhatott

Érzelem és természetesség; esendőség, erő. Izzadó homlok. Feszes, egymással játszó kézujjak – ez jellegzetes gesztusa. Él a színpadon, tér nyílik körülötte. Energiái valahogy a földből jönnek, és megtámasztják az Istenre szomjazót is. Emberi. Szerethető.

Így gondoltam Rá, míg vártam a beszélgetésre „Lökivel” – ahogy a barátai nevezik.

 

Amikor a kilencvenes évek derekán a Figura Stúdió Színház előadásait néztük, átütő erővel hatott ránk a Kasimir és Karoline, a Játék a tékozló fiúról. Nem értettük, csak azt éreztük, hogy lélegzik ez az újfajta színház, közel vannak az emberek, és benne vagyunk mi is a téridőben. Hogyan gondolsz ezekre az évekre?

Mint a legszebbekre. Azért érezhetted így, mert senki sem akarta a másik elől a levegőt elszívni azzal a hozzáállással, hogy ő jobban tudja. Jobban beengedtük, jobban magunkba fogadtuk a másikat. Talán tisztábbak is voltunk azokban az években. Bocsárdi László, a Figura vezetője vagy – nyugodjék – Bocsárdi Gabriella és mi mindannyian, egyetemről frissen kikerült műszaki értelmiségiek valamiért Gyergyószentmiklóson kellett találkozzunk. Véletlenszerűen alakult, és mégis sorsszerű lett.

Azok az évek megváltoztatták a gondolkodásomat, a pályámat, és hálás is vagyok mindenért. Akkor még el lehetett bújni a körülöttünk lévő nemtelen, ízetlen világ elől, ez nem zavart senkit. Laboratóriumi körülményeket teremtettünk, ahol testünkkel, elménkkel, lelkünkkel elmélyülten tudtunk foglalkozni. Olvastunk, filmeket néztünk, közösen beszélgettünk arról, hogy lényegében kik vagyunk és mit keresünk ebben a világban. Önmagunkat kerestük, és közben hihetetlen találkozásokat éltünk meg. Közösen cselekedtünk, saját magunkért, nem pedig azért, hogy megmutassunk általa valamit.

Ma leginkább azért csinálják a színházat, hogy valaki felfigyeljen: nézzetek rám, itt vagyok. Egy alkalommal egy híres angol rockzenész a következőket mondta: „Mi régen kiálltunk a színpadra, és azt mondtuk a közönségnek, hogy figyeljetek ide, mert mi játszunk nektek. Az újabb bandák meg azt hangsúlyozzák: figyeljetek ide, mert mi játszunk nektek.” Óriási különbség van a kettő közt. Ennyit változott a világ. És ez egy normális folyamat. Ez a kor.

– A Figura Stúdió Színház nyolc színésze és a rendezője, Bocsárdi 1995-ben a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházhoz szerződött. Korszakalkotó előadások születtek ezután, melyeknek meghatározó szereplője voltál. Innen kerültél a kétezres években a Veszprémi Petőfi Színházhoz, majd a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház tagja lettél.

– Egy véletlen találkozás, egy véletlen meghívás: Tömöry Péter rendezte A nőpápát Sepsiszentgyörgyön, ő kért fel, hogy Veszprémben játsszam el Hašek Švejkjében Katz szerepét. Azt annyira szerették, hogy maradtam még egy évadot, így kezdődött. Két évet töltöttem Veszprémben, sok örömmel, díjjal, de ezt nem kell beleírni az interjúba.

– Friss levegővétel volt ez a váltás?

– Végül kiderült, hogy igen. Felismertem, hogy mennyire működik az én hitem egy más színházi nyelvet beszélő közegben. Zalaegerszegre, ahol hét évet töltöttem, Bereményi Géza és Bagó Bertalan hívott társulati tagnak. Számomra ezek a váltások nem voltak tudatos vagy szándékos lépések, nem gondoltam én, hogy itthon kiégtem, vagy plafonálódtam. Egyszerűen csak így hozta az élet. Sokféle tudással jöttem haza, gazdagabban, hiszen egyik színházi nyelv meg tudja ihletni a másikat.

