Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - április
Füzi László

Mozdulások (V. rész)

Mit visz a múlt?

Buda Ferenc

 

35.

A régi rendszert az utálta a legjobban, mondom, aki személyesen is érintkezett vele, vagy aki ösztöneit, akár legjobb törekvéseit nem tudta érvényesíteni. Talán ennek tudható be, hogy a legkülönbözőbb területeken ennyi politizáló, rendteremtő ember bukkant fel. S valamennyi azt hiszi, neki van igaza.

Akik önálló világot teremtettek maguknak, akik élték volna tovább a maguk életét, azok fölött most a politizáló ösztönnel bírók ítélkeznek.

Üdítő (?) színfolt a helyzetelemzések sorában. Az újságíró megkérdezi az egyik író pszichoterapeuta feleségét: „Hogyan reagálnak a páciensei a forradalomra és a születő félben lévő új társadalomra?  – Az elmebetegek javulnak, a neurotikusok állapota rosszabbodik.  – Mivel magyarázza ezt? – Ezzel a rájuk szakadt új szabadsággal.”

 

36.

Variációk egy témára. M. F. kritikus: Nem írok többet, mert már azt a két embert is elvesztettem, aki eddig figyelte az írásaimat. V. L. tudománytörténész: Nem írok többet, mert most már azt a két embert sem tudom felidegesíteni, akiket eddig írásaim bosszantottak. B. F. költő: Most érzem először, hogy ennek az országnak nincs rám szüksége.

 

37.

A jövő foglalkoztat. A társadalom átalakulása rövidesen elszakad majd, ha már eddig nem szakadt el a pártoktól és az ideológiáktól, a társadalomnak magának kell az új formákba belerázódnia. Nem azt jelenti ez, hogy a pártok szerepe nem marad meg a politika formálásában, sőt a formálódó új társadalom kereteinek kialakításában, hanem egyszerűen azt jelenti, hogy addig nem beszélhetünk átalakulásról, amíg az emberek külön-külön önmagukban nem akarják megtalálni, s nem találják meg helyüket a most még csak fölsejlő világban.

Az átalakulás mikéntjéről ne legyenek illúzióink. Az elmúlt hetek még csak ízelítőt adtak a fenyegető munkanélküliségről, az elszegényedésről, és persze a meggazdagodásról. Nehezíti a helyzetet, hogy egy elszegényedett és államilag irányított társadalomnak kellene megmozdulnia.

Az elszegényedettség az új vállalkozások elindítását nehezíti, az eddigi állami irányítottság a vállalkozó kedv hiányát teszi érthetővé. Eddig az állam mindenkiről gondoskodott, most ne kérdezzük azt, hogy hogyan. Ez a gondoskodás alakította ki a gondoskodás illúzióját, ez most is ott munkál a társadalom tagjainak többségében, hogy az alulképzettségről, a mozdulatlanságba való belemerevedettségről most ne is beszéljünk. Az átalakulás akkor fog megtörténni, amikor ez az illúzió szertefoszlik. Addig jönnek azok a sokat emlegetett farkastörvények, amelyek nem lesznek tekintettel az emberi értékekre és a szociális helyzetre sem.

 

38.

Sokat, egyre többet beszélnek az emberek fásultságáról, elfáradásáról, arról, hogy egyre nagyobb közönnyel figyelik a politikai élet történéseit. Mindezt nem egyszerűen a parlamenti ülésszakok viharai, vagy az egyes pártok háza tájáról érkező hírek magyarázzák, sokkal inkább az, hogy a társadalom tart az elkövetkező állapotától.

Az előzőtől menekül, az elkövetkezőtől tart.

 

39.

Az átalakulás mélyebb folyamatában az értelmiség is elveszti hagyományos szerepét. Nem egyszerűen a költő vátesz-szerepéről van szó, hanem arról, hogy az értelmiség nálunk állandóan ideológiát is teremtett, véleménye megfogalmazásával a társadalmat is befolyásolta. Most hosszú időre a mindennapi élet praktikuma fogja irányítani a történéseket. Miképpen fogja feldolgozni a szellemi élet és az irodalom önnön szerepének átalakulását?

