Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Március
Cseke Gábor

Fény-árnyék jelenségekről a(z erdélyi) költészetben

1. Valamikor, a huszadik század alkonyán, az elmúlt évezred utolsó éveiben magánszorgalmú irodalmi kalandba kezdtem Andrassew Iván budapesti író sugallatára.

Andrassew azokban az években úttörőként támogatta a magyar irodalom digitalizálásának éppen kibontakozó, mindennapi gyakorlatát, amibe – úgy gondolta – annak is bele kell férnie, hogy az utódállamokban, így az Erdélyben tenyésző költészet, annak reprezentatív alkotói is helyet kapjanak a digitális köztudatban.

Korábban már sűrűn e-leveleztünk, elsőként mindjárt tőlem érdeklődött: hajlandó lennék vele egy ilyen vállalkozásban társulni? Kimondottan önkéntes alapú partizánakcióról volt szó, hiszen senki felhatalmazása és semmilyen hivatalos erőforrás nem állt az elképzelés mögött – személyes jószándékunkat leszámítva –, nincsen rá se pénz, se adminisztráció.

A szükséges munkamegosztásban számomra az anyag felkutatása, megszerkesztése és digitalizálása (elektronikus szöveggé alakítása, „beírása”) jutott, Andrassew – a szépen terebélyesedő Magyar Elektronikus Könyvtár önkéntes munkatársaként – az anyag világhálóra juttatásával, később az anyagot rendszerező önálló honlap szerkesztésével foglalkozott.

2. Az indulás ötletszerű, rapszodikus volt: nem készítettem előzetes listát a megcélzott szerzőkről, nem készült munkaterv; egyszerűen csak – belevágtam. Már arra sem emlékszem, kivel-kikkel kezdtem, talán néhány hozzám közelálló költőtársat részesítettem előnyben (Szőcs Kálmán, lezárt életművével, biztosan ott volt az elsők között), mivel a digitalizáláshoz elvileg minden esetben szükség lett volna a szerzői egyetértésre, s úgy véltem, velük könnyen szót érthetek adandó alkalommal. E jogi kockázatot azért is vállaltam (vállaltuk), mert meg voltunk győződve a vállalkozás sürgető fontosságáról, a szerzői jogi procedúra pedig már-már kikerülhetetlen féknek, értelmetlen bürokráciának tűnt. Ezért mindjárt az elején döntöttünk: amennyiben a szerzők közül valaki a szerepeltetése miatt reklamálna, azonnal töröljük az alakuló antológiából. (Ilyen tiltakozásban nem volt részünk az évek folyamán, bár akadtak, akik kiigazításért vagy azért jelentkeztek, hogy személy szerint ők miért maradtak ki az antológiából...)

3. Pár hónappal az indulás után, amikor kb. tucatnyi erdélyi költő egy-egy verscsokra már elérhető lett a MEK-en, megszólalt a kritika hangja is, s a digitalizálás körülményeinek figyelembe vétele nélkül, mindjárt a kvázi Teljességet és a Kánont kérte számon kisléptékű jószándékunkon, név szerint felsorolva mindazokat, akiknek föltétlen elsőbbséget szavazna, irodalmi érdemeik figyelembe vételével. E gesztus némileg arra az abszurd helyzetre emlékeztetett, amivel Páskándi Géza egyik közismert egyfelvonásosát indítja (Akik nincsenek a Brehmben): Alacsony kifogásolja Szerkesztőnél, hogy:

 

ALACSONY (kihívóan): Kihagytak a Brehmből.

SZERKESZTŐ (fiókjába teszi az egész körömvágó felszerelést, kulccsal bezárja a fiókot, a kulcsot zsebre vágja): Valóban?

ALACSONY Egyszerűen nem vettek be. Engem a Brehmbe.

SZERKESZTŐ (távolba nézően): Különös...”

 

E kritikai közjáték végül is megtanított arra, hogy a kánont, bármennyire is rühelli az ember, nem árt konjunkturálisan, bizonyos mértékig figyelembe venni. „Nem csoda, ha ebben a kicsiny magyar irodalmi üzemben oly éles küzdelmek folynak a kanonikus pozíciókért, hiszen annál sokkalta több jó magyar író van, mint amennyinek igazán jó hely juthat a terített asztalnál szögezte le Elek Tibor irodalomkritikus, szerkesztő egy, a Székelyföldben 2005-ben megjelent interjúban (Bonyolult irodalmi képletek), ám ennek ellenére vallja: – Mit számít az, hogy ki hol helyezkedik el a kánonokban, olvasóként, kritikusként, szerkesztőként, irodalomtörténészként is az irodalmi alkotás maga fontos számunkra.”

