Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Március
Borcsa János

Tágas szemlélettel napjaink irodalmáról

Nemcsak az esszét szüli Alkalom – ahogy Cs. Szabó László mondotta –, hanem az irodalomkritikát is. Újonnan alkotott és megjelent művek vagy egyes irodalmi jelenségek mintegy felhívást jelentenek a kritikus számára, hasonlóképpen az irodalmi hagyomány újraértelmezése által felmerülő új kérdések, esetleg a szakmai befogadó közönség által irodalmi fórumokon, tanácskozásokon, konferenciákon felvetett problémák késztetik arra a kritikust, hogy kifejtse véleményét. Ugyanakkor a kritikus résztvevője lehet lapokban, folyóiratokban zajló vitáknak, felkért szereplője lehet körkérdéseknek, vagy megszólalhat például irodalmi rendezvények és emlékünnepségek keretében. Az egyes alkalmak aztán döntő hatással vannak a kritikus műfajválasztására is, amely az igényes könyvismertetőtől, recenziótól vagy bírálattól az elemző-értékelő kritikáig, a vitairattól az összegező igényű tanulmányig, az emlékbeszédtől az irodalmi jegyzetig terjedhet például.

Ilyen műfaji bőség jellemzi különben Elek Tibor új, Irodalom és nemzeti közösség című kötetét, amely alcíme szerint válogatott és új esszéket tartalmaz az 1984–2014 közötti időszakból, azaz a szerző eddigi kritikusi pályáját mintegy hosszmetszetben mutatja be.[1] Egy ilyen hosszú pálya során nyilván a kritikusban is gyakorta felmerült a kérdés, hogy milyen célt lehet és érdemes követnie, illetve hogy miben látja értelmét az általa választott műveltségterület művelésének. Általános célként a „jobb magyarrá válást” tekinti egy friss írásában Elek Tibor, amit egy „korszerűbb, összetettebb nemzettudat” és „reálisabb, kritikusabb nemzeti önismeret” kiművelésével érhetni el. (Vö. 157.)

Különben nem véletlen, hogy az új kötet műfajmegjelölő alcíme esszéknek minősíti a könyv egyes darabjait, minthogy java része a három ciklusba sorolt írásoknak (a negyedik, különálló egységet egy, a szerzővel készült Xantus Boróka-interjú alkotja) valóban kérdésfelvetéseket, illetve a felmerülő kérdésekre adandó válaszok keresését, mondhatni intellektuális kísérleteket foglal magában, ahogy egy alkalommal kimondottan is megfogalmazódik a szerzőben, amikor például a magyar irodalom egységét vagy széttagoltságát, megosztottságát illető kérdés merült fel előtte, mintegy felszólította önmagát, mondván: „ideje, hogy megpróbáljak választ, válaszokat is keresni.” (67.)

A választ kereső kísérletek megírásában Elek Tibort a tisztázás, megvilágítás szándéka vezérelhette. Ezek keletkezésében volt bizonyos mértékben szerepük a különböző irodalmi fórumoknak, illetve megírásuk irodalmi vitákhoz és szerkesztői felkérésekhez kapcsolódik. Ilyen írásokban tárgyalja a szerző például magának az esszéműfajnak vagy az irodalomkritikának a kérdéseit, ugyanakkor a jelenkori magyar irodalomról kialakult nézeteket, ennek tagolódását, egy-egy figyelmet érdemlő irányváltását, értékrendjét, továbbá intézményi, személyi és elméleti-ideológiai vonatkozásait, valamint – nem mellékesen – a magyar irodalomnak, jelesen napjaink lírájának a közéleti töltetét, haza- és magyarságképét. Azért is fontos lehet mindezek bemutatása és tisztázása, mert a korszak is, amelynek irodalmát számbavette Elek Tibor, rendkívül bonyolult és ellentmondásos: kezdete a közép-kelet-európai diktatúrák végnapjaihoz köthető, aztán magában foglalja a rendszerváltozást/rendszerváltoztatást s az ebben a térségben végbement demokratikus berendezkedés folyamatát, valamint az új demokráciák útkereséseit és buktatóit. Általában ilyen írások alkotják a kötet első ciklusát.

Elek Tibor olyan kritikus, aki érzi és tudja, hogy mikor van – úgymond – ideje a szólásnak, s ennek tulajdoníthatóan hallatja szavát. Vagyis idejében, egy-egy általa észlelt irodalmi jelenség feltűnése és megerősödése közben igazít el, mondhatni rajta tartja kezét az irodalmi folyamatok, illetve az irodalmi élet pulzusán, s minthogy tárgyát alaposan körüljárva mond véleményt, megbízható és kiegyensúlyozott, elfogulatlan „kalauznak” tekinthetjük.

