Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Március
Kosztur András

Oswald Spengler magyar recepciója a két világháború között

 

Oswald Spengler kétségkívül a XX. század egyik legjelentősebb és egyben legvitatottabb gondolkodója, akinek nézetei a történész Arnold Toynbee-tól kezdve a filozófus Martin Heideggeren át a diplomata Henry Kissingerig a múlt század számos kiemelkedő személyiségére voltak hatással. Spengler nagyszabású kétkötetes művének, A Nyugat alkonyának köszönhetően lett ismert, mely a benne megfogalmazott gondolatok újszerűségének, szépirodalmi értékeket is felmutató stílusának, a felvetett téma aktualitásának és nem utolsósorban a kiadás „szerencsés” időzítésének köszönhetően műfajára nem jellemző módon bestsellerré vált, és megdöntötte korának eladási rekordjait.

Melyek voltak azok az állítások, melyeknek köszönhetően e könyv ilyen felkapott olvasmánnyá vált, és még ma is komoly érdeklődést vált ki?[1] Elsősorban a címben megfogalmazott tézis, miszerint a nyugati civilizáció elkerülhetetlenül halad a vége felé. E gondolatot, mely könnyen befogadó közönségre talált a négyéves világégést követően, Spengler a világtörténelem morfológiájának nevezett rendszeréből következtette ki, mely párhuzamba állítva a történelmi civilizációkat (elsősorban a faustinak nevezett nyugatit, az apollóiként feltűntetett antikot, valamint a mágikus névvel illetett arabot) közös fejlődési modellt állított fel ezeknek. E modell szembeállította az élettel és alkotóerővel teli, vidéki avagy kisvárosi jellegű kultúrát, és a minden társadalom kései szakaszában jelentkező, lélektelen, gépies civilizációt, mely után – még ha a külső formák, államok fenn is maradnak – az adott kultúrkör lelke elhal. S mivel Spengler szerint a nyugati kultúra az ipari forradalommal és Napóleon korával a civilizáció korába a lépett, számára nincs más hátra, mint néhány százévnyi imperialista vívódás után a szükségszerű pusztulás. E kérlelhetetlen, szomorú jóslatot, különösképp a világháború pusztításai után és az azt követő zavaros, forradalmakkal terhes időszak közepette nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

A Nyugat alkonya természetesen a magyar gondolkodók, kritikusok, publicisták között is hamar ismertté vált, annak ellenére, hogy a magyar fordítás megjelenésére egészen 1994-ig kellett várni. A két világháború közötti időszakban több tucatnyi recenzió, ill. ismertetés jelent meg A Nyugat alkonyáról és Spengler más műveiről, sokan, sokféleképpen hivatkoztak rá. Jelen tanulmányunkban Oswald Spengler munkáinak 1920-30-as évekbeli magyar recepciójáról szeretnénk egy rövid áttekintést nyújtani, természetesen a teljesség igénye nélkül, ám a lehetőségekhez mérten átfogó, a különböző szakirányokra kiterjedő jelleggel. Spengler esetén már csak azért sem lenne célszerű pusztán a történész szakma megítélését vizsgálni, mert egyrészt műveiben mind a többi társadalomtudomány, mind a gyakorlati politika területére erőteljesen kitér, másrészt pedig a hazai értelmiség köreiből Spengler gondolatai sokkal inkább megragadták a filozófusokat, irodalmárokat és publicistákat, mint a történelemtudomány képviselőit.