A hatvanas években még a társadalom és a művészetek közös levegővételéről beszéltek, mára ez sokkal bonyolultabb, áttételezettebb kapcsolattá változott. Magyarországon is kialakult a tömegtársadalom a maga jellegzetesen fogyasztói piacával, a tömegkultúra uralkodóvá vált, miközben a művészetek a maguk útját járják, visszahúzódásukban a szakma mozgástörvényei szerint próbálnak megfelelni feladataiknak.

Akár természetesnek is gondolhatnánk ezt így, azt viszont már nem tarthatjuk természetesnek, hogy a művészeteket még mindig a hatvanas évekbeli szempontok (példányszám, tömegnépszerűség) alapján mérik. Nem természetes az sem, hogy a magyar kultúra, miközben átesett az említett változásokon, még mindig politikai központú kultúra, ahol az alkotók között irányzathoz vagy párthoz való tartozásuk alapján emelkednek falak. S az sem természetes, ahogyan a tömegkultúra igyekszik felfalni a magaskultúrát, ahogyan azt igyekszik bebizonyítani, hogy őt nem is az üzlet és a haszon, hanem a művészi minőség foglalkoztatja.

 

40.

Másfél esztendeje azon gondolkodtam, hogy egy társadalom meddig élhet együtt a halottakkal. 

Ezerkilencszázötvenhat újraértékelésének időszaka volt az. Nagy Imrének és társainak az exhumálása és újratemetése következett ezután. Most az foglalkoztat, hogy egy társadalom meddig viseli el az egészségén való csorbulás nélkül a mindennapi élet átpolitizáltságát. A bizonytalanság- és félelemérzet miképpen hat egy-egy ember, s miképpen a társadalom idegrendszerére? Lassan már elfelejtünk önfeledten nevetni, vicceket mesélni, kevesebb a családi és a társas kirándulás, mint korábban volt, társaságok szakadnak szét egy-egy párt állásfoglalását követő vitában, miközben egyre görcsösebben ragaszkodunk a munkahelyünkhöz, és egyre több családnak okoz gondot az egyik hónapról a másikra való megélhetés. Felkészült-e ezekre a nehézségekre, egyáltalán, felkészülhetett-e rájuk a társadalom?

 

41.

Visszafordíthatatlan-e Kelet-Európában a változások iránya? A Magyar Naplóban A tántorgó óriás címmel Aleksandras Stromas litván jogászprofesszor nyilatkozatát olvasom. A pártapparátusról mondja: „Rövidesen rá fogunk jönni, hogy Gorbacsov és az általa képviselt irányvonal iránti minden nyugati szimpátia dacára képtelenek fenntartani és megóvni a rendszert. Amikor a fenyegetettségüket semmiféle nyugati segítség nem tudja überolni, akkor nagyon veszélyesekké is válhatnak. Ha egy farkast a kutyák sarokba szorítanak, kiszámíthatatlanul, irracionálisán fog viselkedni. Lehet, hogy már Gorbacsov nélkül, egy őrült marsall vagy egy generális vezetésével, de vissza fognak vágni. A pártnak még nem fellegzett be. Egy kicsit még aggódunk, egy kicsit még idegesen szemléljük az eseményeket, de azért posztkommunizmusról beszélünk, ünnepeljük a győzelmet. Pedig még nincs itt az ideje.”

 

Amikor Ryszard Kapu¶ciński Kecskeméten járt, történetesen 1993 júniusában, A Birodalom című könyve magyar kiadásának megjelenésekor, hosszan beszélt arról, hogy az orosz politikát a birodalmi gondolkodás irányítja. Ezt a megállapítását nem tartottam helytállónak, ma is félek ilyen jellegű határozott, s erősen általánosító megjegyzést tenni, olvasmányaim és az idővel gyarapodó tapasztalataim alapján már nem tennék hasonlóan nagy kérdőjelet Kapu¶ciński kijelentése mellé, mint amekkorát tíz évvel ezelőtt tettem.