A szókimondást ugyancsak a kritikus erényének tartom. Egy alkalommal arra is kitért Elek Tibor, hogy eddigi pályája során ritkán írt gyengének bizonyult vagy rossznak ítélt művekről, de rögtön hozzátette: „mentségemre szolgáljon, hogy számomra értékkel bíró művek esetében viszont igyekeztem kíméletlenül szóvá tenni a vélt hibákat, fogyatékosságokat is.” (65.) Legjobb példa erre 2002-ben írt kritikája Esterházy Péter Javított kiadás című könyvéről. Ebben egy elegáns, műközpontú elemzéssel mutat rá a regény gyenge pontjaira, például arra, hogy az árulás motívumát megidéző szövegek és történetek valamiként nem szervesülnek a mű alapszövegével és alaptörténetével, hogy időnként érdektelen a regény, minthogy az író nem tartja ébren az olvasó figyelmét, hogy bár dokumentumok sokaságával találkozni a műben, ezek információértéke csekély, hogy az áruláson alapuló politikai (Kádár-) rendszer lényegét nem világítja meg, így pedig az apa elbeszélt története az adott írói ábrázolás nyomán nem vált közüggyé, s ebből következően egy szükséges nemzeti önvizsgálathoz sem járult hozzá igazán a Javított kiadás. (Vö. 231–232.) A kritikus következtetését mindezek alapján indokoltnak és helyénvalónak tartom: „jó, hogy megszületett [a Javított kiadás], nekünk legalább azért, mert pótolhatatlan rálátás nyílik belőle az Esterházy-életműre, miközben látványosan jelzi a továbblépés, a poétikai változás szükségességét.” (233.) Itt fogalmazza meg a szerző, mintegy kritikusi elvét, hogy „a rajongás alkatilag sem nekem való”, illetve, hogy „arra sem késztet semmi, hogy mást írjak, mint gondolok, de semmi okom nincs valamiféle helyből elutasító magatartásra sem.” (227–228.)

Az Esterházy-bírálat immár a kötet második ciklusában található, amely írói pályaképeket tartalmaz (például Gion Nándorról, Székely Jánosról, Tőzsér Árpádról, Vári Fábián Lászlóról), vagy egy-egy művet elemző kritikát (például a már említett Javított kiadásról, Markó Béla Csatolmány című verses kötetéről, s a „termékeny újraolvasás” (213.) jegyében Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című alkotásáról), de kevésbé szokványos elemzésekre is vállalkozott a szerző, a tárgyalt időszak markáns írástudóinak munkáit és munkásságát állította párhuzamba (Csoóri Sándort és Konrád Györgyöt, Cs. Gyímesi Évát és Grendel Lajost), s így, összehasonlító módszert alkalmazva mutatja be írói tevékenységük egy-egy tartalmas, értéktelített és mozgalmas időszakát.

Megjegyzem, Csoóri és Konrád esszéírásának elemzése során sem hallgatja el  bíráló megjegyzéseit a kritikus, mint ahogy például a kilencvenes években Erdélyben zajló irodalmi történésekről, a transzközép jelenségről és főszereplőiről is megfontolandó véleményt, ha tetszik, bírálatot mond. Habár könyv is született az akkor indult költők, mindenekelőtt Fekete Vince, László Noémi, Orbán János Dénes, Sántha Attila munkáiról, Elek Tibor összefoglaló tanulmánya világos tárgyalásmódja, helytálló ítéletei s egy irodalomtörténeti nézőpont alkalmazása okán véleményem szerint megkerülhetetlen. S általában is követendő a szerző által választott – saját szavaival szólva – „tágas szemlélet” (311.) a kortárs magyar irodalom tárgyalása során.

Elek Tibor kötetének vázlatos áttekintése végén magam sem hallgathatom el megjegyzéseimet, amelyek egyrészt a kiadót célozzák, minthogy azt tapasztaltam, elmaradt a kézirat alapos korrektúrája, aztán a mondaton belüli idézetek esetében a szabályokat áthágó gyakorlattal találkozni, de még „szövegtörmeléket” is találni (lásd a 169. oldalon!). Értelemzavaró hibák maradtak a szövegben: sorslátás helyett sorlátást olvashatunk (263.), másutt egy ismeretlen szó, a valóságszimplikáló jelenik meg (204.), aztán téves könyvészeti adattal is találkozni, egyik idézet lelőhelye a Tiszatáj 2010. 11. száma, a tévesen megadott 10. helyett (263.), valamint a Teremtett világ című irodalomelméleti munka címe helyett a Teremtő világ jelenik meg (182.). Másrészt szóvá tenném, hogy néhány esetben a folyamatos olvasást és információközlést már-már akadályozzák a hosszú, akár öt-tízsoros közbeékelések (lásd a 64., 105., 201. oldalon!), zavaróak a -va, -ve határozóragos szavak halmozásai egyetlen mondaton belül (pl. „rendre összezárva, és egyre belterjesebbé válva, saját kánonokat formálva.” – 108.), hasonlóképpen egy-egy „nyakatekert” nyelvi megoldás, mint amilyen ez: „a politikai akaratképzés teljes szabaddá válása miatti fölöslegessé válás” (131.).

