Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Szeptember
Boros Ernő

Tromfondírozás

(avagy „FŐSZERKESZTŐ: A NÉP”, de a felelős szerkesztőt verik)



Etimológiai, szófejtéstani elöljáró beszéd: Tromf alatt jelen összefüggésben nem a kártyajátékokban használatos adu, hanem a Csíkszeredában 1990 februárja és 1993 májusa között ezen a néven megjelent szatirikus lap, Tromfondírozás alatt pedig az e lappal történteken való töprengés, morfondírozás értendő.

1. A Tromf-titokról

A társadalom által felszínesen rákent civilizáció-máz mögött az ember kiábrándítóan egoista lény. Lám csak, ha 14-15 egészen más irányú elfoglaltságokkal eltöltött év után visszagondolok „Tromfos” időszakomra, legelőbb nem az jut az eszembe, hogy milyen hasznos tagja voltam én akkoriban a társadalomnak. Hanem az, hogy milyen hasznos volt az én számomra az akkori társadalom D. Kiss János nevű tagja. Azelőtt és azóta se volt hozzá hasonlóan jó munkaadóm és főnököm. Miután 2001 januárjától felvett a laphoz főállású komolytalankodónak (amolyan humoristafélének), 17 hónappal később bekövetkezett haláláig egyetlen felettesemmel általában telefonon tartottuk a kapcsolatot. Mégpedig kb. a következőképpen. Mivel belső munkatársként is Nagykárolyban maradtam – innen küldtem a postával levélben Csíkszeredába a kéziratokat – hetente több alkalommal felhívott.
— „Megkaptam, szerzőtárs, megkaptam legújabb műveidet, és szigorú főnöködként kénytelen vagyok nagyon komoly letolásban részesíteni téged. Mert igaz ugyan, hogy az anyag, amit küldtél nagyon jó. De sok! Amilyen szemtelen vagy, pofátlanul rákérdezel, hogy mihez képest. Hát az én laptulajdonosi elvárásomhoz képest, ami a következő: ne törd magad ennyire, ne károsítsd az egészséged ilyen sok írással, mert ennek a lapnak később is szüksége lesz rád! Egyszer és mindenkorra vedd végre tudomásul: ha a továbbiakban is ilyen sokat dolgozol nekem, ki foglak rúgni! Az én bizalmammal senki ne éljen vissza úgy, hogy tönkreteszi magát az érdekemben. Piszkos kapitalistaként kit fogok én kizsákmányolni, ha te felfordulsz? Erre bezzeg nem gondoltál, mi? Mert folyton csak magadra gondolsz!”
Amíg a Tromf belső munkatársa voltam, D. Kiss Jancsi szinte minden telefonbeszélgetésünk alkalmával letolt, és mindig hasonlóképpen.
Valamennyi ilyen letolás közül az esett a legjobban, amelyik kb. a következő párbeszéd-környezetben történt.
— „Olvastam szerzőtárs, olvastam a legutóbbi Fakutyát.” (Az akkoriban Nagyváradon Fehér József által havonta megjelentetett, és szintén országosan terjesztett szatirikus havilapról van szó – B. E.) „Szigorú főnöködként ismét – immár ki tudja hányadszor?! – kénytelen vagyok nagyon komoly letolásban részesíteni téged, amiért ebben a lapban jó írásokat közölsz. A lehető legkomolyabban felteszem a kérdést: miért írsz nagyon jókat a konkurenciának is? Egyáltalán: miért írsz a konkurenciának is? Nem félsz attól, hogy kirúglak?! Ha nem félsz, hát igazad van, tényleg nem rúglak ki, az anyád úristenit! Sőt, a saját jól felfogott érdekemben felajánlom, hogy havonta fizetek neked 200 lejt azért, ha a Fakutyában NEM közölsz több humoreszket!
— Jól értettem? Azért fizeted nekem ezentúl azt a havi 400 lejt, hogy NE dolgozzak?
— Jól értetted, az anyád úristenit, azt a 800 lejt azért kapod tőlem ezentúl havonta, hogy NE dolgozz a Fakutyának! Megegyeztünk?
— Aki nekem olyan havi 1200 lejt ajánl, amiért semmit nem kell csinálni, az ne is reménykedjen abban, hogy visszautasítom!
— Akkor jövő hónaptól küldöm az 1500 lejt, és közben röhögök a markomba, amiért sikerült kisajátítsalak, vagyis megint jól kitoltam veled.
— Mindent azért velem se lehet megcsinálni, úgyhogy semmittevésért havi 800 lejnél többet nem vagyok hajlandó elfogadni!
— Hát jó, legyen havi 400. De ez aztán tényleg az utolsó ajánlatom, az anyád úristenit! Mégis mit gondolsz, lopom én a pénzt a kizsákmányolásodra?!”
Az utóbbi összegben maradtunk. Az eset szépséghibája, hogy az ilyen módon kialkudott 400 lej semmittevési pótlékot csupán két-három alkalommal kaptam kézhez. De korántsem azért, mintha Jancsi menet közben meggondolta volna magát. Hanem azért, mert időközben a Tromf olyan anyagi helyzetbe került, hogy a feltétlenül szükséges egyebekre is csak igen szűkösen futotta. Ez azonban már egy másik történet…

*

Bálint Andris és Madaras Magdi – akik a Hargita Népénél újságíróskodva bedolgozókként rendszeresen segítettek Jancsinak a Tromfot szerkeszteni, így a szerkesztőség és egyben D. Kiss legbennfentesebb munkatársainak számítottak – egy alkalommal megsúgták: ahhoz hasonlóan, ahogy Sámson ereje a hajában rejlett, a Tromf-jelenség legfőbb titkát tulajdonosa és főszerkesztője személyiségében kellett keresni. A későbbi fejlemények teljes mértékben igazolták ezt a megfigyelést, hiszen a Tromf mindössze egy héttel élte túl Jancsit. D. Kiss nagy titka pedig abban a különleges képességében rejlett, AHOGYAN az emberekkel beszélni tudott.
A fentebb leírt két példa talán jól szemlélteti, miért erősödött bennem tovább egykori főszerkesztőm minden egyes letolása után az a csalóka, ámde fölöttébb jóleső érzés, hogy valóságos humorista-titán vagyok. Azt már utólag tudtam meg az eseményekre kellő rálátással bíró Bálint-Madaras párostól, hogy egy-egy D. Kiss Jancsival való beszélgetés után nem csak én éreztem magam jobban a bőrömben, és általában a világban, hanem mások is. Kiválóan értett ugyanis az erre éhes lelkek elismerés-hájjal kenegetéséhez. Olyannyira, hogy olyan korszaka is volt a lapnak, amikor elsősorban főszerkesztőjének ez a tudománya tartotta össze a Tromf anyagi okok miatt igencsak szétesésnek indult, nehezen navigáló hajóját. Elvégre ki ne szeretné, ha önbizalmának és alkotókedvének az erősítése érdekében olyan fineszes módon, hogy nem lóg ki a lóláb, és ráadásul élvezetes tálalásban – rendszeresen megdicsérik? Persze, amennyiben anyagilag ez kevésbé éri meg az érintetteknek, bizonyára vannak, akiket ilyen dicséretekkel nem lehet megnyerni, levenni a lábukról, egy ügy (jelen esetben a szatirikus lap ügye) melletti kitartásra bírni. Azonban a Tromf humorizáláson kívül fellegekben járásra is hajlamos munkatársai között csak kevesen akadtak ilyenek.