A legmeghatározóbb alkotó, akivel együtt dolgozhattam, és akitől a legtöbbet tanulhattam, Ruszt József volt, a Mester. Az ember tragédiáját próbáltuk, Ruszt egyszer csak megállt, és így szólt hozzám: „Löki, én magát nem tudom instruálni – a Mester mindenkit magázott –, mert magának más a mitológiája.” Legalábbis Ruszt így látta. Ma sokan harcolnak és állítják, hogy semmiben sem vagyunk különbözőek. Mindkettőben van igazság. Itthon is vannak jó értékrenddel bíró emberek, meg ott is, és mindkét országban születik jó színház; ott is szenvedély van, itt is, csak valahogy más csatornákon közelítünk a szerzőhöz. Olykor mélyebben, máskor felületesebben, de másképpen. A magyarországi színházi embereknek érdekes volt az én megközelítésem, pedig lényegében nem különbözünk – az életben a zsenihez kívánunk eljutni, mindannyian „a Nap” felé tartunk.

A színház is hasonlóan működik: van egy szerző, akinek törekszünk bemutatni a szellemét. Még ha rendezőközpontú megközelítésben jön létre az előadás, akkor is van szabadságom, mert ha én a szerző szellemében hiszek, akkor úgy játszom. Időközben természetesen kérhetik tőlem, hogy álljak fejre vagy rúgjak jobbra, de ha a fejemben az a cél, hogy egy bizonyos szellemet célozzak meg, és árnyék helyett a fényt válasszam, akkor szabad maradok. Sokfajta színház létezik, sokféle rendezővel, de valójában mindegy, mert az a fontos, hogy mi a célod, mi van az elmédben és a lelkedben, és hogy honnan beszélsz. Mert ha nem gyomorból beszélsz, nem fájdalmadból, nem hitedből, akkor…

– Akkor nem jut el a nézőig?

– A színház nem közönségkiszolgáló műfaj. A színház olyan, mint a szerelmi együttlét, vagy a jó zene, amihez közösen ülünk le, hogy meghallgassuk; én játszom, te hallgatod. Közösségi élmény. A néző, ha nyitott, akkor tanúja akar lenni annak, ami a színpadon történik. És nem várja el, hogy kiszolgálják a személyes ízlése szerint. Az igazán jó néző kíváncsi és nyitott. Sok ilyen néző van – úgy hiszem, hogy igazából mindenki ilyen. Hiszen valójában azért megyünk, hogy tanúi legyünk egy koncertnek, egy misének vagy egy színházi előadásnak. Azért megyünk a templomba, hogy tanúi legyünk, amint az Istenhez a lelkész megmutatja az utat.

Mostanában újra azt tapasztalni, hogy a néző, a közönség a részt-vétel után vágyakozik.

– Igen, ő ezért vesz jegyet, részese kíván lenni, és mint a mindenkori vendéget, aki átlépi a küszöbödet, tisztelnünk kell. De azt elvárhatjuk tőle, hogy a bakancsát levegye. Persze, nem az elvárás a fontos, hanem a tanúság: nézzük meg közösen, mi történik. Ehhez jó példa egy németországi tapasztalatom. A Faustot rendezte egy berlini rendezőnő, én pedig buta fejjel azt gondoltam, hogy most majd megfejtjük Goethe remekművét. Mind a koncepcióra vártunk. „Gyerekek – mondta higgadtan a rendező –, hatszáz könyvet és tanulmányt írtak eddig a Faustról, egyik sem fejtette meg a titkát. Azt gondoljátok, hogy mi, asztal mellett meg tudjuk ezt tenni? Inkább gyertek be, játsszatok el a szöveggel, próbáljátok megérezni, ki lehet Goethe, legyetek kíváncsiak rá, és jó lesz.” A néző azért ül be, hogy adjunk neki valamit. Mi, színészek pedig annyit tehetünk, hogy a figyelmét, lelkét a szerző szellemisége felé visszük. Előfordul, hogy nem tudjuk eljuttatni hozzá, ez lélekfüggő.

És a szakember néző?

– Ezt én nem kommentálnám. Minden néző szabad, elvárással is érkezhet, szívesen van látva. Nem a szakembernek és nem a nézőnek kell játszani, hanem azt a bizonyos csatornát, áramlatot fenntartani, amiben felfedezhető az, aki nem hiába alkotott, írt, és mi, akik a színpadon vagyunk, mi sem véletlenül játsszuk a művét.

– Visszatérve a magyarországi évekhez, milyen nyomok maradtak meg Benned?

– Nagyon hálás vagyok mindkét társulatnak, amelyikhez tartoztam, mert befogadtak, szerettek. Örülök, hogy ismerhettem Ruszt Józsefet, elleshettem szelleméből, hogy Bagó Bertalan, Tömöry Péter rendezőkkel dolgozhattam. Egyik legjobb színházi élményem a veszprémi A szenny, a város és a halál című darabhoz kötődik. Emlékszem, amikor megkaptuk a szövegkönyvet, mindenki a sarokba vágta, hogy ilyen szemetet nem játszunk el, ez egy antiszemita darab. Aztán a Tömöry Péterrel való beszélgetések ráébresztettek, hogy sem a politikumot, sem a fajgyűlölet nem kell eljátszani. Nézzük meg az embert, aki ezt leírta, és arra keressük a választ, hogy miért írhatta. A fenti darabhoz kötődik egyik igaz színházi élményem is.