Mondottam, találni néhány jó írói pályaképet Elek Tibor új kötetében, s az csak természetes, hogy köztük van a Gion Nándorról és Székely Jánosról készült is, minthogy róluk külön-külön a szerző tollából monografikus tanulmány is megjelent 2009-ben, illetve 2001-ben. Ezekhez a munkákhoz mérhető Elek Tibor legújabb, könyvnyi terjedelmű nagytanulmánya Markó Béláról.[2] 

Ezzel kapcsolatban azt mondhatom, igazán méltó feladat kritikus számára egy ilyen vállalkozás, alkalom egy kiteljesülő életmű alapos, részletekbe menő leírására, illetve értelmezésére, hasonlóképpen összegező felmérésére, valamint irodalomtörténeti helyének behatárolására. De azon túl, hogy a kritikus élt az alkalommal, az értelmezői és befogadói közösség szükségletét is bizonyára kielégítette, hiszen az 1970-es évek óta, vagyis több mint négy évtizede irodalmi pályán lévő erdélyi magyar alkotók jó részének a munkásságát feldolgozni és bemutatni valós elvárás lehet immár, még akkor is, ha a hazai irodalomtudomány ilyen jellegű tartozásai a korábbi korszakokkal és azok íróival szemben is igen nagyok. Olyan számottevő alkotókra gondolok – csak az 1945 utáni korszakból –, mint Bajor Andor, Fodor Sándor, Páskándi Géza, Sigmond István, Király László, Kenéz Ferenc, Ferenczes István, Kovács András Ferenc, akikről monografikus igényű tanulmány nem készült sem erdélyi, sem anyaországi műhelyekben. A mérleg másik serpenyőjében persze ott találni Méliusz Józsefet, Horváth Istvánt, Méhes Györgyöt, Sütő Andrást, Székely Jánost, Kányádi Sándort, Szabó Gyulát, Bálint Tibort, Hervay Gizellát, Bodor Ádámot, Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Szilágyi Istvánt,   Szőcs Gézát.

Folyamatosan észlelhető, hogy Elek Tibor Markó költői világát bemutató munkájában egyrészt kamatoztatja ismereteit és tapasztalatait, amelyeket mint napjaink magyar irodalmának kritikusa szerzett, úgyszintén irodalomelméleti felkészültségét, másrészt pedig érvényesíti irodalomtörténeti szempontrendszerét, éspedig egy nyitott és elfogulatlan, értékközpontú szemlélet jegyében. Elek Tibor világosan jelöli ki a vizsgált alkotói pálya szakaszait, és figyelme arra is kiterjed, hogy ezeket a maguk jelentősége szerint, terjedelmileg is arányosan mutassa be. A mintegy kétszáz oldalnyi szövegben legnagyobb teret szentel a szerző az 1980-as évek második felére és a következő évtized elejére tett művészi beérkezés időszakának (Klasszicizálódó beérkezés), de kellő hangsúlyt kap a kritikus és esszéíró, valamint a fontos közéleti megbízásokat vállaló közszereplő is (Poétika és politika az esszékben).

Megbízható kalauz  Elek Tibor  monografikus tanulmánya, amelyben a szerző nagy figyelmet fordít maguknak a műveknek a leíró és elemző bemutatására, kiemeli azok esztétikai értékeit, esetenként rámutat gyenge pontjaikra, számba veszi korabeli recepciójukat, akár azok korrekcióját is vállalja, de magának a költőnek más műfajban, kritikában, esszében, interjúban kifejtett véleményére is tekintettel van. Mindemellett nem téveszti szem elől, hogy az adott, éppen tárgyalt költői műveknek, versesköteteknek, műfajoknak, verstípusoknak hol a helyük az alkotói pálya egészében, ugyanakkor a tágabb szövegkörnyezetben, azaz napjaink irodalmi történései és jelenségei együttesében, valamint a teljes irodalmi-költői hagyományban.

