Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Június
Sántha Attila

Székelyek az 5.-11. században (3. Rész)

Tanulmányom előző részében arról szóltam, hogy a későbbi bizánci szerzők, újra elmondván a 6-8. század szklavinjainak történetét, a népnevet szkítára helyettesítik. E szkíta/szklavin nép eredetileg az Al-Duna bal partján, a mai Havasalföldön és Moldvában lakott, és innen egy részük Macedóniába (ma: FYROM és a görögországi Macedónia) rajzott ki, I. Baszileiosz alatt meg is keresztelkedtek (valamikor 866 és 886 között), majd hű bizánci alattvalókká vagy szövetségessé váltak. Ugyanakkor azt is bemutattam, hogy Bölcs Leó a Taktikájában – egyértelműsítési céllal – a független macedóniai, valamint a thesszaloniki provinciai lakosokat (akik egy helyi szerző, Kaminiates szerint két népcsoportból: szklavinokból és szkítákból állnak) szklavinoknak nevezi, és feltételeztem, a szkíta megnevezést megtartja a kibocsájtó népnek, akik az Al-Duna bal partján laknak. Most e kibocsájtó, szkítának nevezett nép történetét próbálom végigkövetni.

 

A bizánci írásokban szereplő szkíta népnévről általában azt tartják, nincs etnikai realitása, a szentek életéről szóló nyugati írásokból vették át, és a sztyeppékről kijövő összes népre válogatás nélkül érthették. Hogy kiket neveztek így (vagy kikről gondoljuk mi, hogy szkítának nevezték őket), Antonio Carile foglalja össze Moravcsik Gyula egy német nyelvű cikke alapján: a hunokat, kutrigurokat, utigurokat, ulzigurokat, türköket, avarokat, kazárokat, bolgárokat, magyarokat, oroszokat, besenyőket, úzokat, kunokat, szeldzsukokat, mongolokat és tatárokat.[1]

Ezekkel az elméletekkel szemben foglal állást Mihai Ovidiu Căţoi, aki mértéktartó, sok mindent helyre tevő tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak könyvszagú, a valósággal kapcsolatban nem levő népnévről van szó, hanem a szót igenis egy adott történelmi kontextusban egyetlen konkrét népre alkalmazzák: a 9. században a bolgárokkal kapcsolatban, bolgár kontextusban emlegetik a szkíta nevet.[2] Jómagam most szemügyre veszem Căţoi elméletét, majd azt ellenőrzöm, vajon nem ugyanazon szkíta népről van-e szó más korszakokban is.

A szkíták mint bolgár alattvalók

Érdemes nekünk is szemügyre vennünk azokat a Căţoi által említett forrásokat, amikor a bolgárok szkíta néven jönnek elő:

  • a Sinaxarium Ecclesiae Constantinopolitanae (a szentek, mártírok életéről szóló, napok szerint elrendezett kalendárium) július 26-ához köti azt a 811-es eseményt, miszerint „ezen a napon azokra a keresztény testvéreinkre emlékezünk, akiket Nikifor császár idejében öltek meg Bulgáriában.” Ezek a mártírok katonák voltak, akiket Krum bolgár kán elfogott, a fogságban pedig arra próbálták rávenni őket, hogy felejtsék el Jézus tanításait és kövessék a szkíta hitet. Amikor ezt megtagadták, megölték őket. [3]
  • a Sinaxarium rövidített változatában július 23-ához kötve a bolgárokat szkítobulgárok név alatt említik.[4]
  • a Sinaxarium december 29-éhez kötve Szent Tadeusról mondja, hogy ez felszabadított rabszolga volt. Tadeusnak nézeteltérése támad a Traulosnak vagy Psellosnak (hebegő) mondott II. Mihály császárral (820−829), aki úgy érzi, hogy megsértette „egy paraszt, aki születésére nézve szkíta és közember”.[5]
  • ugyanerről a Tadeusról Theodor Studita is azt állítja, hogy szkíta volt, miközben a szkítákon a bolgárokat érti.[6]
  • a 10. század közepén alkotó Genesios feljegyzi azt a kemény szóváltást, ami I. Borisz bolgár császár (uralkodott 852–889) és III. Mihály bizánci császár (uralkodott 842–867) anyja, Teodóra császárné között történt. Borisz háborúval fenyegetőzik, de végül „a szkíta úgy döntött, hogy országában marad”[7]
  • III. Mihály bizánci császár 865-ben vitába keveredik (ugyanúgy, mint feljebb az anyja Borisszal) I. Miklós pápával, egy ponton azzal vádolja az utóbbit, hogy Róma püspöke „barbár és szkíta nyelvet beszél” (azaz latint). Căţoi meggyőzően bizonyítja, itt nem arról van szó, hogy a szkíták latinok vagy netán vlahok lettek volna, hanem arról, hogy a latinul (illetve a hozzá hasonló vlahuş) beszélők Szkítia lakói voltak, amin a fenti kontextusban Bulgáriát (a Duna mindkét oldalán) kell érteni. Azaz Róma püspöke olyan nyelvet beszél, mint a barbár Szkítia – egyik – népe, a vlahok, mondja III. Mihály.[8]
  • ugyanebben a kontextusban kell értelmezni, mondja Căţoi, Walafridus Strabo 841 körüli tudósítását a „tomisi szkítákról”, aki arról ír, hogy ezek a mai napig német nyelven tartják az (ariánus keresztény) istentiszteletet, miután az isteni könyveket valamikor régen (ahogy a történelemkönyvek mesélik) a tudósaik lefordították.[9]

Eddig Cățoi tanulmánya, jómagam egy másik adattal tudom kiegészíteni a listát. A 811-es év történéseiről szól a Scriptor Incertus [de Leone Armenio] nevű kéziratnak a bevezetése, amit Ivan Dujcev bolgár történész fedezett fel 1936-ban a Vatikáni Levéltárban (konvencionális címe: A 811-es év krónikája). Ez feltehetően szemtanúi forrást használ fel, viszont van benne közvetlenül 865 után készült betoldás is, és a szkíta pogányokról ugyanazt az eseményt mondja el, mint amit a fentebb idézett Sinaxarium Ecclesiae Constantinopolitanae július 26-ához kötve.[10]

Ha azt nézzük, miért is kezdik a bolgárokat a 800-as évek elejétől néha szkítáknak nevezni, összefüggést sejthetünk azzal, hogy a térségben nagy változások vannak ebben az időben. Összeomlik az Avar Birodalom: 796-ban először a frankok verik meg őket, majd 804-ben a bolgárok. Bulgária feltehetően ekkor vagy ez után terjed át a Dunán túlra Szkítiába (ami a Duna bal partján levő területeket jelenti időtlen időktől fogva[11]), hogy pontosan meddig, nem tudni.

A Scriptor Incertus [de Leone Armenio] főszövegében[12], valamint Simeon Magisternél[13] a 813-as évnél van szó arról, hogy az Adrianopolisból elvitt foglyokat a Dunán túl levő Bulgáriába viszik, és ott telepítik le. Alexandru Madgearu ezt az információt járva körül megállapítja, e foglyokat Munténiába vagy a Budzsákba vitték[14]. Úgy tartja, a bolgárok a 8. század vége felé foglalták el a területet, mivel Slon várát is ekkor építik, amelynek értelme az lehetett, hogy az avar támadások elleni védelmet szolgálta. Madgearu szerint az avar fennhatóság a mai Munténiában és Moldvában csak 680-ig (Aszparuh bolgárjainak megjelenéséig) tartott.[15] Eszerint 680 és 804 között (esetleg pár évvel még ezután is) egyfajta független államszerűség lehetett az Al-Duna bal partján – hogy ez mennyire lehetett így, a végletes adathiány miatt ma már nemigen lehet (tudom) megállapítani.

Összefoglalva: a 9. századi adatok azt mutatják, Bulgária 804 után, 813 előtt elfoglalja a Duna bal partját (Havasalföldet, Moldvát /annak déli részét/ és a Budzsákot), vagy az ottani, a Duna bal partját; a Szkítiát belakó, szkítának nevezett nép az avarok bukása után hozzájuk csatlakozik. Ennek következménye az, hogy a bizánciak néha szkíta néven nevezik a bolgárokat (a rész neve jelenti az egészet: pars pro toto).

Ezek után kijelenthetjük: Bölcs Leó 900 körül született Taktikájában a macedóniai, baráti szklavinokról szól, ám ezek harci szokásait már az Al-Duna bal partján lakó szkítákra alkalmazza.

És ezzel fel is tárulkozik előttünk az a nehéz terminológiai feladat, amelyet a bizánci szerzőknek meg kellett oldaniuk: hogy ugyanarról a népről, amelyik két helyen él, közérthetően beszéljenek. Dicséretükre legyen mondva, ezt bravúrosan meg is oldják: így születnek meg a szkíta-szklavin és a szkíta-bolgár terminusok. Emlékezzünk csak, mit írtam tanulmányom második folytatásában a szkíta-szklavinokról: a 10. századi szerző, Strabonos Epithomatus, a 8. századi helyzetet ecsetelve nevezi így azt a népet, amely Görögországot és Macedóniát belakja.[16] Fentebb arról szóltam, a Sinaxarium rövidített változatában július 23-ához kötve a bolgárokat szkítobulgárok név alatt említik. A Sinaxarium Căţoi sejtése szerint időben nagyon közel született az általa leírt eseményekhez (9. század első fele),[17] amikor Bulgária biztosan túlterjed a Duna bal oldalára is.

