Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - április
Szirmai Péter

Gabriel nagypapa temetése

Anya lehajolt a kisszékhez, amin ültem és azt mondta:

– Pedro, meghalt a nagyapád.

Már tudtam ezt. Tudtam, amióta belépett a házba, a háta meggörnyedt, a válla leesett, mintha terhet cipelt volna. Még azt is mondta, hogy pár napig nem megyek iskolába, és a zöld kordbársony ruhát kell felvennem nagyapám temetésére.

Fáradt vagyok, mert anya korán felkeltett. Már a székemre van készítve a zöld kordbársony ruhám. Nem szeretem ezt a ruhát, mert zárt, vastag, kidörzsöli alatta a bőrömet. Hallom, hogy anya már fönt van, ahogy a fürdőszobában készülődik. Anya belép a szobába, megsimogatja a fejemet, és azt mondja, siessek, menjek ki, végezzem el a dolgomat, aztán öltözzek fel, nem késhetünk el nagyapám temetéséről.

Sajnálom a gyereket, de meg kellett mondanom neki, hogy meghalt a nagyapja. Látom, nagyon fáradt, letört. Nehezen érti meg, hogy nincs többé a nagyapja: nem mesél neki többé, nem játszik vele, nem kísérheti el a pékhez... Már három napja nem volt kinn az utcán: én a temetés ügyeit intéztem, neki meg otthon kellett maradnia. Tegnap egész nap homokvihar tombolt, be volt zárva a nagyszobába, nagyapja tengeri hajós könyvével vigasztalódott. Ma már nincs szél, csak forróság. A nap már reggel forró katlanná változtatta a falut.

Éget odakint a nap, amikor kilépünk a házból. Már az első pár lépés után érzem, hogy izzadok, az ingem hozzátapad a testemhez. Nagyon messze lakik nagypapa, úgy érzem, sosem érünk el a házához. A szomszédok kijöttek a házuk elé, egyik-másik mond pár szót: részvétem vagy valami hasonlót, némelyik csak bámul ránk, esetleg int felénk. Két kutya ront elő az egyik ház mögül, kergetik egymást: valamin összevesztek. Az egyik lakó dühösen hívja az egyiket, egy szitokszót is mond, amit anya megtiltott, hogy mondjak.

Már látom nagypapa házát, a tömeget a háza előtt, de nem tudok örülni, hogy odaértünk, annyira fáradt vagyok. Érzem, hogy teljesen átnedvesedett a ruhám, a cipőm poros lett. Nagypapa házának kapujára virágokat erősített fel valaki. Biztos anya volt még tegnap este, amikor elment hazulról, vagy a nagybátyáim, akik épp most jönnek elénk. Belépünk a kapun, nagybátyáim megcsókolják anyát, aztán engem is. Pablo bácsinak rossz szaga van, mint mindig. Anya azt mondta egyszer, hogy Pablo bácsi ezt az izzadságszaggal kevert parfümillatot mindig magával vonszolja, mint valami furcsa állatot. Roberto bácsi arca is nedves a verejtéktől, a halántékáról két-három patak indul az álla felé. Őt jobban szeretem, mint a kövér Pablo bácsit, mert jobb illata van, és nem szuszog örökké.

Rengetegen gyűltünk össze: eljött az összes szomszéd, a rokonok Cartagenenából, Barranqillából. Szerencse, hogy itt van Pablo, meg Roberto, nélkülük nem tudtam volna elkészülni mára. A gyerektől nehezen szabadultam este, folyton mellettem sündörgött, mint egy macska, de el kellett jönnöm otthonról, hogy feltegyem a virágokat a kerítésre, hogy megnézzem a szobát, rendben van-e minden, hogy megbeszéljem a másnapi teendőket.