4. Szerkesztési gyakorlatomat a továbbiakban igyekeztem némiképpen a meglévő kánonhoz, az ún. irodalmi rangsorhoz igazítani. Az ismert nevek szinte önmaguktól is az élre kerültek, s ha nem is eszményi sorrendben, de úgy tűnt: rendre mindenki helyet kap az Erdélyi és csángó költészet című antológiában, akit az irodalmi köztudat pillanatnyilag nyilván tart. Ennek ellenére, volt egy érzésem: hiába gyarapodik egyre az antológia szerzői névsora, mert az elfeledett, mellőzött költők felbukkanása továbbra sem szünetel. Döntenem kellett: vagy lezártnak tekintem az antológiát, s e döntésemmel a továbbiakban kirekesztek mindenkit, még akkor is, ha mellőzése kizárólag az én mulasztásom miatt történt; vagy pedig, annyira nyitottnak kell maradnom, hogy a gyűjteménybe illőnek ítéljek bármilyen szerzőt, aki Erdély területén (vagy erdélyi gyökerekkel) versnyomokat hagyott az írásbeliségben. A második megoldást választottam. S talán e pillanat volt az, amikor az „árnyékos” költők gondolata foglalkoztatni kezdett.

5. „Vannak a kánonok, a rangsorok, a sikerek és van a feledés. Az erdélyi táj is szép számmal nevelt költőket, akik már jó ideje a föld mélyén nyugszanak, s jobbára csak a nevük maradt fönn, néhány megsárgult verseskötettel. Mai költészetünk nem szakíthat a kevésbé dicső előzményekkel sem, jót tehet irodalmi tudatunknak, ha napfényre citálunk egy-egy holt lelket az árnyékos oldalról is.”

E sorok kerültek ama személyes honlap élére (Költők az árnyékos oldalról), melyet immár nem a kánonoknak megfelelően, hanem a bevett rangsorok ellenében, azokat mellőzve népesítettem be nevekkel, életpályákkal és a költészeti hagyatékukból vett mutatvánnyal. Hogy törekvésem nem hiábavaló, azt két tényező is bizonyítja: az egyik, hogy az eirodalom.ro honlap elsőként látott fantáziát abban, hogy rovatot nyisson a kánonból kiesett költők bemutatására; a másikról szinte szavak nélkül az egyre bővülő és gazdagodó személyes honlap maga beszél, amely alapul szolgált ahhoz, hogy a Székelyföld részére ez a feljegyzés elkészüljön.

6. A továbbiakban néhány kiragadott példán próbálom érzékeltetni, mi és hogyan idézheti elő a kánonból való kiszorulást, más fogalmazásban – saját megközelítésem szerint – a fény-árnyék viszonyok megváltozását egy-egy költői életmű megítélésében, az árnyékos részek, illetve az árnyékmélység javára.

Éppen mint egy fénybe állított valóságrészleten: minél erősebb fény vetül bizonyos pontokra, az árnyékban maradó részek annál sötétebbekké, áthatolhatatlanabbakká válnak. A bizonyos költői teljesítményekre fókuszált fokozott figyelem egyidejűleg árnyékot vethet más, autonóm, különböző okokból takarásban maradó teljesítményekre.

Szemlér Ferencet (1906-1978) például, bár viszonylag fajsúlyos költői termést hagyott az utókorra, jelenleg erősen árnyékos sávban találjuk. Igaz, hogy életében léteztek időszakok, melyekben költői felívelésével párhuzamosan alkotói rangja is növekedett. A húszas évek elejére tehető költői jelentkezése, majd gyors felfutása, s már fiatalon befogadták a helikonisták. A negyvenes években, majd a második világháború után is fontossá teszi magát mind az irodalomszervezés, mind a közélet terén, s ez kellő „súlytöbbletet” ad irodalmi munkásságának is. Éveken át a romániai írószövetség titkára, a két magyar irodalmi lap szerkesztőbizottsági tagja – nem mellesleg pedig úgy küldte verseit közlésre a lapokhoz, hogy az írószövetség fejléces papírjára gépeltette azokat, így félig-meddig hivatalos küldeményként is értelmezhetők voltak a szerkesztőségekben –, mindez automatikusan biztosította számára kánonbeli helyét a naposabbik oldalon. Lírájának tartalmi vonatkozásai ráadásul kellően egybeestek a szocialista-realista irodalomfelfogás elvárásaival. is. A Kolozsvári Rádió aranyszalagtárában őrzött 1955-ös interjú az akkor Sztálinváros (Brassó) és Bukarest között pendliző költővel egyfajta kételyt is megfogalmaz: Szemlér úgy érzi, nem ír elég verset és legfőképpen nem olyat ír, amilyet szeretne... Ámde a riporter felkérésére felolvasott három új verse közül az egyik Lenin dicsérete volt, a másik kettő egy bukaresti munkástanácskozás verses jegyzőkönyve. (Az interjúból, ha finoman is, de átsugárzott a szöveg mögötti üzenet: én nem ilyen lovat akartam...)