 

42.

A könyvhét legjobb hazai szerzője Márai Sándor. Háborús naplója nemcsak pontos, de aktuális is. „A ’Változást’ legtöbben úgy képzelik el, hogy a rádió megszólal egy este, hét óra negyvenkor és bejelenti ... mit? A háború végét? Az örök békét? Ez kevéssé valószínű. A változás valószínűleg már itt is van, történik, észrevétlenül és szívósan, minden nap, mikor azt hisszük, hogy áll a világ kereke és nem történik semmi.”

 

43.

Egyre több a lap, s egyre kevesebb helyre írhat az ember. Az új lapokat ugyanis új, párt- és gazdasági szempontok vezérlik. A leggyakoribb azonban a közönségre való hivatkozás, a mi olvasóinkat ez nem érdekli, a mi olvasóink ezt nem értik stb... Természetesnek veszem ezeket az ilyen-amolyan szempontokat, így van ez más, előttünk járó országokban is. A tömegkultúra kialakulása hozta magával a közönség igényeinek kielégítésére való törekvést (néha szinte a szó szoros értelmében). S mégis, ahogy az újabb lapokat figyelem, úgy látom a közönség lefokozását. Rá hivatkozva egyre lejjebb teszik a lécet, miközben a közönség fulladozik az igénytelenségben. Mostanság szinte naponta hallom azokat a kifejezéseket, mondatokat, immáron a politikai fórumokon, amelyek az elmúlt másfél-két évtized irodalmi lapjaiban születtek meg.

De hol jelenhetnek ma meg az új gondolatok?

 

44.

Környékünkön, a Széchenyiváros legtávolabbi sarkában egyre-másra szaporodnak az üzletek.

Pár éve jött létre az első parányi bolt, most már van gyógyszertár, illatszerbolt, újabban az újságokért sem kell busszal bemennem a városba, a második sarkon megtalálható az újságos is. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az új vállalkozások a szolgáltatások terén jönnek létre, ezek igénylik a legkisebb beruházást, bár egy-egy embernek, családnak még egy garázs bérlete és rendbetétele is nagy összeget jelenthet. Ha az ilyen vállalkozások átszövik majd az egész társadalmat, akkor fejeződnek majd be a most elkezdődött változások.

 

45.

Egy héttel vagyunk a taxissztrájk kezdete után, s immáron nincs kedvem elemezni az ott és akkor történteket. Pedig milyen kíváncsisággal figyeltem a híreket, hány és hány beszélgetésben és magánmonológban kommentáltam az eseményeket. Egy hét elteltével pedig megállapíthatom, hogy amit erről a három napról el lehetett mondani, azt elmondták már, amit le lehetett írni, azt leírták már, természetesen a megszólalók, helyzetelemzők, lapok pártállásának megfelelően. Ismét jó a publicisztika, ami akkor szokott jó lenni, amikor bírálható a hatalmat gyakorlók köre, igaz viszont az is, hogy ez a jó publicisztika is elvesztette diszkrét báját, hiszen ma már nem kell attól tartani, hogy bármilyen következménye is lenne a leírt szónak. Ennél azonban most fontosabb, hogy közben megint kiderült, ismét vannak az ők és vagyunk a mi, létezik a hatalmon belüliek és a hatalmon kívüliek köre, sőt, mintha a hatalomért való tülekedés is nagyobb lenne a korábbiaknál. S ami a legelszomorítóbb, ismét működik a társadalom régről örökölt elhárító mechanizmusa, a történtek nem váltak kollektív, közösen értelmezett tapasztalattá, félő, hogy közös cselekvés sem alapozódik majd a három nap történéseire.

 

46.

