Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Március
Alföldi Jenő

Komolyan vett szójátékok

– Pintér Lajos: Fényöröm, fénybánat[1] (Válogatott versek 1995‒2015) –

 

Erős nemzedéktudattal indult el a költőpályán Pintér Lajos. Kormos István, Nagy László és az 1979. májusi lakiteleki találkozón a nemzet és a nemzedék dolgairól előadást tartó Illyés Gyula erősítette meg benne a közösségi összetartozás erejét. No meg a nemzedéktársak, a fiatalon elvesztett Baka István, Nagy Gáspár, Szervác József és a még alkotó erejük teljében levő társak ‒ Tóth Erzsébet, Lezsák Sándor és a többiek. 1998-as gyűjteményes könyve, a Fehéringes foglyok a nemzeti kultúránkat mélyen átélő és gazdagító költő számvetéseként jelezte eszmei elkötelezettségét, ragaszkodását csongrádi szülőföldjéhez. Kifejezte a határokon is átívelő szellemi hovatartozását, szójátékra, humorra való hajlamát és a más művészeti ágak iránti szeretetével megáldott egyéniségét, versformáinak változatosságát. Most már, túl a hatvanon, elérkezett arra a pontra, hogy a pályaelőző számvetése óta, mintegy húsz év alatt írt verseivel megmutassa olvasóinak, miként folytatta költői útját.

A rá legjellemzőbbnek tetsző költeményeinek szemléjével szeretném érzékeltetni, hogy négy évtizedes költőútjának nagyjából második felében milyen magaslatokra jutott, s milyen költősorsot reprezentál korunkban, amikorra a költészet, nemcsak nálunk, hanem (a spanyol nyelvterületet s még néhány kisebb nyelvközösséget kivéve) világszerte sokat vesztett közönségéből s a társadalmi életben érezhető súlyából. Szerencsére a költészetet nem súlyra mérik, legföljebb képletesen. Így értve azonban kedvező a mérleg. Pintér Lajosban továbbra is erős az indíttatás arra, hogy ne csak személyes érzéseinek, hanem fajsúlyos sorskérdéseinknek is hangot adjon, őrizve a dal tiszta forrását. A nemzeti mellett az egyetemes kultúrát is félti, látván Európa és a világ kedvezőtlen változásait. Ma a szellemi értékek növekvő veszélyeztetettsége tárul szemünk elé: a népvándorlás bábeli zűrzavart idéz elő földrészünkön.

Átlépvén az évezred fordulóját, így sóhajtott: „Szeretnék élni / 2000-ig / mondotta / Szisz kapitány” – a fiatalon és tragikus körülmények között meghalt európai-magyar költőre, a bartókiság elvét követő Szilágyi Domokosra utalva (Szeretnék élni). A számvetés az évezredfordulón sem volt felhőtlen, ha csak a vers folytatását nézzük is: „és most / hogy átfordult az év / a század az ezred / véres rongyait levetette / vörös csillagait / leverte az égről” – a korszak metaforája örömöt fejez ki. Ám örömünkbe már akkor sok üröm került: „naptalan / éjszakánk / Holdtalan / iránytűnk / elnyelte a / Tenger”. A bartókiság – a Szilágyi által is követett elv, ősi és modern egyesítése ‒ Pintér Lajos versére is érvényes. A Szeretnék élni a kuruc kor bujdosó énekeinek stílusában zárul, s nem vidámabb, mint a háromszáz évvel ezelőtti, ismeretlen szerzőjű dalokban: „Szisz kapitány / mondd hogy (…) merre hol lészen / kikötőnk / hol lészen szállásunk”.

Költészetében gyakori a megszólítás, mestereké, pályatársaké, lélekben hozzá közelálló személyeké, gyakran festőké. Megszemélyesíti a dolgokat, tárgyakat és tájakat. Egyetemes művelődési kört teremt maga köré, amelyben kárpótlást nyer a társadalmi elidegenedésért. Erre példát találhatunk Az idő rövid története (1‒6) ciklusában. Szemlélteti, hogy megszemélyesítései olykor nem csupán szemléltető eszközök, hanem – mint aki Weöres Sándortól a stilisztikán túl, a szemléleti szférában is sok mindent megtanult ‒, hogy azonosuljon másokkal és a világ dolgaival, a végtelen kozmosszal: „szerettem / szép / égkék / szemükben / a félelmet / a halált / szerelem lángját / föld voltam / testüket betakartam”. Úgy szólítja meg sors- és művésztársait, komolyakat és bohémokat, élőket és holtakat, mint aki magába fogadta személyüket, testüket-lelküket, mint majd a föld mindnyájunkat. A kép egyéni, sajátos lelemény, Weörest nem külsőséges hasonlósággal hozza emlékezetembe. Egyik versének címe is mintha e műveletről, a mindenség s az egyéniség cseréjéről szólna: „Az univerzum dióhéjban”. A metafora a feltört csonthéjas gyümölcs belsejének agyvelő-formájára és annak emlékképekben, szavakban elraktározott „tartalmára” is utal ‒ a birtokba vehető végtelenségre az emberi elmében.