Milyen az igaz színházi élmény?

– A kegyelmi állapot. Amikor a helyemen vagyok. Amikor átláthatsz rajtam, mert ki mertem nyitni a szívemet, lelkemet, és ettől – esetleg – más színben láthatod a darabot. A prostituált lány és a gazdag zsidó találkozásának jelenetében mindketten feloldódtunk, eggyé váltunk a színpadi partneremmel, áttetszőkké, olvashatókká lettünk. Ha felszámolódik a személyesség, kinyílunk, és így eljuthat a nézőhöz a gondolat, a szellem. Ilyenkor lehet egységélményünk. Tegyük magunkat átláthatóvá, és ne azzal törődjünk, hogy milyen az egyéniségünk, mennyire tudunk váltani, vagy üzenni, milyen fajta szimbólumokat vagyunk képesek használni. A lényeg az, hogy megszűnjünk, és akkor át lehet lépni általunk egy másik világba.

Áttetszővé válni, a személyiséget feloldani, elengedni – ezt használod a szerepek megközelítési módszereként. A magyarországi színházi közegre sokszor éppen az ellenkező bélyeget szokták rányomni.

– Én ebben hiszek. A színház sokféle lehet, a hitem nem. Ennek mentén az utóbbi években is volt néhány nagy találkozásom, kihívásom, mint Sepsiszentgyörgyön a Bánk bán, a Hamlet, A velencei kalmár. És ide sorolom a korábban Bagó Bertalan által rendezett Hamletet is, ahol egy sajátos szerepösszevonás miatt hármas szerepet játszhattam el, meg a Kiss Csaba által írt és rendezett Hazatérés Dániába című darabot is.

– A Hamletből eljátszottad már Poloniust, Horatiót, a Szellemet, a Színészkirályt és a Sírásót is. A Faustból a címszerepet és a Mefisztót. Különleges ajándéka a pályának, hogy egy színművész többször játszhat egy darabban?

– Ezek viszonylag gyakran játszott darabok, és én több színházban megfordultam. Nem úgy élem meg, mint sorsszerűséget, amit például a figurás években született Vérnászról kijelenthetek – egy eszközeiben és modernségében is átütő erejű előadás született akkor. A Hamlet minden szerepe közel állt hozzám. A Bocsárdi által rendezett Hamletben nagyon szeretem Poloniust játszani. Teljesen más megközelítésben jött létre, és más csatornán át hatott a zalaegerszegi Hamlet, ahol a dán királyfi atyjának szellemét, a Színészkirályt. valamint a Sírásót alakítottam. A Kiss Csaba-féle átiratban pedig a barátot, Horatiót. Talán Ophelia atyján kívül mind azokat a szerepeket játszottam el a Hamletből, akikhez ő ragaszkodott, akiket szeretett. A szerző és a színész, a csatorna és az átláthatóság viszonylatában végtelenül megtisztelő számomra, hogy Hamlet hozzám bújhatott.

– Alakításaid olyan energiákat mozgósítanak, amikhez oda kívánunk kapcsolódni. A többi szereplő felé is megnyitnak, talán még Hamletet is jobban meg tudjuk érteni általa.

– Megnyílni csak szeretettel lehet. Ha nagyon akarod, nem fog menni, mert akkor nem tudod megtalálni hozzá a kulcsot.

– Közel tíz év után tértél vissza Sepsiszentgyörgyre, a Tamási Áron Színház társulatához. Milyen volt ez az út?

– Úgy hozta az élet, hogy visszajöttem. Nem volt ebben nagy útkeresés vagy elvárás. Megtapasztalhattam, hogy nehéz ugyanazon a helyen újrakezdeni. Szembe kell nézni a szakmai és emberi előítéletekkel, a sajátjainkkal ugyanúgy, mint a másokéival, akár a feltételezett előítéletekkel is. A „Na, ugye” vagy az „Itt van az igazi, látod?” mondatokkal nem volt mit kezdeni. Aki kíváncsi volt, azzal meg tudtam osztani, hogy milyen nagyszerű emberekkel, gondolkodókkal és szerzőkkel találkoztam.