Öregek sorfala mellett lépünk be a szobába. Elvakít a sötétség. Nem látok semmit sem, és csak szófoszlányokat hallok, amiben szerepel a nevem, meg anya neve. Anya leültet egy székre, izgek-mozgok, amíg elhelyezkedem. A lábamat látom, ahogy lóbálom a sötét föld fölött. Kezdi megszokni a szemem a sötétséget. Amikor ismét felpillantok, velem szemben egy ágyat látok, rajta egy testet. Roberto bácsi gyertyákat hoz be, és az ágy két szélére helyezi. Most már pontosan látom a testet, megismerem nagyapát. Föl akarok ugrani, de anya megragadja a kezemet, erősen megszorítja, úgy, hogy belekönnyezek, ezért nyugton maradok. Most tudatosul, hogy milyen rossz szag van a szobában, gondolom, ez a hullaszag. Álvaro mondta az iskolában, hogy a hulláknak nagyon furcsa a szaga. Nagyon rosszul érzem magamat, mert nem elég, hogy rossz szag van a szobában, de a ruhám nedves, pisilnem kell, és körben öregasszonyok mormolnak. Fogatlan szájuk ütemesen mozog a halvány gyertyafényben.

Sötét van idebenn, az ablakok beragadtak, tegnap este megpróbáltuk kinyitni Robertoval, de nem sikerült: apa nem használta őket már vagy harminc éve. Intek Robertonak, hogy hozzon be gyertyát, mert nem látunk semmit. A gyerek megint a pisiléssel küzd, hiába szóltam neki, hogy otthon rendezze el a dolgát, nem fogadott szót. Most vessen magára, nem fogok szégyenkezni miatta, hogy kimegyek vele.

Nagyapát kezdem figyelni: ősz bajuszát, félig kinyílt száját, ami mintha mosolyogna. Lehet, hogy örül, hogy itt fekszik, valahogy úgy, ahogy Roberto bácsi mondta: „örülhet a papa, hogy túlvan az egészen”. Bár anya azt mondta, hogy a halott nem örül, mert a lelke, amivel örülni tudna, már felment a mennybe. Anya azt mondta, hogy ezt majd felnőtt koromban fogom megérteni. Én azt hiszem, hogy ezt felnőtt koromban sem fogom megérteni. Anyára pillantok, de az arca nem engedi, hogy kérdezzek. Nagyapát bámulja, vagy inkább a fehér terítő szegélyét, vagy arra gondol, hogy milyen lehet nagypapa lelkének fenn a mennyben.

Nagyon kell pisilnem, megrángatom anya kezét, aki rám sziszeg, kérdezi, hogy mit akarok. Azt suttogja a fülembe, hogy most nem lehet. Dühös vagyok, feszül a hasam, de ekkor belép a pap, és már őt figyelem. Hosszú lila ruhája van, öreg és kopasz, teste vékony: olyan, mint azok a torz alakok anya képes bibliájában. Elkezd beszélni, olyan szavakat használ, amit nem értek. Időnként abbahagyja, és akkor a többiek, anya is, válaszolnak neki. Hosszú ideig beszél, a végén már értem, amit mond. Azt mondja, hogy nagypapa jó ember volt, hazája leghíresebb embere lett, de sosem feledte, hogy honnan jött. Anyától tudom, hogy nagypapa könyveket írt. Azt mondta, hogy ha nagy leszek, én is elolvashatom a könyveit, és biztosan büszke leszek rá, hogy nagyapám ilyen nagy ember volt.

A gyerek megint ki akar menni, de nem engedhetem ki, mert megérkezett Rentería atya. Szépen beszél, valóban, apa minden díj, kitüntetés ellenére maradt, aki volt. Jó érzés arra gondolni, hogyha Pedro felnő, megtudja, hogy nagyapja milyen jó író volt.

A pap befejezi a beszédét, azt mondja, hogy nagypapa nyugodjon békében.

