Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - április
Nagy Koppány Zsolt

Rövidprózák

GENEZIS

 

Ezék a barlang előtt ültek. A szellő lágyan simogatta bozontos hajukat, szakállukat, és a szagot is messzire vitte. Ilyenkor a barlangban lehetetlen volt megmaradni: csíptek a bolhák, meleg volt, és apró rágcsálók is keserítették az életüket – ahhoz viszont túl fürgék voltak, hogy elkapják és megegyék őket.

Nemrég tértek haza a vadászatból, egyetlen hitvány őzet sikerült elejteniük. Ez és Ez nyugodtan pihentek, mert ők ketten ejtették el a vadat: nekik több feladat nem jut mára. Ez is éppen elhelyezkedett egy kényelmes kövön, mert ő cipelte hátán hazáig a girhes őzet, úgy érezte, jár neki a pihenés. Ez azonban feleségével, Eznével igencsak sürgölődött – az állatot már megnyúzták, kizsigerelték, és éppen készültek megsütni. Ez – de főleg felesége, Ezné – mestere volt az őz elkészítésének: keze nyomán a mégoly vén állat húsa is porhanyóssá vált, az ősemberek evés után estig cuppogtattak, és próbálták nyelvükkel kipiszkálni a fogaik közé ragadt rostokat, ami kiváló szórakozásnak bizonyult.

Körülöttük gyerekek sürögtek-forogtak, és próbáltak elcsenni egy-egy finomabbnak látszó falatot, hiába magyarázta Ezné, hogy nyersen nem egészséges. Ez néha kőbaltájával a szemtelenebb kölykök körmére koppintott, volt is nagy bőgés, sivalkodás: a férfiak röhögtek, az asszonyok maguk elé néztek. A kis El is ott lábatlankodott, és – mivel csöppet sem hasonlított a többi gyerekhez – elvegyülni nem tudván, a legtöbb kőbaltás figyelmeztetést ő kapta.

Anyja és apja fáradtan és csüggedten ültek valamivel távolabb, a napon. Nekik nem volt szabad az árnyékba húzódni, és enni sem kaptak. Nemrég csapódtak a hordához, és bizony örülhettek, hogy életben hagyták őket, mert Ezék, ha éhesek, nem válogatósak. Mindig a többiek után kullogtak, a szemetüket turkálták. Ezék megvetették őket és haragudtak is rájuk: nemcsak amiért sokkal kényelmesebb és szellősebb faleveleket viseltek (az ő irháik nyáron melegek, büdösek voltak, és nyüvesedtek), hanem azért is, mert annyira mások. Fejükön a szőr sárga volt, és El, ha kihúzta magát, magasabbnak bizonyult magánál Eznél, a törzsfőnöknél is, amit Ez, és sámánja, Ez elég nehezen viseltek.

Mégis életben hagyták őket – gondolták, jók lesznek télire, vagy az esős időszakra, amikor sokkal nehezebb a vizes fűben medvebőr-kacagányt viselve nyulat fogni. Enniük viszont nem adtak, azt vallották, hogy az emberhús legyen sovány, mert ha zsíros, akkor édeskés, és azt nem szenvedhették.

Ezné a sokadik lopási kísérlet után csípőre tette a kezét:

– A fene enné meg ezt a sok büdös kölyköt! – kiabálta mérgesen. – Csináljatok már valamit velük, mert mindjárt semmi nem marad a húsból! Mindenki fogja meg a sajátját, és nyomás epret szedni!

Elné tudta, hogy oda kellene mennie a kis Elhez, és biztonságba menekítenie, de nem volt ereje. Egész délelőtt bőröket kapirgált, és hallgatta, ahogy a többi asszony vihogva találgatja, vajon a szeméremszőrzete is sárga-e. Mikor arra jutottak, hogy igen, elkezdték El szeméremszőrzetét kitárgyalni, ez már sok volt Elnének, és inkább lement a patakra, inni. Azt vette észre, hogy ha jó sok vizet iszik, és utána annak a zöld növénynek a bogyóját rágcsálja, olyan lesz, mintha jóllakna. Kínálgatta Elt is, de El undorodva lökte el a kezét, és mikor Elné nem tágított, még jól el is páholta, Ezék nagy gyönyörűségére. Ezek után persze a kis El sem fogadta el a bogyókat, mert olyan szeretett volna lenni, mint az apja, magas és erős, csak valamivel sötétebb fejszőrzetű. Ki is találta nemrég, hogy minden reggel bekeni sárral a fejét, és akkor talán nem bántják annyit az Ez-gyerekek. Ma reggel kezdte meg a sárkúrát, és fölöttébb elégedett volt magával, hogy milyen ügyesen kiókumlálta.

