Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Június
Gál Péter

Egy székely baka kalandjai a román hadseregben (I. rész)

I. Fejezet

Bemutatkozás, bevonulás. Történések az első napon       

 

Gyermekkorom idején,a múlt század 50-es éveiben még friss élmény volt a felnőttek emlékezetében a II. világháború, rengeteg erről szóló történetet hallottam. Szüleimnek is volt amit mesélniük, ők 1944 őszén menekültek el az oroszok elől, és csak 1945-ben tudtak hazajönni. A moziban főleg orosz partizános filmeket vetítettek, és számtalan irodalmi feldolgozását olvashattam a nagy világégésnek. Bár gyermeki fantáziámat foglalkoztatta ez a téma, arra soha nem gondoltam, hogy katonai pályára lépjek. Az akkori mentalitás szerint egy fiatalemberből csak a katonaság után lett férfi, és csak ezután jöhetett a családalapítás és a nagybetűs élet. A felnőtté válás számomra hamarább bekövetkezett, nem kellett várnom arra, hogy a katonaság  faragjon embert belőlem.

Néhai tanítóbácsimnak hála, már az elemi iskolában tûrhetõen megtanultam románul. Ez nagy segítségemre volt a három éves szakiskola elvégzésében, mivel ott a tanítás kizárólag román nyelven történt. Az iskola benntlakásában uralkodó katonás rend és fegyelem ugyancsak jól jött a késõbbiekben. Alig 17 évesen kezdtem dolgozni és a naponta végzett kemény fizikai munka kitûnõ erõnlétben tartott.Ehhez hozzájárult a rendszeres asztaliteniszezés és a gyakori hegyitúrákon való résztvétel is.

A törvény szerint 18 éves koromban besoroztak, de a gimnáziumi tanulmányaim miatt háromszor halasztást kaptam. Így a korosztályom már rég leszerelt, mire megjött az én behívóm is. A katonai szolgálatom 16 hónapot tartott és leszerelésem után az ott történt eseményeket dátumszerûen írásban rögzítettem. Ezeket a jegyzeteket most forrásanyagként fogom felhasználni. A történetek, amelyeket elmesélek, igazak, de az esetleges kellemetlenségeket elkerülendõ, a helységneveket nem írom ki, és a szereplõk nevét is megváltoztattam.

Bár a román hadsereg számomra ,,idegenlégió” volt, ez az írás mégsem egy Rejtõ-féle  légiós regény. A humoros hangvétel egy néhai irodalomtörténésznek köszönhetõ, akinek egy mondása valóságos ,,credo” lett számomra: ,,Ne sajnáljatok, humorral gyõztem azt, ami tulajdonképpen elviselhetetlen volt...”                                                          

 

Szóval adva van egy 23 éves, románul jól beszélő, csak 170 centi magas de bivalyerős, robbanékony természetű fiatalember, több mint ötévnyi kemény munkában eltöltött idővel, 14 év iskoláról szoló bizonyítványokkal és egy méretes bicskával a zsebében, akit behívnak a román hadseregbe, kötelező katonai szolgálatra. Ez a bicska külön azért említendő, mert a későbbiekben még szerepelni fog.

Bevonultam tehát 1972. február 23-án a c...i kaszárnyába. Bevagonírozásunk este történt, szülővárosomból. Hogy hová visznek, akkor még nem tudtuk, és bizonyos mennyiségű szilvórium elfogyasztása után már nem is érdekelt. Másnap délelőtt úgy tíz óra körül harsány üvöltözésre ébredt a kótyagos társaság:

– Büdös civilek, megérkeztünk, kiszállás!

Az állomásra kifüggesztett tábláról végre megtudtuk, hová kerültünk. Ez egy nagymúltú, de kis, poros városka a Kárpátok tövében. Katonaládáinkat cipelve majdnem a város végéig kutyagoltunk. A kaszárnya kapuja közvetlen a főútra nyílt, de az épületek hátrább, egy domboldal aljában emelkedtek. Beterelnek egy óriási terembe – ez a kantin – megjelenik két felcser és az ezredorvos, aki kiadja a parancsot a vetkőzésre. Ezt a műsort a sorozásnál már végigcsináltuk, de mégis néhány szégyenlősebb legényke szemérmesen eltakarta a takargatnivalóját. Nem sokáig, mert pattog a vezényszó:

– Bőrt felhúzni, kezeket felemelni! Terpeszállás, lehajolni!

Miután megvizsgáltak, tisztek érkeztek és megkezdődött a rabszolgavásár – azaz a kiválogatás. Ez nem ment simán, a tisztek között olyan magvas szóváltásokra került sor, mint például:

– Hé, passzoljatok ide egy-két értelmes embert, mostanáig csak idióták jutottak nekem!

– Nekem csak más nemzetiségűek jutottak! (Ilyen finoman vették egy kalap alá a magyarokat és a cigányokat)

– Szükségem van mesteremberekre, kőművesre, ácsra !

– B...sza meg, ez az újoncbanda egy rakás sz...rt sem ér!

Végre odakerültem én is egy tiszt elé, akit várakozás közben jól megnéztem magamnak. Még ülve is jó magas, cigányosan barna, ronda képe volt. Erősen kopaszodó fejére hátulról előrefésülte a haját, hangja ablakrezegtető és egy nagy csillag van a paroliján. Ez volt Petrescu őrnagy, a tüzérek parancsnoka. Miután kikérdezett szakmámról, iskolai végzettségemről, és hogy van-e zenei hallásom, azt mondta:

– Mától fogva te leszel a tüzérek híradós kocsiján az elsőéves rádiótávirdász. Ha nem tanulod meg gyorsan és tökéletesen a morzézást, elb...tad velem a szerencsédet! Megértetted?

– Igen.

– Nem azt kell mondani:igen, hanem: megértettem! És hozzáteszed: erőt, egészséget, őrnagy elvtárs!

– Megértettem, erőt, egészséget, őrnagy elvtárs!

Hát így kezdődött. A kantinból már Petrescu vezetésével vonultunk a tüzérek szálláshelyére. Itt a raktárnok kiosztotta az ,,angyalbőrt” és egy pár bakancsot. Ez utóbbi felszerelés vagy két-három számmal nagyobb volt az én lábméretemnél. Mikor visszamentem a raktárnokhoz ezzel a gondommal, rövid elutasításban volt részem:

– Na mész csak a p...ba, ez nem a Központi Áruház! Ez volt a szöveg – természetesen románul –, illetve ő volt a földim, Bibó szakaszvezető. Adtak egy-egy papirzsákot, ezekben fogják hazaküldeni a civil ruháinkat. Miután átöltöztünk, alig ismertünk egymásra. Bizony, nem volt akkor könnyű a szívem, és a többi újonc sem volt nótás kedvében. Közben este lett és valahol valakinek eszébe jutott, hogy ezek az újdonsült katonák ma még semmit sem ettek. Eltereltek tehát a kantinba, de azt a borzalmas kotyvalékot nem tudtam megenni. Később, mikor már elfogyott az otthoni kaja, muszáj volt ráfanyalodni a katonai menázsira. Hogy milyen lehetett a minősége és mekkorák voltak a porciók, elég annyit mondanom, három hónap alatt 11 kilót fogytam. Ehhez a fogyókúrához alaposan hozzájárult a kevés alvás, na meg a kiképzés is.

 

II. Fejezet

Lecke az önuralom elsajátítására. A fürdőszobában énekelő pucér nő és más hasznos tudnivalók. Erőpróba 

 

A szabályzat szerint a délelőtti programot a tisztek, a délutánit a napos káplár, illetve a szakaszvezetők vezényelték. Az egyik délutáni ,,fenés” alkalmával, amikor már sokszázadikszor ismételtünk el egy gyakorlatot, vághattam valamilyen pofát, amit észrevett az egyik tizedes:

– Mi van, katona, unod a kiképzést, netán ideges vagy?

– Egyik sem!

– Pedig nekem úgy tűnik, na gyere csak velem.

Azzal leült a sportpálya szélén egy padra.

– Amikor megemelem a bakancsom orrát, vigyázzba állsz, mikor leeresztem a földre, hasravágódsz! Kezdjed!

Magamban számoltam a feküdj-öket, úgy az ötvenediknél ismét megkérdezte:

– Még mindig ideges vagy?

– Nem – feleltem most már jóval csendesebben.

– Na, akkor csinálj még egy párat, hogy biztosak legyünk a dologban!

Ezek után megismerkedtünk néhány speciális katonai műszóval, mint például:,,mennek a tankok!” Ez a művelet abból állt, hogy a baka a padlón kúszva fejével kellett tolja az ágyak alatt lévő katonaládákat. A ,,hogyan énekel a pucér nő a fürdőben?" már több tanulást igényelt. Az újonc lábujjhegyre áll, balkezével megfogja a fütyülőjét, jobb kezét bájosan lengetve énekeli:hollárió! hollárió! Az,,ébresztő újoncok számára"előadás során az elsőéves felmászik a fegyverszekrény tetejére és ott kukorékol. Amikor elhangzik: ,,ég a káplár!", akkor a bádogkannával rohansz a domboldalon lévő forráshoz ivóvizért. Volt még egy pár hasonló jellegű kifejezés:

– fenés, szöktetés, kefélés (a csuklóztatás erősségének fokozatai)

– irány az illatszerbolt! ( vécé takarítása)

– díszebéd (a katonaládán állva a földre lerakott tányérból enni)

– kefélésre felkészülni!(tíz másodperc alatt levetkőzni, illetve felöltözni)

– ünnepi nagytakarítás – ebbe aztán minden belefért!

– a menyasszonynak ágyat vetni!(a káplár által a földre ledobált ágynemüt 10–20–30-szor újra bevetni)

Nem sorolom tovább, pedig még jócskán voltak ennél cifrább parancsok is.