2. Új tudományág: Tromfológia

Újdonsült Tromfológusként a Tromf-kollekciót lapozgatom. (Megjegyzés: általam megőrzött változata sajnos a 2. lapszámmal kezdődik, így máig titok maradt előttem, hogy a főszerkesztő az első számban mivel mentegette magát a Kedves Olvasó előtt, amiért szatirikus hetilap megjelentetésére vetemedett.)
Az akkori megyei napilapokkal megegyező formátumú, és szintén négy újságoldal terjedelmű, 1990 februárjában megjelent 2. lapszám ára 3 lej. Hátlapjáról idézem. Főszerkesztő: D. Kiss János. Főszerkesztő-helyettes: Szász Károly. Grafikai szerkesztő: Kató Vladimir D. A szám munkatársai: Bölöni Domokos, Ferencz Imre, Foró László, Kacsó Márta, Kató Vilmos, Kristó Tibor, Köteles Gyula, Mirk László, Zsigmond Éva.
Alulírott 1991 januárjától Tromfoltam főállásban. Akkoriban D. Kiss Jánossal ketten minősültünk a szerkesztőség írással foglalkozó tagjainak, Kató Vladimir és Biró Dónáth pedig karikaturista-alkalmazottak voltak.
A lap rendszeres megjelenését az első hónapokban a D. Kiss János által verbuvált lelkes és népes bedolgozó-tábor tagjaitól érkezett kéziratok publikálása tette lehetővé.
Újabb szerző-nevek a következő öt lapszámból: Fülöp G. Dénes, Pál Domokos, Orendi Éva, Beke Sándor, Bereczki Károly, Burján G. Emil, Kacsó Márta, Ferencz Levente, Boros Ernő, Forró Miklós, Para István, Bogos Sándor, Lupany István, Nemess László, Derzsi Zoltán, Kostyák Alpár, Krajnik-Nagy Károly, Oltványi Ottó, Szurkos András, Körössy Orsolya, Cseh Örs, Nemere Bertalan, Tompa Z. Mihály.
Ennyi lapszám áttekintése után fel kell tennem a kérdést: mulattatott-e a Tromf? Ami engem illett, ha nem a benne publikált anyagokon, hát ezek szerzőin röhögtem. Szóval mulattatott. Ezt az állítást, persze illene szemléltetni is. Azt a másik állítást, hogy a csíkszeredai nő szép, hogyan szemléltethetnénk mindenféle tévedési lehetőség kizárásával? Ha a kíváncsiaknak valamennyi csíkszeredai nőt megmutatnánk. Így ki-ki a saját szemével alkothatná meg saját használatra annak a csíkszeredai nőnek az összképét, akivel a későbbiekben sohasem randizhatna. Mivel valamennyi csíkszeredai nő fényképének a publikálására nincs mód, az újságok közülük csak egyesekről, mégpedig a legszebbekről közölnek felvételeket, a többit az olvasó fantáziájára bízva. Az eljárás talán a következő elven alapszik: ahogy minden tengercseppben benne van a tenger, úgy minden csíkszeredai nőben benne van a nő. És ami a lényeg: az olvasó így jól jár. Mégpedig azért, mert NEM a csíkszeredai nő pontos összképét kapja, hanem olyan válogatott nőkben gyönyörködhet, akikkel elméletileg randizhat is. Az eljárás tehát az olvasó becsapásán alapszik. Meg azon, hogy az olvasó jól jár. Alulírott arra gondoltam, hogy a továbbiakban legalább részben magam is bevetem ezt a jól bevált eljárást, vagyis szintén becsapom a Kedves Olvasót. Mégpedig a következőképpen. Mivel a csíkszeredai Tromfban annak idején közzétett valamennyi írás újraközlése nem lehetséges, a következőkben a több mint három év alatt ott nyomdafestéket látottak közül csupán néhányat jelentetek itt meg újra. Mégpedig a sajátjaimat, mivel hajdani szerzőtársaimtól nem kaptam (igaz, nem is kértem) felhatalmazást az újraközlésre.
Az elv változatlanul a következő: ahogy minden tengercseppben benne van a tenger, és minden csíkszeredai nőben benne van a nő, úgy minden általam annak idején a Tromfban közölt írásban is benne van a Tromf. A szépséges csíkszeredai nők példáján keresztül azt már szemléltettem, hogy az olvasók becsapásának ez a módja sajtóberkekben általánosan elfogadott gyakorlatnak számít. Ugyanakkor nagyon sok mai sajtótermék példája azt mutatja, hogy nem baj ugyan, ha az olvasó is jól jár azzal, amit kap, de nem ez a legfontosabb.
Az alábbi írásom a Tromf első évfolyamának 10. számában jelent meg, miután D. Kiss János – akit ezt követően ismertem meg – akkori munkahelyemen, a Szatmári Friss Újság szerkesztőségében hagyta számomra a névjegyét, azzal az üzenettel, hogy ha van hozzá kedvem, küldjek neki humoros írásaimból.