Feltehetjük a kérdést, a szkítobulgárok alatt vajon nem a macedóniai szkítoszklavinokat kell-e érteni a 9. században – nos, ezt a lehetőséget el kell vetnünk, ugyanis a mai Macedónia állam (Bölcs Leó Szklavíniája) ekkor még nem tartozik Bulgáriához, hanem csak 904-ben csatolják hozzá. Bulgária rekonstrukciós térképeinek (nagybolgár) készítői mindegyre megfeledkeznek arról, hogy létezik abszolút hiteles forrás, amely ezt állítja. Thesszaloniki arab ostroma után (amelyről Kaminiates ír) Simeon bolgár cár nevető harmadikként magának követeli a várost, mit Bölcs Leó bizánci császár csak úgy tud megakadályozni, hogy átadja neki Macedóniát (a mai szláv államot) és Albániai részeit, amelyek ekkor hozzá tartoztak, vagy legalábbis az érdekszférájában voltak (lásd a szklavinok I. Baszileiosz alatti megkeresztelkedését, amelyről tanulmányom második folytatásában írok). Az átadás után állítanak egy feliratos követ az új bizánci-bolgár határon, mindössze 22 km-re Thesszalonikitől, a bolgár leírásokban Narash (Narush) néven szereplő falu mellett.[18] A kő felirata így hangzik: „A világ teremtésétől számított 6412-ik [904] évben, a hetedik indikció évében. Határkő a bizánciak és a bolgárok között. Simeon, Isten kegyelméből a bolgárok királya és Teodor oglou-tárkány és dristrai őrgróf idejében.”[19]

 

Kép beszúrasa: BULGÁRIA 9 SZAZAD

 

Kép alá: Bulgária a 9. században: a Dunától északra a magyarok 896-os megjelenése előtt a szkíto-bolgárok laknak, a Dunától délre bevonalazva a 904-ben megszerzett Macedónia (Bölcs Leó Szklavíniája), ahol szkíto-szlávok vannak

Mi történt 917-ben? Botond és Apor mondája

Hogy 896, vagyis a magyar honfoglalás után kihez is tartozik Havasalföld és Moldva, sokan foglalkoztak, köztük Ian Mladjov. Ő először is tisztázza, hogy a kora középkori „állam” és „ellenőrzés” terminusok nem egyeznek a mai fogalmakkal, és igazából fennhatóságról van szó, arról, hogy egy területen levő nép behódol a másiknak.[20] Míg a 9. századról könnyen bizonyíthatónak tartja, hogy a bolgár fennhatóság kiterjed ide, a magyarok megjelenése után változik a helyzet, ami a kutatókat is megosztja. Mladjov emlékeztet arra, hogy Steven Runciman szerint ekkor a bolgárok dunántúli területei Havasalföldre korlátozódnak, a magyarok elfoglalják a Kárpátokon belüli részeket, a besenyők pedig Moldvát, Besszarábiát, sőt esetleg még Havasalföldet is.[21] Mladjov viszont úgy értelmezi, hogy Bíborbanszületett Konstantin császár A birodalom kormányzása című művében azt állítja, a bolgárok földjéhez tartozik a Szeret, a Prut, de még a Dnyeszter, sőt a Dnyeper is.[22] Ugyanakkor automatikusan úgy tartja, a Duna bal partján lakó népnek a besenyőnek kell lennie, és azok 917-ben a bolgárok oldalán harcoltak.[23]

Nézzük hát a szkíták fontosabb 10. századi említéseit, legelőször azt, hogy mi történt 917-ben. Egy datálás nélküli, ám 10. század végi – 11. század eleji bizánci mű, a Miracula Sancti Georgii (Szent György csodái) feltehetően ekkorra tesz egy Bizánc elleni nagy támadást, amelyben szkíta csapatok is részt vettek:

„Miután ezek így voltak, történt ellenünk, keresztények ellen a nyugati népek, azaz a bolgárok, magyarok /ouggros – S.A./, skythák, médek és türkök leghevesebb felkelése. Úgyhogy szándékukban volt nem csupán az ő közelükben levő helyek feldúlása, hanem a mi istenoltalmazta császári városunk [Konstantinápoly] elpusztítása is, ha a mindenható Isten emberszeretete és gondoskodása nem hiúsította volna meg szándékaikat. De a rómaiak jogarait bitorlók parancsot küldenek mindenüvé az alárendelteknek és a római seregek parancsnokainak.

Összegyűltek minden tartományból és római parancsnokság alá helyezett földről a népek óriási tömegei, és eljutottak az említett vészthozó népek tájaira, egy kedvezőtlen helyre a tenger mellett  (Bolgár kutatók úgy vélik, hogy itt a 917-ben Anchialos közelében lezajlott ütközetről van szó, amelyben a bizánci hadsereg a bolgárok részéről nagy vereséget szenvedett. Lásd I. Dujcev cikkét – Moravcsik Gyula magyarázata). Ezeket a gyűlölt fegyveres ellenség tüstént felkelvén meglepte és megsemmisítette, éspedig úgy vélem, hogy a mi törvényszegéseink és jogtalanságaink mérhetetlen tömege miatt, Istennek megfoghatatlan és kinyomozhatatlan ítéletei folytán; egyedül a minket teremtő és kormányzó tudja az okokat, amiért ott a keresztények romlása történt. Egyeseket kard ölt meg, mások a tengerbe fúltak, ismét másokat megfojtottak, lovak tapostak agyon, erőszak áldozatai lettek, és egyik így, másik amúgy, különböző halálnemekkel végezték életüket. Mások viszont fogságba estek, és sötét börtönökbe és tömlöcökbe kerültek, s éhségtől, szomjúságtól és rossz bánásmódtól szorongattatva és gyötrődve nyomorultan fejezték be életüket; voltak, akiknek része keserű szolgaság lett, a sok közül csak kevesen tudtak futással megmenekülni.”[24]

Mivel a 9. században a szkíták a bolgár fennhatóság alatt levő, a Duna bal partján lakó nép volt, a legkézenfekvőbb az a megoldás lenne, hogy ugyanazon népről szól ezen feljegyzés is. Moravcsik szerint a szövegben, a népnevekben egy nagy katyvasz van, „a szkíták talán a besenyőkkel, a médek pedig az arabokkal azonosíthatóak. Egyébként megfigyelhető, hogy egyes írók halmozzák a népneveket anélkül, hogy azok jelentésével tisztában lennének. Valószínűleg itt is ilyen jelenséggel állunk szemben.”[25]

Spinei másképp fejti meg a népneveket: először is a médeket azonosítja a moésekkel (bolgárokkal),  szerintem teljesen önkényesen, ugyanis a szakirodalom egyik (helyes) közhelye, hogy a médek itt a krétai arabok, akik 824 és 961 között uralják a szigetet[26]. Moravcsikkal (is) vitatkozva Victor Spinei megjegyzi, hogy a szkíták lehetnek ugyan a besenyők, ám akkor a csata nem 917-ben történt: ebben az időben a besenyőket mind a bizánciak, mind a bolgárok próbálják meggyőzni, hogy oldalukra álljanak, ám végül azok inkább visszahúzódnak a Krím irányába (ahol a fő csapataik lehettek), semhogy elkötelezzék magukat bármelyik irányba.[27] Spinei feltehetően Symeon Magister és Ioannes Zonaras azon szövegére gondol, amikor Bogast küldik a bizánciak követségbe a besenyőkhöz[28] – ezekből tényleg kiderül, a besenyők visszahúzódnak, nem vesznek részt a harcokban.

Márpedig  a Szent György csodái szövegének vizsgálata arról győz meg, hogy éppen a 917-es eseményeket mondja el: „a rómaiak jogarait bitorlók” vannak hatalmon Bizáncban, ami félreérthetetlen utalás arra, hogy ebben a korban kormányzók vezetik az országot a kiskorú Bíborbanszületett Konstantin nevében. 912-ben ugyanis meghal Bölcs Leó, utána testvére, Alexander a császár, ám ő is meghal 913-ban. Ezután Bíborbanszületett Konstantin lesz a névleges császár, 913−914-ben Nikolaos Mystikos pátriárka kormányoz a nevében. 914-ben Zoénak, Konstantin anyjának, Bölcs Leó feleségének sikerül megszereznie a kormányzói tisztséget, amit be is tölt 919-ig.[29]

A népneveket így fejteném meg: ounngros-ok – onogur-bolgárok a mai Szerbia környékéről (vö. Belgrád régi neve Nándorfehérvár), esetleg magyarok (ungurok), turkok – magyarok, esetleg az erdélyiek, médek – krétai arabok, a szkíták pedig minden valószínűség szerint az a nép, amelyet korábban szklavinnak neveznek, és akiknek átmásoláskor nevüket átjavítják szkítára.

Lassan elérkeztünk abba a korba, mikor már magyarországi forrásokat is hasznosíthatunk, mint például ezen 917-es történéseknél is. Anonymus Gesta Hungarorumában szól egy olyan eseményről, amit nem is akar leírni, merthogy tudománytalannak tartja a forrást (a regösök énekét) arról, hogy a magyarok Konstantinápolyt támadják, és az ottani aranykaput egy Botond nevű vitéz bevágja a bárdjával:

„Háborúikat és egyes hőstetteiket, ha e lap írott betűinek nem akarjátok elhinni, higgyétek el a regösök csacsogó énekeinek meg a parasztok hamis meséinek, akik a magyarok vitézi tetteit és háborúit mindmáig nem hagyják feledésbe menni. Azonban némelyek azt mondják, hogy egészen Konstantinápolyig mentek ők, sőt Konstantinápoly aranykapuját is bevágta Botond a bárdjával. Mégis én, mivel ezt a históriaíróknak egyetlen könyvében sem találtam, hanem csupán a parasztok hamis meséiből hallottam, azért jelen művembe nem akartam beleírni.”[30]

Ez lenne a Botond-monda első megjelenése, amit a többi magyar krónika viszont bővebben is elmond, igaz, eltérésekkel. A Képes Krónika és a Budai krónika (és nyomukban a Thuróczi János-féle krónika) úgy tartja, hogy ez a honfoglalás utáni 21. évben (azaz 896+21=917-ben) történik; a Konstantinápolyt ostromló magyar sereg vezetője Apor, latin eredetiben: Capitaneus Hungarorum nomine Opour,[31] a magyar vitéz pedig Botond. Kézai Simon krónikája szerint mindez Taksony idejében történik, aki 931? – 973? között  uralkodott.

 

Kézai Simon

Képes Krónika, Budai Krónika

19. §. A konstantinápolyi hadjáratról s Botond bajvívásáról.

 

Miután pedig Olaszország néhány tartományát kirablották, öt esztendeig meg sem mozdultak, végre Bolgárországba menvén Idropoliszig jutának, s midőn látták, hogy nem jön sereg ellenök, Konstantinápolyig menvén, annak fala mellé szállának.