Ennek a komplex, többszempontú és többféle irányultságú szerzői tárgyalásmódnak ezúttal a műfajokra, műformákra vonatkozó elemzéseit és erdeményeit vázolnám, minthogy a bemutatott költői világ gazdagságát ilyen megközelítésből is érdemes érzékeltetni. Markó költészete különben ezen formai kísérletek, egyáltalán formakultúrája által is jól beágyazódik az irodalmi hagyományba, s a szerő érzékelteti is pontosan kapcsolódásait a különböző magyar irodalmi jelenségekhez és tendenciákhoz.

A költői indulás, illetve az első pályaszakasz a saját út, az egyéni hang keresése jegyében telt, ismertető jegyeit pedig a második Forrás-nemzedékre jellemző egyszerűbb nyelvhasználatban és verselésben látja a szerző (Vö. 35.), amelyeket aztán „bonyolultabb, rétegzettebb nyelvi megformáltságú, hosszú versmondatok, kötetlenebb, szabadabb, töredezettebb, ugyanakkor összetettebb versformák” váltanak fel. (Uo.) A következő, ugyancsak kísérleti, útkereső pályaszakaszban Elek Tibor véleménye szerint „a megnevező, állító, eligazító költői magatartás helyett (...) a körülíró, kételyeket ébresztő, kérdéseket megfogalmazó attitűd válik uralkodóvá, ami vele adekvát versbeszédet és versstruktúrát teremt. A félhosszú szabadversek a természetes beszéd egyenletes ritmusát követve sorakoztatják egymás után és egymás mellé a hétköznapi tárgyi világ elemeit, az analitikus elme gondolatait, a szürrealista fantázia, az asszociatív logika képeit.” (44.)

Markó Béla költői pályáján egy radikális irányváltásra az 1980-as évek közepén került sor, s ezzel kezdetét veszi – Elek Tibor megítélése szerint – a klasszicizáló beérkezésnek, a saját út megtalálásának az időszaka, amely közel tíz évet tartott. A költőnek ez az első nagy szonett-korszaka. Elek Tibor megfigyelései és vizsgálatai alapján Markó a szonettek esetében szabálykövető, a hagyományos szonettformát követi, a szonettkoszorú esetében ugyancsak – ellentétben az utána következő, a harmadik Forrás-nemzedék tagjaival, Szőcs Gézával, Palotás Dezsővel, Zudor Jánossal például –, de „e kötöttségeken belül a korábbi szabadverseihez hasonló természetes spontaneitással hullámzó, laza versbeszédet teremt.” (60–61.) A szonett két alaptípusát, a drámait és az elégikust műveli. A szonettforma persze nem kizárólagos ebben az időszakban, sőt a   monográfus a költő egyik korabeli kritikusát idézi, aki szerint az újabb szabadversek révén az Égő évek című kötet (1989) a költő addigi csúcsteljesítménye. (Vö. 80.) „Ez a rapszodikus félhosszú vers a szonettírás tapasztalatai alapján megtisztított forma, a korábbi szürrealisztikus versekhez képest – idézi a szerző Vasy Gézát. – Visszafogottabb, fegyelmezettebb, a közvetlen szemlélet számára egyszerűbben követhető.” (81.) Bemutatva ezt a kötetet az egykori kolozsvári Utunkban magam mint a férfikor lírájára, illetve a líra férfikorára tekintettem. (Lásd 1989.50. szám!)

 

A kiteljesülő Markó-költészet 2008–2009 óta a világlíra hagyományos, szigorúan kötött versformáiban (szonettben, haikuban) és a kevésbé kötött, népies-magyaros versekben valósul meg. Markó legkedveltebb versformája a szonett – jelenti ki Elek Tibor, a költőnek 2010 óta, azaz egy hosszú szünet, egy „időleges költői elhallgatás” (145.) után közzétett verseskötetei alapján. A monográfia három utolsó fejezete azonban annak a jele, hogy a szerző a szonett-trilógiához (2010-ben, 2011-ben és 2012-ben jelent meg egy-egy kötet) mérhető jelentőséget tulajdonít a haiku versformában megnyilvánuló, az egyéni és egyetemes lét kérdéseit tematizáló s metafizikai indíttatású költői teljesítménynek, a három kötetnyi haikunak (2010-ben, 2012-ben és 2014-ben jelentek meg), illetve a magyaros, valamelyest lazán kötött ritmikájú verseknek, amelyeket a Csatolmány című kötetben (2013) gyűjtött egybe, és jelentetett meg a költő.