Naplóm szerint február 27-én, egy nagytakarítás után lefekvés éjjel 11-kor. Riadó két óra alvás után, a kantinban megeszünk egy híg csorbát (zöldségleves) és fél háromkor nekivágunk az éjszakának. A cél a tőlünk 35 km-re levő lőtér, ahol a másodévesek bemutató lövészetet tartanak számunkra. A menet előbb az országúton haladt, majd elkanyarodtunk a hegyek felé. Boldogult civil koromban sokat kirándultam a hegyekben, így tudtam a leckét, hogy nem szabad hátul maradni. Az első sorokban meneteltem tehát és jól is bírtam az iramot. Nem lett volna semmi baj, ha a bakancsaim nem nagyobbak vagy két-három számmal a kelleténél. A gyalogmenet eleje délelőtt tízre odaért a lőtérre, a lemaradozók kb. egy óra múlva ,,futottak"be. Volt tehát időm, hogy szemrevételezzem meggyötört lábaimat, mindkét talpamra jókora vízhólyagok nőttek. Még más problémák is akadtak, a közel félméteres hóban álldogáltunk, amíg ismertették a fegyvereket és a lőszereket. Ráadásul veszettül fújt a szél, alaposan átfáztunk. A bemutató lövészet és a kiértékelő után délután fél hatkor indultunk visszafelé. Akkorra már kopogott a szemünk az éhségtől, azt az éjszakai csorbát leszámítva egész nap semmit sem ettünk. A hazatartó út már nem is menetelés, csak vánszorgás volt. Még lett volna 14-15 km a kaszárnyáig, de azt hittük, nem bírjuk tovább. Akkor a semmiből megjelentek a teherautóink, valahogy felkapaszkodtunk, és éjjel 11-kor megérkeztünk a kaszárnyába. Vacsora nélkül ájultunk be az ágyainkba, és feljegyzésem szerint a lábaim egy bő hónap után jöttek teljesen rendbe.

 

III. Fejezet

Idilli hajnalok a lóistállókban. Gazdát cserélek. Jótanácsok

 

Laktanyánk komoly állattartásra volt berendezkedve.Tartottunk több mint száz lovat, kb.ötven tehenet, vagy kétszázötven birkát, és háromszáz disznót. A lótartást megértettem, szükség volt a haditehnika szállításához, na meg a tiszteknek lovagolni. A disznótartás egyenesen szükségszerű volt, habár a kajánkból csak a mócsingok köszöntek vissza. De egész katonaságom alatt nem ittam a teheneink tejéből, és húsvéti báránysültet sem ettem, úgy hogy nem értettem, mi célból tartottuk ezeket. Na de térjek csak vissza a lovakhoz, amelyekkel azért kerültem ismeretségbe, mert a tüzérekhez tartozott az egész lótartás. Az ébresztő hivatalosan reggel 6-kor történt, de mi, elsőévesek, már fél hatkor takarítottuk az istállókat és csutakoltuk a lovakat. Bár kétszakasznyi állandó lovász létezett, a meló javát mi kellett elvégezzük. Petrescu őrnagy azt követelte, hogy az istálló olyan legyen, mint a patika, a lovak pedig patyolattiszták. Volt a kerítés mentén egy óriási trágyadomb, ha az öregúrnak nem tettszett valami, a lovászok addig kúsztak ezen, míg az orruk hegye is trágyás lett. Mivel civil koromban nemigen jártam lóközelben, első alkalommal csak óvatosan csutakoltam, félszemmel mindig azt lesve, harapni akar-e vagy rúgni. Nemhiába tartottam ezektől az elkényeztetett dögöktől, mert az egyik majd agyonrúgott. Szerencsémre épp a nyaka körül csutakoltam, amikor egy ütődött baka a lókaparó vassal bebökött a lovam hátsó lábai közé.Alig tudtam bemenekülni a jászolba, olyan táncolás és plafonig érő rugdalózás kezdődött, hogy csuda. Jó tíz percbe került, amíg a lovászok valahogy le tudták csillapítani, és én kióvatoskodhattam a jászolból. Kerestem a tréfacsinálót, hogy elbeszélgessek vele, de az akkorra már – a Petrescu-metódus szerint – a trágyadombot mászta. 

Aztán egyik napról a másikra búcsut vettem az istállóktól és a lovaktól, valamint attól a sz...házi káplártól, aki önfegyelemre tanított. Az egyik reggeli eligazításnál megjelent Petrescu egy tizedessel és kiszólított a sorból:

– Közlegény, ez a káplár elvezet a híradós századhoz, ahol rádiótávirdász kiképzést fogsz kapni! Már mondtam, jól vigyázz, mert ha nem éred el bár a harmadosztályú minősítést, az isten irgalmazzon neked! A szemem mindig rajtad tartom, katona!

Útban a híradósszázadhoz a káplár elmondta, hogy ő a tüzérek rádiós-kocsijának a főnöke, s mint ilyen, a közvetlen felettesem. Rusu tizedes után pillanatokon belül megismertem az új századparancsnokomat, Cernescu hadnagyot. Ábrándos kék szemeire húzott sapkájával, csontos, hosszú lópofájával és előreugró kapafogaival egy másodrangú háborus film negatív mellékszereplőjére emlékeztetett. Miután röviden ismertette feladataimat, odamentünk egy régi típusú,orosz gyártmányú terepjáróhoz. A tizedessel felnyittatta a három adóvevő készülék fedelét: kapcsolók, gombok, lámpák, mérőműszerek sokaságát láthattam.

– Katona, mától fogva ez a kocsi az anyád és én vagyok az apád! (Na, gondoltam, jól el vagyok látva apával, anyával.)

Új főnököm alapelve az volt, hogy belénk kell verje a morzézás tudományát. Az asztalán álló pannón egy egyszerű átkapcsolással bármelyikünk morzé-gyakorlatát észrevétlenül le tudta hallgani. Amelyik bakánál hibát észlelt, odament egy nagyméretű csavarhúzóval és elkezdte magyarázni:

– Itt túl hosszú volt a jel, itt túl rövid, itt nem tartottad be a kellő szünetet – s ezalatt a csavarhúzó nyelével ütögette az illető fejét. Volt egy másik didaktikai eszköze is, a sátorlapot összefogó bőrszíj, amelynek a csattos felével porolta a hátunkat, amíg az elkövetett hibákat sorolta. Minden ötven perc tanulás után tíz perc szünet következett, amely alatt a gyengén teljesítő ,,tanulók" felrakott gázálarccal futották körbe a század épületét.

Nemsokára, miután átkerültem Cernescuhoz, egy ebéd utáni cigiszünetben találkoztam a másodéves földimmel, Janival. Ő, mint tapasztalt veterán, ellátott pár jótanáccsal. Szerinte az egyes számú szabály az, hogy ne lógj ki a sorból. Ha elloptak tőled valamit, ne szólj senkinek, lopj helyette mást. Amikor fegyveres szolgálatban vagy, a fegyveredet ki ne add a kezedből, még ha a főparancsnok kéri, akkor se. Hegyi túrákra vigyél 3-4 pár tiszta zoknit és ha van rá lehetőség, legalább naponta mossál lábat, különben jaj neked. Tanulj meg jól célbalőni, sok cseszegetéstől megmenekülsz ezáltal.

Még a kezdet kezdetén, én, a naív zöldfülü, a kimosott zoknijaimat felraktam száradni a fütőtestre. Ennek a négy pár zokninak reggelre csak az emléke maradt. A tolvajokra mindig haragudtam, de most, a Jani barátom tanácsára elhatároztam, hogy én is lopni fogok. Zoknit nem sikerült, de egy használt, ám a lábamra tökéletesen passzoló bakancsot elemeltem. Lelkiismeretemet azzal hallgattattam el, hogy a károsult másodéves, neki a raktáros úgyis kicseréli a rossz bakancsokat.

 

IV. Fejezet

Ne ölj! Landolás a cserjésben. Eskütétel

 

Március 21-e volt az a nap, amikor majdnem megszegtem az ötödik parancsolatot is. A délutáni program során a rádiók akkumulátorait tisztítottuk. Az akkutöltő műhelyben szolgált egy Teodor nevű, másodéves közlegény, akinek már az első perctől kezdve nem tetszett a pofám. Ez a bunkó baka mindenáron legalább altiszt szeretett volna lenni, de még káplár sem lehetett a nyolc osztályával. Szóval azon az ominózus délutánon odajön hozzám ez a Teodor, gúnyosan megszemléli a munkámat:

– Szerintem te egész délután csak a s...et vakartad, nem ezeket a hótpiszkos akkumulátorokat tisztogattad! Na, fogj egyet-egyet a két kezedbe, kinyújtott kar, guggolás, egy kettő... ugyancsak kinyújtott kar, békaügetés! Így ment ez a műsor egy jó félóráig, és egyszer csak elszakadt nálam a cérna. Leraktam a két akkumulátort és a zsebembe nyúltam. Megölni! Csak ez az egy gondolat maradt az agyamban. Egy harsány vigyázz! kiáltás mentett meg attól, hogy esetleg gyilkos legyen belőlem. Cernescu hadnagy érkezett, hogy egy kis délutáni morzé-tréningben részesítse a századot. Eltelt egy jó pár nap, amíg sikerült négyszemközt maradnom ezzel a szemét Teodorral. Megmutattam neki a kinyitott bicskámat, hogy azzal fogom átvágni a torkát, ha nem hagy békében. Azt mondta, nyomban jelenteni fog, én megígértem, hogy akkor nem hagyja el élve a kaszárnyát. Nyílt konfliktusra többé nem került sor közöttünk, azt hiszem, komolyan vette a fenyegetést, amit én komolyan is gondtam.