A MAGYAROK LEGYŐZIK A GÖRÖGÖKET

(62.) Kiszállván a huszonegyedik esztendőben, bementek Bulgáriába, onnan pedig Drinápolyhoz jutottak, elfoglalták, végül Konstantinápoly alatt megültek.

 Akkor egy óriás nagy görögöt küldenek ki, ki azt kívánja vala, hogy két magyar birkózzék vele, ekként kiáltozva, hogy ha mind a két magyart földhöz nem veri, akkor Görögország a magyaroknak adót fizetve hódoljon. S minthogy azon görög a sereget igen bosszantotta, egy Botond nevezetű magyar áll ki vele birkózni;

 Mialatt a magyarok ezt a várost ostromolták, egy görögöt küldtek ki a városból, akkora volt, mint egy óriás; azt kívánta, két magyar keljen vele birokra, mondván, ha le nem győzi mind a kettőt, a görög császár adófizetője lesz a magyaroknak. Módfelett bosszantotta ez a magyarokat, majd találtak számára ellenfelet;

 

ez kiállt a görög elébe, és így szólt: „Nevem Botond, igaz magyar vagyok, legkisebb a magyarok között; végy magad mellé még két görögöt: egyiknek legyen gondja kiszálló lelkedre, a másik pedig temesse el testedet, mert egészen bizonyos, hogy népem adófizetőjévé teszem a görög császárt.” Ekkor a magyarok Apor nevű kapitánya, akit a község akarata állított a sereg élére, megparancsolta Botondnak, menjen a város érckapuja ellen, és mutassa meg a kapun erejét a bárddal.

s amint a küzdőtér elkészült, bárdját, melyet hordani szokott vala, ragadva, a város réz kapujához rohana, s abba bárdjával egy csapásra, mint mondják, olyan rést vága, hogy a görögök azon kaput mint csudát nem akarták kiigazítani.

 El is ment a kapuhoz, és mondják, akkora csapást mért a kapura, és olyan lyukat vágott rajta, hogy a nyíláson egy ötesztendős gyermek kényelmesen ki-bejárhatott.

 S amint ezt megtette, a viadal terére fegyvertelenül kiáll, s a magyarok lóháton, a görögök a kőfal bástyáira mint nézők egybegyülekeznek.

Mialatt a magyarok és a görögök szeme láttára így cselekedett, a város kapuja előtt a viaskodásra való tért is elkészítették;

 Amint osztán a görög a városból kijött, hogy a viadal terére menjen, látja hogy Botond egymaga áll küzdeni készen s kiálta neki: miért nem veszen maga mellé másik magyart segítségül?

 

Akkor Botond rárohanván, mint mondják, úgy megragadta, hogy alig telt a birkózásban egy kis óra, a görög úgy földre terült, hogy semmi módon nem bírt többé fölkelni. Minek láttára a görög császár s a görögök többi nagyjai, a császárné is úrasszonyaival a falról eltávozva palotáikba vonulának,

csak rövid ideig tusakodtak: a magyar úgy vágta földhöz a görögöt, hogy azon nyomban kiadta lelkét. A görög császár a város falán állott nejével; ezt a tettet, ezt az esetet roppant nagy szégyennek tartották, el is fordították ábrázatukat, és visszatértek a palotába;

nagy szégyennek tartva, a mi történt vala. És jóllehet az így földhöz vágott görög törött karral életben maradt, csakugyan ezen viadal lőn oka halálának.

 

A magyarok tehát a viadal dicsőségét megnyervén, követeket küldenek a görögökhöz az adót követelni, kiknek, mint mondják, a császár mosolyogva egy szót sem válaszolt. Akkor a magyarok vezérökkel Taksonnal  tanácsot tartván, azon helyről megindulván egész Görög- és Bolgárországot fosztogatva, azokból aranyat, gyöngyöket, drágaköveket, számtalan foglyot és töméntelen barmot rablanak, s úgy térnek meg osztán vígan Pannoniába.

mikor azonban a magyarok az adót követelték, amiért a küzdelmet megvívták, az adókövetelésre a görög császár csak nevetett; erre a magyarok abbahagyták a város vívását, elpusztították egész Görögországot; aranyat, drágaköveket, gyöngyöt, barmot zsákmányoltak onnan töméntelen számban, így tértek meg saját földjükre. Mondják, hogy a magyar község kapitányai, vagyis vezérei alatt ilyeneket és más efféléket cselekedett Taksony vezér idejéig”[32]

Ez volt ugyanis az utolsó rablás, melyet a pogány valláson lévő magyarok elkövettek. A magyarok községe tehát kapitányaival vagy vezéreivel, kiket időnként szokott vala tenni, Gyeics vezér idejéig egyszer s másszor ily zsákmánylásokat és veszedelmeket ejtett e világon.

 

A magyar kutatók próbálják a bizánci forrásokkal összeegyeztetni Konstantinápoly Apor-féle ostromát, és számomra érthetetlen módon elengedik a fülük mellet a Képes Krónika és a Budai Krónika információját, helyette pedig a sokkal homályosabb Kézai Simont veszik alapul, aki Taksony idejére teszi az eseményeket. Így például Moravcsik Gyula 959-re datálja az eseményeket, többek közt Theophanes Continuatus eseménysoráról állítja azt, hogy erre a hadjáratra vonatkozik.[33]

Marczali Henrik, aki egy amúgy nagyszerű tanulmányban dolgozza fel a Botond-mondát, egy 969-es, a bizánci írók által feljegyzett párviadallal – mikor Szvjatoszláv kijevi nagyfejedelem ostromolja a várost – azonosítja azt, noha ekkor éppen a görög bajnok győz. Marczali bebizonyítja, hogy érdemes a mondára figyelni, mivel annak még részletei is pontosak: tényleg létezett Konstantinápolyban aranykapu, illetve a bizánci szerzők tanúsága szerint szokás volt kihívni az ellenség képviselőjét, és a két bajnok a két szemben álló fél nevében verekedett meg. Ő hívja fel a figyelmet arra, hogy Botond egy egyszerű ember: „a »legkisebb magyar«, nincs sem atyja, sem rokonsága, sem tisztsége, sem birtoka”, ugyanakkor azt is kiemeli, hogy „Minő demokratikus már az is, hogy a hős nem fejedelmének, hanem népének (genti mee) akarta adófizetőjévé tenni a császárt.” Ezt azzal magyarázza, hogy „A krónikák teljes tanúságot tesznek a felől, hogy személyében a nép magának emelt emléket”[34].

Szerintem létezik annál egyszerűbb és kevésbé költői magyarázat is, hogy a nép egy „népi hőst” csinált belőle: mégpedig az, hogy a magyar hadak székelyekből állanak, ez a székelyek hada.

A Képes Krónika és a Budai Krónika szerint Apor kapitányt „a község akarata állított a sereg élére, ami erősen meglepő a magyarokra vonatkoztatva, sőt mondhatni példátlan, hogy a sereg maga válassza meg a vezetőjét, mikor a magyarok arról nevezetesek, hogy egyetlen fő vezetése alatt állnak”[35]. Ám mindez a legmesszemenőbben igaz a szklavinokra/szkítákra/székelyekre, akik „társadalmi berendezkedéséről”, a katonai demokráciáról már hosszan beszéltünk.

Kicsoda ez a választott, Apor nevű vezető? Itt újra a hamisítványnak tartott, ám szerintem abszolút hiteles Csíki Székely Krónika jön segítségünkre, amely szerint a 888-ban Árpáddal vérszerződést kötő, ereje teljében levő székely főrabonbán, Zandirhám egyik fiát is Apornak (Uopour) hívták.[36] Márpedig ha Zandirhám életerős férfiú 888-ban, akkor a fia is az 29 év múlva, és nyugodtan vezethet hadat.

Így hirtelen értelmet nyernek Botond szavai, amelyekkel kapcsolatban Marczali azt tartja, hogy a nép a vágyait fogalmazza meg a társadalmi egyenlőségre nézve („Minő demokratikus már az is, hogy a hős nem fejedelmének, hanem népének (genti mee) akarta adófizetőjévé tenni a császárt”). Botond nem fejez ki semmilyen népi vágyat az emlékezetét megtartó igricek szavain keresztül, hanem beszéde szó szerint értendő, mikor azt mondja, hogy „népem adófizetőjévé teszem a görög császárt”: ugyanis minden, amit a székelyek közösen szereznek, a szerzők között (a nép, a had) egyformán osztják fel, mint a katonai demokráciáról szóló részben azt már bemutattam.

S ha már itt tartunk, ilyen szövegkörnyezetben más konnotációt nyernek Botond szavai is: „Nevem Botond, igaz magyar vagyok, legkisebb a magyarok között”. Az „igaz magyar” a székelyekre vonatkoztatva – úgy tűnik – mindig is igaz volt, a székelyek mindig azzal büszkélkedtek (kérkedtek), hogy ők magyarabbak a magyaroknál, mi több, „székely szarta a magyart”. A legkisebb a magyarok között pedig nem termetére utalna (elvégre nem parittyával harcolt ő, mint Dávid, hanem bárdot vág a kapuba, amihez nagy erő szükségeltetik), hanem arra, hogy a székelyek (akik szintén magyarok) számbelileg a magyarokhoz (Árpád népéhez) képest kevesebben vannak.

Összefoglalva: Botond székely, Opour a székelyek vezetője, a Szent György csodái a szkíta név alatt a székelyeket érti, Opour a szkítiai és a turkiai (havasalföldi és magyarországi /erdélyi?/) hadak vezetője, innen jön, hogy a népnevek felsorolásban szerepelnek a szkíták és a turkok is.

Bolgárok és magyarok között

A következőkben figyeljük azt, mennyire áll a lábán az a kijelentés (Moravcsik, Spinei és még sokan mások), hogy a szkíták ekkor besenyők is lehetnek.

A besenyő népnév első említése Európában Prümi Regino apát nevéhez fűződik 908-ból[37], a bizánciaknál pedig (legalábbis a saját kutakodásom szerint) Nikolaos Mystikoshoz, 924 vagy 925-ben, mikor az levelet ír Simeon bolgár fejedelemnek arról, hogy Bulgária ellen egy közös orosz–besenyő–alán–nyugati türk (magyar) támadás készülődik.[38] Bíborbanszületett Konstantin 950 körül A birodalom kormányzásában a besenyőkről kizárólag besenyő néven ír, egyetlen egyszer szól északi és szkíta népekről, akkor is nem besenyő kontextusban.[39] Másik művében, a De thematibusban szól a (macedóniai) szkítákról (és a bolgárokról mint külön népről), ám II. Jusztiniánusszal (680-as évek) kapcsolatban[40] (lásd tanulmányom 2. folytatását), amikor a besenyők még sehol sem voltak – a szkíta és besenyő azonosságot tehát itt sem támasztja alá semmi, sőt a két népnek nem is lehet köze egymáshoz.