Szemlér Ferencet mindvégig foglalkoztatta az alkotói halhatatlanság, az utókor emlékezetének a kérdése. 1965-ben megjelent, A költészet értelme című tanulmánykötetében szerepel egy esszé (Utókor), amelyet ugyan 1939-ben közölt először a Brassói Lapokban, de valamiért fontosnak tartotta elméleti összegező könyvébe is felvenni. Írása kiindulópontja: az idő rendszerint túllép az alkotókon és az alkotásokon, ami nem csoda, hiszen annyi az inger, az üzenet, a figyelemre méltó gondolat, hogy „a kortárs megzavarodik, és inkább behunyja a szemét.” Bezzeg, az utókornak már könnyebb, hiszen „az emberi szellem nem bírja a sokat, a zavarost, a sokrétűt. Neki az egyszerű és néha együgyű kell. Egy szó, egy mondat, egy név, amelyhez odaköthesse magát, hogy a rájazúduló hullámverés el ne sodorja. Kulcs kell neki, amely jól-rosszul, de minden zárba illik, távolság, ahonnét csak az erdőt látja, a fákat nem.”

Nyilván, Szemlér is a kánonról beszél, mint ami leegyszerűsíti a művészeti örökségben való eligazodást. A veszélye viszont – így Szemlér – az, hogy „a jövő világítótornya csupán egy-két név, s ehhez fog menekülni, valahányszor ismeretlen vizekre téved. De ez tévedés és álorcás ismeret. Az eljövendő kutató majd nem magát az irodalmat ismeri, hanem csupán egy írót, akinek önkényesen kiválasztott személyéből egy korszak jellegét igyekszik megmagyarázni.” Egy ilyen kemény szelekcióban a tudatos költőnek mutatkozó Szemlér eleve vesztesnek látja magát (és ez később be is következett). Csakhogy a következtetése merőben téves és távolról sincs összhangban sem az alkotáslélektannal, sem az utókor emlékezetével. A naiv elképzelést a benne rejlő hamis tanulság miatt idézem: „Nézzünk csak végig a mai antológiákon. Mennyi szép vers, mennyi igaz költő, akit a jövő nem fog ismerni, mert nevüket könyvtárakból nem ásta ki senki. De műveik szépek, igazak és tökéletesek. Nem volna szabad elveszniök. Talán másképpen lesz valamikor. Költők nem is lesznek, csak költemények. Írók nem lesznek, csak regények. Tudósok nem lesznek, csak felfedezések. Festők sem lesznek majd, hanem csak freskók és képek. Az emberi történés óriási csigavonala ismét elér oda, ahol Homérosz korában volt, csak egy fordulattal magasabban. Versek zsonganak majd az emberek száján, festmények függenek a köztermek falán, de a szerzőt nem ismeri senki, mert számuk ezer és ezer, és nem tudod őket észben tartani. Csak egy-két búvárló, egy-két könyv, egy-két névmutató őrzi meg nevüket azok számára, akik mélyebben akarnak megismerni egyet-egyet közülük. Ez lesz a művészet igazi diadala. A művészeté, a költészeté, nem pedig a művészé és a költőé. A közkertekben pedig szobrok állanak. Az Ismeretlen Költő, az Ismeretlen Festő szobra, ahová csendes napokban elzarándokolsz, és egy-egy vers-sorral ajkadon elmélázol az örök szépség arculatán.”

7. Majtényi Erik (1922–1982) egy nemzedékkel ifjabban Szemlérnél, gyakorlatilag hasonló sorsra jutott; az ő életén is nyomot hagyott a háború utáni új romániai rendszer számos hatalmi kihívása, s maga is közvetlenül kapcsolódott az írószövetségi tevékenységhez: Szemlérhez hasonlóan, titkári beosztást látott el, s hosszú éveken át egyben ő volt az írótársadalom tényleges éltetője – a „hőn szeretett” Irodalmi Alap főkorifeusa. (Vári Attila egy, a Székelyföldben közölt életpálya-interjúban említi: kezdő író korában miként segítette őt ki félig ismeretlenül anyagi mélypontjáról a legendás Majtényi, sebtében aláíratva vele egy átvételi elismervényt, ami belépőként szolgált az Irodalmi Alapba, illetve az Írószövetségbe.) Írók (sok)százai a megmondhatói, hányszor nyúlt bármiféle megkülönböztetés nélküli, elvtársi/bajtársi jóindulattal/empátiával a hónuk alá, kisebb, de inkább nagyobb hivatalos előlegekkel az a költőtársuk, aki azzal, hogy örökre lehunyta szemét, már-már mindenestül az árnyékba merült. (Megjegyzem, költőként az elsők között találjuk, aki nyilvánosan és idejekorán szembefordult hatalomeszményítő korábbi énjével – lásd Búcsú az ódáktól című 1957-es kötetét). Az lett volna maradandó „vétke”, hogy nem volt eléggé nagyralátó? Beszédes epizódot említ Erdélyi Lajos, 2009-ben megjelent irodalmi-művészeti súlyú fotóalbumában (A túlélés műhelyei, Komp-Press): „Fiatalon, még az ötvenes években, az akkor népszerű Szamos-parti pincében, a ’Darvas’-ban vacsoráztunk, és persze ittunk hármasban: ő [Bajor Andor], Majtényi Erik és kettejük vitájának néma figyelője, jómagam. Ő akkor barátja nemrégiben közölt versciklusában talált kifogásolható formai megoldásokat, azokat tette szóvá – meglehetős éles, sőt kíméletlen hangon. Erik védekezni próbált: nem lehet mindenki József Attila. Amire Bajor kiborult: »Mi az, hogy József Attila? Ha nem akarsz nálánál több lenni, többé ne írj le egy sort sem«.” A Bajor-féle figyelmeztetés persze, akkor nem szegte kedvét Majtényinek ahhoz, hogy kiteljesítse irodalmi tevékenységét. 1981-ben a budapesti Magvetőnél megjelent válogatott versgyűjteménye (alig 140 oldalas könyvecske, Most át kell írnom ezt a menetrendet címmel) minden szempontból megmutatta, hogy az esztétikai szempontú szigorú válogatás akár egy költői életművet is képes maradandóvá avatni. (Szerintem, ha csak ez a lírai hagyaték marad Majtényi Erik után, akkor is kora jelentős költőinek sorában a helye, függetlenül attól, hogy alkotásszempontú megítélésén túl mit lát bele/mögé az utókor.) Jellemző sors az övé: amitől a budapesti versválogatásban sikerült neki költőileg felszabadulnia, az félig-meddig ballasztként terheli meg 1983-ban a Romániai Magyar Írók bukaresti sorozatában megjelent válogatott versgyűjteményét (Emberek, lakások lakói).

