Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Március
Pieldner Judit

Az egység esélye, avagy két bukaresti macska

– MARKÓ BÉLA: Rekviem egy macskáért[1]

 

Négy év esszéit, publicisztikai írásait gyűjti egybe Markó Béla Rekviem egy macskáért című kötete, amelyek 2011 és 2014 között jelentek meg erdélyi és magyarországi lapokban, folyóiratokban, illetve hangzottak el különböző konferenciák alkalmával.

Az írások, előadások egybegyűjtésének gesztusa besűríti azt a négy évet, amelynek történései, közéleti eseményei az író-politikust minduntalan reflexióra, véleményformálásra, látlelet megfogalmazására sarkallják. De nyilván nemcsak ezt a négy évet elemzik, boncolgatják a kötetben foglalt írások. Ahogy a szerző fogalmaz a hátlapon, „a napi politikától való fokozatos visszavonulásom négy esztendeje” ez, amely egyúttal számvetés is, és amely szükségszerűen hordoz nagyobb „egészeket”. Mindenekelőtt a 1989 és 2014 között ívelő, közéleti fordulatokban, vehemens indulatkitörésekben, gyakran sziszifuszinak érzett ádáz politikai csatározásokban egyáltalán nem szűkölködő negyedszázadnyi időszakot, amely immár elég hosszú idő ahhoz, hogy mérleget lehessen vonni: hol tart az erdélyi magyarság, miket sikerült rendezni a romániai magyarság dolgaiban az RMDSZ szívós tárgyaláspolitikája révén, és mik várnak még elrendezésre; milyen tanulságok vonhatók le a romániai magyarság érdekeit képviselni igyekvő közös politikai szervezet, valamint a romániai magyar közösséget megosztó nézetek elkülönböződései mentén; melyek e közösség józan ésszel belátható, megalapozott és reális problémái (a régiósítás, szemben az autonómia kérdésével, az elvándorlás, szemben a kettős állampolgárság révén foganatosított szavazati jog kérdésével); miért nem jó az, ha Budapesten dől el a határon túli közösségek sorsa; melyek a közös erdélyi jövő, és tágabb egységekben gondolkodva, Románia, valamint a közös európai jövő esélyei az új évezredben, amelyhez még oly drámaian közel vannak a huszadik század kataklizmái.

Ebben a térségben minden mindennel összefügg”, írja Markó Béla Álompolgárok című esszéjében, és az írásokban górcső alá vett kérdéseket igyekszik tágabb társadalmi, politikai, kulturális, illetve kiemelt módon irodalmi kontextusban elhelyezve tárgyalni. Így tágul tovább a kötetben kibontakozó időkeret, vissza Bánffy Miklósig és Kós Károlyig, az Amerikába kivándorolt felmenőkig (Oravecz Imre Kaliforniai fürj című regénye „amerikás” hőseinek sorsa a saját elődök sorsának válik hordozójává), addig – az írások olvasójában is megfogalmazódó – felismerésig, hogy mindaddig nincs helyes válasz, amíg elszigetelten, elfogultan és pusztán a jelen vagy a közelmúlt perspektívájából tekintünk egy problémára, jelen esetben a határon túli magyarság, illetve Erdély kérdésére; ahogyan a személyes sors alakulásában ott bujkálnak, lappanganak, ismeretlenül vagy félig ismerősen, az elődök történetei, úgy a térség jelenén is átüt önnön történetisége, amelynek jobb megismerésében segítenek nagyjaink, akiknek már voltak válaszaik és stratégiáik, és akiktől nem szégyen tanulni, mint például Bánffy Miklóstól az érdekérvényesítő képességet, stratégiai és taktikai látást, azt, „[h]ogy attól függetlenül, milyen rendszert tartunk megfelelőnek, és milyen programot akarunk megvalósítani, a helyzetfelismerés és a politikai eszközök megválasztása mindenképpen döntő” (Magyar törésvonalak. Bánffy Miklós emlékiratai). Vagy Kós Károlytól, aki egy ma is megszívlelendő Erdély-képet fogalmaz meg: „Erdély sorsa akkor volt a legboldogabb, kultúrája akkor virágzott ki a leggazdagabban és legteljesebben, amikor népei egyakarással vállalták a külön erdélyi sorsot és építették azt külön erdélyi eszükkel.” (Kós Károly: Erdély, idézi Markó Béla: Kutyaeledel) A jelen, múlt és jövő szoros egybetartozására, a múlthoz való viszony tudatos ébrentartásának életbevágó fontosságára figyelmeztet az Oraveczet olvasó Markó: „a felejtésnél is nagyobb bűn, ha már eleve nem akarunk tudni a múltról” (Amerikások. Oravecz Imre könyvéről)