A sokféle kiképzés közül számomra a sízés volt a legkeservesebb. Kölyökkoromban egy próbálkozás során majd kitörtem a nyakamat, jogosan utáltam tehát ezt a sportot. Itt viszont nem volt pardon, meg kellett tanulni. A kaszárnya feletti domboldalról leereszkedve, a pálya alsó felén ki kellett kerülni egy szántóföldet. Nekem ez a kikerülés a legtöbbször nem sikerült, akkorákat estem, hogy döngött bele a föld.Egyik leereszkedés alatt, hogy-hogynem, lecsatolódott a bal sílécem. Sorstársaim szerint egy balerinához illő, kecses egyensúlyozással próbáltam fennmaradni fél sílécemen, aztán óriási bukfenc következett.Egy másik alkalommal ismét eltévesztettem a direkciót, és a pálya szélén húzodó cserjésben landoltam, ketten kellett kihúzzanak onnan. Ezek az edzések így folytak május elejéig (a nagy hegyek aljában sokáig tart a tél), de végül megjött a tavasz és véget ért a kálváriám. Hálistennek, nem lett belőlem jó síző, a későbbiekben majd elmesélem, miért ez az öröm, egy kudarc-élmény kapcsán.

Április elseje volt az a nagy nap, amikor letettük az esküt. Az esemény fényét emelendő valamivel ehetőbb kaját és egy decinyi, vízzel higított pálinkát adtak. Ünnepélyes volt a délelőtt, de a délután és az este totál durva:

– Na, nyavalyás, kiképzetlen, lusta banda! Most, hogy letettétek az esküt, tovább nem leszünk elnézőek! Tudhatjátok, a kisebb vétségért csak fogda, de a parancsmegtagadásért katonai törvényszék jár! – így a káplárok. 

Brutális egzecírozás-sorozatnak voltunk részesei, viszont ezt jobban viseltük, mint a kitolásokat és a megalázásokat. Az egyik lázadozó újonctársunk például puszta kézzel és hideg vízzel kellett felmossa a század budiját. Más alkalommal úgymond célozni tanultunk, és addig feküdtünk a hóban, míg olvadni kezdett alattunk. Aztán esténként többtucatszor öltöztünk-vetkőztünk, legalább ugyanennyiszer ágyat vetettünk. Ezekben a kitolásokban még délelőtt, a hivatalos program alatt is volt részünk, de most másról akarok mesélni.

A szakmai, vagyis a rádiós kiképzés mellett rövidesen megismerkedtünk az alpinista-kiképző pályával. Volt itt egy kb. 10 méter magasban ívelő lengőhíd, ezen kellett átrohanni. Aztán egy két méter mély, hat méter hosszú gödör feletti rácson kézenfüggve átaraszolni. Egy másik ilyen gödör felett a túlsó partról dobott kötelet elkapva ,,átrepülni". Felfüggesztett gerendán, billenő hintán, különböző magasságban felállított tuskókon egyensúlyoztunk.A pálya végében állt a legpocsékabb akadály. Egy 150-200 négyzetméternyi, elmocsarasodott tó felett két szál acélkábelen kellett ,,átlibegni" Szeretett hadnagyunk utasítására a káplárok jó erősen rángatták a kábeleket, nemegyszer a mocsárban, a békák között kötöttünk ki. Ilyen jellegű de szelídebb nyúzásunk a sportpályán folytatódott. Ott kötélmászást, lóugrást tanultunk, felemás korláton és nyújtón végeztünk tornagyakorlatokat. Cernescu egy ujjnyi vastagságú, kétméteres bottal serkentett jobb teljesítményre. Serkentésének voltak más változatai is, mint például száz fekvőtámasz, a sportpálya szélén húzódó vizesárokban történő hasonkúszás, vagy félórás békaügetés. Szerencsére nagyon jó kondicióban voltam és aránylag hamar beletanultam a gyakorlatokba. Így megmenekültem egy rakás fenékreveréstől, a későbbiekben pedig nagy hasznomra volt ez a tornásztudás.

Agyonhajszolt napok, hetek után jött egy boldog félnapom, május 11-én meglátogattak szüleim. Édesapám csak bátorítóan megölelt, de szegény édesanyám elsírta magát, amikor nádszálkarcsú katonafiát meglátta. Az a pár óra, amelyet együtt tölthettünk, villámgyorsan elrepült, és csak szeptember 20-án találkozhattunk újból.

Úgy május közepétől jelentősen megjavult a helyzetem, Cernescu hadnagy írnoka lettem. Persze nem olyan értelemben voltam írnok, hogy egyebet nem is kellett csináljak. Főleg a délutáni program alatt írogattam, de így is nagyon jó volt, rengeteg káplári fenéstől szabadultam meg. Hadnagyom annyira elégedett volt a szépírásommal, hogy sok esetben nekem adta nagyon is bőséges tízóraiját, ő evés helyett elszívta a napi két csomag cigarettáját. Egyébként ez az írnokoskodás nem változtatta meg irányomba a viselkedését, a rendes kiképzés alatt éppen úgy szöktetett, mint bármelyik újoncot.

 

V. Fejezet

Baj baj után. Az első éleslövészet. Készülődések

 

Már éppen örvendezni kezdtem sorsom jobbra fordulásán, amikor egymás után három zűrbe kerültem. Az első eset akkor történt, amikor Cernescu engemet is beosztott konyhaszolgálatra. A zöldség- és krumplitisztítás alatt, de főleg a mosogatás után, alaposan összepiszkolódott az egyenruhám. Egy adott pillanatban bejön a kantinba Petrescu őrnagy, végignéz rajtam, összecsapja kezét:

– Miért vagy itt és mi ez a szutykos rongy rajtad?

– Jelentem,konyhaszolgálatos vagyok!

– Igen?! Cernescu hadnagy jöjjön hozzám! Ott, a szemem láttára, fülem hallatára ordította:

– Hadnagy, az én katonám nem azért volt hozzád beosztva, hogy konyhaszolgálatost csinálj belőle, hanem rádiótávírdászt! Otthon a feleségedet beoszthatod a konyhára, de nem az én katonámat!! Közlegény, menj a raktárba, adjanak tiszta egyenruhát és nyomás morzézni!

Később négyszemközt magyarázkodtam Cernescunak: nehogy azt gondolja, hogy panaszkodtam vagy árulkodtam az őrnagynak, ő jött oda a kantinba. Tudom, hogy őrnagyom a magasabb rangú, én pedig az alárendeltje vagyok, de a mindennapjaimat itt, a híradósoknál töltöm, és így elsősorban az ő (Cernescu) parancsait teljesítem. Hadnagyom végül is megenyhült, de még sokáig kínosan éreztük magunkat mindketten.

A második problémám egy délutáni focizás alatt adódott. Mi, elsőévesek a veteránok ellen játszottunk. Egy nagyobb rúgás után a labda messze elrepült, és a fegyverraktár előtt őrködő katona lábáig gurult. Káplárom elküldött, hozzam vissza a lasztit, de az a fejbeteg őrszem rámfogta fegyverét: – Vissza!

Odajött Rusu is, a káplárom és elkezdte kapacitálni:

– Hé,Costica, ne marháskodj, add vissza azt a labdát!

– Nem, ne közelíts, mert lövök!

Rusu lehajolt a labdáért, az őr előírásszerűen a levegőbe lőtt, aztán megfújta a sípját és üvölteni kezdett:

– A fegyverraktár megtámadva, őrség hozzám!

Rohanva jött a gárdaparancsnok meg az egész őrség, és oltári cirkusz lett a dologból. Miután beérkezett a szekus (az államvédelmis) Rusut és engemet felvitt az irodájába. Alaposan kifaggatott, hogy hogyan és mint történt az a lövés, és én elhűlve konstatáltam, hogy az a szekus még hülyébb, mint az őrszem.Ugyanis, mielőtt elengedett volna, azt mondta nekünk:

– Szerencsétek volt, hogy nem lőtt le az őrszem, neki volt igaza! Mert mi van, ha az a labda nem is igazi labda, hanem egy labdának álcázott bomba (??!)

Eme két rázós ügy után jött a harmadik. Egyik délután a káplárok vezényletével a kaszárnya feletti domboldalon folyt a kiképzés. Rajtunk, a rádiósokon kívül ott volt pár szakasz más századbeli katona is. Egyszer csak nagy üvöltözésre figyelünk fel, s hát látom, hogy a felcsíki újonctársamat, Tamást a káplárok ütik-verik, leteperik és rúgdosni kezdik. Teljesen ösztönös volt, amit cselekedtem, kiakasztottam a géppisztolyt a nyakamból, megragadtam a csövénél és rohanni kezdtem a verekedők felé:

– Ne hagyd magad, Tamás,jövök!

Már értem volna a sűrűjébe, amikor valaki elbotlasztott, a földre zuhantam.A megvadult káplárok abbahagyták Tamás verését és engemet kezdtek rugdosni. Odarohantak az én szakaszom káplárjai és kimentettek, így megúsztam egy pár rugással. De nem úsztam meg a kérdéseket, hogy miért futottam oda az idegen szakaszhoz, mit akartam a marokra fogott fegyverrel és mit kiáltottam Tamásnak. Szemrebbenés nélkül hazudtam: a fegyvert azért vettem kézbe, hogy gyorsabban tudjak odaszaladni, Tamás nem tud románul és tolmácsolni akartam. Kiáltani meg azt kiáltottam, hogy ne csináljon marhaságot, amíg oda nem érek.Utólag tudtam meg a bunyó okát: már elég hosszú ideje csesztették Tamást a káplárok, és a végén azt akarták, hason kússzon a patakon felfelé.Ő nem kúszott, csak négykézláb mászott. Erre az egyik káplár rálépett a hátára és belenyomta egészen a patakba. Ez betett a bakának, felugrott, kirántotta a szuronyát, hogy levágja azt a marha tizedest, ezután jött a bunyó. Az ügy akkor elcsendesedett, a tisztek nem szereztek tudomást róla, de később volt még egy Tamás-affér, amelyet a maga idejében majd elmesélek.