Farkasdemokrácia

Az állatok egy szép napon fellázadtak, megdöntötték a vérmedve rémuralmát, és közfelkiáltással elhatározták, hogy azontúl demokrácia lesz az erdőben, aminek biztosítása érdekében megalakították az állatok Teljes Jogegyenlősége Felett Őrködő Ideiglenes Farkas-tanácsot.
Na, eltelt egy kis idő és egy farkas-küldöttség azzal a panasszal járult a farkas-tanács elé, hogy a nyulak lábbal tiporják a demokráciát, mert kiváltságokat követelnek maguknak. Hogy milyen kiváltságokat? Hát mindenekelőtt azt az előjogot, hogy a jövőben a farkasok ne ehessék meg őket.
— A nyulaknak ez a kívánsága nyilvánvalóan teljesen figyelmen kívül hagyja a farkasok érdekeit. – mutatott rá a farkas-küldöttség vezetője. — Mivel köztudomású, hogy minden farkas szereti a nyúlhúst, a probléma ilyen felvetése nyílt provokáció!
— Nagyon jól tudjuk, hogy a nyulak számos esetben már a múltban is ellenséges magatartást tanúsítottak a farkasokkal szemben – rikácsolta a küldöttség egy másik tagja.– Például véletlen találkozásaink alkalmával, ha csak tehették, elfutottak, aminek következtében a farkasok éhen maradtak, korgó gyomorral kóboroltak az erdőben.
— Amilyen elvetemültek, a nyulak még a több kölykes farkas anyákra és apróságaikra sem voltak tekintettel – tódította a küldöttség harmadik tagja. – Előfordult, hogy farkaskölykök visszamaradtak a fejlődésben csak azért, mert a nyulak ellenséges magatartása következtében a mamájuk nem tudott hozzájutni az egészséges fejlődésükhöz szükséges nyúlhúshoz!
— A nyulak már a múltban is számtalan bűnt követtek el a farkasok ellen, ezzel a mostani arcátlan követelésükkel azonban betelt a pohár! – csapott az asztalra a farkas-küldöttség vezetője. Most, hogy nyíltan kimutatták farkas-ellenességüket, példásan meg kell őket büntetni. A demokrácia és az erdő valamennyi farkasa nevében követeljük, hogy a nyulak a legkisebbtől a legnagyobbig jöjjenek elő önként rejtekhelyeikről, hogy kivétel nélkül valamennyit felfalhassuk!
Az Állatok Teljes Jogegyenlősége Felett Őrködő Farkas-tanács tagjai összedugták a fejüket, majd a tanács elnöke kihirdette a döntést:
— Bár viselt dolgaik alapján kétségtelenül megérdemelnék, nem volna helyes minden nyulat egyszerre megenni. Mert ebben az esetben a jövőben teljesen nyulak, illetve nyúlhús nélkül maradnánk. Éppen ezért a demokrácia szellemében egyenlő jogokat kell biztosítanunk a nyulak számára a szaporodáshoz, hogy mindig legyen megfelelő nyúlhús-kínálat a piacon.
Ezek után a farkas-tanács és a farkas-küldöttség tagjai közös nyilatkozatban ítélték el a nyulak farkas-ellenes törekvéseit, ugyanakkor azonban megértésükről biztosították a vétkeseket és legízletesebb képviselőiket egy tágas erdei tisztáson tartandó megbeszélésre invitálták.

*

Az a személy, aki nekiáll humort magyarázni, méltán nevezhető poéngyilkosnak. Ezért alulírott nem a jelen sorok keretében olvasható humoreszkjeimhez, szatirikus írásaimhoz fűzök használati utasítást, hanem a korhoz, amelyben íródtak. Az 1989 decemberében megbukott rendszer, illetve a lepuffantott diktátor-házaspár szelleme még élénken kísértett a fejekben. A cenzúra hosszú évtizedei után a sajtószabadság úgy tombolt, hogy bárki bárkit leleplezhetett, továbbá tetszése szerint és következmények nélkül szidhatott, pocskondiázhatott, rágalmazhatott a nagy nyilvánosság előtt. Bőszen szidtak, rágalmaztak is. A helyszín Románia, tehát elsősorban minket, magyarokat. Közben a volt rendszer szekértolói szintén megkapják a magukét, ami nekünk, magyaroknak különösen jól esett. Közülünk is majdnem mindenki el akarta mondani azt, amit anélkül is majdnem mindenki tudott. A Tromf az egy nyelven beszélő egyet mondók bábeli zűrzavarának harsány fórumává vált.

3. A verés mint műkritika

Sorok a 11. lapszámból. FŐSZERKESZTŐ: A NÉP. Felelős szerkesztő: D. Kiss János. Grafikai szerkesztő: Kató Vladimir D. Újabb szerzők az ekkoriban megjelent lapszámokban: Ferenczes István, Füsy Gyula, Balogh József, Angyalosy F. Miklós, Nagy Zsuzsanna, Balogh Csaba, Dali Sándor, Konya K. István, Kalapács Csaba, Csapó Sándor, Szakács V. Sándor, Kiss András, Krizsán Zoltán, László Magdolna, Bogdán Kálmán, Ditrói József, Rebendics József, Bokor Márton, Balázs István, Horváth István VIII. oszt. tan., Király Béla, Bán Péter, Kiss Erzsébet, Péterszabó Ilona, Bartos Albert, Debreczeni Éva, Komlósi Lajos, Garda Imre Kálmán, Gálfalvi Gábor, Szabó Erzsébet, Lukács Domokos, Fülöp Árpád, Sándor F. László, Veress Laci, Kisgyörgy Zoltán, Kiss Maja, Szász János, Bálint András, Simó Edmund, Szilágyi József, Újj János, Balási Csaba, Sárosi Csaba, Feleki Károly, Fekete Magdolna, Forrai Tibor, Szucher Ervin, Kulcsár Éva, B. Kiss András, Magyari Lajos, Péter István, Nádudvary György, Sófalvi Bálint, Cioban Edit, Páll Zoltán, Iszlai József, Kedves Csaba, Nagy Ilona.
Menetközben (többé-kevésbé) állandósult rovatok: A TROMFPRESS jelenti, Tromftálca, Szavak Tromffosztása, Tromf-viccek, Kedvenc viccem, Szófonoda, Orvosi tanácsadó, Cikk cakk, E heti reklámunk.

*

Ki legyen az év Tromfolója?