 

A Nyugat alkonya kritikája

 

Így A Nyugat alkonya 1918-ban megjelenő első kötetét is, mely az Alak és valóság címet viselte, elsők között Pauler Ákos filozófus méltatta, illetve bírálta[2] a Filozófiai Társaság folyóirata, az Athenaeum lapjain.[3] Már Pauler írásában megjelentek azok a kritikai megállapítások, melyek Spengler magyar nyelvkörnyezetben való fogadtatásán végig ívelnek a vizsgált időszakban. Ilyen pl. relativizmusa sebezhetőségének kiemelése: Spengler ugyanis a különböző kultúrák teljesen elszigetelt és kizárólagosan az adott kultúrára jellemző fejlődéséről írt, ha pedig „minden igazság csak egy-egy kultúrán belül érvényes, akkor nyilván nincs jogunk megformulázni oly igazságot, mely minden kultúrára nézve érvényes.”[4] Ilyen igazságokat azonban maga Spengler is felállított, hiszen lehetőnek tartotta a különböző kultúrák egységes morfológiájának megírását. A kultúrák relativisztikusságában van igazság, vélte Pauler, azonban az egyes kultúrák csak más-más vonásait látják meg egyazon igazságrendszernek, melyet nem teremtenek, hanem felfedeznek. Ennek megfelelően a nyugati kultúra alkonyában, annak rövidesen bekövetkező nyom nélküli pusztulásában sem hitt Pauler: a kultúránk, mely a végtelenbe visz, halhatatlan, csak az azt hordozó kultúrnépek merülhetnek ki és pusztulhatnak el.[5]

Hasonlóképp vélekedett dr. Giesswein Sándor is a Katholikus Szemlébe írt cikkében,[6] melyben Spengler felfogása alapvető hibájának azt tartja, hogy nem látja azokat a kapcsolatokat és áthidalásokat, amelyek egyik kultúrából a másikba átvezetnek. „Népek eltűnhetnek, birodalmak összeomolhatnak, de az emberi szellem megnyilatkozásai elpusztíthatatlanok.”[7] Spengler munkájának legértékesebb része Giesswein szerint az, ahol a modern kultúra kritikáját adja, találónak nevezte az ókori és a mai kultúra „művelt embereinek” összehasonlítását, ám tagadta, hogy Spengler próféta lenne, és hogy a nyugati kultúra számára ne lenne remény a megújulásra.

Általánosan jellemző volt, hogy a magyar környezet elutasította Spengler kérlelhetetlen hozzáállását a kultúrák sorsával kapcsolatosan, és – nem tagadva valamilyen válság valóságát az adott korban – a nyugati kultúra megújulásában bízott. Így a kor neves történésze, Szekfű Gyula, akit elsősorban a Három nemzedék című műve kapcsán a magyar „válságirodalom” képviselői közé sorolhatunk,[8] éles szavakkal kritizálta Spengler szemléletét A történet mechanizálása című tanulmányában.[9] A Nyugat alkonya koncepcióját Ligeti Pál – amúgy általa szintén elutasított, mechanikusnak tekintett – hullámelméletével összevetve, egyértelműen az utóbbit tekintette helytállóbbnak, módszereit pontosabbaknak. A „kultúrák nem halnak meg, mint ezt Spenglernek vérszomjas, barbár vagy betegesen morbid képzelete feltételezte, hanem a hullámvölgy után új erővel nekilátnak a felemelkedésnek.”[10] Szekfű szerint Ligeti „a történeti élet változatos és egymással kibékíthetetlen tényeinek glédába állítását kesztyűs kézzel, Spengler-féle brutalitástól tartózkodva végzi el”,[11] míg Spengler „mintha ócskaságok boltjában járna, itt is, ott is kiragad egy figurát, egy momentumot, s azokat a gyermek, vagy a démontól megszállott skrupulushiányával fűzi különböző láncokra, hadd elmélkedjék egymással „egyidejűleg” Pythagoras, Mohammed és Cromwell, más láncon, más „egyidejűségben” Platon, az arab filozófus Avicenna és Goethe.”[12] Szekfű emellett tagadta a kultúrák teljes különállóságát, az azok közti szerves kapcsolat és átmenet lehetetlenségét is. „Az emberi történetnek valóban vannak egymástól eltérő gondolkodási típusai, vannak törései és krízisei is, de a kultúra folytonossága nem szakad meg, egyik korszak vagy nép nem külön biológiai fajta, hanem előzőitől függ és végzett munkájának quintessentiáját utódainak, szomszédainak adja át.”[13] 

