Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - április
Juhász Tibor

Versek

A PALÓCFÖLD SARA

     

Ez a zene sehogyan sem illik a vályogházak

közé. A szövegét nem érti senki, bár ez inkább

szerencse, mert úgyis csak a szabadságot

akarják kihallani a buta sorokból. Gyerekek,

én valami ilyesminek képzelem az életet,

mondja a település festőművésze, aki annak idején

a valóságot is meg tudta szépíteni, de már csak

dongalábú, halovány alakokat pingál,

amiknek alig látszódó arcvonásai nem tudnak

felfelé görbülni. Kapcsoljátok ki ezt a szart,

ad nyomatékot előbbi kenetteljes megszólalásának,

mivel folyton hátrébb került a zenegép előtti sorban,

bár nagyon jól tudta, hogy ebben nincsen Liszt,

és hogy csak a cigányzenészek tudják igazándiból

eljátszani a Magyar Rapszódiákat.

 

*

­­A csorgószájú ismeretlenek füstös tömege,

amihez muszáj vagy idomulni, ha inni akarsz.

A valóság kényszerzubbonyát öltöd magadra,

mozdulni nincs hely, bal kezedben cigaretta,

a jobban meg gyöngyöző barack, a harmadik

mióta beléptél ide, bár már az elsőt sem tudtad kifizetni.

Ordítasz, hogy a másikat megértsed, de a magasröptű

gondolatokat a nyelveskedő dohány felviszi a plafonra,

a meghallgatás reményében ezek bekúsznak a lámpaburákba,

és úgy száradnak el a magukat kifejezni képtelen emberek

felett, mint éjszakákon át hajkurászott bogarak.

 

*

Egy világszéli zsivány, kinek bajuszát vörösre

festette, száját csípősre marta a gulyás,

az mondta egyszer, hogy nem fog változni semmi.

Sokatmondóan nézett maga elé, majd utolsó pénzén

az egész társaságnak fizetett egy kört. Engem nem

érdekel a holnap, mindent meg lehet venni olcsóbban,

kiabálta dühösen, és elaggott kabátja gallérjába

törölte visszanyeletlen könnyeit. Aztán felpattant,

a hangfalak előtt táncolni kezdett, és cipőjéről

ledobbantgatta a sarat.

 

 

A VÉRIVÓ ÜVEGGYÁRIAK

 

Vért isznak a volt üveggyári dolgozók, írta a helyi

lapban a környék egyetlen értelmiségije, miután

beült közéjük egy este. Ez a szőlő nem domboldalakon

terem, és még csak hírből sem ismeri a napfényt,

írta a következő bekezdésben, ezt kibelezett tárnák

tartóoszlopain vezetik végig, a volt robbantómesterek

szüretelik a csillékbe, és éjszaka tolják asszonyaikhoz,

akik kizárólagos tudósai a folyamat hátramaradt részeinek.

A továbbiakban nemcsak remegő kezekről és a

memóriáról írt, hanem a furcsa fényszilánkokról

is a szemeikben, amiket „mámorral hígított fáradtságként”

tárt olvasói elé. Egészen a cikk végéig ezt ragozta,

megkérdőjelezhető líraisággal.

 

A sorok közötti bizonytalanság azonban elárulta,

hogy nem a folytonos részegségtől véresek a szemek,

csak az évtizedes csalódások nem találják

a könnycsatornákat, ezért vaktában metszegetnek

a vizenyős világban. Leíratlanul is ott volt,

hogy ez az ital törvényesen jár, hiszen aki célirányosan

ezt kéri, az nem ernyedésre vágyik. A központozás

hányavetisége pedig az újságíró másnap reggeli

kétségbeeséséről tanúskodott: órákon át térdelt

a vécécsésze előtt, mert jósolni igenis lehet a vérből.

 

AZ IDEGEN

 

1,

A malaclopó alatt fűtetlen albérletek kulcsai,

a hónap közepén tartó naptár, párezer forinttal

testközelben. Az idegen, aki hordja, rám hasonlít,

arcán félzsenikre jellemző fintor, szemében

tétova figyelem, melyről a söntésben járatlanok

nemroppanó gerincre következtetnek.

Belép a nyikorgó ajtón, barátaim, üdvözöl,

kér mindenkinek egyet, majd fizetés nélkül távozik.

Jön mögöttem az utcákon, beleköt egy jólöltözött

társaságba, szinte kikönyörgi nekem azokat a pofonokat,

amiktől nyomorultabbul érezhetem magam.

Senkiháziakhoz méltó csörtetéssel haladunk

a lépcsőházban, az albérletben megmutatom neki,

hogy hová rejtettük az abortuszra félretett összeget.

Aztán úgy alszom el nyöszörgő élettársam

mellett, mint akit halálosan megsértettek. 

 

2,

Esténként szeretem magamat kívülállónak gondolni,

helyzetem fonákját a szükséges rosszként kezelem,

hiszen könnyebb elviselni szülővárosom egymásba

érő utcáit, mint a szeretetlen, hideg vacsorákat.

Most én fizetek, mégiscsak életet mentettem e pénzzel,

mondom sokadszorra, jókedvűen, mert józan

tengerész vagyok az egyre részegebb világon.

Éjfél felé megjelenik az idegen is, mosolyog,

malaclopóján a zivataros időszak esőcseppjei,

barátaim, még egyet az indulás előtt!

Aztán észrevétlenül felszívódik,

mint az összes ismerős.

 

3,

Nem tudom hányadik nap, másnapnak aligha

nevezhető. Fokhagymás pirítós, amely csípi

a nyelvtövet, ösztökélve ezzel a keserűségtől

megmerevedett szavakat. Percekig bámulom

a pohárba engedett vizet, míg eltűnik belőle a klór.

A tévészobában játszik a fiam, mozgássérült,

ordítással jelzi, ha valamit akar. Fejfájósan elé

térdelek, becézgetem, kérdezgetem, de csak bambul

rám, szájából csorog a nyál, idegen vagyok neki.




.: tartalomjegyzék