8. Vajon százszázalékosan igaza lehet Bajor Andornak, amikor a kánon-kérdést meghaladási teljesítményként, versenyszelleműen értelmezi? Vajon, X. költőnek arra kell törekednie, hogy meghaladja az etalonként kijelölt Y szintjét, vagy megteszi az is, ha rátalál saját hangjára, önálló kifejezési módjára? A versengés nem tűnik túlságosan ösztönzőnek, és mindig csak rájátszik a kánont alakító törvényekre. Mert egyfajta költői versengésben születhet olykor egy-egy kimagasló teljesítmény is, de általában inkább csak a költészet és az irodalmi élet az, ami természetes – és a teljesítmény maga. Az amúgy igen szigorú mércékkel mérő Székely János (költő és szerkesztő, egyszemélyben) erdélyiekhez kegyes értékelése is ezt sugallja: „Bekerülni a világirodalomba tíz zseniális vers kell, az erdélyi irodalomtörténet akár eggyel is beéri.”

A bajori szemüvegen át az erdélyi Salamon Ernő életműve – amit hosszú időn át a szocreál kánon a József Attiláé mellé avanzsált – világirodalmi szintű, annak ellenére, hogy azóta (úgy tűnik: tartósan) ejtették a kánonból; a róla elnevezett középiskola előtt áll még ugyan a szobra, de a nevét viselő irodalmi kör már szabadkozva keresztapát cserélt. És mégis, a dehonesztálását indokló negatív személyiségjegyek dacára, a Salamon-líra bőven tartalmaz legalább tíz gyönyörű verset, függetlenül attól, hogy valamikori elismertségét proletár-költősége és mozgalmi múltja támogatta. (József Attilához hasonlóan: mindennapi életüket a munkásmozgalomnak áldozták, ám költői tehetségük szuverénül, a szabadság mezejére kicsapva, öntörvényűen teljesedett ki).

9. Kritikusoktól, irodalomtörténészektől nem idegen a szándék, hogy amikor úgy vélik: számukra már-már csak néhány kiemelt, kánonba illő költő elemzésének szalmacséplése maradt, olykor az árnyékos területekre is betévednek, s onnan egy-egy költőt kiemelnek. Gesztusuk nem kevésszer torkollik túlzásba: a kárpótlásnak szánt kompenzáció során akár fedezet nélküli túlzásokra is ragadtatják magukat. Az újjáértékelt költői teljesítmény ugyanis valahogy nem hozza minden ízében az újrafestett értékszintet, olykor a bizonyítás marad hézagos, máskor annak lelkendező tónusa bizonyul túlzónak. A jószolgálat helyett könnyen születik így kétes eredmény.

Az irodalmi kánonok kérdéskörének kiváló ismerője, Tapodi Zsuzsa mértékadó könyvében (A soha el nem vesző könyv nyomában. Pallas-Akadémia, 2008) bevallottan szubjektív felhangú, rokonszenves tanulmányt írt egykori nagykárolyi poéta-tanáráról, Fényi Istvánról (Költő árnyékban. Töprengés Fényi István és az esztétikai szép kánonbeli helyéről). Szándéka bebizonyítani kérdéssel indított, ám aforisztikusan is leszögezett tételét: „Van-e létjogosultsága egy költészetnek, ha nem élvonalbeli? A kisrégiót jellemző közösségi kánonban kétségkívül megvan a helye.” A tanulmány e tétel részletes kifejtése, irodalomkritikai megalapozása, ám ehelyett inkább felsorolásszerű kinyilatkoztatások pótolják az érveket és a tényeket. Csupán a tétel második részéről sikerül meggyőznie az olvasót: Fényi kánonba illeszthetősége érdekében, a szerző előbb eltávolítja őt a fővonalból, ami után gondtalanul emelheti a kisrégiós szintű „közösségi kánonba”.