Ezek a gondolatok – azaz a nyugati kultúra közelgő halálának és a kultúrkörök egymástól teljesen elszigetelt fejlődésének a tagadása – megjelentek szinte az összes A Nyugat alkonya-recenzióban, így a történetfilozófus Dékány Istvánnál,[14] az író Németh Lászlónál,[15] de a Spengler több gondolatát átvevő erdélyi református teológus és filozófus Tavaszy Sándornál[16] is. A legalaposabban talán Németh László fejtette ki, hogy miért nem hisz a „Nyugat alkonyában”, miközben annak válságát maga is elismerte. Németh úgy vélte, ott ahol Spengler ifjú-, férfi- és öregkort lát, valójában három óriási „növéslökés” látható Európa történetében, amelyek mindegyikének megvan az ifjú-, férfi- és öregkora. S még ha „a tőkéskor lelke határozottan sekélyebb, mint a Roland-éneké volt”, ez nem jelenti a caesari civilizációba való aláhanyatlás szükségszerűségét, hiszen az európai kultúra vele összefüggésben maradt nemzeti leánykultúrákból áll, s „ilyesmi a világon megelőzőleg nem volt.”[17] Az ilyen többsejtű kultúrát, ahol minden nemzet kultúrája nemzeti és európai, kevésbé fenyegeti civilizatórikus megmerevedés. „Egyetlen teremtő nemzet is átsegítheti válságain. Az európai történet nem is más, mint teremtő állapotba jutott nemzetek sorozatos belépése az európai kultúrfolyamatba.”[18] 

Az említett bírálatok más kritikát is megfogalmaztak. Így Dékány István rámutatott, hogy – állításával ellentétben – nem Spengler vetette fel először a kultúrák párhuzamos fejlődésének elméletét, valamint a történelem hagyományos kronológiai felosztásának hiányosságait. Emellett a hasonló fejlődési stádiumok helyett hibásan használta a kultúrák egyidejűségének fogalmát.[19] Tavaszy pedig kifogásolta Spengler nézeteinek naturalisztikus és determinisztikus voltát.[20]

Természetesen Spengler művét nem vetették el teljes egészében, és a felsorolt szerzők sem kizárólag a kritika hangján szóltak, elismerésük azonban inkább a mű egyes részgondolataira, mint a koncepció egészére, fő motívumaira vonatkozott. A legtöbben fejet hajtottak A Nyugat alkonya gondolatainak újszerűsége, szerzőjének széleskörű műveltsége, ragyogó írói stílusa, valamint párhuzamainak, hasonlatainak ötletessége előtt. Kiváltképp figyelemre méltónak, a mű legértékesebb részének tartották többen is[21] az arab vagy mágikus kultúrkör új körülhatárolását, mely egyetlen kultúrkörré fűzte össze a korai kereszténységet, Bizáncot és a korai iszlámot. Németh László pedig úgy vélte, hogy amit Spengler a Nyugat haláláról mondott, „mint különlegességet elfelejtik; de azon, hogy mi a különbség az apollói, fausti és mágikus térfogalom közt; mit jelentett a szám a görögnek, a nyugatinak, indusnak, minden utóda gondolkodni fog.”[22] Ma már tudjuk, hogy Németh kritikájának legalábbis ezen részében tévedett, ugyanis a Nyugat alkonyának, hanyatlásának témája napjainkban ismét aktuálissá vált – sokkal inkább, mint a kultúrmorfológiai hasonlatok.