– Fontos és elismert előadások születtek visszatérted óta is a sepsiszentgyörgyi színpadon. A velencei kalmár Shylockjának szerepéért alakításdíjat kaptál.

A velencei kalmár teljes egészében maradandó élmény volt. A zsidó Shylock szerepében úgy váltam láthatatlanná, hogy láthatóvá lettem – ezt valahogy így tudom megfogalmazni. Olyan egyértelmű dolgokat tudtam akkor a színpadon tenni, hogy nem kellett játszanom. Meg tudtam tisztulni, meg tudtam szűnni, és összegyúrni magammal Shylock személyét. Ez ritkán adatik meg az embernek.

– Legutóbbi bemutatód a Halni jó!, amelyet Victor Ioan Frunză rendezett a sepsiszentgyörgyi társulatnak Forgách András darabja alapján. A Macska a forró bádogtetőn Big Daddyje után ismét fontos szerepet osztott Rád Frunză. Milyen tapasztalás volt találkozni a szöveggel és a rendezővel?

– Forgách darabja az emberi butaságról szól. Egy ember története ez, aki azt hiszi, hogy a mai, kíméletlen világban kisemberként meg lehet gazdagodni, lehet büntetlenül bűnözni, és megoldást jelenthet identitást cserélni egy halottal. A butaság nem vezet mindig halálhoz, mint Cukor Jenő esetében, akit én alakítok. Ő kínlódik, és közben szerepet játszik. Valamelyest a színházhoz hasonlítható, mert Cukor is folyton azért van bajban, hogy el tudja-e játszani a szerepét, hogy látja-e az alagút végén a fényt. Mi, színészek is hirtelen indulunk el néha abba az irányba, ahol látni véljük, de nem biztos, hogy az a valódi fény. Ez hosszú munka. A rendező arra kért, hogy mélyen szántsunk a szövegben, hogy a téma erejéhez eljuthassunk. Frunză szövegcentrikus alkotó, a szöveg számára Biblia. Olvasatában a butaság kortól, rendszertől független, egyetemes jelenség.

– Hogyan vezeti a színészt Frunză?

– Szereti a színészt. A Tennessee-darab kapcsán találkoztam vele először, addig olyan munkamódszert, mint az övé, nem ismertem. Bízik a színészben, hagyja, hogy keresd és járd a saját utad. Ő finoman, a háttérből segít, és ha készen vagy – emlékszem egy szép gondolatára –, majd jön, és egy fehér ecsettel beleteszi a szemedbe a fényt, akárcsak egy festményen. Ezért hiszek benne.

– Beszéljünk más kortárs szerzőkről. Forgách András mellett játszottál Háy János, Tasnádi István darabjaiban. Nagy visszhangja volt a Bányavakság című előadásnak is, amely a fiatal erdélyi szerző, Székely Csaba Bányavidék-trilógiájának második részéből készült.

– Ők a jelen művészetének fontos szereplői. Számomra fontos találkozást jelentettek Tasnádi darabjai, boldogan emlékszem Háy János A Gézagyerek című drámájára, amit Zalaegerszegen játsztam Bagó Berci rendezésében, mert szívemnek kedves szerep volt Herda Pityu. A Bányavakságba véletlenül kerültem be. A szerepet egy kolozsvári színészre osztották, aki valami oknál fogva nem vállalhatta, ezért olyan karaktert kerestek, aki eljátszhatná Incét. Amikor felhívott a Yorick Stúdió igazgatója, Sebestyén Aba, éppen Marosvásárhelyen dolgoztam a szülői ház felújításán. Meggyőzött, és elvállaltam. Szerették az előadást, sikerrel játszottuk, nem lehetett jegyeket kapni rá. Ma már a színészek közül többen vagyunk külső munkatársak, talán ezért nehéz műsoron tartani. Azt gondolom, nagyon fontos kortárs szerzőket játszani, kortárs festményt nézni, kortárs zenét hallgatni. Találkozni kell a kortárs művekkel, azonosulni kell velük, törekedni kell a művész lelkiségének, gondolatainak megértésére, hiszen általuk tudjuk a kor szellemét megérezni.

– Hogyan készülsz egy szerepre?

– Szeretem, ha minél korábban tudom a szöveget. Ha ez megvan, akkor már el lehet játszani a gondolattal. Ha van gondolat, akkor a test, az izmaink alkalmazkodnak, akkor már el tudom engedni magam, és el tudom lazítani a mellkasom. A készülés hosszú folyamat, és biztos, hogy a bemutatóra még nem vagyok meg a szereppel. Én agyban készülök. Ha fejben kész vagyok, akkor érhetnek meglepetések, azokat be lehet építeni. A szöveget annyira el kell mélyíteni, hogy a sajátunkká váljon, ez elengedhetetlen ahhoz, hogy egy szerzőhöz utat mutassunk. A szövegtudás a szerző irányába tett tiszteletadás.