– Na most már tényleg elég legyen! – bömbölte Ez is, és elkapott egy gyermeket. – Ennek ki az anyja?

– Ez.

– Jól van, vidd innen! 

– És ezé ki?

– Ez.

– Nesze, vigyed.

– Na és ezé? Ezé ki?

– Ööö… Hogy ezé ki? … Ezé ki, ezé ki… El!

– Igen?! Hát persze! Gondolhattam volna! – mondta Ez, és jó alaposan szemügyre vette a gyereket. – De mi lelte a fejszőrét?! Olyan, mint a miénk.

Ezen hosszan tanakodtak, vagyishogy Elen. Végül Ez, a törzsfőnök felkapta, lerohant vele a patakhoz, megmosta a fejét, és diadalmasan visszatért a sárgahajú gyermekkel.

Úgy megverték, mint a döglött medvét szokás. A nagy verés közben azonban El, aki hozzászokott már az ilyesmihez, ügyesen a fügefalevele alá csempészett néhány hosszú húscsíkot – a lapos kövön alig maradt valami. Mikor megszabadult, anyjáékhoz rohant, majd arrébb húzódtak, látótávolságon kívül, és mohón falni kezdték a húst.

A horda is evett, de hamarosan összeverekedtek a megmaradt ételen, és alaposan helybenhagyták egymást.

El szomorúan ült, és arra gondolt, hogy ha már egyszer elindultak, legalább egy, de inkább két törzzsel tovább kellett volna menniük. De nem mentek, és most már nincs mit tenni. Ezek, vagyis Ezék legalább nem eszik meg őket.

Elné gyermeke sebes hátát simogatta, gonosz pillantásokat vetett a barlang felé, és közben egy játékot kezdett játszani fia koszos ujjaival:

– Ez elment vadászni… Ez meglőtte… Ez hazavitte… Ez megsütötte… El, a kicsi pedig mind megette!

Fia szomorúan nézett fel rá, fején még látszott a reggeli sárkezelés nyoma.

Anyja szeme felcsillant, és a következő mondókát már így mondta:

– Ez elment vadászni… Ez meglőtte… Ez hazavitte… Ez megsütötte… Ez, a kicsi pedig mind megette!

 

BÚZALAPÍTÓ

 

B. Aladár (nem az igazi neve) nem túl sikeres író volt. Kérdés, hogy ha nem túl sikeres, nevezhető-e írónak mások által, vagy csak ő mondhatja (és mondja is, nyugodjanak meg!) magáról mindenkinek (főleg nőknek, bár ez a nőket alig érdekli).

Mivel már rég betöltötte a negyvenet, nemigen volt sem késztetése, sem szaktudása ahhoz, hogy valami rendes munkahelyen elhelyezkedjen, meg hát büszke is volt az istenadta, minden meló derogált neki: „Hogy engem ezek (metsző iróniával!) dolgoztassanak?! Engem, a nagy B. Aladárt, aki író vagyok?” Így inkább csendben, szerényen nyomorgott, és nézte, amint nála (szerinte) hitványabb írók a világhírnév felé masíroznak, kívülről ijesztőnek tűnő elszántsággal és magabizttal.

„Valamit tenni kell”, töprengett, és mivel éppen akkor olvasott egy cikket Mark David Chapmanről, John Lennon gyilkosáról, felordított örömében és meglepetésében, hogy miért nem jutott eszébe korábban a megoldás. Hiszen Chapman a kiérkező rendőröknek ugye azt állította, hogy Salinger könyve, a Zabhegyező az ő vallomása („Ez a vallomásom”), meg demonstratívan nála is volt egy példány, tehát akkor csupán annyit kell tennie, hogy… és elkezdte kidolgozni a részleteket.

Nem kis kutakodás árán talált egy rendesnek és olvasottnak tűnő bérgyilkost, akit aztán felbérelt, hogy x helyen, y időpontban és z módszerrel öljön meg egy híres embert. A bérgyilkos nem tudta, miért érdeklődik olyan buzgón a munkaöltözete iránt Aladár, de mivel szerény, csendes ember volt, elmondta, hogy igen, ebben a ruhában és ezzel a táskával szoktam bérgyilkolásra járni, mert ez utóbbiban hordom a bérletemet meg a vesegyógyszereimet, ami nélkül nekem bizony elég bátor dolog volna kimenni az utcára.