Leon Diakonos 992 táján írja meg saját tapasztalatai és szemtanúk közlései alapján a 959-től 976-ig terjedő évek eseményeit. Népnév használata teljesen egyértelmű: megadja az archaizáló nevet, valamint annak egyenértékét, a népi nevet. Eszerint a bolgárok a mysek (Bulgária = Mysia)[41], a tauroszkíták a ruszok, oroszok („tauroszkíták, akiket a népnyelvben általában ruszoknak neveznek”[42]). A besenyőknek nem ad meg régi nevet (talán azért, mert a régiekkel nem voltak kapcsolatban), ők a patzinaták, akiknek jellegzetessége, hogy a tetveket megeszik.[43]  (Az archaizálásról: ha például a 16. századi viszonyokról írunk, használhatjuk a rácok és oláhok megnevezést, de az olvasónak érthetőbb, ha úgy írjuk, hogy „a rácok, azaz szerbek”, „oláhok, azaz románok” – mint ahogy Leon Diakonos is teszi.) Azzal kapcsolatban, hogy kiket föd a szkíta név Leon Diakonosnál, a történészek körében teljes a szórás: Balogh László összegezi Moravcsik elszórt megállapításait, amiből kiderül, hogy jelenthetik a bolgárokat, magyarokat, oroszokat, besenyőket is.[44]

Én mint interpretátor erre azt mondom: ilyen nincs, egy szerző önmagán belül mindig következetes (ha nem skizofrén), másképp önmagát zavarja össze az írásban, az olvasóról nem is beszélve. Emiatt muszáj azt kipróbálnunk, mi van akkor, ha Leon Diakonos szkítáit konkrét népként fogjuk fel, és nem valaki másnak, aki alattuk rejtőzik.

A II. könyv 2. fejezetében a szkítákat a hunokkal tartja azonosnak:

„Noha /Leon Phokas/ hadvezérsége alatt sok háború tört ki, az ellenféllel szemben sohasem húzta a rövidebbet, hanem mindig a legnagyobb győzelmet aratta. Így, amikor azon időben egy skytha sereg átkelt a Dunán (hunoknak nevezik a népet), minthogy Leon hadvezér nem volt képes egyenlő erővel összecsapni velük (…) Miután tehát az erdőkön át titkon odalopózott, a hunok táborát megszemlélte, és tömegüket pontosan megbecsülte, éjnek éjszakáján háromfelé osztott sereggel tört a skythákra, és a hirtelen támadással olyan öldöklést vitt végbe, hogy a megszámlálhatatlan tömegből nem sokan menekültek meg.”[45]

A szkíta/hun seregnek a Dunán kell átkelnie, majd értelemszerűen Bulgárián, hogy összecsapjon a bizánci csapatokkal, ami azt jelenti, hogy vagy magyar területről, vagy Havaselvéről kellett indulnia a támadásnak. Moravcsik Gyula[46] e konkrét esetben a magyarokat látja a szkíta-hun népben.

Igen ám, csakhogy Leon Diakonos egy másik helyen, a 965–966-os eseményeknél a szkítákat a mysekkel, azaz a bolgárokkal azonosítja (IV. könyv, 5.): mysiai követek jöttek hozzá, hogy elmondják, vezetőjük a szokásos adót kéri, és emiatt küldte őket a császárhoz. A császárt szokatlan harag fogta el (…) Szörnyű sors jönne a rómaiakra, akik minden ellenségüket fegyveres erővel teszik tönkre, ha adót kellene fizetniük a különlegesen nyomorult és utálatos szkíta népnek.[47]

Azaz a szkítákat egyrészt hunoknak nevezi Leon Diakonos, másrészt a moesiai (bolgár) követ képviseli, így azok bolgárok[48]. El kell fogadnunk, hogy a szerzőnek valami oka volt erre, és azt meg kell fejtenünk. Én a következő lehetőséget látom: a szkíták közigazgatásilag kötődnek a moesekhez, azaz bolgárokhoz, és valamiképpen (talán etnikailag?) kötődnek a hunokhoz, azaz magyarokhoz. Mindennek csak egyetlen nép, a Szkítia nevű „ország”, azaz Havaselve és Moldva szkítái esetében van értelme, akik eszerint lazán a bolgár állam kötelékébe tartoznak 965–969 között valamikor.

Fentebb azt láthattuk, hogy 917-ben a székely/szkíta Apor vezet egy Konstantinápolyt vívó hadsereget, később a szkíták meg bolgárokként szerepelnek – eszerint az eltelt 50 év alatt valamikor visszatértek a bolgár kötelékbe, feltehetően nem sokkal a császár kifakadása (965−966) előtt. Ezen visszatérés adhat magyarázatot a bizánci császár különös viselkedésére, aki valamiért nagyon ki van akadva a bolgárokra, ami amúgy érthetetlen lenne, hisz már régóta fizették a bizánciak az adót nekik. Itt nyugodtan megengedhetjük magunknak azt a kijelentést, hogy a császár úgy értelmezi, a Bulgáriához tartozó, azokhoz újra visszatért szkítáknak is fizeti az adót, ha a bolgároknak fizet – ami valami okból egyáltalán nem tetszik neki.

Összefoglalva, a szkítáknak a besenyőkkel való azonosítását (mint ahogy az értelmezők egy része teszi) Leon Diakonos szövegének belső logikáján belül sem támasztja alá az égvilágon semmi. A szkíták bolgárok, ugyanakkor valamiképpen a hunokhoz is kapcsolódnak, amit grafikusan így lehetne ábrázolni:

Szöllősy Kálmán ír le egy abszolút hasonló esetet, az úgynevezett Dzsajháni-hagyomány kapcsán: „Ibn Ruszta egyidejűleg nevezi ugyanazt a népet [az eszkileket, székelyeket – S.A.] bolgárok közé tartozónak és – határukra utalván – magyarnak, ebben semmi ellentmondást nem lát, miközben szerintünk valaki vagy bolgár vagy magyar, a két állítás összeegyeztethetetlen. A népnévi kategóriákat hol etnikai, hol politikai értelemben használja.”[49]

„A skythák, akiket besenyőknek hívnak”

Az 1000-ik év után újra nagy változások vannak, az egymással folyton háborúzó bolgár állam és Bizánc között felborul az egyensúly, 1014-ben Baszileiosz császár a kleidioni csatában legyőzi Sámuel csapatait, több ezer embert legyilkol, s így kiérdemli a Bolgárölő előnevet. 1018-ra az országot lényegében a bizánciak ellenőrizték.

Nézzük, hogyan jönnek elő ebben a korban a szkíták.

 

Szerző

Nép neve olyan esemény kapcsán, amelyet utólag a besenyőkkel hoznak összefüggésbe

Mikor írta

Idézet helye

Ioannes Mauropus

szkíták

1050

FHDR III. 5, 7.

Mihail Psellos

szkíták

1059

FHDR IV. 35.

Mihail Psellos

nyugati mysek, akik később arra változtatták nevüket, ahogy ma nevezik őket (szkíták – lásd a fentit)

1077 után

FHDR III. 49.

Kekaumenos

besenyők

1075−1078

FHDR III. 23.

Mihail Attaliates

szkíták, akiket a tömeg besenyőknek nevez

A szkíták VIII. Mihail Ducas Parapinakes császár ideje alatt (1071−1078) egyesültek a besenyőkkel, írja

1079−1080

FHDR III. 67-77.

Theophylactus Achridensis

szkíták

1092-ben

FHDR III. 18.

Ioan Oxites

szkíták

1091

FHDR III. 55.

Ioan Skylitzes

besenyők

1000-es évek vége

FHDR III. 61.

Nichifor Bryennios

szkíták

1100 körül-után

FHDR III. 79.

Georgios Kedrenos

besenyők

11. század vége, 12. sz. eleje?

FHDR III. 121−157.

Nikolaos Kataskepenos

szkíták

12. század eleje

FHDR III. 159−161

Manuel Straboromanos

besenyők

1103

FHDR III.

Ioannes Zonaras

szkíták, akiket besenyőknek hívnak

1118 után

Moravcsik 1984, 101.

Anna Komnena

szkíták, számtalan alkalommal említve

(egy alkalommal szerepel a besenyő név, 1090-es eseményben – a besenyők ekkorra leléptek a színpadról, így egykori társnépük alatt fut a teljes szkíta és besenyő történelem)

1148-ban befejezve

FHDR III. 81-119.

Macarios Calorites

szkíta hunok (1068−1071 közti eseményről, ám feltehetően a szerző korának viszonyait tükrözve: magyarokhoz tartozó szkíták)

1231 körül

FHDR IV. 101.

