Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Március
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

MAI OROSZOK

 

Hála Istennek, az utóbbi időben két magyarországi folyóirat is fontosnak gondolta, hogy valamilyen képet próbáljon adni a mai orosz irodalomról. A 2013-ban, szinte egymás után (augusztus-szeptember) megjelent két folyóiratot, a Nagyvilágot és a Tiszatáj Oroszországból szeretettel című összeállítását lapozgatom, olvasom nagy kíváncsisággal, örömmel, hogy valamilyen elképzelésem legyen mindarról, vagy mindannak az elenyésző százalékáról, ami ma Oroszországban, a mai orosz irodalomban történik. 

És ha mai, akkor nagyjából a múlt század végi, e század eleji.

Hogy a többféle értékrendszer mentén formálódó, legkülönfélébb esztétikai elveket valló, más és más szerzői hagyományhoz kötődő szerzők műveiről, a múlt és jelen kérdéseivel foglalkozó kérdésekkel szembesülő munkákról valamit is megtudhassunk (mindenféle mentegetőzéseket félretéve), a kitűnő idegenvezetők, tanulmányírók segítségére kell hagyatkoznunk. M. Nagy Miklós, Goretity József, Szőke Katalin tanárnő neve nem ismeretlen azok előtt, akik egyáltalán az orosz irodalom vidékeire tévednek. Kitűnő fordítók, az orosz irodalomban jól tájékozódnak mindhárman, amennyire egy ilyen nagy kultúrában, ilyen tetemes mennyiségű felhozatalban egyáltalán jól tájékozódhat bárki.

Engem persze legelsősorban – itt és most – az érdekelt, hogy melyek a legfontosabb irányzatok a mai orosz irodalomban, kik ezeknek az irányzatoknak a legfontosabb képviselői, és nyilván az is, hogy melyek azok a kötetek és szerzők, akiket/amiket megtalálhatunk magyar nyelvterületen is. És – magyar–orosz szakot végezve – a mai költők is érdekeltek, akiket kiemelnek ők, és akiket alig vagy egyáltalán nem fordították a honfitársaim. Mert talán majd egyszer. Nyersfordításból, mondjuk, vagy akár a teljes eredetiből is.

Nos, ami egyértelműen kiderül a tanulmányokból (Bagi Ibolya, Szőke Katalin, M. Nagy Miklós, Goretity József, Gilbert Edit), hogy tulajdonképpen két nagyon erős irányzat van az orosz irodalomban a többi, de nem éppen annyira erősek előtt (mint az antiutópiák, a nagy honvédő háború stb.), és ezek: az újrealizmus, és a nők, vagyis a női sorsokról szóló irodalom.

Az újrealizmus képviselői, a „nullás nemzedék” tagjai: Prilepin, Szencsin, Szadulajev, Jelizarov, Sargunov az ezredforduló után kezdtek publikálgatni, és egyszer csak elnevezték őket újrealistáknak. Az olvasók pedig az „igazi” orosz életről akartak olvasni, mert nem elégítették ki őket az addigi posztmodern-szocartos-konceptualisták írásai. Közülük Szencsint lehet egyedül igazából realistának, sőt hiperrealistának nevezni, mert ezek a realisták – természetesen –  ahányan vannak, annyifélét, annyiféleképpen írnak, de azt mindannyian fontosnak tartják, hogy irodalomról nem lehet az élet nélkül írni. Jevgenyij Popov szerint az egész modern orosz irodalom – mint valamikor Dosztojevszkijék Gogol köpönyegéből – Akszjonov farmerdzsekijéből bújtak elő. És azt is mondja, hogy „Azért nincs már posztmodern próza, mert átment az életbe; amit az élet produkál, olyant senki sem tud kitalálni.” Nos, hogy posztmodern van-e Oroszországban, vagy teljesen átalakult, és hogy minek a hatására, annak-e, hogy a kétezres évektől az irodalom ott is visszatért a hagyományosabb történetmondáshoz, vagy sem, nehéz eldönteni. Egy biztos, hogy a mai orosz irodalmat olyan nagymértékben szövi át a politika, mint ahogy azt sejthettük, ami talán a világ más országaiban lehetetlen volna.