Néhány költőtársát kivéve – Kiss Benedek, Buda Ferenc jut eszembe hamarjában – ritkán születnek újabban bordal formában írt gondolati-közérzeti költemények. Pintér Lajosnak ez az erősségei közé tartozik. Hajósi Cabernet dicséretére című bordala a közösségi összetartó erő – Illyés Gyula, Fekete Gyula kohéziónak nevezte a hetvenes években ‒ gyöngülésére figyelmeztet, személyes tapasztalatain nyugvó hiányérzeteivel példálózva. Először saját nemzedékének széthullását fájlalja önmegszólító módban: „Te hirdetted, hogy nemzedék kell. S nem /vagy magad most, mondod: magadnak. / Könnyen felednek, könnyen föladnak”. (Föladnak: ez ma nem följelentést, hanem mellőzést jelent. Ebből sem kérünk.) A bordal-forma legtöbbször a társulás, az egy húron pendülés, közös hangulat kifejezésére szolgál, többnyire magasra csapó érzelmi hőfokon; alapja egyként lehet a bizakodás és a siratás. Pintér Lajos az általános magányosság és közösséghiány kidalolására alkalmazza: „Kerestél volna köteléket, / mely nem kötél, csak kötelez. / Emberiség? Nemzet? Város? / Család? Vagy a férfi társak” – az egyéniség mindenütt a magára maradottság falába ütközik. Pedig „Mindenki víg, kit a / közösség égig emel, és el nem ejt”. A vers kevésnek bizonyul az elnémító túlerővel szemben. Nekikeseredve emlegeti hivatását, de a semmiből is feltör – elődök sugallatára, de az utódok iránti felelősségből is ‒ az ösztönzés a folytatásra: „Mégis szeretlek, szétvert költészet. / Mégis, mégis, tiprott virágok. / Mégis, mégis, devalvált várak. (…) Mégis szeretlek, nemzedékem”. Van úgy bizony, hogy a költőnek, írónak egyedül kell képviselnie nemzedékét (gondoljunk csak Mikesre vagy az öreg Vajdára): „Tüntessetek, tündököljetek bennem, akarom. / Segíts, pohár bor, legjobb borom”. A végzetet jósló régi versek sem csüggesztenek, inkább erőt adnak. Az újzélandi magyarok elképzelt messzeségéből ítélkezik – de a Rákóczi-nóta szavával: „Rövid idő alatt / törött cserép lesz a magyar. // S törött cserép lett Európa”. Sorsunk Európához kötöttsége nyilvánvaló, de életerőnket önmagunkból kell merítenünk a megmaradáshoz, még néptöredék-állapotban is.

Küszködik a költészet leértékelődésével, s a lemondáshoz közeli lelkiállapotában a garázda festékszórós grafománok falfirkálásához hasonlítja a versírást. „Talán elég lesz ‒ / fogj festékszórót s írd / falra neved. (…) Próbálj meg jelet hagyni, / jelecskét. / Hisz életünk / annyira jeltelen”. Félelme abból fakad, hogy tudván tudja: a versírás nemcsak önkifejezés vagy az egyéni fennmaradás eszköze, hanem feladat, felelősség is, ahogy mesterei tanították. Egy érdekesen egybehangzó József Attila- és Babits-sor is erre figyelmezteti. „Adtál földművest a tengernek” az előbbitől, „S a tenger, melybe nem vet magvető” az utóbbitól. A közösen levont tanulság: „a tenger nélküli embernek / adtál földmívest / s adtál művészt ki / írjon míveset / ki harangozzon ha / jön a tűzvész / ki harangozzon ha / jön a jég verése”. A keserűség növekvő arányában nő felelősségérzete. Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban kérdésére, hogy ment-e a könyvek által a világ elébb, csak így tud válaszolni: „ment doberdóig / katynig auschwitzig / hirosimáig / máig / ment a könnyek által / a világ elébb”. Pintér végső válasza voltaképpen úgy is megfogalmazható, hogy a most is siralmas világ nem megy „elébb”, csak a könyvek és alkotások, festmények, reményt adó gyermekek által. A kételyek nem csitulnak: Illyés világháború előtti kötetének reménykedő címe (Rend a romokban) ugyancsak megkérdőjeleződik Pintér versében (A centenáriumi évre): „rom van a rendben”. Az Egy mondat a zsarnokságról költőjének harca mégis folytatódik a nemzeti megmaradásért: „S e mű, akármilyen hű, / nem tudom, / olvasmányunk-e vagy / jövendő nyelvemlék”. A következtetés: „Vagy lesz nép, mely / megérti, vagy nem lesz, / mert elvész”.

Reményeinek maradékát legjobban a gyerekekhez írt verseiben érzékelem, meg az évről évre kivirágzó, egy napig élő tiszavirágok kollektív életakaratát megcsodálókban. A Bibó István történelem- és jogfilozófiai életművét s példás magyarságát emlék-medalionba foglaló, szívünkön viselhető Harmadik útban. És a szír eredetű, de műveivel is magyarrá honosodott fotóművészhez, Bahget Iszkanderhez írott költeményben, az Édenkertben. „Született Szíriában, / El-Barazinban, / hinnéd, hogy arab, / de legfennebb magyarab, / sokaknál magyarabb!” Amikor ezt Pintér Lajos évekkel ezelőtt leírta, még nem sejthette, mennyire időszerű és milyen életbevágóan fontos kollektív bizalom rejlik most és a távolabbi jövőbe tekintve is halálos-komolyan veendő, vidám szójátékában.

Mégiscsak van remény.

 

 

[1] Orpheusz Kiadó, Budapest, 2015.




.: tartalomjegyzék