 

Spengler magyar recepciója az 1930-as években

 

A magyar olvasóközönségből elsősorban A Nyugat alkonya váltott ki érdeklődést, más, a német politikai helyzettel kapcsolatos írásai – noha ismerték őket – jóval kisebb reakciót váltottak ki. Spengler az 1930-as évek első felében került ismét előtérbe, egyrészt a nemzetiszocializmus németországi előretörése okán, másrészt pedig Der Mensch und die Technik. Beitrag zu einer Philosophie des Lebens című könyve miatt, amely 1932-ben az első magyar fordításban is megjelent Spengler-művé vált Gép és ember. Egy új életfilozófia gondolatai címmel.[23] Egyébként ez a munka egyben Spengler legtöbb magyar kiadást megélt írása is. Az eredeti, Sz. Mátray Sándor nevéhez köthető fordítást 1943-ban (némileg eltérő címmel, és Nagy József bevezetője nélkül) és 2001-ben (Tudós-Takács János utószavával) is újra kiadták, majd 2013-ban Ember és technika címmel Csejtei Dezső és Juhász Anikó fordításában bekerült a Válságok árnyékában című Spengler-kötetbe is.[24] E rövid munkának tulajdonképpen két fő konklúziója van. Az egyik, miszerint a gépi civilizáció eluralkodott az azt létrehozó „fausti” emberen, mintegy rabszolgájává téve azt. A másik pedig, hogy a fehér embernek, azáltal, hogy kiadta a technikai titkait a „színeseknek” – akik közé Spengler Oroszországot és Dél-Kelet-Európa népeit is odasorolta –, egyfajta színes világforradalommal kell szembenéznie. S mivel a gépek uralmától megcsömörlött Nyugat legkiválóbb koponyái elfordulnak a gépektől, a színesek számára pedig – lévén azok a fausti kultúra teremtményei – semmit, legfeljebb csak eszközt jelentenek, a nyugati technikai fejlődés eredményei rövidesen veszendőbe mennek, és más civilizációk fiai épp úgy fogják megtekinteni annak romjait, ahogyan ma a nyugati ember teszi a piramisokkal vagy Babilon városával.