A másik fontos irányzat pedig, ami talán még erősebb, mint az újrealizmus, az a nőirodalom, női sorsok irodalma. És egyáltalán nem véletlen, hogy Ulickaja ma a legnépszerűbb orosz író. Nála alig van történelem, az is csak női sorsok háttereként, amit ő ír, hogy bármi és bárhogyan történt Oroszországban, ideológiák ide vagy oda, a nők hogyan élték mindennapjaikat, ettek, ittak, öleltek, vagyis hogyan „tartották életben a népet”.

A mai orosz költészetben pedig – melynek legfontosabb képviselői: Gandlevszkij, Svarc, Amelin, Rogyionov, Vituhnovszkaja – a „nyíltan vállalt individualizmus, az önmagát tudatosan elkülönítő személyiség élményvilága, megismételhetetlen és egyedi költői rendszere” (Bagi Ibolya) válik/vált uralkodóvá.

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy hosszú listám van már mindazokról az „új” oroszokról, akiket el szeretnék olvasni, és akiknek könyveit itt szeretném látni, a polcomon. (Fekete Vince)

 

JÉGASZALÁS

 

Jeget aszalni, köztudomásúan, körülbelül annyira fontos és nélkülözhetetlen tevékenység, mint zabot hegyezni. És mindezek ellenére igenis fontos, sőt szinte nélkülözhetetlen könyv a Zabhegyező; és megkockáztatom, magamfajta ember számára a Jégaszalás[1] is.

Tény és való, utóbbiról kevesebben hallottak, no de sebaj, van még idő rá. Az is igaz, Salingert valamivel többen ismerik, mint Farkas Dénes nyugalmazott kolozsi unitárius lelkészt – bár ez utóbbira nem vennék mérget, mert a bölöni tempomban, Homoródszentmártonon vagy Kolozson „Dénes bátyánk” neve passzus, menlevél, rang.

A kötetben sorakozó írások – műfajuk szerint – „hárompercesek”. Igen, így, ahogy olvassák! Olyasmik, mint az egypercesek, csak három percig tartanak. A műfaji meghatározás, ha jól tudom, szintén unitárius találmány, s a kötetben szívünknek szolgáló írások meg is jelentek szép sorjában az egyházi médiában.

Azonban senki ne gondoljon afféle kenetteljes, udvariasan végighallgatandó prédikációkra. Ezek a szösszenetek vidám, ugyanakkor elgondolkodtató, mély tartalmú, de mégis üde kis „stampedlik”, bölcs vidámság lengi körül a míves szóhasználatot. Szinte, avagy szinte nélkül is kedve támadna beülni az embernek valahová valamely évszázados padsorok közé, és hallgatni két zsoltár között ezeket a „beszélgetéseket”. Hiszen Farkas Dénes igazából „beszélget” az olvasóval, néha önmagával is, ahogyan a római bölcsek tették. Vagy a mindenkori bölcsek. Tapasztalatból beszél, gondolkodó, és néha kételkedő ember módjára, de mindig derűvel. Olyankor is, amikor éppen a hajdanvolt világ vagy mindenkori, napi értékeink eltűnéséről, átalakulásáról beszél.

De leginkább mégiscsak úgy lustálkodva, esős időben vagy napsütésben a diófa alatt jó olvasni ezt a könyvet. Leginkább egy kupa nemes borhoz hasonlítanám írásainak „ízét”.  Áldozó jellege mellett jólesik, átmelegíti az ember szívét, gyógyír lehet a testnek – és nem utolsósorban derűsebb lesz tőle a világ, kiszínesedik, és szép lassan rájövünk: néha egyszerűen csak aszalni kell a jeget.