Alul felül írott Fö. Jö. Tudatom hoty meg vagyok. Sértődve. Mer ha én vagyok itten a fő munkatárs, akkor mér a felelős szerkesztőnek verik ki a fogát műkritikából kifojólag? És ha iten verik azokat, akik Tromfolnak, akkor éngem mér hagynak ki belőle? Tudatom, hogy esz a tényállás énekem komoj alkotói válságot okoz. Utyanis olfastam valahol, hogy már több mint 2 ezer évvel ezelőtt is szokás volt megverni aszt, aki „igazat mer mondani szembe”. Például aszt a híres Arisztophanész nevű görög vígjátékírót, akitől ez a dicsekvés származik, egy Kleón nevű demagóg zsarnok a színházi rendőrökkel verette kékebbre. Ikasz, hogy nem röktön, hanem előbb hazaárulással vádolta meg, majd az athéni polgárjogát vonta kétségbe. (Ami mifelénk szintén nagyon ismerős eljárás.) Eből világosan lácik, hoty a jó vígjátékírót, általában a jó tromfolót arról lehet a legbiztosabban megismerni, ha verik. Sőt, én úgy gondolom, hogy asz ijen etyének számára a műgritika műfajában a verés a legnagyobb elismerés. Mer azt mutatja, hoty az ilető, amikor az igazat merte mondani szembe, telibe talált. Ami asz ijen etyének esetében épen ojan fontos, mint a céllövő versenyen. Eszért én eszenel javasolom valamennyi Tromfolónak, hoty inditsunk mi is céllövő versenyt, améknek a versenyszabája legyen a következő: akit asz év végéig a legtöbbször vernek meg, aszt ünepéjesen nyilvánítsuk az év legjobb Tromfolójának, mer esz aszt mutatja, hoty asz ilető a legtöbbször talált célba. Egyenlőre 1-0 D. Kiss János javára, de mi többiek ebbe ne nyugodjunk bele. Írjunk úgy, hogy vagy minél hamarabb verjenek meg minket is, és ezzel egyenlítsünk, vagy kivételesen nagy siker esetén verjenek bennünket főbe, amivel D. Kiss automatikusan le lenne pipálva. Zerintem Piszkos Fred, aki iten a dolgokat kavarja, etől megpukkadna mérgében. Mer ennek a kapitánynak rengeteg esze van, tehát tugya: iten asz a bizonyos eset forog fenn, amikor nem asz a legény, aki üt, hanem aki állja.
Eszért (úgy is mint Boros Ernő) maradog derülátással:
Fülig Jummy főmunkatárs, Rejtőfalva (1990. szeptember, 34. lapszám, ára 4 lej)

*

Új szerzők az újabb lapszámokban: Veress Gerzson, Bálint Jolán, Buzgány Árpád, Csíki László, Naphegyi Anna, Szabó György, Jankó István, Kocsis László, Ráduly János, Csillag Lilith, Keller Emese, Haraszti Mária, Dr. Barabás Imre, Dénes László, Vitus K. György, Szávai Géza, Kozma Mária, Demeter Dénes, Sándor F. László, Csifó János, Elek György, Nyulas Béni, Tomik Lőrincz, László Ferenc, Baranyai Attila, Kőműves Mihály, Juhász László, János András, Fildner András, György Attila. Új rovatok: Az a bökkenő, hogy…, Lapzárta.

*

1990. december, 47. (összevont) szám, ára 10 lej. A hátsó oldalról: Olvasószerkesztő: Bálint András. Műszaki szerk.: Madaras Magdolna. Grafikus: Kató Vladimir. Karikaturista: Bíró Dónát. Főmunkatársak – Arad: Újj János; Bukarest: Balogh József, Bogdán Kálmán; Brassó: Bartha Albert; Csíkszereda: Ferencz Imre, Köteles B. Gyula, Körössi Orsolya, Orendi Éva, Para István; Debrecen: Bereczki Károly; Gyergyószentmiklós: Karancsi Sándor; Kézdivásárhely: Szabó Erzsébet; Kolozsvár László Frici; Marosvásárhely: Balogh Csaba, Füsy Gyula, Szucher Ervin; Nagykároly: Boros Ernő; Szatmár: Debreczeni Éva; Székelyudvarhely: Kónya K. István.

*

Dan Chihotu de la Vatra históriája (6-7)

— Keljen fel a lovag úr, mert nyakunkon az udemere! – a fogadóban, ahol megszálltak Sandu Amza, a hűséges bunkó-hordozó ijesztette fel e szavakkal éjjeli álmából gazdáját, Dan Chihotut. És a következőket mesélte de la Vatra lovagnak.
— Mivel már több napja eljöttünk hazulról, kezdtem erősen hiányát érezni a házasélet egyetlen előnyének. Kiszemeltem tehát itt a szomszédban egy magyar nőt, aki késznek látszott arra, hogy alkalmilag a feleségemet pótolja. Ez a nő, miközben beszédbe elegyedtünk, eleinte (bizonyára cselből) nagyon barátságosan viselkedett velem, amikor azonban megmondtam neki, hogy ha megmutatná melyik az ablaka, éjszaka szívesen bekopognék rajta, kinevetett és kerek perec kijelentette: ilyesmiről szó se lehet. Már akkor megfordult a fejemben, hogy ez a magyar nő talán csak tetteti magát barátságosnak, de valójában románellenes, vagyis szintén nem szolgál ki, amiatt mert román vagyok, akárcsak 1990 márciusában annak a bizonyos irredenta marosvásárhelyi patikának az elárusítónője, melynek cégtáblájára az udemerések nem átallottak magyar feliratot kitenni. Azonban, mivel toleránsnak, jámbornak születtem, én is, mint minden román, elhessegettem magamtól ezt a gyanút, és jóhiszeműen arra gondoltam, hogy talán ez a fehérszemély is csak szereti kéretni magát, mint minden nő, és amikor odakerül a dolog, már jó előre lesi majd az ablaka függönye mögül, hogy mikor megyek végre kopogtatni. Csakhogy később a tények sajnos az első gyanúmat igazolták. Ez a magyar nő szélsőségesen románellenes magatartást tanúsított velem szemben: még az ablakát se volt hajlandó megmutatni, vagyis éppen úgy visszaélt a jóhiszeműségemmel, mint elődei évszázadokon át a mi elődeink toleranciájával, jóságával. Hiába, vér borrá nem változik, akármennyire szomjas is az ember!
— Ha csak ennyi történt, nem kellett volna ilyen kései órában felébresztened engem, hiszen azt eddig is tudtuk, hogy a magyarok románellenesek – morogta elégedetlenül Dan Chihotu. Majd hozzáfűzte: – Vagy talán egyéb is történt, miután az a magyar nő románellenességből nem akart veled hálni?
— Lassan járj, később érsz – fűszerezte élménybeszámolóját szokásához híven saját gyármányú közmondással Sandu Amza. És így folytatta: — Amilyen szelíd és jóhiszemű vagyok, amikor az a magyar nő eltitkolta előlem ablakának hollétét, én még mindig nem akartam elhinni, hogy románellenes. Ezért másvalakitől tudakoltam meg, hogy melyik az ő ablaka és kevéssel ezelőtt kopogtattam volna rajta, amint megígértem, ha be lett volna zárva. Mivel azonban tárva-nyitva volt, egyenesen bemásztam. Ekkor győződtem meg róla végérvényesen és visszavonhatatlanul, hogy az a magyar nő valóban szélsőségesen románellenes. Mert az ágyban, amely a szobájában közvetlenül az ablak alatt helyezkedik el, nem egyedül feküdt, hanem egy férfival, aki miután megjelenésemkor a nő velőtrázó románellenes sikolyt hallatott, vérszomjasan rám vetette magát és biztosan istenesen elpáholt volna, ha kereket nem oldok szaporán. Bár egész idő alatt sem románul, sem pedig magyarul nem szólalt meg, biztos vagyok benne, hogy az a férfi udemerés magyar volt. Mert különben miért támadt volna felbőszült vadkan módjára egy olyan becsületes, békeszerető román emberre, amilyen én vagyok? Így megértheti a lovag úr, miért mondtam amikor felkeltettem kegyelmedet, hogy nyakunkon az udemere.
— Valóban, így már számomra is érthető hazafias lelkesedésed, amellyel e kései órán nem hagytál tovább aludni – bólintott rá Dan Chihotu de la Vatra lovag. – Fölöttébb veszélyes kalandban volt részed, amit megbízatásom szerint késedelem nélkül jelentenem kell illetékes helyen.
Műsorára is tűzte nemsokára újfent a Romania Mare, meg a többi hazafias újság a refrént, mely szerint a szélsőségesen románellenes magyarok semmilyen eszköz használatáról nem riadnak vissza annak érdekében, hogy a szentéletű románokat elüldözzék a Székelyföldről. A tételt ezúttal Sandu Amza úr esetével illusztrálták, akinek több száz késekkel, bunkókkal felfegyverkezett udemerés nő és férfi elől csak úgy sikerült élve elmenekülnie, hogy halált megvető bátorsággal kiugrott ugyanazon az ablakon, amelyen át előzőleg élete kockáztatásával a legjobb szándéktól vezérelve, sőt kifejezetten egy magyar házaspárral való bensőséges barátság kialakításának a szándékával mászott be. Íme így fizetnek a magyarok a románoknak a magyarbarátságért! Jól gondolja hát meg minden román, mielőtt magyarokkal paktálna…
(1991. február, 54-55. lapszám)