 

A táblázatból azt látjuk, a bizánci szerzőknél 1075 előtt semmi nyoma nincs a szkíta és besenyő azonosításnak. Akkor mégis honnan jön a történetírás azon közhelye, hogy márpedig itt mindig besenyőkről van szó? A válasz eléggé egyszerű: a későbbi íróktól. Ők ugyanis nemcsak archaizálnak (mint fentebb Leon Diakonos), hanem a hatalmi viszonyokat is érzékeltetik a népnévhasználattal. A bizánci írásokban számtalanszor előfordul az „x-ek, akiket y-nak neveznek” formula. Hogy itt pontosan miről van szó, azt Mihail Attaliatestől tudjuk meg. A mesterségére nézve jogász Attaliates abszolút kortárs, hisz művét 1079–1080-ban írja, és nagyjából azt mondja, hogy a szkíta nem a besenyők egyik archaizáló neve ebben a korban, hanem azoktól egy különálló népet jelöl, amelyik a bizáncival szemben a besenyő ernyőt választotta:

„1078. És az Ister melletti szkíták és ők [a besenyők], hallván a császár nemességéről és vitézségéről, és arról, hogy az ő jobb keze kész arra, hogy egy időben legyen bőkezű az ő szolgálóival és fenyegető a neki ellenálló ellenségeivel, becsületes gondolatokban találkozván követséget küldtek arról, hogy ők is biztosítsák (a császárt) engedelmességükről. A [szkíta] követek pedig biztosították a bizánciakat engedelmességükről és arról, hogy szigorúan megbüntették azokat, akik fellázadtak és egyesültek a besenyőkkel a korábbi császár idejében [VII. Mihail Ducas Parapinakes, 1071−1078 – S.A.], és bemutatták, hogy teljességgel szakítottak ezekkel.”[50]

Az 1048-as év eseményeinél ezt írja „1048: A szkíták pedig, akiket a népnyelv besenyőknek nevez, teljes nemzetségükkel átkeltek a Dunán, nem sokkal utána leverték sátraikat a rómaiak területén”[51]. A „besenyőknek nevezett szkítákat” a népnyelv nevezi így, méghozzá jelen időben, azaz 1079-1080-ben, mondja Attaliates, és azt sugallja, hogy ezzel ellentétben a művelt, a dolgokat tisztábban látó, pedáns ember tisztában van azzal, hogy más a helyzet. Azaz a szkíta a besenyőkkel valamilyen nagyon szoros kapcsolatban álló nép, de nem az. Hogy pontosan miről is van szó, arra kisebbségiként (Romániában élő, magyar nemzetiségű személyként) nagyon hamar rájöhetünk: például a székely Szabó Katalin tornász román színekben lett többszörös olimpiai bajnok, így az összes kimutatásban mint román szerepel, a teniszező Simona Halep pedig – annak ellenére, hogy büszke aromán, azaz makedón nemzetiségére – szintén románként marad fenn.

A kutatók jó része ma is evidenciának veszi a szkíta – besenyő azonosságot, fittyet hányva Attaliatesra (talán amiatt, mert nem kisebbségiként nem is tudják felfogni, miről van szó). Ezzel a gyakorlattal szemben mindig is megfogalmazódtak kritikák, íme egy csokor közülük.

Attaliates alapján Nicolae Bănescu már 1921-ben megállapította, hogy a szkíták semmiképpen sem besenyők.[52] Ő a románokat (vlachokat) sejti bennük,[53] ami amúgy eléggé logikus hipotézis, ha azt nézzük, hogy semmilyen más, a térségben ismert népre nem illenek az itten leírtak, a vlahokra viszont valamennyire igen. Ugyanakkor Bănescu elmélete sem állta ki az idő próbáját.[54]

Antonios Vratimos megállapítja – mint a fenti táblázatból is kiderül –, hogy Psellos a szkítákat korábban a bolgárokkal tartotta azonosnak[55] (szkíta = korábban moes = korábban bolgár).

Ugyanakkor Victor Spinei hívja fel a figyelmet arra, hogy Anna Komnena szkítái sem lehetnek besenyők, mivel a besenyőkről nehezen hihető, hogy a földet túrták volna – márpedig az idézett helyen jó mezőgazdászokról van szó, és így bennszülötteknek kell lenniük[56] (akikről nem tudjuk, hogy kik).

A 11. századi szkíta = besenyő kijelentésnek tehát abszolút semmi alapja, a legtöbb szerző a szkíta és besenyő szövetségen belül nagyon is elkülöníti, mikor van szó szkítákról, és mikor besenyőkről. Mindössze négy szerző akad: Kekaumenos, Ioan Skylitzes, Georgios Kedrenos, Manuel Straboromanos, aki a szkítákat besenyő néven illeti, az ő logikájukban, ha valaki más nép fennhatósága alá kerül, akkor azt a „fenti nemzet” nevén kell szólítani. Olyan ez, mintha azt mondanák, 1918. december 1-jétől a székelyek románok.

 
       
  Oval: 1000-1072(?)
Szkíták, akik korábban
moesek voltak
    Oval: 1072(?)-1091
Besenyõk
Szkíták
 

 

 

 

 

A szkíta és besenyő szövetség  1091. április 29-én a lebunioni csatában megsemmisítő vereséget szenved I. Komnénosz Elek császártól. 1122-ben a bizánciak még egy utolsó utáni szkíta/besenyő – bizánci összecsapást említenek,[57] majd a szkítákkal összekapcsolt besenyők (besenyőkkel összekapcsolt szkíták) teljesen eltűnnek a bizánci forrásokból. 

Amit ezután látunk az, hogy a 12. századtól a Duna bal partjának szkíta nevű lakóin a bizánci írók már kunokat értenek[58], egészen a tatárjárásig, majd a tatárjárás után tatárokat[59], mondják a mai interpretátorok. Hogy ez mennyire van így, vagy a szkítákon továbbra is (maradék) székelyeket kell érteni, akik ezúttal már kun ernyő alatt vannak, nem tudom, ám igazából már nem is fontos, mert ettől az időtől kezdve tudjuk a székelyekről azt, hogy a későbbi Királyföldön, a későbbi szász székek területén (és Székelyföldön – téli és nyári szállások?) vannak.

A 12. század végétől Bizánc visszaszorul, mivel megalakul a Bolgár–Vlah Birodalom, és így elveszünk a bizánci írók látóköréből. Ezt székelyekül csak sajnálhatjuk, mivel bizonyára még sok érdekes dolgot tudhattunk volna meg tőlük történelmünkről.

A Budzsák hovatartozásáról

Eddig többször is említettem a Budzsákot, mint a szklavin/szkíta nép lakóhelyét, ám azt láttuk, a 670-es években ott bolgár csapatok vannak, Aszparunh vezetésével. Hogy a térség később is a szklavinok/szkíták hinterlandja, arra az 1059-es események vizsgálata világít rá. Ekkor – Attaliates szóhasználatával – a szarmaták (magyarok) és a Duna melléki skythák (akiket a nagy tömeg besenyőknek hív) háborognak a bizánci császár ellen, aki hamarosan lecsendesíti őket. Amiért érdemes foglalkozni ezzel az epizóddal, az Szelte szkíta vezér nevéhez fűződik: ő az egyedüli, aki felveszi a harcot a bizánciakkal, majd a Duna mocsaras részeihez húzódik vissza védekezni. Két szerző leírásából mi hajszálpontosan meg tudjuk állapítani, hol is húzta meg magát csapatával. Skylitzes folytatója ezt mondja:  „Egyedül Szelte vezér nem akarta kezét a császárnak nyújtani, és az Isztrosz mocsaraira támaszkodott, ahova visszavonult,, valamint az ottani szakadékos sziklára”[60], míg Attaliates ezt: „a Duna partján bóklászó Szelte vezér állt ellen, és egy szakadékos sziklához húzódott vissza”.[61]

Tavaly megjelent tanulmányomban[62] elemeztem volt Niképhorosz pátriárkának a 800-as évek elején ír szövegét Aszparuh bolgárjainak védekező helyéről: Aszparuh (…) a Danubius környékén lakik... amelyet a nyelvükön Onglos-nak (Oglum-nak) hívnak s amely nehezen megközelíthető és bevehetetlen az ellenség részéről. Biztonságos, mert előtte kedvezőtlen a terep és mocsaras vidéken fekszik, hátulról pedig járhatatlan meredélyek[63] védik.”[64] Ott bizonyítottam, egyetértve az értelmezők elsöprő többségével, hogy a Duna-deltától északra levő Budzsákról van szó. Ha ugyanis a bizánci sereg Dobrudzsából indult Aszparuhék ellen, először útjukba kerültek a Duna mocsarai (a Duna-delta), majd azon túl ott van a Cahul-tó és Kartal vára, amely egy magaslaton fekszik, meredek martokkal, és amelyet a Moldva Köztársaság-beli Gheorghe Postică egyértelműen Niképhorosz szakadékos szikláival azonosít.[65]

Tekintve, hogy az Al-Duna mentén sehol máshol nincs olyan hely, ahol mocsarak lennének, és a tetejében még szakadékos szikla is lenne ott, elmondhatjuk, Szelte vezér ugyanazt a helyet használja visszavonulásra, mint annak idején Irnák háromezer székelye vagy Aszparuh bolgárai: a mai Budzsákot.

A székelyek szkíta-tudata

A népvándorlások hullámainak elcsitulása után azt látjuk, hogy a források a 13. századtól kezdődően egyre határozottabban egyetlen népet, a székelyt neveznek szkítának. A székelyek a krónikaírók számára szkíták, illetve ők maguk is szkíta-tudattal rendelkeznek, az ezt állító óriási adatmennyiségből[66] alább csak párat emelek ki.

Elsőre ugyan nem nyilvánvaló, ám másodjára már nagyon világos, hogy Kézai Simon 1282-83-ban a szkítákon a székelyeket érti:

„21. Megmaradtak továbbá a hunokból háromezren, akiket a futás oltalma mentett ki Krimhild csatájából, s akik a nyugat népeitől való félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle mezején maradtak, s magukat ott nem hunoknak, hanem székelyeknek hívták. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradékai (…)

23. Miután pedig Etele fiai Krimhild csatájában a szkíta néppel együtt szinte csaknem teljesen elpusztultak, Pannónia tíz évig király nélkül volt (...)”[67]

Azaz a 21. fejezetben a hunok Krimhild csatájában szinte teljesen elpusztulnak, csak háromezren maradnak meg, és nevet változtatva székelyek lesznek. A 23. fejezetben még egyszer ír Krimhild csatájáról, itt a szkíta nép pusztul el csaknem teljesen. Következik, hogy a szkíták = a háromezrek = a székelyek. Ugyanez megvan a Képes Krónikában is.[68]

Később a krónikás hagyományra alapozó Antonio Bonfini 1488-ban így ír:

„(410) Aztán Gyulafejérvár metropolis, melyről fentebb esett szó; sóbányák is, a székelyek népe, akik a nemeslelkű szkítáktól származnak”[69] „Amint a mi időnkben látjuk, a hunok nem űzettek ki teljesen a Pannóniákból; mert akik az öldöklésből fogolyként megmenekültek, nem tudtak nyugton élni a germánok mellett, hiszen azok az ellenségeik voltak, hanem eltávoztak Dácia távolabbi részére, amelyet Erdélynek nevezünk, és a t hangot k-ra módosítva magukat székelynek nevezték el, mert tudták, hogy a szkíta név minden szomszédos nép fülében nagyon ellenszenvesen hangzik”[70] (értsd: scythul → scycul)

Itt most lépjünk át azon, hogy hol is volt Dácia határa: Erdély szélén, ahogy Bonfini érti, vagy pedig a Budzsákban – a fontos itt most az, hogy szépen leírja, a székelyek a szkítáktól származnak.