Spengler ezen művét tehát ugyanaz a pesszimizmus járja át, mint A Nyugat alkonyát, és következtetéseivel szemben éppúgy tagadólag léptek fel magyar kritikusai, mint a világtörténelem morfológiájának reménytelen jövőképével tették. Joó Tibor különösen lesújtó képet alkotott Spengler könyvéről, mondván, „kevés könyv fordult meg mostanában a kezén, mely ennyire sivár hatást keltett volna.”[25] Joó tagadta, hogy a technikától való elfordulás vagy a színesek civilizálása hiba lenne. „Európa küldetésének éppen azt tartottuk, hogy azt a magas műveltséget, melyet örökölt és továbbfejlesztett, elterjessze szerte e földön és minden népeinek birtokává tegye. (…) Európa világuralmának vége, az bizonyos, de ezen csak az imperialisták siránkozhatnak. A világ meghódítása azonban a világ tanítása volt.”[26] Még élesebben kelt ki Spengler ellen Fenyvesi Andor a Századunk című polgári radikális folyóirat lapjain. „Legjellemzőbb Spengler militarista beállítottságára könyvének csattanója, a technika elárulásáról szóló fejezet, melyből a vilmosi idők faji gőgje és pökhendi gyűlölködése egészen leplezetlenül tűnik elő. A hitvány színes fajoknak tehát egyéb gondjuk sincsen, mint hogy a fehér kultúrát elpusztítsák és velünk szerepet cserélve, ők üljenek a mi nyakunkra. (…) Spengler felfogását üres frázishalmaznak tartjuk, melyet tetszetősen paradox volta miatt szajkóznak sokan utána. (…) Meg kell hagynunk: érdekesen, világosan, temperamentumosan fejti ki Spengler a maga strázsamester-szociológiáját: gondolatai akárhányszor figyelemre méltóak, perspektívája széles. Ám a túlzó imperialista nacionalizmus torzító üvegén keresztül a dolgok felette furcsa összefüggésben kell hogy rendeződjenek a legtehetségesebb gondolkodó előtt is.”[27] Érezhető, hogy ezek a mondatok már inkább a politikai, mint a tudományos bírálat körébe tartoznak, és ez egyáltalán nem volt egyedülálló jelenség: a németországi szélsőjobboldal előretörésével, illetve a nemzetiszocialisták hatalomra jutásával a baloldali orgánumok komoly kritika alá vonták az általuk szélsőjobboldalinak, reakciósnak tekintett gondolkodókat, így Spenglert is. A Századunk későbbi szerkesztője, Csécsy Imre hosszabb tanulmányban reagált Spenglernek már a hitleri rendszerben megjelent, Jahre der Entscheidung (A döntés évei)[28] című művére, mely többek között a színes világforradalom elméletét vitte tovább, és a poroszoktól, a porosz szellemtől várta a nyugati ember egészséges erőinek összefogását. Csécsy a spengleri életmű rövid áttekintését adva arra a következtetésre jutott, hogy Spengler módszere – melyet A Nyugat alkonyában is követett – valójában szofisztika. A történeti egyezések a közös sorsot bizonyítják számára, az eltérések pedig a kultúrák teljes elkülönülését, s így tulajdonképpen előre kialakított koncepciójának megfelelően rendszerezi, válogatja ki a tényeket. S míg A Nyugat alkonya vitára késztető filozófiai költemény, A döntés éveinek írója már csak publicista, sőt propagandista. „Ami akkor a valóság kutatójának jóhiszemű szkepszise volt, az ma rosszhiszemű propagandája a valóság fanatikusának. Mégis, bírálat helyett, a múlt jogán talán részvét illetné meg Spenglert. A „nyugati világ hanyatlása” után nagyon is hamar következett a filozófus hanyatlása.”[29] A Századunkon kívül a Korunk című erdélyi baloldali folyóirat is rendszeresen bírálta Spengler nézeteinek politikai aspektusait. Így Neufeld Béla többször is a nemzetiszocializmus legöntudatosabb,[30] legjelentősebb[31] szellemi előfutárának nevezte Spenglert a folyóirat lapjain, míg Györkös Ferenc „az uralkodó osztály, a nagypolgárság tükré”-nek[32] tartotta őt.

 

Spengler követői: Tavaszy Sándor és Szerb Antal

 

Eddig szinte csak Spengler nézeteinek kritikájáról adtunk jelentést, azonban a teljes képhez hozzá tartozik, hogy a magyar szellemi életben is voltak, akik – ha természetesen nem is kritikátlanul, de – átvették Spengler nézeteinek egy részét. Ilyen volt például a már említett Tavaszy Sándor, aki az erdélyi magyar nemzeti kisebbség lehetőségeinek, jövőképének vizsgálata során Spengler koncepciójából indult ki. Tavaszy átvette a kultúra és civilizáció, és ezeken keresztül vidék és város spengleri szembeállítását. „A civilizáció technikát alkot, hogy a külső természet emberi-értelmi célok és akaratok szerint igazodjék, a kultúra eszményeket alkot, enthusiasmust ébreszt, hogy az emberi lélek a szépség, a jóság és igazság vezércsillagaihoz szabja magát. Épen ezért a civilizáció kivülről támad és külső érdekből, a kultura belülről támad és belső érdekből. A civilizáció külső technikai alkotásokban valósul meg s ezért arányainak, növekedésének a mértéke mindig mennyiségi, quantitativ, a kultura ellenben belső, szellemi alkotásokban él s ezért mértéke mindig minőségi, qualitativ.”[33] Mindazonáltal nem osztotta a spengleri pesszimizmust, és úgy vélte, az erdélyi magyarságnak a Trianon miatt bekövetkezett elszakadása a fausti civilizáció központjaitól, a gazdasági helyzet romlása és az erdélyi magyar városok kulturális szerepének csökkenése egyben új lehetőséget is jelent a helyi magyarság számára. „Az erdélyi magyar kulturának a vidékbe való belekapcsolódása következtében – a Spengler szempontjai szerint – az lesz a legfőbb következménye, hogy a szemléleti távlatából, külső arányaiból, és termelésének mennyiségéből kétségtelenül veszíteni fog, a tempója lassubbá és talán nehezebbé válik, de a „vidék”, és a nép életébe való belekapcsolódása által vérkeringése fokozódik, hatása egyetemesebbé lesz, nagyobb néprétegeket fog átölelni, és így, amit semmiféle politika sem fog soha elérni, lélekben és eszményekben egységessé teszi az egész magyarságot.”[34] Tavaszy másutt is optimistán áll A Nyugat alkonyában felvázolt válságtünetek elé: „A Spengler lelkén át az önmagát vádló Nyugat-Európa lelkiismerete szól. És bármilyen pesszimisztikus is ez a kép, amelyet a nyugat-európai kultúra jövendőjéről ad, éppen a halálos betegség symptomáinak felismerése az, ami magában rejti a megújulás csíráit. A Spengler kiáltása ma egyenesen az őrálló prófétának a szava, aki látja a veszedelmet, a fegyvert, a támadást és kiált, hogy meghallják az ő szavát…!”[35]  