Némileg hasonló eljárást követ Kántor Lajos is, aki Gellért Sándor költészetét próbálja újraolvastatni az utókorral 2007-es tanulmányában (Gellért Sándor-olvasat. In Forrás, 2007/10.), megrajzolva a költő felfedezéséről, majd sorozatos mellőzéséről, illetve újra kánonba emeléséről szóló „lázgörbét”. Az erősen népies, nemzeti verselésű költői formákat és allűröket kedvelő Szatmár környéki költő a Kántor szemében több kuriózumnál: számára azáltal lett rokonszenvessé, ahogyan Gellért poétikai szenvedéllyel és rendhagyó tehetséggel felmondta a verseit a nagyközönség előtt. Petőfis és Adys szerepjátszását taglalva, 1988-as halálát követő utóéletét felvázolva véli úgy, hogy még a népi irodalmi vonulat kutatói sem szenteltek neki kellő figyelmet. E mellőzés-gyanús viszonyulást egyúttal a vidéken való elszigetelt életformával, a kellő irodalmi kapcsolatok ápolásának hiányával is magyarázza. 1983-ban Gellért Sándor végre megkapja a kellő elismerést: válogatott verseinek gyűjteménye megjelenik a Romániai Magyar Írók sorozatban (A magány szikláján), Kereskényi Sándor összefoglaló előszavával. Gellért Sándornak természetesen saját, szuverén önértékelése van: „csak annyiban vagyok népi, amennyiben Ady az volt” – írja valahol, s Kántor szerint ebben a költő téved. „Abban viszont bizonyára nem – zárja tanulmányát a kritikus –, hogy meg akarta – és némelykor meg is tudta – mutatni: »Arany és Ady után is milyen sok szépséget lehet még kiemelni a magyar nyelvből«. Leginkább ezért tarthatjuk számon őt a jelentős szatmári költők közt – a Kölcseytől Páskándi Gézáig és Szilágyi Domokosig vezető sorban.” Vagyis a Kántor által a kánonban Gellért Sándornak kijelölt hely: a jelentős szatmári költők sora. Nem kevesebb, de több sem...

10. Az irodalom árnyékba jutottjai igazából nincsenek „örök halálra” ítélve. Babits Mihály kissé eldramatizálja azt a jelenséget, amire az irodalmi köztudat a XIX. század végén, a XX. század elején kezd fölfigyelni, amikor az első nagy irodalomtörténeti rendszerezésekre sor kerül. Az irodalom halottjai (1910) című esszéjében írta: „Nem azok az irodalom halottjai, akik lerázva ezt a testi porhüvelyt, diadalmasan bevonulnak az Emlékezet nagy Pantheonába. Az irodalom igazi halottjai az elfeledett írók, akiket nem olvasnak, akiknek »mintha hallottuk volna a nevét«, akik félbenmaradtak és eltemettettek, mint egy torzó, egy csonka szobor. Rákosi Jenőtől kezdve mennyien megmondták már (és magyarázták, magyarázták!), hogy a magyar irodalom különösen gazdag ilyen torzókban. Nagy nevek tolulnak a tollamra, de elhallgatom őket: a példa mindig fáj. Esztendők múlva a történetíró, csákányával, mely a multakban vájkál: keménybe ütközik: s előkerül a mélyből a törött szobor: ez Katona volt, ez... a példa fáj.”

A Nyugat és munkatársai igyekeztek következetesen szembemenni a kánon gerjesztette divatokkal. Mondják – s már közhely –, hogy a lap e téren is korszakos a modern magyar irodalomban. Még akkor is, ha manapság számosan, megirigyelve a lapnak és körének joggal kijáró babért, ezt különböző, nem-esztétikai szempontokkal és ürügyekkel vitatják.

Meglehet: a Nyugat túlságosan is igényes volt és nem engedett válogatás nélkül mindenkit az irodalom vályújához, de az irodalmi élet gerincét jelentő írók, költők végül is a lapjaira kerültek. Ha másként nem, akár ismeretlenül is. Emlékeztetnék a folyóirat 1934-es akciójára, melynek során az Ismeretlen Magyar Költők egész ármádiáját kívánta bemutatni. A rejtve, a titkon, a kulisszák mögött verselők tömegét szólította meg, küldjék be próbálkozásaikat, önvallomással együtt a szerkesztőségnek, s vallják meg, mi készteti őket versírásra.

„Felhívásunkra mintegy 200 életrajz és ötször annyi vers érkezett be. Az olvasóbizottság kiválasztotta a legjellemzőbbeket s ezek közlését most meg is kezdjük. A kiválasztás nem mindig az egyes vers kedvéért történt. Inkább néztük azt a fényt, amit az egyik vers a többire vet, s amit az ismeretlenségből előrántott verseknek egész együttese vet a mai magyar tömeglélekben zsongó poézis karakterére. Nem egyes költőket akartunk felfedezni; noha gyüjteményünk talán néhány költőt is elárul. Az egyéni költőnél azonban fontosabbak voltak számunkra a típusok...” (In Nyugat, 1934/3.)