A Markó-líra kiteljesedéséről, ennek irányairól különben egy helyütt magát a költőt idézi Elek Tibor, egy interjúnak azt a részét, amelyben az interjú alanya például a maga számára felfedezett versforma kapcsán nem valamiféle expanzív művészi hódításról beszélt, ellenkezőleg, azt mondotta, hogy „a végtelenség nem feltétlenül kifelé érzékelhető; ha befelé haladunk, a kicsinység felé, ez ugyanúgy felkínálhatja nekünk a teljességet.” (168.) Vagyis az újabban sajátjává tett távol-keleti eredetű versformában, a haikuban is – akárcsak a szonettben – saját világszemléletét, úgymond európai léttapasztalatát és szabadságvágyát képes megfogalmazni Markó Béla.

Ugyanakkor ennek az intenzív alkotói szakasznak az eredménye ama hazafias-közéleti tematikájú versvonulat is, amely a Csatolmányban kapott helyet, s amelyről Elek Tibor megállapította, hogy ezekben a versekben a költő „egy sajátosan ironikus, gyakorta játékos és humoros versbeszédet és hozzá illő, egyszerre hagyományőrző s a hagyománnyal ironizáló versformát dolgozott ki” (192.), de szükségesnek tartja hangsúlyozni azt is, hogy a költőnek „a közösséget érintő iróniája, kritikája sem kívülről, felülről megfogalmazódó, nem támadó, ítélkező jellegű, hanem belülről hangzó, önironikus, önkritikus.” (198.)

Bármilyen versformában is szólal meg Markó, verse egyre hitelesebb és elmélyültebb üzenetet hordoz világunkról s benne az emberi jelenségről, és véleményem szerint minderről számot ad Elek Tibor monográfiája. Mindössze egy-két észrevételt tennék végezetül. Az egyik a kézirat gondozására vonatkozik, merthogy egy alapos „tisztafejezés” és lektorálás nyomán több nyilvánvaló tévedés, elírás, központozásban észlelhető hiba vagy rossz megfogalmazás kiiktatható lett volna. Többször is szó esik Markónak a költészethez való visszatéréséről, amely a kétezres évek első évtizedének második felében történt meg, ahogy helyesen jelenik meg első alkalommal (Vö. 15.), de nemegyszer a kétezres évek második fele vagy közepe (Vö. 148., 149., 168.), illetve a kétezres évek vége (Vö. 168.) megjelölést használ a szerző. Mit számít az a néhány század! Pontosítanunk kell azt is, hogy a fiatal romániai magyar írókat indító Forrás könyvsorozatot 1961 és 1969 között az Irodalmi Könyvkiadó jelentette meg, s csak ezt követően vette át ennek kiadását az újonnan létrehozott Kriterion. (Vö. 18.) Figyelmetlenségről tanúskodik, hogy két kötet könyvészeti adatai is hibásan jelennek meg: Markó Olvassuk együtt című kötetének nem a marosvásárhelyi Mentor a kiadója, hanem a bukaresti Albatrosz (Vö. 112.), alulírott Megtartó formák című kötete nem 1944-ben jelent meg Budapesten, hanem 1984-ben Bukarestben. (Vö. 39.) Aztán egy-két esetben a tagmondatok közötti laza kapcsolatot érzem értelemzavarónak. (Vö. 74., 76.) A másik megjegyzésem egy-egy leírásra vagy verselemzésre vonatkozik, olyan esetre, amikor aránytalanul hosszú idézettel mutat be a szerző egy jelenséget, például az 1960-as évek végére tehető provincializmust az erdélyi magyar lírában, illetve a költészet és felelősség kérdését Bretter György „ideiglenes manifesztuma” alapján (Vö. 101–102.), vagy amikor verselemzés esetén a versidézet jóval meghaladja az arra reflektáló, értekező szöveg terjedelmét, illetve amikor többnyire magának a versnek a szavaival értelmezi a verset, minthogy az értelmezőnek nem sikerül eléggé eltávolodnia az elsődleges szövegtől, hogy valamelyes mértékben fogalmi vagy esszényelven szólhasson az elemzett versről. (Vö. 76., 94., 199.)  Pedig éppen a szerző tekinti a lélek és a szellem együttes szárnyalásának az esszét, olyan prózai kísérletnek, amely tárgyát egyéni módon járja körül. S valóban, Elek Tibor ebben a  műfajban érzi magát igazán otthonosan, amit éppen  ezúttal bemutatott két kötete igazol.

 

[1] Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Bp. 2014.

 

[2] Markó Béla költői világa. Monográfia. Csíkszereda, Bookart, 2014.  




.: tartalomjegyzék