Szintén a kultúra és civilizáció értelmezését vette át Spenglertől Szerb Antal, aki elsősorban irodalomtörténetében alkalmazta – gyakran részletekig menően – a spengleri gondolatokat. Így pl. átvette az antikvitás azon értelmezését, miszerint a római civilizáció a görög kultúra folytatása, és ennek nyomán „másodlagos kultúra”, illetve a mágikus civilizáció egyedien spengleri fogalmát is. Persze Szerb Antal sem másolta szolgaian Spengler sémáját, és műve tulajdonképpeni tárgyában – azaz a művészet, pontosabban az irodalom fejlődése kapcsán – már eltért tőle. Tehát, míg a művészet kibontakozásának hátteréül szolgáló társadalmi-történelmi folyamatok kapcsán a spengleri morfológiának elsőbbséget ad, addig a művészetekben elképzelhető más irányú, jellegű fejlődés is Szerb Antal szerint. A művészi alkotások hatásai átívelnek korokon és kultúrkörökön, a magas fokú társadalmi fejlődés nem feltétlenül vezet zseniális műalkotásokhoz, és a különböző művek nem alkotnak egyértelmű láncolatot a kezdetlegestől az összetett felé.[36]

Így fest tehát Spengler két világháború közötti magyar recepciójának általános körképe. Mint az elején leszögeztük, teljességre nem törekedtünk, ez nem is lehetett célunk. Amit elmondhatunk: az 1920-30-as években uralkodó válsághangulat megkerülhetetlenné tette Spengler munkásságát, az vitára késztette még kritikusait is. Mindamellett a különböző társadalomtudományok képviselői alapvetően elutasították A Nyugat alkonya pesszimista fatalizmusát, és a „fausti” kultúra szükségszerű pusztulásával szemben inkább a nyugati szellem eljövendő megújhodásában bíztak. Hogy Spenglernek, avagy kritikusainak volt igaza, talán a legközelebbi évtizedekben eldől.

 

[1] Jellemző példa: annak ellenére, hogy a rendszerváltás óta a mű magyar fordítása három kiadást is megélt (Spengler, Oswald: A Nyugat alkonya I-II.  A világtörténelem morfológiájának körvonalai, Budapest, 1994, Európa; Budapest, 1995, Európa; ill. Budapest, 2011, Noran Libro), ma kereskedelmi forgalomban gyakorlatilag nem kapható (legfeljebb előjegyezhető) – még antikváriumokban sem! 

[2] Meg kell jegyeznünk, hogy e kritikára a mindkét országban uralkodó zavaros állapotok miatt majd’ két évet kellett várni, s az első magyarországi ismertetésekkor Spengler műve már tizennégy (!) változatlan kiadáson volt túl.