B. Aladár nyomban rögtönzött is egy vesegörcsöt, és amíg szegény, együtt érző bérgyilkos mentő után rohangált, csöndben belecsempészte a bérgyilkosi táska belső zsebébe az „Asztráltest, mely a Plutóról jött, a nők pedig a Vénuszról” című, közérzeti verseket tartalmazó kötetét. (Szerencsére vékony volt, így az olvasott, ám gyakorlati dolgokban csak a fegyvertartás csínja-bínjáig magabiztos bérgyilkos nem vette észre a súlykülönbözetet.)

Innen már minden ment, mint a karikacsapás.

A merénylet előtt tíz perccel B. Aladár felhívta a gyilkosság tervezett helyszínéhez legközelebb eső rendőrőrsöt, és névtelen bejelentőként részletesen leírta a csendes és szerény bérgyilkos terveit, külsejét és felszerelését, különös tekintettel a vesegyógyszerekre, meg „egy bizonyos könyvre, amelyik a táska belső zsebében lapul”, és „bizonyára magyarázattal szolgál erre a brutális tettre”. Csak hát a csöppet sem olvasott rendőrségi telefonkezelő nem tulajdonított jelentőséget ennek az utolsó mondatnak, így nem is írta fel a noteszba.

A merényletet annak rendje és módja szerint végrehajtotta a csendes bérgyilkos, de mielőtt fel tudott volna pattanni a beérkező buszra, a rendőrség lekapcsolta. B. Aladár is ott téblábolt álszakállba és csatornatisztító-kezeslábasba öltözve a letartóztatás környékén, és ijedten látta, hogy a rendőrök egyenként nyilvántartásba vesznek gyilkos fegyvert, golyóálló ballonkabátot, a lejárati dátumhoz ugyancsak közeledő bérletszelvényt és egy rakás vesegyógyszert, de az bezzeg egyiknek sem jut eszébe, hogy a táska belső zsebét is megvizsgálja! Pedig ott van a könyv, és nyilván percek alatt híressé tenné B. Aladár nevét, ha nyilvánosságra kerülne, hogy éppen ez a könyv volt a gyilkosnál gyilkoláskor.

Mindenféle trükkel megpróbálkozott: segítőkészen elvette az egyik helyszínelőtől a táskát, elhúzta a cipzárt, és kirázta belőle a könyvet. A meglepett helyszínelő csak ekkor kapott észbe, és elzavarta a csatornatisztító munkást, mondván, hogy ez rendőrségi terület. A könyv a földön maradt, így mikor B. Aladár újra névtelenül telefonált, hogy volt egy könyv is a gyilkosnál, a rendőrök keresték ugyan a táskában, de semmit sem találtak.

Régen minden jobb volt, dünnyögte el a közhelyet B. Aladár, és gyorsan írt egy tárcát egy napilapnak, mert kellett a pénz joghurtra és búcsúcédulára.

 

AZ ÖRDÖGFEJŰ BOT

Kovácsi Jánosnak ajánlom, köszönettel az alapötletért

 

Azt kérdezi, kisasszony, hogy tudok így fejben számolni? Hja, ha maga sejtené, mi mindent tudok még! Na, jöjjön, hajtsa ide a csöpp kis buksiját – ha eljön velem ma este meginni egy pohár bort, isten bizony elmesélem. Tudom, hogy sok időbe telik, mire végez itt a kasszában, ha visszaadják végre a villanyt. De remélem, azzal, hogy segítettem a szorzás, összeadásban, mégis hamarabb meglesz, khm, mint a kolléganői. És akkor megvárom, odakinn a fényreklám előtt.

Köszönöm, hogy eljött. Hát hol is kezdjem? Tudja, biztos nem látszik rajtam, és maga, amilyen kis ártatlan, nem is gondolná, de én már elég idős vagyok: még az ötvenes években voltam elemista. No, engedje csak meg szépen, hogy idetegyem a kezem, csak így tudok mesélni!

A faluban, ahol iskolába jártam, mert falun is van ám élet, tudja, nem csak a kasszáspultban, kevés gyermek volt, már akkoriban is. Összevont osztályba jártunk, és még így, a négy alsós évfolyam is alig tett ki egy mai osztálylétszámnyit. A tanító úr, ez a magas, szikár és rendkívül szigorú, zord ember olyan fegyelmet tartott, amilyent ma már elképzelni sem lehet. Rettegtünk tőle: soha senkihez beszélni nem hallottuk, csak az osztályban ordított.

A faluban azt mesélték, azóta nem beszél, mióta hazajött az orosz fogságból. 41-től 55-ig ült Szibériában, azt mi el sem tudjuk képzelni, milyen körülmények között. De két dolog tartotta benne a lelket – az egyik szép felesége emléke volt, akinek 13 évig csiszolgatott egy kis kőgyűrűt, a másik pedig egy hatalmas bot, amit szintén a fogság rettenetes évei alatt faragott ki bükkfából; főleg kígyómotívumok voltak rajta, de a vége, a markolata ördögfejet formázott, és annyira félelmetes volt, hogy mi, gyermekek rá sem mertünk nézni az osztályban, mindig lesütött fővel ültünk a padokban.