De azt is, mindenkor csakis lelkiismeretesen, jókedvvel és mívesen. (György Attila)

 

HALÁSZOK EGYKOR ÉS MOST

 

– „minden ember halász, csak sok még nem tudja magáról”;

– „Aurora musis piscibusque amica”;

– „A horgászoknak a kirándulás, a bot, a horog, a hal csak ürügy valami közben kínálkozó nagyobb kalandra”;

– a hajnalos mező mentaillatától „minden valamirevaló horgász vadászkutya módjára kapja fel az orrát, s szimatolni kezd. Mert ez a folyópartok, a vad berkek, a csalánnal vegyes keserűlapu-bozótok zsákmányra emlékeztető ősvilági illata” stb.

Jékely Zoltán A halászok és a halál című kötetéből[2] származnak a fenti idézetek, s csak azért hagytam abba a szebbnél szebb, „halszagú” Jékely-axiómák felsorolását, mert nyilvánosan is el szeretném mondani, hogy egyik legizgalmasabb kötettervemet, amelybe a halász Jékely írásait válogattam volna össze, egész egyszerűen ellustálkodtam. Pedig milyen könnyű dolgom lenne! Jékely ugyanis rengeteg versben, prózában, interjúban, esszében kanyarodik vissza ehhez a „betegséghez”. (Ahogy ő maga mondja A halászok és a halál egyik novellájában: „az én esetemben a horgászat congenitus nyavalya, apai örökség, mely azután a gyermekkorban, túl korán elkezdett szerelmi élet kártékonyságával hatalmasodott el rajtam”.) S még csak attól se kéne tartanom, hogy egy ilyen antológia esetleg a könyvesboltok polcain fog porosodni, hiszen „minden ember halász, csak sok még nem tudja magáról” (vagy másképpen – még jékelysebben – fogalmazva: a mai emberben is változatlanul jelen van a zsákmányra éhes, ölésre is kész harmadkori ős…).

A halászok és a halál amúgy meglehetősen „szerény” kötetecske: mindössze 5 történetet tartalmaz, boccacciós keretben: 1945 novemberének egyik estéjén bizonyos dr. Sz. orvosprofesszor lakásán sereglik össze a háború s az utána következő hónapok alatt megfogyatkozott, szám szerint öt főre apadt, valaha népesebb halász-vadász-madarász kompánia: egy műszerész, egy kereskedő, egy könyvelő, a házigazda orvosprofesszor, illetve maga az író („A ház asszonya »kimenőt« kapott: nem szívesen hallgatta volna a szokásos nagyotmondásokban bővelkedő, jóízű bár, de minden esetben vérrel – olykor éppenséggel emberi vérrel – fűszerezett, úgynevezett élménybeszámolókat…”). Ami a „nagyotmondásokban bővelkedő” történeteket illeti: azokban a szicíliai hajdani Akragas éppúgy megjelenik, mint a régi Róma (ez utóbbival, illetve az őt képviselő Ötödik Macedón Légióval a Szamosújvár melletti Kornis-birtokon találkozunk) – a kortárs, „kicsi magyar világbeli” Kolozsvárról nem is beszélve: a város 1944. június 2-i bombázásáról például sehol nem olvastam olyan hátborzongatóan érzékletes leírást, mint Jékelynél…

S hogy a történetek „minőségéről” is szót ejtsünk: az élménybeszámolók valóban „jóízűek”! S talán ezért is lenne szükség arra a bizonyos, ellustálkodott antológiára! Hiszen 2013-ban, Jékely születésének centenáriumán voltak ugyan próbálkozások a költő Jékely élesztgetésére, de a prózaíró Jékely még a költőnél is ismeretlenebb. Nyilván, Jékely prózájával ugyanaz a „probléma”, mint a verseivel: túl egyszerűek, túl időszerűtlenek. Viszont „a horgászok szabadkőművessége a törvényszékig, a rendőrség legmagasabb polcáig is elér”: hátha egy halász-antológia segítségével – a hátsó ajtón bár, de – vissza lehetne csempészni Jékelyt a kortárs olvasók polcaira… (Lövétei Lázár László)