Május vége felé került sor az első éleslövészetre, addig csak ,,szárazedzést" tartottunk. Mindössze három golyót adtak, amelyeket egy 250 méterre álló, fix céltáblára kellett kilőjünk. Még jó, hogy ez alkalommal nem kellett legyalogoljuk a 70 km-et a lőtérig és vissza, teherautókon szállítottak. A harminc lehetséges pontból 29-et csináltam, egyetlen elsőéves(magyar!) baka volt az ezredben, aki mindhárom golyót pont a tízes kör közepébe küldte. Később kiderült, az én jó eredményemhez az is hozzájárult, hogy nálam volt az egyik legjobban beállított géppisztoly. Ezek után volt rá eset, hogy a fél század az én fegyveremmel lőtt. A jó lövészetnek megvolt az eredménye, engem nem cseszegettek. Akinek nem ment a lövészet, annak bizony sok fenésben lett része.

A hónap végén jártunk,mikor az ezred tudomására hozták: június másodikától jön egy ellenőr csapat Bukarestből. Minden tisztet, altisztet és bakát minden ,,tantárgyból" vizsgáztatni fognak. Erre a hírre az addig sem unalmas életünk totál idegbajjá változott.

 

 VI. Fejezet

 Nagytakarítások, fenékberúgások. Ágyban fogadom a tábornokot. Csókot kapok

 

Az érkező bizottság tiszteletére századunk körletét, fegyverzetünket, úgy általában a földtől a plafonig mindent kifényesítettünk. És nem volt elég, amit a saját házunk táján kellett elvégezzünk, még átvittek az autóparkba is kocsikat suvickolni. A gépkocsizók parancsnoka arról híres, hogy mindig csizmában jár és nagy előszeretettel rúgja fenéken a bakát. Kedvenc kiszólása: b....szom az anyád ökreit! Hiába keféltem tükörfényesre azt az ócska terepjárót, jött a százados, felemlegette az ökröket és szép fényes csizmájával jól fenékbe rúgott. Mire az ellenőrök megérkeztek volna, mindnyájan ki voltunk készülve. Ráadásul Cernescu estére berendelt az irodájába, írnokoskodni. Kaja, kávé és egy halom papír állt az asztalán:

− Katona, ezeket az iratokat reggelre készen akarom látni! Levetheted a zubbonyodat, egyél, igyál kávét és cigizhetsz is. Majd reggel le fogsz feküdni,f elmentelek a délelőtti program alól!

Nagyon nehéz nap után még nehezebb volt az éjszakám, reggel hullafáradtan estem az ágyba. Arra ébredek,hogy egy menydörgő hang éppen azt kérdezi Cernescutól:

− Mi az ördögöt keres ez a baka fényes nappal az ágyban?

Félszemmel odapislogva megdermedek, széles, piros csíkkal a nadrágján, nagy, aranycsillaggal a vállán egy tábornok áll a háló közepén! Cernescu hadnagy merészen kivágja az egyetlen varázsszót, amelyet mindenki respektál a hadseregben:

− Ez a katona éjszakai bevetésen vett részt!

− Az más,akkor ne zavarjuk a pihenését! − azzal kivonultak, én pedig kiengedtem az eddig visszatartott lélegzetemet.

A nagy ellenőrzés első napjának délelőttjét megúsztam, de a délutáni programban már szerepeltem. A második napon tornából vizsgáztattak, amely közröhejbe fulladt. Mikor az elhízott, idősödő altisztek, tisztek elkezdtek a tornaszereken idétlenkedni, azt már a vizsgáztató sem állta meg szó nélkül:

− Főtörzsőrmester, próbálja meg legalább tíz centire felemelni a s...ét a földről!

Az eset nagy blamázs volt, azután a vizsgáztatást külön tartották a tisztek és külön a legénység számára.

A vizsgatárgyak közül nagy hangsúlyt fektettek a politikai képzésünk ellenőrzésére. Ez a ,,tantárgy" mindennapos volt és egész katonaság alatt csesztettek ezzel. Hozzánk, híradósokhoz egy öreg alezredes jött vizsgáztatni. Erculescu káplár volt az első vizsgázó, utána Diaconu újonctársam következett, majd én kerültem sorra a szövegelésben. A téma: az ifjúság munkára való nevelésének fontossága a szocializmus építésében. Katonai karrierem nagy szónoklatát vágtam ki, felemlegetve az ötvenes évek ifjúsági munkatáborainak megvalósításait, a Salva-Vişeu és a Bumbeşti-Livezen-i vasútvonalak megépítését. Egy adott pillanatban megdöbbenve észlelem, hogy az alezredes szeme könnyes. Feláll, odajön hozzám, férfiasan kezet ráz, átölel, jobbról-balról megcsókol:

− Fiam, én ott voltam azokon az építkezéseken! Azok voltak ám az igazi, dicső megvalósítások! Hadnagy, a többi katonát már nem is vizsgáztatom, az egész századnak kitűnő minősítést adok!

Miután a meghatódott alezredes kiment, odajön hozzám Cernescu, ő is férfiasan kezet ráz, átölel, jobbról-balról megcsókol:

− Közlegény, a vizsgák lejárta után 5 nap eltávozást fogsz kapni tőlem!

Bolondul örvendtem ennek az igéretnek, megírtam a szüleimnek is, hogy közelebbről hazamegyek, de az eltávozásra több mint egy félév múlva került sor, és egészen más körülmények között.

Egy másik vizsgáztatáson, a lövészeten, majdnem pórul jártam. A századunkból Rusu tizedes és én kerültünk utolsókként sorra. Két,mozgó célpontra kellett lőni, amelyek két alkalommal jelentek meg, 250, illetve 350 méter távolságban. A tizedesem a jobboldali, én a baloldali lőállásban voltam. Bár sorozatlövészet volt, nem kaptunk tele tölténytárat, a 30 darab golyót, csupán 18-at adtak. Amikor megjelentek a 250-es táblák, én egy egész rövid sorozattal leszedtem az enyémet. Rusu 2-3 hosszú sorozat után sem találta el az ő célpontját. Amikor számára másodszor is megjelent a céltábla,v agy két golyó kilövése után hallom, hogy üresen kattan a fegyvere. Cernescu, aki a hátunk mögött állt, jól bokán rúg és rámszól:

− Szedd le a Rusu célpontját, szedd le!

Picit jobbra fordítom a csövet, az utolsó pillanatban el is kapom a célt, alig két-három golyóval. Mikor megjelent a két nagyobb céltábla, már nem is vártam külön ukázra, gyors egymásutánban lelőttem mindkettőt. Nem nagyon maradt időnk örvendezni, a dombtetőn olyan üvöltözés támadt, hogy zengtek bele a hegyek:

− A két utolsó lövész és a parancsnokuk hozzám!!

− Hadnagy,a jobboldali célpontokra több mint 18 golyó volt kilőve!

− Jelentem, az nem lehet, mindenkinek csak annyi tölténye volt...

− Nekem te ne mesélj, én 22 éve hallgatom ezt a zenét (mármint a fegyverropogást). Ide a két tölténytárat!

A Rusu tárja üres volt, persze nekem még maradt három golyóm. Szerencsénkre az ezredes rossz felé tapogatózott, mert azt mondta:

− Én azt hiszem, hogy a káplár úr teli tölténytárra tett szert, mert a káplároknak és a hadnagyoknak mindent szabad!

− De én tiszti szavamat adom, hogy...

− Tűnés a szemem elől,majd én kiderítem ezt a disznóságot!! Mindhármunkon reszketett a gatya, amíg a bizottság vissza nem utazott Bukarestbe, de hálistennek nem történt semmi baj, megúsztuk.

 

VII.FEJEZET

Őrültek háza,vagy katonaság? Nyilvános szexparti a kaszárnya udvarán. Bemelegítő hadgyakorlat

 

Muszáj egy kis kitérőt tennem, hogy érthetőbbé tegyem azt a hihetetlen sztorit, amit el akarok mesélni.

Én még életemben egy rakáson annyi perverz, szadista őrültet nem láttam, mint ott, a katonaságnál. Szó volt már Cernescuról, aki szíjjal, bottal, csavarhúzóval verte a bakát. Említettem Matei kapitányt, aki fényes csizmáival osztogatta a fenékberúgásokat. Ott volt Mihai százados, akit mindközönségesen Apucinak becéztünk, mert kedvenc játékát mindig így kezdte: Katona, gyere csak apucihoz! Add csak ide apucinak a hámodat! (A derékszíjat) Miután kétszer-háromszor jót húzott rád, visszaadta a szíjat: − Apuci elenged, lelépni!

Pavelescu őrnagyról (akit a háta mögött Antikrisztusnak neveztünk) azt suttogták, hogy az ország túlsó felében ezredparancsnok volt, valami nagy disznóságért lefokozták és áthelyezték hozzánk. Ő például egy rosszabb napján az egész ezredet (!) felrakott gázálarccal átkergette a városon és odakint a mezőn, reggeltől délig olyan csuklóztatásban részesített, hogy alig tudtunk visszavánszorogni a kaszárnyába. Wilhelm hadnagy,  a KISZ-titkár olyan kacskaringós, trágárságokkal tarkított káromkodásokkal szidta a bakákat, hogy az tényleg nem bírna meg semmiféle nyomdafestéket. Még a közkedvelt, szelíd Leonte századosnak is pocsék szövege volt. Egyszer, már másodéves koromban, elcsípett, hogy a program helyett a gyümölcsösben alszom:    − Mi van, káplár, hallgatod hogyan nő a fű?

− Jelentem, olyan beteg vagyok...

− Látom, fáj a f ...ad a katonaságért!