*

Új szerzők az újabb lapszámokban: Kovács Károly, Haraszti Mária, Dr. Kovách Géza, Oláh István, Pöllnitz Zoltán, Markos Sándor, Dr. Barabás Imre, Lénárt Etelka, Orbán Avar, Nagybányai Sándor, Mandics Szabó Gábor, Kocsis László, Dr. Veress Albert, Sprencz Ferenc, Gáji István, Vass József Ferenc, Kádár Klára, Keztyűs Sándor, Radó Levente, Hajnal Mihály, Jakab Ferenc, Jánosi Adél Rebeka.
Új Rovatok: Tromfszínpad, Írtam egy viccet…

*

Dan Chihotu de la Vatra históriája (21.)

Bihar megyében hőseink egy marhavásárt látogattak meg, ahol Sandu Amza elbeszélgetett egy szemüveges magyar emberrel. Miután az eszmecsere első részében a Dan Chihotu de la Vatra lovag bunkóhodozója annak a meglátásának adott hangot, hogy a nagyvilágban az űrhajók és atomerőművek tervezőitől és kivitelezőitől kezdve a legnagyobb tudósokig, művészekig, sportolókig és tábornokokig mindenki olyan román, aki idehaza a magyarok szabotázsakciói következtében nem tudta kibontakoztatni rendkívüli képességeit, külföldre kerülve azonban nyomban bebizonyította, hogy mindent jobban tud, mint a nem románok, a szemüveges magyar, aki tréfás kedvében lehetett, ekképpen folytatta a társalgást: — Én még sohasem jártam külföldön, ezért nem tudhatom biztosan, ki román és ki nem román a nagyvilágban, azt azonban biztosan tudom, hogy például amióta a Novel-díjat kiosztják, csak egy román származású ember kapta meg harmadmagával megosztva, miközben ezzel a díjjal 13 magyart is kitüntettek.
Sandu Amza pislogott néhányat, majd elnevette magát.
— Én nem tudom, hogy ezt a Nobel-díjat kiknek és miért szokták kosztani, de abban biztos vagyok, hogy ha egyetlen román sem kapta meg, miközben a magyarok csak úgy dúskálnak benne, akkor nem is érhet semmit, hanem csak valami afféle mondvacsinált kitüntetés lehet, mint például a Hős Anya érdemérem, amit régebben azért kaptak nálunk az asszonyok, ha tudatlanságból vagy ügyetlenségből tíz gyereket szültek.
— A Nobel-díj a világ legrangosabb díja, amit a XX. században csak az emberiség legnagyobb fizikusai, kémikusai, orvos-biológusai, írói, illetve békeharcosai kaptak meg. A Nobel-díjak birtokosai a világ legelismertebb tudósai, művészei, politikusai…
A bunkóhordozó ugyan lényegesen szelídebb természetű volt Búsképű gazdájánál, azonban ezek hallatán mégis elfogyott a béketűrése, aminek következtében amolyan vad rikácsolásba kezdett:
— Gaz UDEMERÉS magyar! Hogy merészelsz ilyen képtelen románellenes dolgokat állítani?! Azt hiszed talán, hogy én nem tudom, amit minden gyengeelméjű tud Romániában, vagyis, hogy a román nép a világ legtehetségesebb népe?! Ha pedig ez így van, mint ahogy teljes bizonyossággal így van, akkor hogyan merészelsz nekem olyan tudományos fődíjakról handrikálni, amelyekből éppen a világ legtehetségesebb tudósai, művészei és politikusai, vagyis a román tudósok, művészek és politikusok ne kaptak volna?! Azt képzeled talán, hogy ilyen szemenszedett hazugságokkal engem is destabilizálhatsz, kimozdíthatsz erős váramból, népem felsőbbrendűségébe vetett megingathatatlan hitemből, mint megannyi jó, de naiv románt, akik megszédültek az effajta, idegen ügynökök által terjesztett dajkameséktől, ellenzékiekké váltak és most el akarják adni országunkat?!
Mivel pedig amikor eddig elért a beszédben, Sandu Amzában annyira felgyülemlett az indulat, hogy képtelen volt megtürtőztetni magát tovább a tettlegességtől, torkon ragadta beszélgetőpartnerét, és ráüvöltött: — Ismerd be nyomorult irredentista, hogy az tizennégy Nobel-díjas ember, akiket az imént emlegettél, valójában nem magyar, hanem elmagyarosodott román!
A szemüveges tréfacsináló, aki szorongatott helyzetében hamar ráébredt arra, hogy amennyiben ellenkezik, nem kisebb veszedelem fenyegeti, mint a fulladásos halál, immár az ájulás határán ezt hápogta: — Mindent beismerek, amit akarsz, csak engedd el a torkomat…
Így történt, hogy a hűséges bunkóhordozó marhavásári kalandja kettős dicsőséget hozott gazdájának, Dan Chihotu de la Vatra lovagnak: egyfelől ismételten megerősítést nyert a tétel, miszerint minden magyar irredentista, másfelől kideríttetett, hogy Zsigmondy Richard, Hevesy György, Bárány Róbert, Lénárt Fülöp, Szent-Györgyi Albert, Wigner Jenő, Békésy György, Gábor Dénes, Neumann János, Harsányi János, Polányi János, Oláh György, Kertész Imre Nobel-díjasok elmagyarosodott románok. Sőt, talán ugyanez a helyzet Carleton Daniel Gajdusekkel, Milton Friedmannal és Elie Wiesellel is.
(1991. június, 70. lapszám)