[3] Pauler Ákos: Új kultúrfilozófia. In: Athenaeum, VI. (1920), 82–87.

[4] I.m., 85.

[5] I.m., 87.

[6] Giesswein Sándor: A nyugati kultúra válsága. In: Katholikus Szemle, 1920, 513–525.

[7] I.m., 521

[8] Erős Vilmos: A hanyatlás motívuma a két világháború közötti magyar történetírásban és történeti gondolkozásban. In: Mikes International, XV. (2015), I., 54.

[9] Szekfű Gyula. A történet mechanizálása. In: Magyar Szemle, 1931, 13. kötet, 4., 331–341.

[10] I.m., 338.

[11] I.m., 339.

[12] I.m., 336.

[13] I.m., 335.

[14] Dékány István. Spengler történetelmélete. In: Történeti Szemle, 1922, 165–175.

[15] Németh László: Fatalizmus vagy veszélytudat? In: Németh László. A minőség forradalma. Kisebbségben I-II., Budapest, 1992., I. kötet, 260–265.

[16] Tavaszy Sándor: A nyugateurópai kultúra sorsa Spengler filozófiájának tükrében. Cluj-Kolozsvár, 1924, Minerva.

[17] Németh: Fatalizmus..., 263.

[18] I.m., 264.

[19] Dékány: Spengler..., 169.

[20] Tavaszy: A nyugateurópai..., 17.

[21] L.: Goldzieher Miksa: Oswald Spengler: Der Untergang des Abendlandes. Zweiter Band. Welthistorische Perspektiven. In: Független Szemle, II. (1922), 12, 271., valamint Pauler: Új kultúrfilozófia, 87.

[22] Németh: Fatalizmus..., 265.

[23] Spengler, Oswald: Gép és ember. Egy új életfilozófia gondolatai. Budapest, 1932, Egyetemi Nyomda.

[24] Spengler, Oswald: Ember és gép. Egy új életfilozófia vázlata. Budapest, 1943, Danubia; Gép és ember. Egy új életfilozófia gondolatai. Budapest, 2001, Pannon Alapítvány; Ember és technika. Adalékok az életfilozófiához. In: Spengler, Oswald: Válságok árnyékában. Budapest, 2013, Noran Libro.

[25] Joó Tibor: Az ember és a technika. Spengler új könyve. In: Nyugat, XXIV. (1931), 21., 485.

[26] I.m., 487.

[27] Fenyvesi Andor: A felújított „sárga-veszedelem”. In. Századunk, 7. (1932), 4., 276–277.

[28] Spengler, Oswald: A döntés évei. In: Spengler, Oswald: Válságok árnyékában. Budapest, 2013, Noran Libro.

[29] Csécsy Imre: Oswald Spengler riadója. Különlenyomat a Századunk 1933. szept.-dec.-i számából, Budapest, 1934, a Századunk kiadása.

[30] Neufeld Béla: A németországi máglyák. In: Korunk, 8. (1933), 6., 472.

[31] Neufeld Béla: A nemzeti szocializmus ideológiája. In: Korunk, 11. (1936), 1., 4.

[32] Györkös Ferenc: Oswald Spengler vagy az imperializmus filozófiája. In: Korunk, 9. (1934), 2., 96.

[33] Tavaszy Sándor: A kultúra lelke. In: Tavaszy Sándor. Világnézeti kérdések. Turda – Torda, 1925, Az Út kiadása, , 61.

[34] Tavaszy Sándor. Az erdélyi magyar kultura kérdése a Spengler filozófiáján át nézve. In: Tavaszy Sándor. Világnézeti kérdések. Turda – Torda, 1925, Az „Út” kiadása, 132–133.

[35] Tavaszy, Nyugateurópai, 17.

[36] Csejtei Dezső. Juhász Anikó. Oswald Spengler élete és filozófiája. Máriabesenyő – Gödöllő, 2009, Attraktor 408–411.




.: tartalomjegyzék