Akadt még pár komplett őrült, de most csak Petrescu őrnagyról fogok mesélni. Már említettem, őrnagyom élt-halt a lovakért, és ezek, valamint az istállók mindig patyolat tiszták kellett legyenek. Különösen ragaszkodott a Rigó nevű lovához, amelyen csak ő lovagolhatott, senki más. Mániás szeretete eme valóban gyönyörű paripa iránt odáig fajult, hogy az ajkai közé fogta a kockacukrot és úgy adta oda a lovának! Mégis, az általa legszeretettebb lény Vasilache, az ezred szamara volt. Ezt a bakszamarat Ardeleanu hadnagy apukája adta a katonaságnak (hegyi pásztor lévén több is volt neki). Vasilache-nek volt az egész ezredben – mit, az egész világon! − a legjobb dolga, kimondottan párosodási céllal tartották. Őrült őrnagyom, ha éppen legjavában tombolt valamiért, és jelentették, hogy Vasilache ismét csinált egy jó menetet, rögtön felejtette minden gondját-baját. Aprólékosan kikérdezte a lovászt, hogy hogyan s mint volt, felírták-e a párosodás dátumát és a kanca nevét stb. Amikor megszületett az első öszvércsikó, az Petrescu számára felért egy nemzeti ünneppel. Azt a kis rusnya, nagyfülű öszvércsikót ölbevette, simogatta, csókolgatta, mindenkinek mutogatta:

− Igaz-e, micsoda kis gyönyörűség? − egyszóval teljesen odavolt.

Mindezeket csak bevezetőként meséltem el a következő sztorihoz: Petrescu azt eszelte ki, hogy a bukaresti ellenőröknek bemutatót tart, hogyan párosodik Vasilache egy kancával! Csak egy volt a probléma, a szamár alacsony, a kivezetett kanca jó magas volt. Őrnagyom egy füttyszóval magához rendelt négy bakát az istállóból, akik a négy lábától fogva fel kellett emeljék a szamarat és így tartaniuk, amíg a parti be nem fejeződött! Hogy a produkciónak milyen sikere volt, azt elmondani nem lehet. A tábornoktól kezdve az összes ellenőr lelkesen bíztatta a szamarat, röhögve csapkodták a térdüket, odavoltak az előadásért.

Ezek után már nem csodálkoztam, mikor egy délutáni programon a következő kis jelenet játszódott le: a domboldalon egyes sorban álló szakaszunknak a káplár kiadta a parancsot:

−  Jobbra át! − vagyis a völgy felé kellett forduljunk.

− F....szt elővenni! Pisilni! Megrázni! Visszarakni a nadrágba! Balra át! Indulj!

Június 6-án egészen kivételes módon már este 10-kor ágyban voltunk. Kéjesen gondoltam arra, hogy a másodévesek többsége, akik már a reggel kivonultak hadgyakorlatra, most valahol a csillagos ég alatt tanyázik. Kárörömem  nagyon rövid ideig tartott, két óra alvás után felráz Mircea százados:

− Csak csendben, katona, küldetésbe mentek, de ne ébresszük fel a többieket.

Látom, még rajtam kívül hárman készülődnek. Gyors pakolás, a raktárból kiadják a hideg kaját, kocsiba ülünk és elhúzunk. Viszünk egy középsúlyú adóvevőt ( 18 kg. ), tartalék antennákat és akkumulátorokat. Éjszaka, három óra körül megérkeztünk a találkahelyre, de az összekötő csak reggel hatkor talált ránk. Fél hét tájban Emil tizedessel elindultunk az 1700 méteres hegycsúcs felé. Én vittem a nehezét: magát az adóvevőt, pótalkatrészeket, két akkut. Jól fel voltam díszítve, mert az említett csomag mellett még rám volt aggatva a tölténytáska, bajonett, kulacs, gyalogsági lapát, gázálarc, sátorlap, kenyérzsák és a fegyverem. Majdnem két és fél óra mászás után felértünk a csúcsra. Gyönyörű napsütés, a rádiókapcsolat kitűnő, tehát lehet reggelizni. Semmi perc alatt beborul az ég, esni kezd, majd csak a köd szitál, utána veszettül fúj a szél. A rossz idő miatt megszakad a kapcsolat, a tizedes bemegy a völgybe még egy antennáért. Nekem időközben sikerült helyreállitani az összeköttetést és megkapom a parancsot a visszavonulásra. Nincs mit csináljak, próbálom magamra szedni a káplár felszerelését is. Még jó, hogy nem kellett sokáig szerencsétlenkedjek, visszaérkezett Emil, és átvette a cuccát. Sofőrünk vadul tekeri a volánt a kanyargós hegyi utakon, végre beérkezünk a célként megjelölt mezővároskába. Mivel fogalmunk sincs, hogy a konyhánk hol lehet, beülünk egy kocsmába és sült kolbászt eszünk. Délután négy órára megközelítettük a ,,csatateret", de mi csak passzívan vettünk részt a harcokban. Aknavetők fütyülése, géppuska-sorozatok ropogása, a csatazaj egész valódinak tűnik, pedig tudom, vaktölténnyel lőnek. A forgatókönyv szerint visszavonulunk északra, meredek és sáros hegyi utakon bolyongunk. Az időjárás ellenünk van, egyfolytában esik, éhesek és álmosak vagyunk. Hajnalba, mint ténylegesen vert sereg, úgy érkeztünk vissza a kaszárnyába. Csak az az egy dolog vigasztalt, hogy végre holnaptól megszabadulunk a bukaresti ellenőröktől.

 

VIII. FEJEZET

Kitüntetés és újabb ígéret. Megismerkedek a cimbalommal. Újabb Tamás-balhé

.

Az összefolyt nappalok és éjszakák miatt teljesen kiment a fejemből, hogy azelőtt való nap           (június 7-én) volt a szülinapom. Most lehetőségem van a tűnődésre, a délutáni harci feladatunk a cseresznyelopás, én itt a gyümölcsös szélén őrködök, nehogy rajtakapják a többieket.

A délelőtt folyamán megtartották a kiértékelőt és a nagyon jó eredményeket elért katonákat kitüntették. A híradós századból az elsőévesek közül hárman kaptuk meg a ,,Militar de frunte" kitüntetést (ez amolyan élkatona címet jelent )

Cernescu hadnagy megismételte azt az igéretét, hogy ötnapos eltávozást fogunk kapni, ettől az egész katonaság szépnek tűnt akkor.

A nagy ellenőrzés lejárta után sem lett unalmas az életünk. Szinte naponta jöttek az újabb parancsok: 50 baka egy távoli nagyvárosba megy csatornát ásni, 200 ember megy a Bărăgani-ba búzát zsákolni. Kiválasztottak száz egyformán magas srácot, ők az augusztus 23-i (kommunista nemzeti ünnep) katonai parádén vesznek részt Bukarestben. Ez utóbbi szerencsétlenek majdnem két hónapig, a nyári dög melegben a díszlépést gyakorolták egész nap, sokan kórházba kerültek közülük. Mi, a rádiótávírdászok megúsztuk az ilyen válogatásokat. A vezérkari főnökünk, Butoiu  őrnagy meglátása szerint:

− Ti vagytok az ezred krémje, hogy az ördög vinne el benneteket, na tűnés a szemem elől!

A mezőgazdasági munkálatokra elvitték az ezred egyetlen borbélyát, a székelyföldi Bartost is. Így történt, hogy egy kissé megnőtt a hajam, amit észrevéve, Cernescu így kommentált:

− Katona, mik ezek a kislányos fürtök a fejeden?

− Jelentem, a fodrászunk a Bărăgani-ban van.

− Igen, de te kértél tőlem kimenőt a városba, hogy megnyiratkozzál? Az a gondolat, hogy pénzt adjak azért, ami ingyen járna, s főleg hogy a kimenőt ezért kérjem, olyan viccesnek tűnt, hogy azt hiszem, kissé elvigyorogtam magamat. Cernescu fülön ragadott és rögtön levezetett a fogdába. Itt elszedték a cipőfűzőmet, nadrágszíjamat, derékszíjamat és fegyveres őrrel a hátam mögött mehettem a disznóhizlaldába takarítani. − Nesze neked, élkatona! − röhögtek rajtam századom bakái. Éjjel 11-ig folyt a patyolat-akció, akkor leengedték az addig felfüggesztett priccset, amely, ki tudja miért, cimbalomnak volt elkeresztelve. Minden ágynemű nélkül, a csupasz deszkán aludtunk reggel négyig, amikor ismét takarítani vittek, a kaszárnya összes útjait és sétányait kellett megsepernünk. Reggel hétkor visszaadtak a szabad életnek, mehettem csuklózni az előírt program szerint. Jobbakaratú másodévesek azzal vigasztaltak, nem is igazi katona, aki legalább egy éjszakát nem töltött fogdában. Ezek szerint én a végére igazi baka lettem, mert még két alkalommal aludtam ezen a ,,hangszeren".

Nem sokkal a fent leírtak után történt egy eset, amely engem személy szerint nem érintett, de az előzményeiben nyakig benne voltam. Már elmeséltem azt a sztorit, amikor a felcsíki újonctársamat, Tamást a káplárok megverték és én is kaptam volt akkor pár rúgást. Nos, az egyik este vacsorázunk a kantinban, mikor a terem egyik felében hangos szóváltás támadt. A hangoskodásból üvöltözés majd jajgatás lett, érkezett a szolgálatos tiszt meg az őrjárat, és elvitték Tamást a fogdába. A századjából az egyik újonc aztán elmesélte, mi történt. Vagy 15 építésztársával együtt Tamás másnaptól kellett volna kiköltözzön a hegyekbe, ahol egy menedékházat építenek a vezérkar számára. Ezek a bakák ott is fognak dolgozni a leszerelésig. Az a gondolat, hogy tulajdonképpen megszabadult a katonaság hivatalos felétől, kissé elbizakodottá tette Tamást. Ugyanis amikor a tizedese kijelentette, feléje fordulva: − Ég a káplár! − Tamás ahelyett, hogy induljon a forráshoz ivóvízért, csak nézte a káplárt nagy ártatlanul.

− Te ütődött baka, nem hallod, hogy ég a káplár? Mars vizet hozni! Erre Tamás összeszedte gyatra román tudását:

− F...szt belérakni, én nem menni!