Nemcsak ezt a tágabb idődimenziót, a történeti szemléletet kínálják válaszként a kötet írásaiban végigvitt sokrétű gondolatmenetek és érvrendszerek a szűk látókörű politika circulus vitiosusaira. Különösképpen hangsúlyozódik a másik (tér)fél ismeretének fontossága, az a felismerés, hogy meg kell ismerni a másik mentalitását, bele kell helyezkedni a tárgyalópartner szempontrendszerébe, tanulni kell a szomszédoktól, nem utolsósorban azt, hogy játékosnak kell lenni a politikában, fel kell venni a kesztyűt, játszmákra játszmákkal lehet válaszolni, de a másikra nyitottan, amennyire lehet. Akkor nyílik esély a megértésre és dialógusra, ha példát tudok venni a másikról, és ha egészséges önkritikát tudok gyakorolni, és ez nem is kevés! Ehhez mind az énkép, mind a másikról alkotott kép árnyalására szükség van.

A Bukarestben szerzett élet- és politikai tapasztalatok alapján Markó Béla jó ismerőjévé vált a balkáni életvilágnak, annak a mentalitásnak, „amely leginkább ebben a városban érhető tetten, és amely a Balkán, Levante és Bizánc különös, csípős, fűszeres, ricsajos keveréke, túlápolt és ápolatlan nők meg férfiak állandó kavalkádja.” (Mi is az a Balkán? avagy Ion Luca Caragiale és a sors) Mi a balkániság titka? Sokféle válasz született már erre a kérdésre. Markó Béla „a balkániság legprecízebb diagnosztája”, Caragiale segítségével a Balkán esszenciáját egyfajta kreativitásra, sorskijátszó stratégiára vezeti vissza, amely a nagy román drámaíró darabjaiban, de a maga hétköznapi formájában például a hektikus, folyton stratégiázó, „sávváltó” és „bekérezkedő” bukaresti közlekedésben is tetten érhető. De talán leginkább egy apró epizódban, ahogyan a bukaresti sofőr teljes határozottsággal félrehúz, hogy ne elsőnek vágja át az úttesten áthaladó fekete macska által meghúzott képzeletbeli vonalat.

Nemcsak Bukarest arculata rajzolódik ki a kötet lapjain, hanem a szerző életének többi színhelye is, a gyermekkor Kézdivásárhelye, az egyetemi évek Kolozsvárja, a későbbi meghatározó élettér, Marosvásárhely, amelynek forradalmi arculatát is feleleveníti az egyik esszé, Sütő András alakjával és „félbemaradt” kultuszával együtt; városok, amelyek mindegyike önmagában legalább két város, hiszen más nevű utcán megy végig a magyar, más nevű utcán a román városlakó, holott ugyanannak az utcának a kövezetét tapossák. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, Markó Béla az otthonosság és idegenség köztes tereiben mozgó, költözködő városlakóként látja önmagát, akinek a nagybetűs Város, a közösen élhető, az eltérő utcanevek által (is) jelzett kulturális skizofréniából kigyógyulni képes, igazi multikulturális tér eszménye lebeg lelki szemei előtt: „Egész városban nem élhetünk, úgy tűnik, olyan városban, amely teljesen a miénk. Hát be kell rendezkedni ezekben a fél városokban, figyelni egymást, és elképzelni, hogy egyszer majd ugyanazon az utcán megyünk végig mindannyian.” (Transzszilván városálom)