A le nem írtakat nem lehet leírttá tenni. Jegyzeteim írása közben állandóan kísértett, hogy szóljak az idei elnyújtott nyárról, arról, hogy milyen erőltetett önfeledtséggel merült bele ez a társadalom a pihenésbe, nyaralásba, utazásba, vagy egyszerűen csak a menetrend szerinti nyári szabadságba, mintha hasonlóra többet nem is lenne módja. Végül nem írtam erről semmit, úgy tettem, mint aki azt gondolja, ha valamiről nem beszélünk, akkor az nem is létezik. Jött az ősz, a hirtelen messzire került, majd megismételt választásokkal, és az ígért valódi változások mintha nem is említődtek volna. Majd amikor nem is gondoltuk volna, akkor következett be a robbanás, most már valóban nem lehet úgy politizálni, mint eddig, s nem is ámíthatjuk magunkat úgy, mint eddig.

 

47.

Ízelítők a kelet-európai (és magyar) abszurdból:

Szilágyi Józsefnek, az 1958-ban, a Nagy Imre-perben kivégzett politikusnak a családja őrizte meg az alábbi történetet: „1956 nyarán a család sétára indult a Kútvölgyi úton. Szembejön velük Vida Ferenc és felesége. Az asszonyok az illegális mozgalomból ismerik egymást. A férfiak most találkoznak először. – Ő az a Szilágyi József – fordul Vidáné az urához –, akiről annyit beszélnek a felszólalása miatt. (Szilágyi József a Rajk-ügy kapcsán Rákosit gyilkosnak nevezte). – Tisztelem Önt a bátorságáért – mondta Vida –, mindannyiunknak így kellene viselkednünk, csak nincs hozzá bátorságunk.” (Emlékeztetésként, két esztendő múlva Vida Ferenc ítélte halálra Szilágyi Józsefet.)

Tardy Lajos, az ismert művelődéstörténész írja le önéletrajzában a következőket: Az ötvenes években (1953 után, de még 1956 előtt) koncepciós perben elítélték, s az elsőfokú tárgyalás után, a fellebbviteli tárgyalásra várva, időnként a Szent István körúton sétált. Egyszer szembetalálkozott a híres-hírhedt Alapy Gyulával, aki a legnagyobb koncepciós perben is a vádló szerepét töltötte be. Együtt folytatják a sétát, s egyszer csak találkoznak Jónás Pállal, aki bíróként Tardyt elítélte. Innét kezdve pontosan idézem Tardyt: „A derűs esti sétálóhármas közepén én lépkedtem, a másodfokú ítéletig szabadlábon hagyott vádlott, súlyos ítélettel a nyakamon. Tőlem jobbra ügyészem principálisa adott elő jellegzetesen arisztokratikus raccsolásával egy prágai történetet, tőlem balra pedig minapi bírám, és vígan asszisztál a témához. Aztán egyszerre csak kiböggyent belőlem egy rögtönzés. – Uraim, az a látvány, ahogy mi itt most egymás mellett ballagunk, óhatatlanul a klerikális reakció malmára hajtja a vizet. Mert akik még tanultak hittant, egyszerre csak meg fognak szólalni: nicsak, Krisztus a két lator között!!”

 

48.

Hogyan születik a múlt? Így:

Harmadik-negyedik osztályos gyerekekkel az irodalomról beszélgetünk a Szórakaténusz Játékházban. A téma az irodalmi művek többértelműsége. Mi célt szolgál ez a többértelműség, miért élnek vele a költők? – kérdezem. Az egyik kislány válasza így hangzik: azért, mert volt egy kor, a szocializmus kora, amikor a költők nem mondhatták el nyíltan, amit akartak, ezért sejttették csak, amit mondani akartak.

Le kell írnom, hogy akkor még bőven benne voltunk abban, amit rendszerváltásnak nevezünk, az az időszak, amelyet a tíz év alatti kislány már múltnak tartott, tulajdonképpen még körülöttünk volt. Azóta akár naponta tapasztalhatjuk, hogy ötven-hatvanéves embereket öregnek tartanak, s már tessékelnék ki őket a munkahelyükről.