Balra fordítom a fejem, és látom, hogy négy ismeretlen öregember áll nagypapa ágyánál: egy elegáns, ősz hajú; egy fiatalos, magas, fekete-szakállas, feketehajú; egy botra támaszkodó, ősz, hátrafésült hajú; és egy vékony arcú, ősz szakállas. Két bácsi furcsa a négy közül: a botra támaszkodó öltönyt, nyakkendőt visel, a vékony arcú pedig földig érő ruhát, fodros, fehér gallért. Érzem, hogy nagyon meleg lehet az öltöny, az a furcsa gallér. Anya odasúgja nekem, hogy az ott Mario bácsi, meg hogy Mario bácsi elhozta Julio bácsit, Jorge Luis bácsit és Miguel bácsit is. Anya azt súgja még, hogy Mario bácsi, Julio bácsi és nagypapa Párizsból ismerik egymást. Párizs Európában van, ezt anya sokszor elmondta nekem. Azt kérdezem anyától, hogy nagypapa honnan ismeri a másik két bácsit. Anya erre azt válaszolja, hogy őket mindenki ismeri. Várok egy kicsit, forgatom magamban a választ, aztán azt mondom anyának, hogy ezek a bácsik nagyon furcsák. Anya kérdőn néz rám. Azt mondom neki, hogy olyanok, mintha átlátszóak lennének. Anya megsimogatja a fejemet, és azt mondja, hogy azért láthatom őket furcsának, mert halottak. Azt kérdezem, hogy mind a négy bácsi. Azt válaszolja, hogy nem, Mario bácsi él.

Intek Mariónak, visszaint. Rá és Julióra számítottam, de arra nem, hogy don Miguel, és don José Luis is tiszteletét teszi apánál. A gyerek persze nem ismeri őket, elmondom neki, hogy amikor a nagyapja fiatal volt, Párizs volt az irodalom fővárosa. A gyerek persze elsősorban don Miguelt, és don José Luist nézi; valóban különös látni a legnagyobbakat: mintha irodalom tankönyvet nézegetnék. A gyerek azt mondja nekem, hogy furcsák ezek a bácsik. Hát persze, nem értheti még a halál fogalmát, hogy együtt kell élni a halottakkal, és hogy a halottak időnként visszajárnak.

Mario bácsi két, Julio bácsi és Miguel bácsi egy-egy szál sárga rózsát tesz az ágy végénél álló asztalra, a botra támaszkodó bácsi nem mozdul. Tudom, hogy a sárga rózsa volt nagypapa legkedvesebb virágja. A bácsik anya felé biccentenek, anya visszabiccent feléjük. Roberto bácsi egy-egy széket hoz a négy bácsinak.

Nem tudom, hogy mennyi ideje ülhetünk itt, de végtelenül hosszú időnek tűnik nekem. A felém eső gyertyát bámulom, ahogy szép csendesen fogy, oldalán a viasz kis patakokban folyik a vas gyertyatartó felé. A láng már egészen az IHS feliratnál jár, amikor feketeruhás bácsik jönnek, és a koporsó fedelét nagypapa fölé helyezik. Ütemesen, nagyokat vernek a koporsóra. Mindeni feláll és csendesen nézi, ahogy a feketeruhások kiviszik a koporsót. Mindenki elindul, mi is anyával. Mario bácsi megkarolja Jorge Luis bácsit, lassan, imbolyogva indulnak az ajtó felé, mögöttük, szorosan: a másik két bácsi, egymást támogatva.

Végre lezárják a koporsót. Nyomasztó itt a sötét a levegőtlen szobában: az állandó sustorgás megőrjít. A gyerek is nyugtalanul mocorog mellettem: pisilnie kell. Sajnálom őt, de ki kell bírnia még legalább egy órán át. A halottakat figyeli: nem bír betelni a látványukkal.

Az utcán elvakít a fény, először nem látok semmit sem, aztán megszokja a szemem a világosságot. Ismét izzadni kezdek. A feketeruhások egy kocsira teszik a koporsót. A bakon Roberto bátyám ül. Odacsettint a lónak, lassan megindul a kocsi. A temetőig énekel a tömeg. Anya mellett megyek, és már alig bírom visszatartani a pisilést, de még most sem mehetek el a dolgomra.

Az út kanyarodik, megpillantom a temető alacsony fa kerítését. A sírokhoz érve a feketeruhások leemelik a koporsót és a frissen ásott gödörhöz viszik. A sírnál anya és nagybátyáim mellett állok. Kicsit odébb látom Mario bácsit, és a három halott bácsit: nagyon megnőtt az alakjuk, a fejük az eget súrolja. Anya földet dob a koporsóra, és a sírásó bácsik elkezdik lapátolni a homokot a gödörbe. A halott bácsiknak már nem látszik a lába, sőt már a törzse sem, aztán végleg beleolvadnak az errefelé sosem látott fölöttünk úszó felhőbe.




.: tartalomjegyzék