4. Ha nem vernek, betiltanák…

A Romániai Magyar Szó 1991. szeptember 12-i lapszámában Cseke Gábor terjedelmes interjút közölt D. Kiss Jánossal. Az alábbiakat ebből idézzük.
(A Tromfnak – B.E.) „előzményei nemigen voltak, a diktatúrának ugyanis nem volt ínyére a humor. (…) Elmondhatjuk: szatirikus kiadvány a Tromf előtt nem létezett a romániai magyar sajtóban. (…) A Tromf 1990. február 9-én rajtolt. Célunk az volt, hogy Erdélyben is meghonosítsuk a szatirikus lap műfaját, mert az embereknek szükségük van rá. (…) Mindig szeretett az ember nevetni, könnyebben elviselte az élet torzított oldalát. (…) Kiknek köszönhető a lapindítás? Néhány lelkes fiatal keresett meg, ebből megnevezném a karikatúrát képviselő tehetséges Kató Vladimírt, hogy mint újságírásban jártas ember, segítsek nekik. Szerencsére a korondi Humor-találkozók révén korábban már összejöttem a hazai magyar humor színe-javával, tudtam hát, honnan kérhetnék segítséget, s a legnagyobb támogatást meg is találtam helyben. (…) Az ötödik számig nemigen tudtunk felmutatni valami nagy dolgot, épp csak összeállt a lap. De hát nem is tudtuk, mivel kezdjük, ráadásul tombolt a demokrácia is, amikor mindenki kikövetelte magának, bár ha írásgyakorlata alig volt, a szerzői jog szabadságát, hogy a szerkesztő ne nyúljon bele az írásába, ne gáncsolja egy-egy anyag megjelenését. Így aztán az elején minden napvilágot látott, válogatás nélkül, azon a címen, hogy sajtószabadság van. (…) A tapasztalatlanságunk magyarázhatja, hogy szatirikus műfajban előzmények híján, nemigen volt kinek a bölcsességére támaszkodjunk. Nagyon hiányzott számunkra a Bajor Andor cselekvő jelenléte, aki talán az egyetlen volt, aki profi szinten művelte ezt a műfajt. És hiányzott Sinkó Zoltán meg szegény Zágoni Attila, Fülöp Miklós, a mi szerzőink jobbára jó humorú újságírók, publicisták, s talán ez adja meg jelenleg a Tromf sajátos arcélét is…”

*

További részletek a fentebb már idézett D. Kiss Jánossal készített interjúból.
KÉRDÉS: „Nem a Polgári Szövetség Pártjáé az első nyilvános megbélyegzés, ami a csíkszeredai Tromfot illeti. (…) Milyen tényekre alapozhatott az MPSZ, személyesen Nicolae Manolescu pártelnök, aki különben a Romania litera 34. számában is kikelt a lap ellen, amikor irredentának és sovénnek titulált?” VÁLASZ: „Manolescu úr talán életében nem tartott a kezében egyetlen Tromfot sem. (…) Elsősorban a Romania Mare támadása nyomán tájékozódhatott, amely öt hónappal ez első inkriminált karikatúra megjelenése után kígyót-békát ránk mondott. A rajzon egy bocskoros ördög sír és toporzékol, bekötött szemmel, Románia térképének közepén, mintegy tehetetlen dühtől feszítve. A rajz közvetlenül a marosvásárhelyi események utáni hangulatban született, s azt próbálja sajátos eszközökkel megjeleníteni, miként tombol tehetetlenségében az elszabadult, de célját el nem ért nacionalizmus… Azon most vitatkozhatnánk mennyire sikerült ezt egyértelműen sugallni, vagy, hogy a román népet mennyire sértette a bocskoros ábrázolás. A mai eszemmel immár nem közölném a karikatúrát, de hát ettől még nem dőlt össze a világ… A román népet tartom annyira humorérzékenynek, hogy nem veszi magára azt az inget, amit nem rá szabtak… A másik rajz egy, az elsőnél jóval ártatlanabb karikatúra egy, az országot mintázó szerencsemalacot, perselyt ábrázolt, amelyből kinyúl egy kéz, mutatván, hogy teljesen kiürült a kincstár… Hogy ez miért nemzetgyalázás, ma is rejtély előttem. (…) A Romania Mare természetesen ezt is felfújta. Ráadásul mi nem írunk semmit a rajzaink alá, a RM „koszorús költője” viszont amikor szörnyülködve átvette, gondoskodott olyan magyarázatokról, amelyek a lapja szándékainak tökéletesen megfelelnek. (…) Nicolae Manolescu értelmes ember, irodalomkritikus. Biztos, hogy véleményéhez hozzájárult Traian Chebeleu nagykövet úr értékelése is, aki a Romania Merehoz hasonló jelzőkkel illette a Tromfot. Akiben mellesleg volt annyi becsület, hogy megküldte címünkre: konkrétan mit kifogásol a munkánkban. A két karikatúrán túl nem tudott többet mondani. (…) fennáll a veszély, hogy ha minket valóságosan is irredentának és sovénnek ítélnek e két rajz alapján, úgy bármelyik romániai magyar lap bármikor besorolható a betiltandók táborába.”