A tizedes megragadta a mellén az egyenruháját és az újonc arcába üvöltötte: − Ha nem mész azonnal, jelenteni fogom, hogy megtagadtad a parancsot! Tamás szó nélkül behúzott egy isteneset a káplárnak. Az ökölcsapás pontosan a szemöldökcsontján érte, másodpercek alatt a bal szeme körül egy sötétkék daganat támadt, amelynek a nyomát még jó két hétig lehetett látni. A parancsmegtagadásért és főleg egy feljebbvaló megütéséért bizony katonai törvényszék elé kerülhetett volna Tamás, de megúszta az egyéjszakás fogdával. Másnap reggel kivették a zárkából és társaival együtt kiküldték a hegyekbe. Hogy nem lett nagyobb baj a dologból, valószínű az is belejátszott, hogy ő volt az egyetlen szakképzett mozaikos az egész ezredben, és szükség volt rá a menedékház építésénél.

 

IX. FEJEZET

Az ország tetején. Megmutatom a hátsó felem... Őrült székely

 

Álmosító egyhangúsággal kopog az eső a híradóskocsi tetején, álmosító egyhangúsággal mondjuk mi is a gégemikrofonba a szöveget:

– Prut egyes, Prut egyes, itt a Prut kettes, vétel!

– Prut egyes, milyen erősséggel hallotok? – vétel!

A riadó hajnali háromkor ugrasztott ki az ágyból, de a tényleges indulás elhúzódott délelőtt tízig. Ha még emlékeznek rá, Cernescu hadnagy szerint a bakaságom alatt ez a híradóskocsi lett az anyám, ő pedig az apám.Ezek szerint elől, a sofőr mellett most a ,,nagyapám" ül, Petrescu őrnagy. Rusu és Erculescu, a két káplárunk, Chelescu és én ülünk hátul, az adóvevők körül. A hadgyakorlatra mindössze tíz terepjáróval megyünk, az ezredparancsnokunk és a vezérkar tisztjei, valamint a híradóskocsik legénysége. Petrescu a térképtáskájából időnként előszedi a konyakos üvegét, meghúzza, majd szunyókál tovább. Éjjel 11 óra, mikor megérkezünk a fogarasi havasok aljába. Egy elhagyott erdei munkásszálláson vertünk tanyát. A csupasz földre fenyőágakból ,,derékaljat" készítünk, megesszük a hideg kaját és reggel hatig pompásan alszunk. Miután a reggeli program lejárt, kiosztották a kétnapi hideg élelmet és nekifogtunk leszerelni a munkaasztalokról a rádiókat. A hevedereket rácsatoltuk és felszedtük magunkra, így a csomagunk mindenestől több mint 25 kg volt. A tiszt urakon csak a pisztoly- és a térképtáska lógott, az ők élelmét a sofőrök cipelték. Óránkénti ötperces pihenőkkel másszuk az egyre meredekebb hegyeket. Úgy 11 óra körül elérünk egy menedékházhoz, itt negyedórás pihenőt tartunk. Lassan eltűnik mögöttünk az erdő, csak csenevész bokrok és a kősziklák maradnak. Többször találkozunk turistákkal, sőt egy csapat iskolást is kihozott ide valami őrült természetrajz-tanár. Elhaladunk egy helikopter roncsai mellett, azt mondják 1970-ben zuhant le. Déli  kettőkor érkezünk a Podragul nevű alpesi tóhoz és a hasonnevű menedékházhoz. Itt már helyenként havat is látni (július 4-én!), a táj vadregényes, de mi ehhez már túl ki vagyunk dögölve. A menedékház eresze alatt félórás ebédszünet, három óra körül ismét nekivágunk az útnak. Találkozunk három fiatal sráccal, akik az ellenkező irányból jöttek, azt mondják a következő menedékház 12 óra járásra van innen. Mi akkor azt hittük, csak ugratnak, pedig sajnos igazuk volt. Már csak egy keskeny ösvény maradt a sziklák gerincén és az egyre meredekebb. Mire besötétedett, elfogyott az utólsó csepp vizem és fogytán volt az erőnk is. Az ország legmagasabb pontja, a Moldoveanu-csúcs 2544 méter magas, ide jutottunk fel. Már több mint 16 órája úton vagyunk, de most már lefele tart az ösvény. Elértünk egy kereszteződéshez, ha leereszkedünk a Sâmbăta menedékházhoz, az két óra járás. Ha a gerincen megyünk tovább, az négy óra az Urlea menedékházig. A tisztek ez utóbbi verzió mellett döntenek. Végre, majdnem húszórás kínszenvedés után elértünk az Urlea-ig. A menedékház előtt hosszú itatóvályú, ezt megrohantuk, mint a barmok, tegnap estétől szomjazott  a társaság. Hajnali négykor feküdtünk le, igazi ágyba, és nyolc óráig elszálltunk a mennybe. A reggeli alatt derült ki, hogy a lemaradozók utánunk egy jó óra múlva érkeztek a menedékházhoz, ők ennyivel kevesebbet aludtak. Evés után beüzemeltük az adóvevőket, de nem sikerült kapcsolatot létesítenünk. Már úgy nézett ki, hogy vissza kell másznunk a magasabb régiókba, mikor végre sikerült rádióznunk. Délelőtt 11 óra, szép napos az idő, a parancsnok összegyűjt a menedékház előtt és lefényképezi a díszes társaságot. Nemsokára pakolunk és elindulunk a völgy felé, a lefele ereszkedés, ha kell, még fárasztóbb, mint a mászás. A keskeny, meredek, sáros ösvényen nagyokat esünk. Délután három órára értünk le a kocsikhoz, ahol meleg kajával vártak. Ebéd után, csodák csodájára nagy pihenőt rendeltek el, másodpercek alatt elalszik a kompánia. Hazaindulás után már nem kellett rádiózzunk, így két félórás megszakítással másnap reggelig aludtunk. Az egyik megállásunk defekt miatt történt, a másik egy kis hajnali csuklóztatás okán. Ez utóbbi azért, mert Petrescu vizet akart inni, mindnyájunk kulacsa üres lévén, őrnagyunk bekergetett az erdőbe, forrást keresni. Mi végül is csak patakvízzel szolgáltuk ki, de ő erről nem tudott. Így ért véget ez a nagy erőpróba, amelyről naplómban sokkal részletesebben írtam.

A katonaság talán egyetlen pozitív jellemzője a tisztaság és a tisztálkodás szigorú betartása volt. Persze nem a hegyekben, csak kaszárnyai körülmények között. A reggeli torna után mindig derékig mosakodás, fogmosás, borotválkozás, este lábmosás is, a szombati nagytakarítás után zuhanyozás járta. Mégis egy szép napon kiderült, hogy megtetvesedtünk. Már említettem, hogy a kaszárnyától 35 km-re, a hegyekben volt az ezred lőtere. Itt négy, állandóan ottlakó katona teljesített szolgálatot. Ezeket minden hétvégén behozták tisztálkodni, de a nyavalyások jópárszor elbliccelték ezt, megtetvesedtek és átadták nekünk is. Pavelescu őrnagy (alias Antikrisztus ), parancsnokhelyettesi minőségében alapos büntetést eszelt ki. Az ezredorvossal az élen minden századparancsnok köteles volt saját kezüleg (!) fertőtleníteni az embereit. Így történt, hogy miután a DDT-porból kaptam a fejemre, a hónom alá meg a fütyülőmre, kitűrtem a hátsó felemet Cernescunak, hogy oda is hintsen a fertőtlenítőből. Ez utóbbi műveletet századunk minden bakája kimondottan élvezte.

Még nem is említettem mostanáig, hogy az eskütétel után őrszolgálatot is kezdtünk teljesíteni. Ez abból állt, hogy a kaszárnya területén lévő objektumokat őriztük, három óránként váltva egymást, a nap 24 órájában.A legnehezebb őriznivaló az ezredzászló volt, itt a három órát vigyázz-állásban kellett eltölteni, és csőre töltött fegyverrel teljesítettünk szolgálatot. Más posztokon csak az üres tölténytárat kellett berakni a fegyverbe, a két tele tárnak a tölténytáskában volt a helye. Ezt a szabályt én soha nem tartottam be, mindig tele tár volt a géppisztolyomban. Jópár őrszolgálaton már túl voltam, amikor jött egy rázós esetem. Az autóparkot őriztem éjjel 12-től 3 óráig, ez a legnehezebb periódus, ilyenkor a legálmosabb az ember. Olyan két óra körül látom, hogy a szolgálatvezető és a gárda parancsnoka másznak át a park oldalsó kerítésén.Behúzódtam egy kocsi árnyékába és megvártam amíg a hátukba kerülhettem. Na, most betojatlak, gondoltam és egy nagyot üvöltöttem:

– Állj, ki vagy? Add a jelszót!

A két szolgálatos megtorpant, majd megadták a jelszót és Macovescu jött a szöveggel:

– Katona, a fegyverállványról tévesen nem a te géppisztolyodat vetted el. Add csak ide, nézzük meg a sorszámát! Áhá, gondoltam, most jön be a Jani barátom tanítása, a fegyvert a kezedből ki ne add senkinek. Hátrább léptem, egy kattanás-kibíztositok, egy csattanás-csőre töltök és:           – Kifelé!!

Káplárjaim még jól emlékeztek a tavaszi esetre, amikor egy ideges őrszem majdnem lelőtte Rusu tizedest, ezért ész nélkül átvetették magukat a kerítésen. Én kidobattam a golyót a csőből, visszaraktam a tárba és a tárat újból beraktam a fegyverembe.A szolgálat befejezése után, a fegyverellenőrzéskor a főnökeim meglátták hogy tele tárat veszek ki a géppisztolyból:

– Te agyalágyult őrült, neked tele tár volt a fegyveredben?? Te csőre töltöttél és lőni is készültél??! Az anyád erre-arra...