– Ha megkérnének rá, tanítanál színészmesterséget?

– Tanítottam, vezettem egy osztályt a zalaegerszegi színház Stúdiójában. Tréningeket tartottam a diákoknak, vizsgákat rendeztem. Örömmel gondolok vissza az egyik zenés vizsgánkra, amit Kovács András Ferenc verseiből, Jack Cole dalaiból készítettünk. Azt mondtam a tanítványoknak, hogy ebből a számukra ismeretlen anyagból indulunk ki, és kotta nélkül. A dallamot is az én dúdolásomból hallhatták először. Szerettem ezt a közös munkát, remek vizsga lett. Az volt a legfontosabb, hogy készülni tanuljanak meg. Mindenki megküzdött vele, segítséget kért, keresett, majd lépésről lépésre haladt. A színészmesterséget sok munkával, és csak gyakorlattal lehet elsajátítani.

Számomra a tanítás nagy falat, óriási felelősség elutasítani valakit év végén. Én ezt nem tudtam csinálni. Nem mondhatom senkire, hogy jó vagy rossz színész, mert lehet, hogy a következő pillanatban olyat tesz, ami mindent megér. Hinni kell az emberben, hinni kell abban, hogy bármikor megtörténhet a csoda. Inkább tanulni, olvasni kellene megtanítani a diákokat, vagy arra, hogy megkeressék az információkat. Jó esetben azt lehet még megtanítani, hogy mit nyerhetünk a tudásunkkal. Ennyi a tanítás szerintem, bár nem vagyok pedagógus. Viszont gyerekekkel szívesen foglalkoznék, csak találkoznék velük, beszélgetnék a színházról, arról, hogy milyen feszültségeket engedhetünk el magunkból a szerep védettségében.

– Ha nem lenne színház, mihez kapcsolódnál?

– Ezen magam is gondolkoztam, ezért tudom: szívesen gondoznék állatokat, állatmenhelyen, vagy etetnék állatot az állatkertben. Vagy gyerekekkel foglalkoznék; bizonyosan valami tisztasággal, amit a lélek visszasír.

– Miért fontos, hogy legyen a környezetünkben más élőlény is, mint az ember?

– Ez nem mindenkinek fontos, nekem fontos. Mindig vonzódtam az állatokhoz, valamiért, amit most, ötvenöt évesen már értek. De meglehet, hogy most sem; inkább úgy fogalmaznék, hogy most itt tartok. Állattól önzetlen szeretetet kapsz, amiért nem kér árat, az állat szeretete állandó. Valahogy így kellene létezni is.

– Mi mást tart még életben?

– Szeretek a természetbe járni, egzotikus tájakra utazni, kell a fény, a napsütés. Szeretnék felemelt fejjel járni.

– És lehet?

– Nem mindig. Az embert még legyűrik dolgok, betegség, fájdalom, halál. De meg kell szoknunk, hogy ezek rendre az élet velejárói.

– Van olyan, amiért a tűzbe mennél?

– Gyerekért, kutyáért, szerelemért. Van egy harmincéves fiam, akire büszke vagyok. Tamás már egy elismert restaurátor, boldog vagyok.

– Apaszerep…

– Próbálom tanulni. Jól vagyunk.

– Az égig érő fán a gyökereknél, a törzsön vagy a lombkoronán látod magad?

– Mindenképp valaki mellett szeretnék lenni. Megtalálni valakit, aki mellé leülnék, és részt vennék az életében. Kiss Csaba rendezőtől a következőt tanultam: „Horatio, te semmit nem tudsz tenni Hamlet fájdalmával, mert az olyan, hogy ahhoz sem hozzáadni, sem elvenni nem lehet. Te csak annyit tehetsz, hogy leülsz mellé, és próbálsz részt venni.”

– Vallásos ember vagy?

Igen.

– Lehet Isten nélkül színházat csinálni?

Nem tudom, mert nem tudom, milyen Isten nélkül.

– Milyen a jó vasárnap?

– A jó vasárnap lustálkodással kezdődik, templom van benne és húsleves vékonytésztával, sóba főtt, krumplipüré, rántott hús, savanyú uborka, almatorta, séta, konyak, időben való lefekvés, és mély-mély, mosolygós álom. Az a remény éltet, hogy majd bírok mosolyogni és örülni – ami nagy feladat.




.: tartalomjegyzék