 

49.

Séta otthon, az elhagyott fertődi orosz laktanyában. Mindig foglalkoztatott a laktanyakapu mögötti világ rejtélyessége, de soha nem gondoltam, hogy valamikor a kapun belülre kerülök. Most viszont nyomasztó a csönd, s még nyomasztóbb a látvány, feltépett parketta, falból kitépett vezetékek.

Mibe kerül majd ennek a rendbehozatala?

 

50.

Folytonosan egy emlékezetemben őrzött szöveggyűjteményhez gyűjtöm az anyagot. A szövegeket aztán hol megőrzöm magamban, hol elfelejtem őket. Most két megőrizendő szövegrészletet másolok ide. Az egyik Volkogonov marsall Sztálin-monográfiájában jelent meg, Berija 1945. július 2-án a következő jelentést készítette a potsdami konferenciára készülő Sztálin számára: „Befejeződött 62 villa előkészítése (10 ezer négyzetméter, valamint egy kétszintes különálló épület Sztálin elvtárs számára: 15 szoba, nyitott veranda, manzárd, 400 négyzetméter) ...Vadhúsból, szárnyasokból, fűszerekből, csemegeárukból és más élelmiszerekből, italokból megfelelő tartalékok állnak rendelkezésre. Potsdamtól 7 kilométernyire 3 kisegítő gazdaságot hoztunk létre, állat- és baromfitelepekkel, zöldséges bázisokkal, ezen kívül két sütöde működik... Különleges vonatot készítettünk elő... az út biztonságát a Belügyi Népbiztosság 17 ezer fős egysége, valamint az operatív állomány 1515 tagja biztosítja. A vasútvonal minden egyes kilométerét 6-15 fő őrzi.”

A másik szöveg az Alföld októberi számában jelent meg. Gyarmathy Lívia filmriportot készített egy ávós levélellenőrrel, ennek a riportnak a szövegét közli a lap. Két rövid részletet idézek a hosszú interjúból.

„Hogyan nyitották ki a leveleket?

Zárt rendszerű gőzölgő fazekak voltak, és V-alakban be volt furkálva a fazék, ahol a gőz kijött. A leveleket rá tették, majd fakéssel felnyitották vagy magától felpenderült, és akkor kinyitották, és elvitték az olvasóhoz vagy a kiértékelőkhöz.”

„Sokszor a válaszlevelekből tudtuk meg, hogy tűntek el értékek, hogy lopás történt... Mi is voltunk olyan rafináltak, kiderítettük, hogy ki lopta el. Ugyanis a munkahely úgy volt kialakítva, hogy minden részlegnek külön WC-je volt, és annak az alján szűrőrendszer volt felszerelve. Az illető eldugta a borítékot és kiment a WC-re. Az értéket eltette, a levelet összegyűrte és bedobta a WC-be. A szűrőn fennakadt a levél, és mi hamar megtudtuk, a cím alapján, hogy melyik csoportban dolgozik az illető.”

Ehhez csupán annyit teszek hozzá, hogy a levélellenőr fizetése 1952-ben 8200 Ft (!) volt.

 

51.

A válság és a rendszerváltás még mindig. Az előbbiről tudjuk, hogy nem a rendszerváltás következménye, mégis megdöbbenünk, ha a válság jelenségeivel próbálunk szembenézni. A rendszerváltás is hosszabb, bonyolultabb, összetettebb folyamat, mint azt korábban gondoltuk. Ennek a folyamatnak a történései a szemünk előtt zajlottak, pártosodás, a pártpolitika előtérbe kerülése, politikai viszályok kialakulása és viták, viták folyamatosan. Éppen ezért fordultak el sokan a politikától, gondoljunk csak a különböző választásokról távolmaradók hatalmas tömegeire. Ám a távolmaradásnak is meglehet a maga következménye, ilyennek látom a magába zárkózó pártpolitika elhatalmasodását. Ez ellen pedig aligha a távolmaradással, az elfordulással lehet a leghatékonyabban küzdeni.