Reggel hat óráig súroltam a gárda padlóját alvás helyett, és az ezredben futótűzként terjedt el a hír: – Vigyázzatok, az az őrült székely töltött fegyverrel szórakozik! Így az élkatona cím után megkaptam ezt a titulust is, mindkettőre meglehetősen büszke voltam.

 

X. FEJEZET

Egy talpig katona. Újabb kirándulás, viharos sátorbontás. Málnatolvajok

 

Még nem meséltem ezredparancsnokunkról, aki egyike volt azon kevés tisztnek, aki embernek tekintette a katonát. Van egy csúnya, román nyelvű kifejezés: ,,soldat pizdos", amelyet én civilizáltan talpig katonának fordítanék. Nos, ilyen volt Coveanu ezredes, akit az összes magyar baka a szívébe zárt. Még tavasszal történt, hogy az egyik szemlén parancsnokunk kijelentette:

– Sok baj van a magyar fiúkkal, mert nem nagyon tudnak románul és a pálinkát nagyon szeretik, de szeretnek dolgozni is, nem olyan lusták mint egyesek!! Egész találóan jellemezte az állapotokat ezredesünk, mert valóban minden ránkbízott munkát tisztességesen és szakszerűen elvégeztünk. Majdnem az összes mesterember közülünk került ki, és magyar volt az ezredírnok, a Parancsnok sofőrje, a legnagyobb és legmodernebb híradóskocsi főnöke, valamint az ezred építésze, T. báró, akiről még lesz szó a későbbiekben. Ami a piálást illeti, abban is igaza volt Coveanunak. Hogy mást ne is említsek, maga a vezérkari főnök csípte el Hajdu tizedest, amint egy-egy üveg pálinkával a két kezében megpróbált átmászni a kaszárnya hátulsó kerítésén.

Ha az a pimasz Cernescu betartotta volna az ígéretét, akkor mostanában került volna sor az ötnapos eltávozásomra. Ehelyett ismét kirándulunk a Kárpátokba, a cél a Moldoveanu csúcs újabb megmászása, csak most ellenkező irányból indulunk neki. Reggel 5-kor nekivágunk és egy olyan útvonalon megyünk, amely áthalad Ardeleanu hadnagy szülőfaluján (idevalósi tehát Vasilache is, az ezred szamara, amelyet a hadnagy apukája adott ajándékba nekünk.) Ardeleanu anyukája sajttal, édes ordával és pálinkával traktál mindnyájunkat. Délelőtt 11 órára elérünk egy fatelepig, innen nincs tovább kocsiút. Ismét leszereljük a rádiókat, felmálházzuk magunkat és nekifogunk kutyagolni. Az idő gyönyörű, a táj vadregényes, a felszerelésünk nehéz. Déli egy órára elérünk egy égigérő sziklatömb aljába, ennek tetejéről egy csodálatos vízesés zuhog alá. Amint később (este 7-kor) kiderült, az a vízesés a Moldoveanu-csúcs alatt lévő alpesi tóból folyik ki. Szóval, ismét ott vagyunk, ahol alig három hete. A műsor csak annyiban változott, hogy miután elértük az Urlea-Valea Sâmbătei kereszteződést, nem a gerincen megyünk tovább, hanem leereszkedünk a völgybe a menedékházig. Mire éjjel 11-re leértünk az aljba, a tisztek úgy döntöttek, nem megyünk a menedékházig. A sziklák tövében álló, ócska juhásztanyán fogunk éjszakázni, mármint a bakák, a tiszteknek felhúztuk a sátrakat. Alig feküdtünk le, olyan égzengés támadt, azt hittük, itt a világ vége. A vihar messzire repítette az akol fedelét, összeborogatta          (legnagyobb örömünkre) a tisztek sátrait. Az eső és a jégeső szinte vízszintesen vág, az akol ,,vízmentes" fala mellé húzodunk. A mellettem vacogó hadnagy elátkozza apját-anyját, amiért tisztiiskolába adták. Ha arra gondoltam, hogy én hét hónap múlva megszabadulok, de ez a szerencsétlen flótás élete végéig ezt kell csinálja, már nem is fáztam annyira. Hajnalra elállt a vihar, nagy tüzet rakunk, gatyára vetközünk és hosszú botokra tűzve szárítgatjuk ruháinkat. A menedékházból pihenten, száraz ruhákban érkező turisták vidáman érdeklődtek, hogy szalonnát akarunk-e sütni. Elfogyasztjuk a hideg reggelit, nyolckor nekifogunk a kapaszkodásnak és tizenegyre már kint is vagyunk a gerincen. Rövid pihenő után nyomás az Urlea-ig, amelynek a közelében, egy meseszép alpesi tó partján letáborozunk.A rádiók jól működnek és éppen elfogyasztjuk a maradék kajánkat, amikor öt perc alatt majdnem teljesen besötétedik. Olyan szélvihar és jégeső kapott el, amilyenről nem is hittem, hogy létezhet.Több mint két órán át tombolt az ítéletidő, bőrig áztunk és a metsző szélben majd elvett az isten hidege. Miután egy kicsit alábbhagyott az eső, Mircea kapitány kiválasztott négy katonát, közöttük engemet, hogy a többiektől elválva, egy új útvonalon ereszkedjünk le a völgybe. Ez az ereszkedés főleg gatyafékkel történt, de este hétre szerencsésen visszaértünk a kocsikhoz. Itt forró, citromos teával vártak, más kaja nem volt, pedig már nagyon éhes volt a társaság. Este nyoc után beérkeztek a többiek is, hamarosan bepakoltunk a terepjárókba és indulás. Alig megyünk párszáz métert, megáll a kocsisor, a felhőszakadás miatt egy fél hegy becsúszott a völgybe és eltorlaszolta az utat. Továbbmenni autóval nem lehet, vesszük a fegyvereinket, a többi hóbelevánc ott marad a kocsiban. A sofőrök maradnak, mi, a többiek nekifogunk megmászni az úttorlaszt. A megtanult lecke szerint az elsők között menetelek, az  utánunk jövők lassan lemaradoznak, végül vagy tízen maradunk az élbolyban. Már majdnem 48 órája vagyunk úton, alig aludtunk egy keveset, fél nap óta semmit sem ettünk.Hajnalban, olyan négy óra körül, egy oldalútról megjelenik egy civil teherautó. A százados megállítja, valahogy felszorulunk a nyitott raktérre, amelyre vagy tíz fahordó van lerakva. Tízpercnyi út után megállunk egy erdészháznál, leadunk öt üres hordót és felrakunk öt, málnával tele hodót. Még el sem indult az autó, Mircea kapitánnyal az élen nekiesünk a málnazabálásnak. Mire egy másik erdészháznál ismét hordókat cseréltünk, már degeszre ettük magunkat. Reggel hét óra körül értünk be egy olyan faluba, ahonnan telefonálni lehetett, kocsik jöttek a kaszárnyából és hazavittek. Eltelt vagy két hét, amíg az erdészet és a katonaság felszabadította az utat és hazakerültek az ott rekedt terepjáróink

XI. FEJEZET

Temetés. Kezdek torkig lenni... Egy közlegény remeklései

 

Vagy két napra rá, ahogy visszajöttünk a Moldoveanuról, egy különös napiparancsot kaptunk. A mi katonai körletünkben lesz egy őrnagy temetése, aki híradós tiszt volt, így a mi századunk adja a díszőrséget, és a búcsúztató, háromszori díszlövést is mi fogjuk leadni. Egy egésznapos felkészítőt csináltunk a ceremóniáról, másnap kiosztották a vadonatúj egyenruhákat, teherautókra ültünk és elvittek egy közeli faluba. A szülői házban felravatalozott őrnagy borzalmas látvány volt, nem tudtuk, mi okozhatta a halálát, de az arca és a kezei teljesen sötétkék színűek voltak. A nem túlságosan nagy szobában, a júliusi melegben egy óra hosszat vigyázzban állni nem volt könnyű dolog. Ortodox szokás szerint több tucat viaszgyertya égett körös-körül. Aztán jött valaki a háziak közül és egy jó erős illatú parfümmel bepermetezte a szobát. A parfümillat, összekeveredve a gyertya-és a hullaszaggal, betett nekem, majdnem rosszul lettem. A temetési szertartás alatt a friss levegőn kissé helyrejöttem. A díszlövések leadása és a ceremónia befejezése után az egész őrséget visszahívták a halotti torra. Az udvaron terítettek, és amikor a tányérokban megláttam a jó kövér disznóhúsokat, nyomban el kellet rohanjak a fészer mögé, rókát fogni. Hogy a háborgó gyomromat valahogy helyrehozzam, megittam néhány pohár pálinkát, meg is zsibbadtam rendesen. Szerencsémre a kaszárnyába visszatérve már nem kellett semmilyen programon résztvennünk, így másnap reggelig aludtam. Ezt a sztorit aztán százszor is el kellett meséljem a civil életben, ezzel magyarázván a hölgyismerősöknek a húsvéti locsolásokról való távolmaradásomat. A mai napig utálom a parfümöt, ha valahol megérzem, mindig az a régi szag és az a látvány idéződik fel.