A kuriózumon túl, a mi szempontunkból az az érdekes, hogy a jelentkezők között számos olyan tehetséges, költői előélettel rendelkező verselők is jelentkeztek, akik a felhívás nélkül még hosszasan árnyékban maradtak volna. Egyikük, Göbl Gáldi László így vallott magáról: „Születtem 1910-ben Miskolcon. Tanárcsaládból. Iskoláimat részint Erdélyben, részint Aradon végeztem. Budapesten az Eötvös Collegium tagja voltam. Nyelvészeti doktorátussal Párizsba jöttem, ahol jelenleg az École des Langues Orientales magyar lektora vagyok. Verset körülbelül 8-10 éve irok. Fordításaim s tanulmányaim főként erdélyi lapokban (Pásztortűz, Erdélyi Lapok, Vasárnap) és francia folyóiratokban (Revue des Etudes Hongroises) jelentek meg.” És igaz, hogy nyelvészként, irodalomtörténészként, műfordítóként (a kolozsvári magyar egyetemen 1944-ig a romanisztika tanára is volt!) teljesítette ki pályafutását, költői kalandja során maradandó darabokat hagyott hátra. Halott költő? Torzóban maradt életmű? Ahogy vesszük. Babits ott tévedett, hogy a „halott” költőket nem öntörvényűen ítélte meg, különben regisztrálhatta volna rejtett életüket is.

11. Valljuk meg: hányan ismerjük Jékey Aladár (1846–1919) nevét? És hányan olvastuk-olvassuk (ma is) verseit? Ő az, akiről Ady Endre ekként írt a Nyugatban (1916): „Nem volt nagy költő, de költő volt s költő ma is igazán és egészen.” És akiről Schöpflin Aladár fogalmaz nekrológot 1919-ben, ugyanott: „Mikor tavaly tavasszal a Nyugat írói közül néhányan felolvasó-estet tartani Kolozsvárra érkeztünk, a vasútnál többek között egy magas, erőteljes termetű, szép öreg úr várt bennünket nagy szívességgel, azon a hangon szólva hozzánk, amely az új ismeretséget azonnal meleg barátsággá teszi. Este aztán sok kérdésünkre velünk együtt kilépett a pódiumra is és felolvasta néhány szép versét. Jékey Aladár volt, régi kedves költőnk, akit valamikor igen kedvelt a közönség, megbecsült az irodalom, akit azután meglehetősen elfeledtek, ahogy minálunk igen hamar elfelejtenek mindenkit, aki félreáll a szereplés teréről.” Jékey lírája szelleméből messzire sugárzik: nyitott mindenfajta modernitásra, újító szellemre. Idős kora dacára, s bár egész életében a könyvelésből élt meg, a lehető legtermészetesebb módon viszonyult az újító művészeti irányzatokhoz. Alig egy hónappal a halála előtt, 1919 szeptemberében nagyszámú erdélyi barátja és híve jubileumi ünnepségekben részesítette a már beteg Jékeyt. Kovács Dezső újságíró, akire a méltató beszéd elmondása várt, előzetesen meglátogatta az ágyban fekvő, legyengült költőt (Poeta nascitur. In Népújság. Közli B. D.): „Fáradt vonásain az élettel való leszámolás apáthiája borongott. De amint beléptem, földerült az arca, az elernyedt gyönyörű vonások újra felöltötték azt a bájos energiát, amely egyes-egyedül a szellem birtokosainak tulajdona. Jékey Aladár lelke haptákban állt. – Szervusz, fiam – ropogtatta felém. – A kutyafáját, tudom, mit akartok velem! – Jubileumot, öreg! – Jó. Helyes. Rendben van. Ez csak természetes, fiam! Mert olyan, de olyan kötetet vágtam ki, hogy leül belé a kritika, az istenfáját! – Jó, jó. De nem olyan egyszerű a dolog, amint gondolod. Mert itt vallani is kell ám! Mondd meg nekünk tehát mindenek felett azt, hogy miképpen lettél te poéta? Persze azt szerettem volna tudni: mit olvasott, kiktől tanult. – Hogy s miképpen? – kiáltotta hasonlíthatatlan vervvel. – Hát megmondom neked. Én nem lettem poéta! Én poétának születtem! Ámmen!”

Igen, a költők születnek. A költők vannak. Ezen kár megütközni. Mindegyik olyan, amilyen: egyik kisebb, másik nagyobb. Van, aki halk, más meg harsány. Van fantáziadús és van szűkszavú... Amilyen változatos az élővilág, annyira változatos a költők társadalma is. Most foghatjuk csak fel igazán Páskándi idézett, abszurdnak tűnő Brehm-motívuma mélyebb értelmét is: mindannyiszor tiltakozni kell, valahányszor egy született költő kimaradt az irodalmi Brehmből. Mely „Brehm” sosem lesz érdemlajstrom, csupán egyszerű memento... Nyitott könyv, amelyben a Kánon szabadon, kedvére lapozgat...