*

Megjelent a homo szapulens!

Óriási tudományos szenzáció! Antropológusok egy csoportja bejelentette: a homo sapiensnek, vagyis az értelmes embernek, amely immár évezredek óta a földi élővilág legfejlettebb tagjának számít, újabban konkurense akadt bolygónkon. A homo sapiens vetélytársának tudományos elnevezése: homo szapulens, vagyis szabpuló ember. Természetesen azért nevezik így, mert – az értelmes emberrel ellentétben – nem gondolkozik, hanem szapul. Mégpedig magyarokat. A külföldi tudósok által csak nemrég felfedezett lényt Románia lakosainak apraja-nagyja tulajdonképpen már régebben rendszeresen láthatja, hallhatja a televízióban, olvashatja az újságokban. Tudományos leírása: megszólalásig hasonlít a homo sapiensre. Megszólalás után már kevésbé. Rendszertanilag a főemlősök (Primates) egyik alrendjébe (Primitivates) tartozik. A közösen végzett munka helyett a csoportosan, vetélkedésszerűen gyakorolt rágalmazás, a tagolt beszéd helyett az artikulálatlan üvöltözés jellemzi. A tudósok nem jósolnak fényes jövőt a homo szapulensnek. Azt mondják, a homo sapiens, az értelmes ember eddig mégminden ellenfelétől meg tudta magát védeni, hát előbb-utóbb ezzel az őt fenyegető veszedelemmel is elbánik.
(1991. november, 93. lapszám)

*

További részletek Cseke Gábor D. Kiss Jánossal készített interjújából.
„A Tromf humoros, szatirikus hetilap. Végső soron vicclap. És nem úgy kell olvasni, mint egy ideológiát képviselő politikai sajtófórumot. Mi ráadásul még a humoros-szatirikus írásokba se vittünk bele személyre szóló gyalázkodásokat, nem teregettünk ki hálószoba titkokat, nem sértettünk meg embereket. Ezért senkivel egyetlen perünk nem volt, és nincs jelenleg sem. Igaz, olykor összetévesztenek bennünket a szomszédságunkban megjelent, s azóta be is döglött székely-szabadidő-szatirikus lappal, az Ötödik kerékkel…” RIPORTER: „Fennáll tehát a veszély: ahhoz, hogy néhány tényleg szélsőséges román lapot betilthassanak, a paritás alapján és a nemismeret folytán, a hivatalosság képes feláldozni a magyar Tromfot is. ” D. KISS: „Kiváló érzékkel mutat rá arra a tromfra, amely máris ott lapul a hatalom kabátujjában egy bármikori esetleges sajtónyirbálási játszmára gondosan előkészítve. Ma a Tromfnak ásnak, holnap ásnak másnak! (…) Mindezek alapján a tőlünk folyton kardkirángatást követelő olvasóink is lemérhetik, hogyan veszhet el kard által az, aki nem elég meggondoltan ránt kardot. A TROMF továbbra is tromfol: őszinte szókimondó bátorságért sem ma, sem holnap nem megy a szomszédba.”
Utóbbit D. Kiss János halálosan komolyan gondolta. (Mint később kiderült, szó szerint halálosan, de ne vágjunk a dolgok elébe…) A kéziratokról az olvasószerkesztő véleményét is kikérte. Valahányszor Bálint András aggodalmaskodva azt észrevételezte egy kéziratról, hogy túl merész, baj származhat a közléséből, D. Kiss reflexszerűen rávágta:
— Ha a kettészelt óriás ettől rezelt be, akkor ezt tesszük az első oldalra!
(A Tromfkirály apró termete miatt becézte kettészelt óriásnak Bálint Andrást, akit mások Bukfenc néven emlegettek.)

5. Legatyásodva, de törve nem

1991 decembere, 95. szám. Az első oldalról: „ÁRA CSAK 10 LEJ” A lapáremeléshez fűzött magyarázatból: „Nyájas Olvasó! Íme mi is elküldjük hozzád mikulás-ajándékunkat. Az immár csillagokat verdeső költségek miatt lehetett volna lapunk ára 15 akár 20 lej is. De a Mikulás gondoskodott róla, hogy csak 10 lej legyen, mindössze 2 lejjel drágább, mint eddig.”

*

Szerzőijog-sértés
– Exkluzív Interjú dr. Gheorghe Vatrasescu ügyvéddel –

— Az ön által vezetett Vatra Romaneasca Egyesület miért szándékozik pert indítani a kormánypárt ellen?
— Mert a kormánypárt szenátorai és képviselői egy ideje folyton szidják a magyarokat.
— A Vatra szerint nem helyes a magyarokat szidni?
— A magyarok szidása a világ leghelyesebb dolga!
— Akkor miért akarják beperelni érte a kormánypártot?
— Mert ez a számunkra egyébként szimpatikus párt egy ideje szándékosan úgy tesz, mintha megfeledkezne arról, hogy szerzői jog is van a világon, aminek értelmében 1989 decembere után Romániában a magyarok szidása a Vatra Romaneasca, illetve a PUNR joga!
— A jogtudományban járatlan olvasók számára kifejtené ezt bővebben?
— Mindenki tudja, hogy 1989 decembere után intézményes keretek között elsőként a Vatra Romaneasca kezdte szidni a magyarokat. A magyarok szidása a Vatra Romaneasca főműve! Márpedig a törvény kimondja: a szerzői jog a mű létrehozásával keletkezik, és nem függ olyan alaki feltételektől, mint a bejelentés vagy a nyilvántartásba vétel, következésképpen a magyarok szidásának szerzői joga akkor is a Vatrat illeti, ha mi annak idején tapasztalatlanságunk miatt elmulasztottuk elintézni a szabadalmaztatás formaságait. Mivel a szerzői jog éppen az illetéktelen forgalomba hozás és utánképzés ellen védi a művet, amely felett kizárólagos rendelkezési jogot biztosít a szerzőnek, ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a magyarokat szabad és kell is szidni, de csak a mi beleegyezésünkkel! Aki a mi jóváhagyásunk nélkül szidja a magyarokat, szerzői jogtiprást követ el!
— És önök nem egyeztek bele abba, hogy önökkel együtt a kormánypárt is szidja a magyarokat?
— Beleegyeztünk, de például a Hargita-Kovászna jelentés kapcsán több kormánypárti szenátor és képviselő visszaélt a bizalmunkkal és úgy szidta a magyarokat, hogy még rajtunk is túltettek, amivel nagy erkölcsi kárt okoztak nekünk, hiszen félő, hogy most majd a mi híveink egy része nem ránk, hanem rájuk fog szavazni.
(1991. december, 96. szám)