A székely/szkíta azonosság leghíresebb kifejeződése Werbőczy Tripartitumában található (írva 1504–1514 között):

„Ezenkívül az erdélyi részeken élnek a szkíta néptől, annak Pannóniába való első bevonulása alkalmával elszármazott szkíták, akiket mi bizonyos rossz elnevezéssel székelyeknek nevezünk”[71]

1517–1519 körül Taurinus gyulafehérvári kanonok szerint a székelyek „a szkíták szokásai szerint élnek, akiktől erednek”.[72]

Ugyanez idő tájt a dalmát Ludovicus Tubero Székely Jakabot Iacobo Scythának, az 1514-es parasztháborúról írván annak vezetőjét, Székely Györgyöt (Dózsa Györgyöt) Georgius Scytha-nak nevezi.[73]

A szebeni szász Georg Reichersdorfer 1530 körül írja:  „a székelyek legrégebbiek a hunok közül, mivel a szkítáktól erednek”.[74]

A jezsuita Antonio Possevino 1584-ben megjelent könyvében a székelyeket kis szkítáknak nevezi, ami lélegzetelállítóan ugyanaz, mint amire mi jutottunk: a nagy, általános szkíta tömegen belül van egy kisebb rész, akiket konkrétan szkítáknak hívnak:

„Székelyföld, amely (mint említettem) Scituliának is nevezhető, Dácia egyik, Moldvával határos csücske. Hét szék avagy körzet alkotja, amelyek neve: Csík, Gyergyó, Kászon, Udvarhely, Maros, Kézdi, Sepsi, Orbai, vagy ahogy mások írják: Czyk, Girgio, Marus-Szék, Aranyosszék, Kizdi, Sepsi, Orbai. Az erdélyiek lakják, akiket a hunok őseinek tartanak, és ezért is nevezik őket szittyáknak, vagy kis szkítáknak, hisz minden más népnél jobban fennmaradtak megőrizve eredeti mivoltukat, ama természettől védett kicsiny és sokszor zord vidéken. Sok valah is keveredett közéjük.”[75]

Úgy tűnik tehát, hogy az 1500-as években köztudomású az, hogy a szkítának nevezett nép a székely.

Az általam abszolút hitelesnek tartott Csíki székely krónikában a székelyeket latinul következetesen siculoknak nevezik, viszont van egy mondat benne, amely feltehetően egy régi hivatalos formulát őrzött meg. A 27. vers azt írja le, hogy 1030−40 körül egy északi nép, a boarok követei jönnek a székelyekhez feleséget kérni vezetőjük fiának. A székelyek imígy kezdik a hivatalost választ a küldöttségnek (amely majd a Szeret folyón túlra távozik hazafelé menet – feltehetően a Szeret a határt is jelenti):

(27. vers) „Gentis Scythicae Hunnorum Attilae Posteri Daciam Alpestrem incolantes”[76] (Egy 1780-ban meglevő fordítás szerint: „Mi, Attila hunnusainak székely /pontosabban szkíta – S.A./ nemzetbéli maradéki, Havasos Dáciában lakók”[77])

Ekkor eszerint a székelyek még Dacia Alpestris-ben laknak (Havasalföld és Moldva, mint ahogy azt Teodor Bălan kitűnő tanulmányában megállapítja[78]. Eszerint a székely nemzet, amely önmagát szkítának nevezi, a 11. század közepe felé a saját lakhelyét az Al-Duna bal partjára, Dacia Alpestrisbe teszi. Elégséges ok ez arra, hogy a székelyeket a bizánci írók (Attaliates, Psellos és mások) szkítáival azonosítsuk? Amennyiben a Csíki székely krónikát hitelesnek fogadjuk el (márpedig szerintem az), akkor igen.

 

A spanyolviasz felfedezése

Egy, a Kárpátokon túlról való áttelepedés tételezése a székely történelem számos kérdését magyarázza meg. Például azt, hogy az 1116-os olsavai csatával kapcsolatban miért mondja a Képes Krónika, hogy „az igen hitvány besenyők és székelyek seb nélkül menekültek a király táboráig” (153. fejezet). Vagy az 1141-es Lajta-menti csatában „A gaz besenyők és a hitvány székelyek mind egyszerre futamodtak meg, akár a juhok a farkasok elől, holott szokás szerint a magyar csapatok előtt jártak” (165. fejezet).[79]

Az eddigi elméletek nagy része a székelyeket Magyarország nyugati vagy déli végeiről „vándoroltatta vissza” a Székelyföldre, mondván, azok már a magyar honfoglalás előtt a nyugati széleken laktak. Igen ám, de akkor hogyan lehet megmagyarázni, hogy még 1116-ban és 1141-ben is a keleti, színlelt megfutamodásos taktikát alkalmazzák, míg a szintén keletről jött magyarok krónikása már semmit nem tud e sztyeppei harcmodorról? Megmondom én: sehogy. Ám ha azt nézzük, hogy a székelyek még 1100 körül is a mai román alföld sztyeppés részein harcoltak, sok esetben sztyeppei népekkel, akkor hirtelen a maga helyére kerül minden.

Bármilyen meglepő is, nem(csak) én fedezem fel a spanyolviaszt, miszerint a székelyek a Kárpátok keleti-déli oldaláról vándoroltak a hegyeken innenre. Ezt állították az úgynevezett besenyő-elmélet képviselői is. Noha nyilvánvaló, hogy a székelyek nem besenyők, és azt is elmondtam, milyen kapcsolat van a két nép között, egy dolgot nem lehet elvitatni ezektől az elméletektől: azt, hogy logikusabbak, mint azok a konstrukciók, amelyek szerint a székelyek töketlen kutyaként vándorolnak összevissza keletről nyugatra, majd vissza, és sehol senki egy szóban sem említi, hogy találkozott volna velük.

Ebbe a sorba tartozik Réthy László elmélete, amely sokban megegyezik azzal, amit eddig írtam: „a székelyeket és a besenyőket többször együtt emlegetik a hazai források, s Erdély területén is sok besenyő helynév van”, az újonnan csatlakozottak „nem lehettek mások, mint  vagy a besenyők egy ága, vagy egy Etelközben künn maradt magyar népfelekezet, mely a kun beütések idején a besenyőkkel együtt a ghimesi, ojtozi, tömösi szorosokon vonult Erdélybe, s ott a havasok alatt meghúzva magát, ismeretlenül élt, míg a magyar királyság az erdélyi gyarmatosítás korában rájuk nem talált s hatalmi körébe nem vonta őket.” [80] Réthy (sajnos) csupán két konkrétumot hoz fel elmélete megtámogatására: a Kárpátokon túli, moldvai magyar elem jelenlétét, valamint a román nyelv tanúságát, amelyben „a szlávon kívül legtöbb a magyar anyag, töröksége pedig szinte feltűnően kevés, s ami van is, csak a későbbi török hódoltság korából került bele, holott ha Cumánia fő alkatrésze török lakosság lett volna, úgy az oláh nyelvben több s régibb törökséget találnánk”.[81]

A Réthy nyomán elinduló Tagányi Károly szerint Erdélyt nem a honfoglaló nemzet, hanem az Árpád-dinasztia hódította meg, valamikor Szent István idejében, és ekkor elkezdődik a vármegye-rendszer kiépítése, ám „egészen mást látunk a székelyeknél. Intézményeik s régi történetükben soha nyomát sem találjuk a királyi hatalomnak, s ami fő, ezt maguk az illetékes felek, a királyok is vallják. Földjük soha a legtávolabbról sem tekintetett királyi földnek.”[82] A székelyek – mondja Tagányi – „sokkal valószínűbb, hogy a mai Bessarábiában s Romániában egymást üldöző rokon fajok elől menekültek ide az Olt mentén vagy az erdélyi szorosokon keresztül.”[83] Aztán már egy kicsit túl sarkosan fogalmaz: „Valószínűbb, hogy a székelyek nem mások, mint bessenyők, kik a speciális székely nevet éppen úgy nyerték megtelepedésük után, mint a magyarországi bessenyők itt-ott vallásuknál fogva az izmaelita elnevezést.”[84]

Ám a legtöbbet a székelyek havaselvi-moldvai tartózkodásáról Nicolae Iorga 1939-es elmélete mondja. Ezzel már egyszer foglalkoztam[85], ezért csak dióhéjban foglalom össze az elgondolást, kiegészítve azzal, amire azóta jutottam. Az Újabb vélekedések a székelyek értelméről című rádiós előadásban[86] elhangzottak lényege az, hogy a székelyek egy ősrégi népesség, amely a Kárpátok mindkét oldalán él nagyon régtől fogva. Iorga elmondja, ha a székelyek nyugatról érkeztek volna Székelyföldre, akkor nyugatról nézve Székelyföld előtt ugyanolyan erődített helyeknek, váraknak kellene lenniük, amilyenek a Tiszától keletre voltak. Ám a Küküllők középső folyásáig nincsenek ilyen továbblépést segítő oázisok. A székely határvédelmi előőrsöt pedig nem lehetett volna úgy előreküldeni, hogy hiányoznak a megerősített front elemei, amelyekhez a székelyek visszatérhettek volna. Emellett „a Székelyföldön található erődítések nem vélhetők egyébnek, mint azon fajta védelmi szokások egészen a középkorig való továbbélésének, melyek mindenben megegyeznek azon trák eredetű történelemelőtti népekével, amelyek a Kárpátoktól délre és keletre éltek”.[87]

A székelység ősrégi népesség ezen a tájon, amely vezetés nélkül maradt, ugyanúgy, mint a románok a római visszavonulás után, és – a románok hatására – kiépített magának egy népi római jellegű berendezkedést, mondja Iorga. Amikor a székelyekről szólnak, egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben veszik figyelembe azt, hogy „létezik a Kárpátoktól keletre egy magyar nyelvű népesség, amelyben számos elem egy régebbi eredetre mutat.” Iorga itt nemcsak a csángókra, hanem a moldvai székelyekre utal (az elsők között különböztetve meg – helyesen – a moldvai magyarok két nagy néprajzi csoportját: a székelyeket és a csángókat).