Feleségével új életet tervezett: mivel tanító volt, egykettőre ki tudta számolni a hazafelé vezető úton, hogy még hány szép évük lehet, amint mindent újrakezdenek, közvetlenül a találkozás könnyeinek letörlése után. Gyalog jött haza, és végig az ördögfejű botra támaszkodott. Hüvelykujjára húzva hozta a kőből csiszolt gyűrűt, bár még azon is lötyögött.

Feleségét egyedül találta, mesélik a szomszédjai, sokáig állt az ajtóban és sírt. Aztán mikor meg akarta ölelni a vonakodó asszonyt, a tisztaszobából kisomfordált egy kisfiú, aki hétéves volt, és egy kilencévesforma kislány. A tanító úr nemhiába volt tanító, egykettőre ki tudta számolni, hogy valami hiba van a kréta körül. Nem is nézelődött tovább, a bottal rávágott az ajtóra, hogy kettétört, tudniillik az ajtó, ő pedig csöndben elballagott a falu végén álló üres házba.

Onnan költözött be aztán az iskola mellé, a szolgálati lakásba, miután sok küszködés árán visszaszerezte hajdani állását. Küszködni is némán küszködött, és a legszükségesebb szavakon kívül senkivel sem beszélt – azokat is úgy ejtette ki, mintha hányna, kínlódva, öklendezve, feldúltan.

A tanítás igen egyszerűen zajlott. A nagyok tanították a kicsiket, a kicsik a még kisebbeket. A tanító úr nem strapálta magát magyarázattal. Nemhiába volt tanító, mindjárt ki tudta számolni, hogy ez így éppen jó lesz: elég volt egy ügyes negyediket megörökölni egyszer, a többi már ment, mint a karikacsapás.

Ő a katedrán ült, lábát az asztalon nyugtatta (állítólag elfagyott két lábujja is, de nem mertünk odanézni), majd a bottal ráhúzott az asztallapra, és elbődült: „Olvasáááás!” És mi olvastunk. Ő úgy tett, mintha nem figyelne, mintha minden figyelmét a kőgyűrű kötné le, amelyet a kisujján forgatott villámgyorsan (bár ahogy az évek teltek, és mindig volt mit enni, egyre lassabban), de tudtuk jól: figyel. Soha senki nem merte kipróbálni, mi történne, ha elmulasztaná a feszült testtartással kifejezhető figyelést. „Oroooosz!”, ordította magából kikelve a tanító úr, és mi ragozni kezdtünk, de olyan iramban, hogy úgy még a szovjet pártfőiskola nyelvtanóráján sem az apparatcsikok. Ő közben felállt, járkált, botjával a csizmája szárát csapkodta, arca mindegyre megrándult. „Számtaaaan!”, üvöltötte a tanító úr (direkt urazom, elvtársaztuk eleget, még sokat is), mire elkezdtük a szorzótáblát. És nem ám holmi rongyos órán keresztül: volt, hogy egész nap mondanunk kellett, újra-újrakezdve.

Hát így tanultam meg számolni, drága hölgyem. Úgy tudok szorozni, hogy még a Sharp-gyárból is a csodámra jártak. Ezt a másik kezemet is idetenném, engedelmével, látom, maga nem olyan kis butácska, mint a többi lányok, és pláne, mint a tanító úr felesége, pedig okos asszony volt az is, de főleg szép, s mégis milyen csúnya vége lett…

Hogy mi történt? Kérem, mikor a fiúcska is betöltötte a tizennyolcadik életévét, és mindkét gyerek elkerült otthonról, a tanító úr egy éjszaka odament a házhoz, berúgta az ajtót (addigra visszanyerte fiatalkori bivalyerejét, csak a lefagyott lábujjak miatt sántított kissé), a hitvesi ágyhoz lépett, és a szomszédok csak annyit hallottak, ahogy elüvölti magát, „Erkölcstaaaan!”, és egy nagy suppanás, „Tízparancsolaaaat!”, és még egy nagy suppanás, aztán csönd lett. Egészen addig, amíg fel nem lobogott a láng a ház cserepei alatt, majd kicsit később fölött. A tanító úr becsületére legyen mondva, nem jött ki, bennégett a múltjával, a botjával együtt, csak a kőgyűrű maradt meg az egész emberből, én találtam meg másnap, a hamuban tallózva. Itt van az ujjamon, meg akarja nézni?




.: tartalomjegyzék