Markó Béla írásaiban elmosódnak a közéleti témákat boncolgató esszé és a szépirodalmi igényű publicisztika műfaji határai. A közéleti témák érvrendszerébe gyakran kerül irodalmi idézet, Berzsenyitől, József Attilától, Székely Jánostól, André Malraux-tól és másoktól. A kötet súlypontját meglátásom szerint a Közélet, költészet, avagy Régi költők dicsérete című írás képezi, amely annak megy utána, hogy a magyar irodalomban oly nagy hagyományokkal rendelkező közéleti költészet miért vált idejétmúlttá, avíttá a huszadik század végére, miért hasadt szét mára a költői és közéleti szereplehetőség. Valóban, külön fórumokon üdvözölhetjük Markó Bélát, a költőt, és Markó Bélát, a politikust, holott a kettő nem két egymással szembenálló, összeférhetetlen szerep, hiszen a költőnek, az értelmiséginek bele kell szólnia a politikába, mint ahogyan a politikusnak is csak jót tesz az, ha képes, költői mivoltából fakadóan, némi önkritikára és öniróniára. „Kultúránk végzetes kettészakadása – sőt, több táborra való szakadása –, ami itt Erdélyben még nem annyira látható, de már érződik itt is, azért lehetséges, mert különös módon a műalkotásban kívánatos az is-is vagy sem-sem, a mindenkori politikában viszont csak a vagy-vagynak van létjogosultsága. Az igazi költészetben lelepleződik a politika hamissága – vagy kitűnik időnkénti igazsága –, mert egy esztétikai, nem érdekek által vezérelt kontroll alá kerül. Ha a vers és vele együtt a költő is kivonul a közéletből, ez a kontroll megszűnik, néma, dekoratív pártkatona lesz az alkotóból. Itt vagy ott, egyik vagy másik oldalon. Lehet méricskélni, kinek van nagyobb igaza, persze, én is inkább Európa felé nézek ma, előre, és nem vissza egy kilátástalan nemzeti romantikába, ám kérdés, hogy vajon nem kellene-e visszatekinteni mégis oda, ahol még képes volt a magyar költő a közélet könyörtelen kritikájára és a közéleti lelkesültségre egyaránt.” (Közélet, költészet, avagy Régi költők dicsérete)

Ahogyan egyensúlyra törekszik a szerző személyében szépirodalmi és közéleti aktivitás, úgy a kötet írásainak többszintes rétegzettségében az egység eszménye, az egyensúlyteremtés vágya a közös nevező, a derűs, jövőbe látó, pozitív kicsengés: az Erdély mint magyar–román közös haza, az Európa-ellenes nacionalizmusok fölé emelkedő közös Európa egymást feltételező, egymással szoros összefüggésben lévő elképzelések, hiszen mindkettő ugyanazon létfeltételre vezethető vissza: „meggyőződésem szerint – írja Markó Béla Kutyaeledel című írásában – a közös Európai jövő minden látszat ellenére nem a gazdasági, hanem a nemzeti-etnikai problémák megoldásán múlik. (…) Ez a jövő [Erdély jövője] ugyanis egészen biztosan attól függ, hogy az egymásnak ellentmondó Erdély-képek, amelyek ennek az egykor önálló államként is fungáló régiónak nemcsak a külső, hanem a belső megítélését is jellemzik, közelednek-e egymáshoz. Lesz-e valaha egyetlen Erdély a fejünkben, magyarokéban, románokéban, németekében?” Nem a megalapozatlan idealizmus hangján, hanem a valós viszonyokkal, azok történelmi múltjával és a jelen lehetőség feltételeivel számot vető józan belátás talaján fogalmazódik meg az eszmény, mint egyébként minden, a kötet írásaiban kifejtett és megérvelt állásfoglalás.

Jelen írás címe két macskát ígért. Az Aesopus fabuláinak örökségét játékosan felvállaló szerző kedveli az efféle példázatokat, amelyek, mint ahogyan a kulturális hagyomány más elemei is, segítenek megérte(t)ni a környező világot, a jelent és a – talán még túl közel lévő – közelmúltat. Az egyik macskáról, arról a bizonyos bukaresti fekete macskáról, a balkániságról szóló példázat szereplőjéről volt már szó. A másik a kötet címében szereplő macska, egy bukaresti szürke macska, amelynek a története kiválóan példázza azt, hogy mi hiányzik ma, amikor van fűtés, villany, beszerezhető élelem: az egyéni fűtésrendszerek bevezetésével együtt tűnik el a szolidaritás, amely még törődött a bérházi közös macska melegével…

Markó Béla tematikusan sokszínű kötetét a klasszikus hagyományra támaszkodó, a szülők, nagyszülők letűnt világának népi bölcsességeit továbbörökítő derűs, magabiztos szemlélet, értékrend, ízes nyelvhasználat fogja egybe. Esszéi és publicisztikai írásai múltunk, jelenünk és jövőnk fontos dolgairól beszélnek, miközben élvezetes olvasmányként szolgálnak, igazi esztétikai élményt nyújtanak, gondolati összetettségük, nyelvi, stiláris megformáltságuk révén a kortárs széppróza jelentős alkotásai között érdemelnek helyet.

 

[1] Markó Béla: Rekviem egy macskáért. Esszé, publicisztika 2011–2014. Kalligram, Pozsony, 2015.




.: tartalomjegyzék