A tanulmány egyetlen magyar ismertetője, Tóth Zoltán az elméletet zavarosnak és történelmietlennek tartja (igaz, Iorgának alkalma sem volt azt a tudományos követelmények szerint megírni, mivel rádiós előadása elhangzása után pár hónappal a legionárusok megölték): „Semmi adat arról, hogy honnan, mikor, milyen körülmények között került volna a Kárpátok két oldalára ez az ismeretlen török nép. (…) Vagy Iorga visszatért volna a hun eredet feltevésére? ”[88] Tóth Zoltánnál tovább menve azt kell mondanom, Iorga nem(csak) a hun elmélethez tért vissza, hanem még korábbra: „a trák eredetű történelemelőtti népek” korába. (Ez lenne a „szkíto-trák” elmélet?) Ez pár száz vagy ezer évvel túlmegy azon, amit én állítok: a szkír-szklavin-szkíta-székely leszármazáson.

A másik különbség az általam felállított elmélethez képest az, hogy Iorga a Székelyföldön, azaz a Kárpát-kanyar belső részein is állítja a székelyek őshonosságát (a Kárpátok mintegy hátgerince volt ezen népesség lakóhelyének, mondja). Ehhez valamennyire is hasonlót egyedül a Csíki székely krónikából tudok kiolvasni, amely a székelységet ugyan Dacia Alpestrisből, azaz Havasalföldről és Moldvából eredezteti, ám egyben azt (is) állítja, folyamatosan Budvár volt a székelység szakrális központja (Udvarhelyszék-Erdővidék), miközben a többi területről azt mondja, Szent István korától a székely főemberek kezdték belakni (és feltehetően részt vettek a magyar vármegyerendszer kiépítésében), a zöm pedig csak jóval később jön be Székelyföldre. Ám a Csíki székely krónika tanulmányozása az újonnan megismert bizánci írások tükrében már egy másik írás tárgya.

HIVATKOZOTT IRODALOM:

ANONYMUS 1993

Anonymus: Gesta Hungarorum. Fordította Pais Dezső, Interpopulart, 1993, internetes kiadás: http://mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm

ARANKA – BIRÓ 2010

Aranka György: Erdély-története. Sajtó alá rendezte: Biró Annamária, Kolozsvár, 2010, Erdélyi Múzeum-Egyesület.

BĂLAN 1973

Teodor Bălan: Numele Moldova – O istoriografie a problemei, In: Studii şi materiale. Istorie 3 (Muzeul Suceava), 1973, 77–112.

BALOGH 2011

László Balogh: Nicephorus Phocas and the Scythians. Chronica. University of Szeged, 2011, Institute of History, vol. 11, 12–17.

BĂNESCU 1921

Nicolae Bănescu: Cele mai vechi ştiri bizantine asupra românilor de la Dunărea de Jos. In: Anuarul Institutului de Istorie Naţională din Cluj, vol. I, 1921–1922, 138–160.

BONFINI – KULCSÁR 1995

Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei. Fordította Kulcsár Péter, szerk. S. Varga Katalin. Budapest, 1995, Balassi Kiadó, , http://www.balassikiado.hu/BB/netre/html/bonfini.html

CĂLĂTORI STRĂINI... I.

Călători străini despre Ţările Române. Volumul 1, ed. Maria Holban, Bucureşti, 1968, Editura Ştiinţifică.

CARILE 1988

Antonio Carile: Byzantine Political Ideology and the Rus' in the Tenth-Twelfth Centuries. Harvard Ukrainian Studies, Vol. 12/13, Proceedings of the International Congress Commemorating the Millennium of Christianity in Rus'-Ukraine (1988/1989), 400–413.

CĂȚOI 2010

Mihai Ovidiu Căţoi: În legătură cu localizarea sciţilor tomitani consemnaţi de Walafridus Strabo. In: Pontica (Anuarul Muzeului de Istorie Naţională şi Arheologie Constanţa), Nr. 43 (2010), p. 141–164.

CURTA 2006

Florin Curta: Southeastern Europe in the Middle Ages, 500-1250. Cambridge, 2006, Cambridge University Press.

FHDR III

Fontes Historiae Daco-Romanae (Izvoarele Istoriei Românilor), vol. 3: Scriptores Byzantini saec. XI–XIV, ed. Alexandru Elian, Nicolae-Șerban Tanașoca. București. 1975, Editura Academiei.

GENCHEV & GEORGIEVA 1970

Nikolai Genchev and Tsvetana Georgieva: Some Great Bulgarians. Sofia, 1970, Sofia Press.

GROTOWSKI 2003

Piotr Grotowski: The Legend of St. George Saving a Youth from Captivity and its Depiction in Art. Reproduced from: Series Byzantina. I. Warszawa, 2003, pp. 27–77.  http://www.icon-art.info/book_contents.php?book_id=84

HALMÁGYI 2014

Halmágyi Miklós: Középkori eredetmondák. Gondolatok magunkról és másokról. Szeged, 2014, Belvedere Meridionale.

IORGA 1939

Nicolae Iorga: Consideraţii noi asupra rostului Secuilor. Conferinţă la radio, Bucureşti, 1939, Editura Datina Românească.

KÉPES KRÓNIKA 1993

Képes Krónika. Fordította Geréb László. Budapest, 1993, Magyar Hírlap és Maecenas Kiadó.

KÉZAI – BOLLÓK 1991

Kézai Simon: A magyarok viselt dolgai., ford. Bollók János. In: Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez: Középkor (1000–1530), főszerk. Tarnai Andor, szerk. Madas Edit, Budapest, 1991, Tankönyvkiadó. internetes kiadás: http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/index.php

KORDÉ 1991

Kordé Zoltán: Besenyők az Árpád-kori Magyarországon. In: História, 13. évf. 2–3. sz. / 1991, 8–10.

KORDÉ 2001

Kordé Zoltán: A középkori székelység. Csíkszereda, 2001, Pro-Print Kiadó.

LEO GRAMMATICUS 1842

Leonis Grammatici Chronographia, ed. i. Bekker (cshB). Bonn, 1842.

LEO THE DEACON 2005

The History of Leo the Deacon. Byzantine Military Expansion in the Tenth Century. Introd., transl., and annotations by Alice-Mary Talbot and Denis F. Sullivan. Washington DC, 2005.

MADGEARU 1997

Alexandru Madgearu: Continuitate şi discontinuitate culturală la Dunărea de Jos în secolele VII-VIII., Bucureşti, 1997, Editura Universității din Bucureşti.

MADGEARU 2002

Alexandru Madgearu: Observaţii asupra revoltei din Paradunavon din 1072–1091. In: M. Dobre (coord.) Istorie şi ideologie. Omagiu profesorului Stelian Brezeanu la 60 de ani, Bucureşti, 2002, 34–46.

MARCZALI 1916

Marczali Henrik: A Botond-monda történeti kapcsolatai. Budapest, 1916, Akadémiai Értesítő, huszonhetedik kötet.

MLADJOV 1998

Ian Mladjov (Ann Arbor, MI, USA): Trans-Danubian Bulgaria: Reality and Fiction. In: Byzantine Studies/Etudes Byzantines 3 (1998), 85–128.

MORAVCSIK 1984

Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Budapest, 1984, Akadémiai Kiadó.

NAGY JÁNOS 1897

Dr. Nagy János: A székelyek scytha-hún eredetűsége és az ellenvélemények. Kolozsvárt, 1879, nyomatott Stein János betűivel.

PODHRADCZKY 1838

Josephus Podhradczky: Chronicon Budense. Budae, 1838, Gyurián & Bagó.

POPA-LISSEANU 1943

Gheorghe Popa-Lisseanu: Dacia în autorii clasici. Volumul 2 : Autorii greci şi bizantini. Bucureşti, 1943, Monitorul Oficial şi Imprimeriile Statului, Imprimeria Naţională.

POSTICĂ 2007

Gheorghe Postică: Civilizaţia medievală timpurie din spaţiul pruto-nistrean (secolele V–XIII), București, 2007, Ed. Academiei Române.

RÉTHY 1990

Réthy László: A székelyek s a magyar honfoglalás. In: Etnographia folyóirat, 1890.

SÁNTHA 2013

Sántha Attila: Hamisítvány-e a Csíki székely krónika? In: Székelyföld folyóirat, Csíkszereda, 2013/9, 10, 11, 12.

SÁNTHA 2015

Sántha Attila: Campo Chigla = Câmpul Chilia = Onglosz (avagy hol húzódtak meg a székelyek Attila birodalmának elromlása után) In: Székelyföld folyóirat, Csíkszereda, 2015. augusztus.

SPINEI 2009

Victor Spinei: The Romanians and the Turkic Nomads North of the Danube Delta from the Tenth to the Mid-Thirteenth Century. BRILL, 2009.

STEPHENSON 2003

Chronicle of 811. Ed. I. Dujcev, Travaux et Mémoires 1 (1965), 205–54 at 210–16. Translated by Paul Stephenson, 2003, http://www.paulstephenson.info/trans/scriptor1.html

SZABADOS 2007

Szabados György: A régi magyar taktika Árpád-kori írott kútfőkben. A steppei eredetű harci műveltség nyomai és megjelenítése a XIII. század végéig. In: Hadtörténelmi Közlemények 120 (2007), 475–500.

SZÖLLŐSY 2003

Szöllősy Kálmán: A székelyek eredete és a tizenkét pont II. In: Valóság, XLVI. évfolyam (2003) 9, 29–45.

TAGÁNYI 1890

Tagányi Károly: A honfoglalás és Erdély. In: Etnographia folyóirat, 1890. 213.