12. Műkedvelő – mert puszta kedvtelésből végzett – gyűjtőmunkám érdeklődési iránya, mindenek előtt az erdélyi fogantatású, gyökerű költészet. Annak ellenére, hogy vallom: nincsen többféle magyar költészet, minden egyetlen egész, csakhogy a történelem folyamán – jaj! – „minden egész eltörött” (Ady). Az összeszedett cserepeket próbáljuk az idők során szerre összeilleszteni, legtöbbször vitatható eredménnyel. Elek Tibor, már idézett interjújában, mintegy fenti gondolatának folytatásaként le is szögezi: „Bonyolult ez a kánonkérdés (mint a határon túliság), nem is kellene vele foglalkozni, mert nincs értelme, de megkerülni sem lehet.” A dolgok természete folytán nem is csoda, ha nem sikerül egységben láttatni mindenki előtt a magyar irodalmat, s egységes magyar irodalmi kánon még úgy sem létezik, sőt, az egy-egy térségen belül is többféle kánon van érvényben.

E kusza káoszként érzékelhető rangsorállítási szándéknak számos elkötelezett kutatója van. Az említetteken kívül érdemes felfigyelni Barna T. Attila költő tevékenységére; pár éve megjelent negyedik kötetének nyitóverse e sorral indít: „Mennyi elfeledett költő…” A Magyar Nemzetben 2013-ban megjelent interjúban meg is magyarázza e sor jelentőségét: „Világéletemben vonzottak azok, akik kiestek az irodalmi köztudatból. Nem mind érdemelték meg. Életművek mennek a süllyesztőbe. Ma a költők nagy része már életében elfeledettnek számít, mert a kutya se tud a létezésükről. Ma az emberek nézik a tévét, és közben azt képzelik, hogy a költők már száz éve meghaltak, és szoborrá meg utcákká változtak... Az egész úgy indult, hogy Tersánszkyt olvasva fölfigyeltem egy névre, Szombati-Szabó Istvánéra, aki a szerző szerint nagyon jó költő. Ki tud ma róla? Aztán itt van Oláh Gábor, akiről egyszer írtam egy esszét. Ezt szeretném tanulmánnyá bővíteni, mert ő méltatlanul elfeledett alakja a magyar irodalomnak. Vagy itt van Gulyás József, Kemény Simon, Szerb György, Turcsányi Elek. Vagy Imre Farkas, akiről sokadszori olvasás után sem tudom eldönteni, hogy zseni volt vagy dilettáns. Komoly kutatómunka lesz ezeket a szerzőket föltérképezni. Ezeknek az elfelejtett költőknek a sorsa modellezi a miénket. Ismeretlenségben úszunk.”

Barna T. Attila rögtönzött, erősen hézagos névsorolvasása arra késztet, hogy újabb árnyékos költőket sorjáztassak az általa említettek mellé. Érdekes módon, Gyóni Géza Adyval kortárs, és Ady által némileg lekicsinylett költői műve nem tűnt el az irodalmi süllyesztőben, azon egyszerű oknál fogva, hogy háborús és hadifogoly-lírája máig aktuális társadalmi jelentőséggel is bír. Az általa kifejezett életérzések változatlanul visszhangra találnak. Nem maradt viszont kánon-közelben, vagyis erősen félhomályba süllyedt a rendkívüli tehetséggel megáldott Békássy Ferenc, aki pedig a huszadik század elejének nagy magyar lírai reménysége volt, a cambridge-i egyetem elitkollégiumának élvonalbeli tagja, Virginia Woolf és Bertrand Russel kollégája, ámde alighogy hazafias kötelességét teljesítve váratlanul hadba vonult a galíciai harcmezőkön, 22 évesen már a harmadik napon halálos sebet kapott egy lovasrohamban. Angol és magyar nyelven egyaránt megnyilvánuló költői ígéretét Virginia Woolf mellett (aki később angol nyelven írt verseit gyűjtötte kötetbe) Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály méltatták; Czeizel Endre genetikus külön tanulmányt szentelt e rendkívüli tehetség vizsgálatának (A „Békássy Ferenc-jelenség”. In Tehetség, 2003 /3–4.), értelmetlen és pótolhatatlan halálnak nevezve a fiatal költő pusztulását. „Cambridge-ben, ottani tanárai és diáktársai emléktáblával tisztelegtek Békássy Ferenc párját ritkító tehetségének. Mégis, ki tud ma erről a nagy magyar ígéretről?! Ahogy Babits Mihály is írta: »hadd legyen ő jelképe, emblémája minden lehető és valószínű és nem ismert és fel nem ismert csíravesztésünknek«... A ’Békássy Ferenc-jelenséget’ tekintsük mementónak a fiatal életek és a potenciális géniuszok védelme érdekében, hiszen a tehetségmentés egybeesik az életmentéssel is.”

Ám a kánon ennél jóval kegyetlenebb. Érzelem nélkül lép át olyan életműveken, költői teljesítményeken is, mint amilyen a Váci Mihályé. Nem járt jobban az 52 évesen eltávozott Ladányi Mihály sem: Bertha Bulcsú 1972-ben készült drámai erejű interjúja (Írók műhelyében. Szépirodalmi, 1973) híven tárja fel azt a megrendítő lelkiismereti és esztétikai válságot, ami elvezette az eszményeihez következetesen ragaszkodó Ladányit a folytonos költői megújuláshoz. És mégis: sokadmagával elveszett kulcsként hever az anyaországi kánon lábtörlője alatt.

13. Ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, be kell látnom: bármennyire próbálom ellenszenves színekben láttatni a kánont, az irodalmi rangsorokat, a kánonképzés tovább folytatódik akkor is, amikor a költészet árnyékvilágát próbálja felderíteni az ember – s ennek az is a csapdájába esik, aki írói teljesítményeket kíván napfényre ráncigálni. Ahhoz, hogy a kijelentések mellett némi bizonyítékkal is szolgálhassak, kis mutatvány-antológiát válogattam össze, csakhogy e „beemelőnek” szánt gesztus is végül „kirekesztést” eredményez, ezért nem tudom eldönteni, vajon a jó szándékom szerint való-e? Hiszen úgy emel ki ismét az árnyékból alkotókat-alkotásokat, hogy ezzel – bár akaratlanul – másokat még mélyebb ismeretlenségbe taszít. Ezért mellékelek listát azon (erdélyi) költők nevével, akik pillanatnyilag már helyet kaptak a Költők az árnyékos oldalról című honlapon.

Adonyi Nagy Mária, Agyagfalvi Hegyi István, Apáthy Géza, Bajor Andor, Balázs András, Balogh József, Bárdos B. Arthur, Bözödi György, Csávossy György, D. Nagy Erzsébet, Debreczeni Éva, Derzsi Sándor, Dimény István, Diószeghy Dezső, Elekes György, Erőss Alfréd, Farcádi Sándor, Farkas Sándor, Finta Gerő, Fényi István, Gaál Gábor, Gellért Sándor, Gyallay Pap Sándor, Gábor Ferenc, Gáldi László, Hajnal László, Halmágyi Samu, Hodos László, Holló Ernő, Jakab Sámuel, Jánky Béla, Jékey Aladár, Kabós Éva, Kacsó Sándor, Kamenitzky Antal, Kercsó Attila, Kibédi Sándor, Kriza János, Kádár Imre, Kádár István (György), Köpeczi Boóz-Deák Albert, Lengyel Béla, Ligeti Ernő, Mael Ferenc, Majla Sándor, Majtényi Erik, Mikó András, Miklós László, Moyses Márton, Márki Zoltán, Máté Imre, Nagy B. Viktor, Nagy Emma, Németi Rudolf, Nyárádi Szabó Zoltán, P. Jánossy Béla, Paizs Tibor, Palotás Dezső, Panek Zoltán, Ritoók János, Salamon Ernő, Saszet Géza, Serényi Ferenc, Somosdi Veress Károly, Szabó György, Szemlér Ferenc, Szentes B. Lajos, Szombati-Szabó István, Szász János, Sándor Judit, Sípos Domokos, Ürmösi Károlyné (Kántor Gizella), Tamás Mária, Toldalaghy Pál, Tóth István, Vass László Levente, Veress Gerzson, Várady Emese, V. Szász István, Walter Gyula, Zsiskú János, Zsögön Zoltán.

A jelenleg 82 fős sor, előreláthatóan, folytatódik.

14. Áttekintésem végéhez érve úgy tűnik, a kánonból kiszorult költők ügyének vizsgálata, helyzetük önkéntes feltárása mögött jó adag szubjektív indíték is húzódik. Nem csoda: magam is megégettem a kezem a költészet tüzénél, s jó pár verskötet szerzőjeként alkalmam volt kritikusan felbecsülnöm helyemet-szerepemet az írótársadalomban. Kishitűség vagy józanság – mindegy, minek nevezzük – segített hozzá ama következtetéshez, hogy szakítsak a rangsorállítás és -áhítás reflexével, s magam jelöljem ki a helyemet, a saját értékrendemben. Az árnyékos költőkkel foglalkozva pedig némileg úgy éreztem, ezzel valami többletet viszek írói létezésem értelmébe, s ha nem is kerülök be a kánonok kánonjába, de az elfeledettek, a homályba taszítódottak (kéretlen) szószólójaként vetülhet rám annyi fény-nyaláb, amennyivel sikerül majd az árnyékos arcokat végigpásztázni. Vagyis, elvegyülök, hogy kiváljak... Hogy is van ez?

És felveheti-e valami is az igazságos harcot a bántó „kiválasztás” és az „eltaszítás” ellen?

Talán az emberi elme eredendő kíváncsisága, az olvasás csillapíthatatlan szomja és a hit (a megnyugvás?) abban, hogy a költészet ma a legdemokratikusabb, de a legarisztokratikusabb intézmény is egyben: szabad bárkinek verset írni, nehéz a kánonba bekerülni...

 

Csíkszereda, 2015. szeptember – 2016. január

 

Fontosabb internetes hivatkozások:

 

Erdélyi és csángó költészet (webantológia) - http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/

Költők az árnyékos oldalról (honlap) - https://sites.google.com/site/koeltokazarnyekosoldalrol/




.: tartalomjegyzék