– Hát ez nem lehet igaz! – gondolhatná bárki, s hát még miket gondolhattunk mi, a szenvedő alanyok, amikor kiderült, újabb hadgyakorlatra megyünk. Éppen csak megmelegedtünk a kaszárnyában, hiszen nemrég jöttünk vissza az előző, kimerítő kirándulásról. Ráadásul előre közölték, ez egy egyhetes csatározás lesz egy másik megye katonasága ellen. A bakaság közhangulata az volt, hogy csesznék már meg a tiszt urak a tudományukat, inkább költözzünk ki véglegesen a hegyekbe és be se jőjjünk a leszerelésig. A nyájas utókort nem akarom fárasztani a részletekkel, a nehézségekről csupán annyit mondanék, hogy a kirándulás negyedik napján jutottunk el odáig, hogy zoknit tudjunk cserélni.Az egy hét történéseiből csak egy-két vidámabb epizódot mesélnék el. Az egyik sztori csak számunkra (bakák számára ) volt mulatságos. Mint minden hadgyakorlatra, most is jöttek tisztek más katonai alakulattól tapasztalatcserére.A mostani delegációban volt egy öreg alezredes, aki valószínűleg valami irodakukac lehetett. Másképp nem követte volna el azt a hibát, hogy erre az egyhetes túrára vadiúj bakancsokban jőjjön. Így az első napi kutyagolás után mindkét lába tele lett vízhólyaggal. Négy napon keresztül a szanitecre támaszkodva, másik kezében egy mankónak használt bottal, mezítláb sétálgatott, a bakák nem kis (kár)örömére.

Egy másik történet egy Sidor nevű sofőrről szól. A hadtudomány szerint a lövészgödröt úgy kell kiásni, hogy az ellenség irányába álcázva legyen. Nos, ez a baka egy sűrű bokros közepébe ásta be magát, úgy, hogy az ellenség valóban nem láthatta meg, viszont ő sem láthatott ki a terepre. A dühöngő felettese jól lehordta, mikor meglátta a mesterművét, Sidor pedig csak nézte nagy ártatlanul. Én meg voltam győződve, hogy ez a katona csak tette a hülyét, mert volt még egy sztorija, ami ezt bizonyítja. Ugyanis amikor egy alkalommal a káplárja ráüvöltött:

– Sidor, ég a káplár! – ahelyett, hogy hozta volna a vizet a forrásról, a kantin előterében felszerelt tűzoltó-palackot hozta be. A parancsot kiadó tizedesen hetekig röhögött az egész ezred.

Történt még egy sztori de az már egyáltalán nem volt mulatságos, sőt, nagyon is zokon vettük.A hadgyakorlatra magunkkal hoztuk a tábori konyhát, amely lent a völgyben, egy erdészháznál volt berendezve. Az ellenség felfedezte őket, foglyul ejtették a társaságot és elvitték a gulyáságyút is magukkal. Amikor a kimaradt reggeli után az ebédet sem hozták ki a hegyre, kezdett gyanús lenni a dolog. Egy járőr leereszkedett a völgybe, de a konyhának és a személyzetnek csak hűlt helyét lelték. Nagy volt a blamázs, a tisztek egymásra üvöltöztek, de minket csak az evés érdekelt. Erre majd csak estefelé került sor, miután az ellenség visszaszolgáltatta a konyhánkat.

Az egyhetes csatázás alatt igazi puskaporos hangulat alakult ki, rengeteg vaktölténnyel rendelkeztünk és lövöldöztünk, ha kellett, ha nem. Emiatt a hadgyakorlat utolsó napján volt egy oltári nagy letolás és vagy kétórás csuklóztatás. Ezen a napon mindenki ideges volt, mert az előző éjszaka négyszer feküdtünk le, tábort bontottunk, egy másik helyen újból letáboroztunk és ez így ment, majdnem virradatig. Szóval azon a reggelen azt vesszük észre, hogy a táborhelyünktől nem messze egy jó nagy cigánytábor létezik. A bátrabbjai közül páran odajöttek kaját kunyerálni és az egyik idegesebb szakács megeresztett feléjük egy sorozatot. Senkinek nem történt semmi baja, hiszen vaktölténnyel lőtt, de mégis olyan pokoli sírás-rívás, jajgatás támadt, amitől a tisztek teljesen kiborultak és istenesen megcsuklóztatták az egész bandát. Aztán majdnem nyolc egész napos (és éjszakás) műszak után visszatértünk a civilizációba.

.

XII. FEJEZET

Feketeleves a javából. Egy mutogatós kapitány. Megkapjuk a ,,makarónikat"

.

A fent említett feketelevesből augusztus 18 és szeptember 18 között részesültünk. Pár napra rá, hogy visszajöttünk az utolsó nagy hadgyakorlatról, napiparancsban hozták a tudomásunkra a következőket:

– A híradós századból 10 elsőéves nagyon jó eredményeket elért katona egyhónapos káplári kiképzésen fog résztvenni az a.....i nagy egység kaszárnyájában. A névsorban én is szerepeltem és csupán azért nem berzenkedtem, mert a káplároknak tíz nap szabadság járt, a közlegényeknek csak egy hét. Ezért, bármilyen rémmesékkel ijesztgettek a másodévesek a kiképzés pokláról, elhatároztam, igenis mindent megteszek, hogy megkapjam a ,,makarónikat". (Nem tudni, miért nevezték így azt a két, sárga színü sráfot, amely a vállpántra fűzve jelezte a tizedesi rangot.) Azt jóelőre eldöntöttem, ha sikeresen fogok vizsgázni és megkapom a rangot, én soha nem fogom az újoncokat megalázni, vagy fölöslegesen csuklóztatni. Ezt az elhatározásomat be is tartottam, egyetlenegy kivétellel, de erről majd később.

Az a........i kaszárnya sokkal rondább, mint a miénk, egy épületekkel körülvett, négyszögletű udvar, az egész inkább börtönre emlékeztet. Ezt az udvart éppen akkor kezdték lebetonozni, amikor odaérkeztünk, és a későbbiekben én is közelebbi ismeretségbe kerültem ezzel a munkafolyamattal. Naplóm szerint három nap alatt három századparancsnokot cseréltünk, míg véglegesnek maradt Olteanu kapitány. Hát ha az előző kaszárnyában egy rakás őrült fönökünk volt, erre itt, az új helyünkön sem panaszkodhattunk. Golescu ezredes, a vezérkar főnöke a Fekete Párduc becenevet kapta a katonáktól. Sötét képe, magas, ruganyos alakja, de főleg az ordítása alapján illett is rá ez a név. Amikor az első díszőrség előtt megszemlélte a gárdát, az volt a véleménye:

– Ez a csürhe ortodox pópának készül, hogy ilyen szakállas? – azzal elkergetett, hogy mégegyszer borotválkozzunk. Ugyanis az volt a módszere, hogy egy csipetnyi vattát visszafelé húzott a baka arcán, ez pedig beleakadt a legparányibb szőrszálba is. A végére megokosodtunk, csupán jól megnedvesítettük az arcunkat, így a vatta-próba csődöt mondott. Olteanu százados, a végleges főnökünk, szintén a fejbetegek közé tartozott. Ő nemigen parancsolgatott szóban, hanem mutogatott. Az első napon megtanított az ő spéci jelrendszerére:

– füttyentés, feltartott mutatóujj = vigyázzállás

– kaparászó mozdulatok a jobbkezével = kúszás

– bal tenyér fel-alá lengetése = szökellés

– sárga színü zászló lobogtatása = gáztámadás, álarcot felrakni!

– piros színű zászló lobogtatása = futólépés

Volt még több is ezekből a konvencionális jelekből, de ezek voltak a leggyakoribbak. Ahogy akasztófahumorral megállapítottuk, egyfolytában futottunk a ,,makarónik" után. A sűrű csuklóztatásunkról most nem is szövegelek, de ismét elkövettem két ,,buktát,” amiről röviden beszámolok. Az egyik gyakorlat után morzézó partnerem nem éppen finoman kifogásolta, ahogyan pötyögtettem számára a rádiógrammot. Szó szót követett, összebunyóztunk, majd én két gombomat, ő a fél ingujját visszavarrtuk és az élet ment tovább. A másik baki már sokkal komolyabb volt, majd ráfáztam a dologra. Itt is rendszeresen kellett őrszolgálatot teljesíteni és egy ilyen szolgálat alatt történt a baj. Éjszaka 3 és reggel 6 óra között az emeleten lévő tiszti irodák előtt őrködtem. Egy adott pillanatban éreztem, vécére kell mennem, és én, ahelyett, hogy hívjam a váltást, nyugodtan beültem a klotyóra. Még rá is gyújtottam egy cigire, s persze a fegyveremet is leraktam a fütőtestre. Az ördög súgott a szolgálatvezetőnek, mert fellopakodott a hátsó lépcsőn és elcsípett. Most az egyszer komolyan berezeltem és addig esdekeltem a káplárnak, amíg megkegyelmezett:

– Nem jelentem az esetet, de két napra beosztatlak a betonozó brigádba! Én köszöntem szépen, habár a második nap végére majd leszakadt a két karom a lapátolástól. Itt ugyanis nem hallottak a gépesítésről, az olyan, hogy betonkeverő, nem volt divatban, mindent kézi erővel kellett csinálni.

S hogy valami pozitív dologról is beszámolhassak, pár nap múlva tornászedzővé léptem elő. A dolog úgy történt, hogy a mutogatós kapitányunknak megtettszett, ahogy a tornaszereken dolgoztam, és kinevezett. Igaz, itt is, mint a másik kaszárnyában a társaság fele nemigen tudta produkálni a kötelező tornagyakorlatokat. Így a napi kétórás tornaórákon én lettem a király:

– Katonák, megmutatom a gyakorlatot! – és azután csak szólítottam sorban a bakákat, hogy végezzék el a mutatványt. Ezt a kiváltságos helyzetet csak akkor tudtam igazán értékelni, mikor az augusztusi dögmelegben keményen izzadó katonákra néztem. Persze, maguk a gyakorlatok sem voltak könnyűek, de az külön kínszenvedés volt, hogy nem szabadott lehúzni a pár kilós síbakancsokat.

Végül is eltelt ez az egyhónapos fogyókúra, szeptember 18-án vizsgáztattak és ünnepélyes keretek között feldíszítettek a makarónikkal. Másnap visszautaztunk az anyaezredünkhöz, ahol rögtön kitöltötték a szabadságos papírjainkat, és szeptember 20-tól hazamehettünk a tíznapos, boldog, szabad életbe.

 

(Folytatás a következő lapszámban)




.: tartalomjegyzék