TÓTH 1942

Tóth Zoltán: A román történettudomány és a székelyföldi románság kérdése. In: Erdélyi Tudományos Füzetek, 1942, 145-ös szám

TUBERO 2001

Ludovici Tuberonis Dalmatae Abbatis: Commentarii de temporibvs svis / ; praefationem conscripsit, textum. Latinum digessit et apparatu critico notisque instruxit Vlado Rezar ; indicem composuerunt Tamara Tvrtkovic... Hrvatski institut za povijest, Zagreb, 2001

VASILIEV 1952

A. A. Vasiliev: History of the Byzantine Empire, 324–1453, vol. I, Madison, 1952, The University of Wisconsin Press,

VRATIMOS 2009

Antonios Vratimos: The Identification of the Scythians in the Service of Romanos IV´s First Expedition to Anatolia. In: Byzantinoslavica 67 (2009) 1–2, 191–198.

 

 

 

A SZÉKELYEK 453–1100 KÖZÖTTI TÖRTÉNETÉNEK RÖVID FOGLALATA

453-469

Szkírek, ang(l)iszkírek

kb. 500 –570

Szklavinok (önálló) (kezdetben csak Campo Chigla/Câmpul Chilia/Onglos/Budzsák, később Havasalföld, Dél-Moldva, Budzsák)

570–811

Szklavinok, akiket avaroknak mondanak (Havasalföld, Dél-Moldva, Budzsák, majd Macedónia és Görögország)

9. század – 904

Szkíto-szklávok (Macedónia és Görögország), kb. 866-tól erős bizánci befolyás alatt, 904-től bolgár uralom alatt

811–896

Szkíto-bulgárok, a bolgárok társnépe (Havasalföld, Dél-Moldva, Budzsák)

896-966?, valamint 1000 körül)

Szkíták: magyarok társnépe, vagy független (Havasalföld, Dél-Moldva, Budzsák)

966?

Az al-dunai szkítákat a bolgár követ képviseli

Kb 1000–107?

Bizánci uralom alatt (Havasalföld, Dél-Moldva, Budzsák)

107?–1091

Szkíták, akiket besenyőknek mondanak (Havasalföld, Dél-Moldva, Budzsák)

1091-től kezdődően

Szkíták tömegeinek átköltözése Erdélybe és Magyarország határ menti régióiba, székelyek megjelenése ugyanott

Szkírek = szklavinok = szkíták = székelyek

„Államforma”: katonai demokrácia

Kedvenc fegyver: kopja (lándzsa, dárda)

(Szkalvinok és szkíták leírása: Strategikon /600 körül/ → Bölcs Leó /900/ → Psellos, Mauropus, Ohridai Teophylaktos (11. század)

     

 

 

[1]     Carile 1988, 40.

[2]     Cãþoi 2010, 154.

[3]     Uo.

[4]     Uo.

[5]     Uo.

[6]     Uo.

[7]     Uo. valamint Popa-Lisseanu 1943, 120

[8]     Cățoi 2010, 155

[9]     Cățoi 2010, 144, valamint FHDR II, Walafridus Strabo, 642.

[10]   Stephenson 2003: „Many of the surviving Romans, after the battle ended, were forced by the impious Bulgars, who had then not yet been baptized, to renounce Christ and embrace the error of the Scythian pagans. Those who were preserved by the power of Christ endured every outrage and by various torments earned the martyr’s crown.”

[11]   Hogy egy tetszõleges példát hozzak erre, egy 12. század közepérõl származó szöveg, a Timarion a thesszaloniki Szent Demeter ünneprõl szólván leírja, hogy zarándokok jönnek oda mindenhonnan, a moésiaiak mindenféle nemzetségei az Isztroszig és Szkítiából. Az FHDR kiadói joggal jegyzik meg, hogy Szkítia a Duna túlsó (bal) partján levő területet jelenti (FHDR III, Timarion, 185)

[12]   Leo Grammaticus 1842, 345−346.

[13]   FHDR II, Simeon Magister, 631.

[14]   Madgearu 1997, 159:

[15]   Madgearu 1997, 160.

[16]   Adonov-Poljanski 1985, 46.

[17]   Cățoi 2010, 160.

[18]   Vasiliev 1952, 316−317.

[19]   Genchev & Georgieva 1970, 34.

[20]   Mladjov 1998, 85−86.

[21]   I. m. 88.

[22]   I. m. 94.

[23]   I. m. 92.

[24]   Moravcsik 1984, 77−78.

[25]   I. m. 77.

[26]   Lásd erre Grotowski 2003, 23-as lábjegyzet

[27]   Spinei 2009, 92.

[28]   FHDR II, Simeon Magister, 631, FHDR III, Ioan Zonaras, 213.

[29]   Leo the Deacon 2005, 1−2.

[30]   Anonymus 1993

[31]   Podhradczky 1838, 59.

[32]   Képes Krónika 1993, 36.

[33]   Moravcsik 1984, 69: „Amikor a türkök szent húsvét ünnepén hadjáratot indítottak a rómaiak ellen s a fõvárosig száguldottak, minden thrák lelket zsákmányukká tettek és sok prédát szereztek, a császár tüstént küldte Pothos Argyrost, a patrikiost és az õrségek domestikosát osztagával, valamint a Bukellarioi, az Opsikion és a Thrakesion  hadvezérével, hogy menjenek, ahogy csak a lábuk bírja. Ezek a Bíborbanszületettnek Istenhez intézett, kedvezõen fogadott imádsága folytán éjszaka rájuk törtek s levágták és leverték õket, zsákmányt és foglyokat szerezve. Azok pedig a nagy veszteség és vereség miatt megszégyenülve visszatértek saját földjükre.”

[34]   Marczali 1916, 98.

[35]   Moravcsik 1984, 18, Bölcs Leó, Taktika, XVIII. 43: „Csupán a bolgárok és kívülük még a türkök népe fordít gondot az egyöntetű hadirendre. Így a többi skytha népnél nagyobb erővel vívják a közelharcokat, és egy főnek az uralma alatt állnak”.

[36]   Aranka – Biró 2010, 49: „8-dik vers Árpád pedig annak emlékezetére, hogy törvényeit a mi székely nemzetünktől vette , a székely nemzetnek a maga tribusából ajánlja rabanbánnak a három fiúval ékeskedõ Uopouletet, Uopourt és Uogrount, s ezeket végezvén felméne Munkácsra és áldozván s a törvényeket megújítván béméne Pannon földére.”

[37]   Curta 2006, 180.

[38]   Moravcsik 1984, 25.

[39]   DAI 1985, 67: „Should they ever require and demand, whether they be Chazars, or Turks (Hungarians), or again Russians (Rus), or any other nation of the northerners and Scythians, as frequently happens, that some of the imperial vesture or diadems or state robes should be sent to them in return for some service or office performed by them, then thus you shall excuse yourself”

[40]   FHDR II, Constantin Porfirogenetul, 694.

[41]   Leo The Deacon 2005, 152−154 (Book VI, 8)

[42]   I. m. 111. (Book IV, 6.)

[43]   I. m. 200 (Book I, 12)

[44]   Balogh 2011, 14.

[45]   Moravcsik 1984: 72

[46]   Uo.

[47]   Leo the Deacon 2005, 109−110.

[48]   Az azonosításhoz lásd: Leo the Deacon 2005: 110, 34-es lábjegyzet

[49]   Szöllősy 2003, 31.

[50]   FHDR III, Mihail Attaliates, 75.

[51]   FHDR III, Mihail Attaliates, 67.

[52]   Bãnescu 1921, 148−151.

[53]   I. m. 151−152.

[54]   Madgearu 2002, 34.

[55]   Vratimos 2009, 196.

[56]   Spinei 2009, 227: „Speaking about the sowing of millet and wheat by the “Scythian people” who attacked the Byzantine Empirein 1086 and concluded an alliance with the rulers of the Paristrian towns, those people cannot be considered to have been Pechenegs, as some specialists believe. By the above-mentioned designation, Anna Comnena must have meant the natives, who had joined the nomads, because it is not conceivable that the latter practised tillage themselves during a plunder expedition.”

[57]   FHDR III, Ioan Kinnamos, 231: „sciţii, trecînd cu toata oastea Istrul, năvăleau în cuprinsul hotarelor romeilor”, valamint FHDR III, Nichita Choniates, 245: „sciţii au trecut Istrul şi prădau prin părţile Traciei şi, neam mai distrugător decît al lăcustelor, nimiceau tot ce le iesea în cale”

[58]   Például FHDR III, Efrem, 463−481, valamint Kinnamos, Choniates és Skutariotes.

[59]   Például FHDR III, Ioan Cantacuzino, 483−495, Nichifor Gregoras 503 stb.

[60]   Moravcsik 1984, 95.

[61]   FHDR III, Michael Attaliota, 69.

[62]   Sántha 2015

[63]   Románra a járhatatlan meredélyeket így fordították: „stânci prăpăstioase”, azaz szakadékos sziklák (FHDR II, Nicephoros 627)

[64]   Szádeczky-Kardoss 1992, 218.

[65]   Postică 2007, 87−88.)

[66]   Az adatokat nagyon jól összegyűjti Nagy János 1879, újabban pedig Halmágyi 2014

[67]   Kézai – Bollók 1991

[68]   Halmágyi 2014, 51.

[69]   Bonfini – Kulcsár 1995, Első tized, első könyv, 410. sor

[70]   Bonfini – Kulcsár 1995, Első tized, hetedik könyv, 110. sor

[71]   Kordé 2001, 178

[72]   Cãlãtori strãini... I, Stephan Taurinus 160.

[73]   Tubero 2001: 55, 102, 234.

[74]   Cãlãtori strãini... I, Georg Reichersdorfer, 209.

[75]   Kordé 2001, 149.

[76]   Aranka – Biró 2010, 38. A szövegközlés hibás, az eredeti kéziratban Scythicae, és nem Scythae szerepel.

[77]   Közlése a Gyergyó címû társadalmi, közgazdasági és szépirodalmi hetilapban, 1905. július 30. Az eredeti kézirat feltehetõen az 1916-os román betöréskor veszett el, 1940-ben már nincsen meg, lásd Sántha 2013.

[78]   Bălan 1973, 77−112.

[79]   Szabados 2007, 484

[80]   Réthy 1890, 36.

[81]   Uo.

[82]   Tagányi 1890, 213.

[83]   I. m. 221.

[84]   I. m. 222.

[85]   Sántha 2013

[86]  Iorga 1939, 7.

[87]  Uo.

[88]  Tóth 1942, 25.




.: tartalomjegyzék