*

Az 1992 januárjában megjelent 100. lapszámtól kezdve a Tromf az addigi 4 helyett 8 (újság)oldal terjedelmű, és nem hetente, hanem kéthetente lát nyomdafestéket. Ára: 20 lej, 16 forint. A változtatást D. Kiss János egyebek között így indokolja: „Nem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk?! (…) hétről hétre gutaütés és idegösszeroppanás közepette borzongtunk, és féljük az egyre növekvő nyomdaköltségeket, a csillagokat verdeső papírárakat, a plusz végtelen felé törtető terjesztési penzumokat és a bankszámlánkról hunyó lámpásként fogyó pénzt. Magyarán, erősen legatyásodtunk Nyájas Olvasó!. (…) Sorainkban megfogyatkozva, de törve nem, ünnepeljünk, örüljünk a megtett útnak, a 100. lapszámunknak, de csak lélekben, mert vendégváró terített asztalra végsőket rúgkapáló zsebünkből immár nem futja”
A vendégváró terített asztal felemlegetése utalás arra, hogy egy esztendővel korábban 1990-91 fordulóján a Tromfban közlők népes tábora még Csíkszereda legdrágább szállodájában, a (?)-ben szilveszterezett. D. Kiss az egész luxusszállót több napra kibérelte, csak, hogy minél költségesebb Tromf bulit csaphasson. A következő jelszót adta ki: az általunk megkeresett pénzt ne ajándékozzuk adó formájában az államnak, ehelyett együnk, igyunk, dőzsöljünk. Ő majd minden kiadást kifizettet a könyvelőjével, a Tromfot kiadó Kft. protokoll-alapjából.
Arra már nem emlékszem, hogy akkoriban éppen hány példányban jelent meg a Tromf, de azt tudom, hogy egy adott pillanatban (nem sokkal a beindulása után) a lap a 70 ezres példányszámot is elérte. Mivel akkoriban még egyáltalán nem közölt reklámokat, az 1990 végére beköszöntött pénzbőség teljes egészében a lapeladásból származott.

*

Irigylem a nőket

Kislányom kezecskéit mereven törzséhez szorítva, hasacskáját színpadiasan kidüllesztve, feszes-vigyázban áll feleségem előtt. De csak testtartásával pózol: a nőnapi köszöntőt a világ legtisztábban csengő hangján, természetese magabiztossággal fújja. Egyébként is bájos arcocskáján olyan plasztikai műtétet hajtott végre a büszkeséggel vegyes izgalom, aminek eredményeképpen megkapóan, a körülötte lévőket is megszépítően gyönyörű. A reá figyelmezők közül ketten – feleségem és édesanyám – meg is könnyezik a jelenetet. Az én szemem azonban száraz marad. No, nem mintha engem elkerült volna a meghatottság. Csak azért nem pityeredek el magam is, mert a sírást a közvélemény férfiatlan magatartásnak tartja. A közvélemény ellen pedig még a tudomány sem ismer orvosságot. Adott esetben hasztalanul hivatkoznék például a biokémikusokra, akik megállapították, hogy a könnyezésnek jól meghatározott fiziológiai funkciója van: helyreállítja a szervezetben azt a kémiai egyensúlyt, amit előzőleg a sírást kiváltó lelki feszültség felborított. És hasztalanul magyaráznám azt is, hogy ugyancsak a biokémikusok szerint a szervezetből bizonyos mérgező anyagokat „kifuvarozó” könnyek visszafojtása egészségtelen: olyan hősködés, amivel csak önmagunkat mérgezzük. Mondom, mit sem használnék férfiúi tekintélyemnek azzal, ha mindezt elmagyaráznám, és közben könnyek csillognának a szememben. Mert a világ a következő recept szerint lett elrendezve: miközben semmi kivetnivalót nem talál abban, ha egy nő csak úgy l’art pour l’art , minden ok nélkül könnyezik, még azt sem tartja rendjén valónak, ha egy férfi nyomós okkal sír. Ezért hát fájó-könnytelenül hallgatom kislányom engem is megnemesítő nőnapi szavalatát. És teljes szívemből irigylem a mellettem boldog-fesztelenül pityergő két nőt. Meg a többit is. Jó nekik: akkor sírhatnak, amikor csak akarnak, és a férfiak nem igyekeznek megvonni tőlük ezt a szabadságot, bár úgy tűnik, kiváltságról, előjogról van szó.
(1992. március, 103. lapszám)

*

Új szerzők az újabb lapszámokban: Tar Károly, Erdélyi Katalin, Bodoki Papp László, Fakerti Nándor, Rafain Kocsis Gábor, Pildner József Károly, Bágyi Bencze Jakab, Bán Péter, Gy. Gyimesi Attila, Takács Gábor, Fekete Magdolna, Pásztor Jakab.
Miközben új nevek egyre ritkábban bukkannak fel, a korábbi lapszámokban megismert nevek közül egyre kevesebb jelentkezik újra. Kialakul a Tromf saját szerzőgárdája. A következők közölnek rendszeresebben a lapban: Aradi Zoltán, Bereczki Károly, Bogdán Kálmán, Bölöni Domokos, Boros Ernő, Debreczeni Éva, D. Kiss János, Fakerti Nándor, Ferences István, Ferencz Imre, Foró László, Forrai Tibor, Gy. Gyimesi Attila, Juhász Zoltán, Kaczor Zsombor, Kónya K. István, Köteles B. Gyula, Lénárt Etelka, Nuridsány László, Oláh István, Szucher Ervin. Illetve a karikaturisták: Balogh Csaba, Bíró Dónát, Derzsi Zoltán, Kató Vladimir, Keller Emese, Körössy Orsolya, Markos Sándor, Molnár Dénes, Orendi Éva, Para István, Sárosi Gyula, Stelly T., Szabó Erzsébet.
Az 1992. júniusában nyomdafestéket látott 111. lapszámtól kezdődően a szerkesztőség új rovatot indí


.: tartalomjegyzék