 

EMLÉKEZET-IGAZOLVÁNYOK

 

Oláh Sándor legújabb könyvének[3] két olvasata is lehetséges. Az egyik a történész és  társadalomkutató szemével, a székelység történelmi közelmúltjában végbement változásokra vagy éppen kalamitásokra figyelve, azok okaira és az események hogyanjára összpontosítva. De lehetséges egy másik olvasat is, amelyik az adatközlők emlékezetének és néhány író visszaemlékezésének milyenségére fókuszál. Könyvét lezáró remek esszéjében Oláh Sándor idézi Jeffrey K. Olick és Joyce Robbins szerzőpáros állítását, miszerint: „Az emlékezet az egyik – ha nem az egyetlen – olyan központi jelentőséggel bíró közeg, melyben az identitás kialakul...” Magyarán: azok vagyunk és olyanok, amire és ahogyan emlékezünk.

Sorra véve a kötet írásait, a visszaemlékezéseken keresztül mozaikszerűen összerakódnak-kirajzolódnak a székely falu, nevezetesen Homoródalmás közelmúltjának megpróbáltatásai, egyéni és társadalmi tragédiái. Tágabban véve pedig az egész Székelyföld, az itt élő közösség huszadik századi életformaváltásának problémái. Korabeli levelek nyújtanak betekintést abba, hogyan élték meg az egyszerű emberek az első világháború viszontagságait, idős falusi nénik vallanak arról, mit jelentett számukra fiatalon szolgálónak állni városon, megismerkedhetünk egy falusi kisvállalkozó rögös életútjával úgy a kapitalizmus, mint a szocializmus idején. Néha olyan dolgokra derül fény, amelyek ellentmondanak az addigi közfelfogásnak. A könyv több fejezete is foglalkozik a szekuritáté által beszervezett informátorok, magyarán besúgók kérdésével. A Szabó Gyula, Kurkó Gyárfás és Füzi László memoár-köteteiről írott recenziók (terjedelmük miatt nevezhetők tanulmányoknak is) sem lógnak ki a sorból: a fent említett szerzők górcső alá vett könyvei is a történelmi közelmúlt problémáival foglalkoznak. Érdekes összevetni, hogyan dolgozza fel tudatában ugyanazt az egyszerű ember és az író.

Általában hajlamosak vagyunk úgy gondolni az emlékezetre, mint egyszerű tárházra, ahol elraktározódnak múltunk eseményei. Pedig az emlékezet nemcsak tárház, de igen finom szűrő is. Attól függően, hogy emocionálisan mennyire érintettek valamiben, mindenkinek másféle emlékei alakulnak ki a történésekről, dolgokról. Még a közös emlékekre is kicsit másképpen emlékszik mindenki. Beszélhetünk egyéni és közösségi emlékezetről is. Az emlékek öntudatlan szelekciója révén (bár néha, a szubjektum számára kellemetlen emlékek esetében, lehet szó tudatos elfojtásról is) az egyén – de nem ritkán a közösség is – önigazolásra tesz szert. Ami azért rendkívül fontos számára, mert ez által saját létét, életmódját látja igazolva.

Különösen fontos figyelni ezekre a dolgokra mostanában − figyelmeztet Oláh Sándor −, amikor, úgymond, „a szervezett emlékezés” idejét éljük, mindenfelé folyik az emlékhelyek, emlékművek, emlékoszlopok és szobrok állítása. (Molnár Vilmos)

 

[1] Farkas Dénes: Jégaszalás. 2015, Magánkiadás.

[2] Kolozsvár, 1946, Józsa Béla Athenaeum. (Keszi-Harmath Sándor rajzaival)

[3] Kényszerek – tanúságtevők. Történetek a legrosszabb évszázadból. Csíkszereda, 2016, Pro-Print Könyvkiadó.

 




.: tartalomjegyzék