 

52.

A rendszerváltás pártjai szellemi irányzatokból, csoportokból váltak ki, annak megfelelően, hogy a rendszer lebontása is a szellem területén kezdődött meg. Nem-politikusok jutottak politikai szerephez, szellemi irányzatokat kellett a pártpolitika formáiba szorítani, a pártok között éppen a szellemi-ideológiai indíttatások jutottak elválasztó szerephez. Úgy tűnt, hogy az országgyűlési választások állandósították a pártok rendszerét, aztán rövid idő alatt kiderült, hogy a választások által kimerevített rendszer nem tekinthető véglegesnek, az egyes szereplők nem érzik magukat jól felvállalt szerepükben, és a pártok tagsága, vagy a tagság egy része sem vállalja a szellemiből politikaivá merevedett irányzatot. A gazdasági válság meggyorsíthatja az átrendeződést, remélhetőleg magát a demokratikus berendezkedést nem semmisíti meg.

 

53.

Markó Béla, a marosvásárhelyi Látó főszerkesztője interjút adott egyik folyóiratunknak. Markó formabontó költőként kezdte pályáját, a Ceaușescu-rendszer utolsó éveiben azonban a klasszikus formákhoz menekült. Ritkán érkező könyvei, kéziratai, levelei a forma tisztaságán keresztül az emberi magatartás tisztaságára figyelmeztettek. A mostani interjúban erről az átalakulásról beszél, arról, ahogy az avantgárdtól a klasszicitásig eljutott. Közben természetesen átgondolta az irodalmi hagyományhoz való viszonyát is. „A hagyományból nem érdemes kilépni – mondja. –  Át kell engedned magad ennek az évszázados áramlásnak, hogy sodorjon ’új vizek’ felé”.

Sokszor elmondtam magamban, át kell engedned magad ennek az évszázados áramlásnak. Nem rossz program ebben a kísérletezésektől, divatoktól, önjelölt zseniktől hangos korban.

 

54.

Domokos Mátyás, az egyik legkiválóbb irodalomértőnk mondta séta közben: Fogalmam sincs arról, miképpen lehetne a magyar kultúrát kirántani abból a gödörből, amelyikbe beleesett. Viszont mandátumot sem kértem ahhoz, hogy megmondjam, mit kellene tenni.

 

55.

Kezemben a Magyar Napló utolsó száma. A lap másfél évvel ezelőtt indult az írószövetség hetilapjaként, s most anyagiak híján szünetelteti megjelenését, bízva abban, hogy szerezhetnek még pénzt a megjelenéshez. A Magyar Napló irodalmunk javát nyerte meg munkatársának, a szerkesztőség magvát a régi Mozgó Világ munkatársai alkották, alkalmatlanság, felkészületlenség velük kapcsolatban egyáltalán fel sem merülhet. Elbukásukon, melyre a magyar szellemi élet sajnos nem figyelt fel kellőképpen, ezért is érdemes elgondolkodnunk. Az egyik legfontosabb tanulság az, hogy a Naplónak nem alakult ki az olvasóközönsége. A hazai sajtó robbanásának idején jelentkezett, ekkor azonban irodalmi hetilappal már végképpen nem lehetett betörni a piacra, azt a pletyka- és szexlapok uralták. A Naplót azért sem olvashatták sokan, mert csapnivaló volt a terjesztése, sokszor Kecskemétre is (a fővárostól 80 km-re) egyhetes késéssel érkezett meg. Az olvasóközönségre és a tőle származó bevételekre tehát nem támaszkodhatott, maradt az állami támogatás, ez fogyott el most.

 

56.

Az elmúlt hetek újabb fordulatot hoztak a hazai politikai életben, a szellemi irányzatokból kinövő pártok immáron valódi pártok szeretnének lenni, így fokozatosan elszakadnak alapítóiktól, akik lassanként visszatérnek íróasztalaikhoz. Két-három esztendő telt el a pártok elindulásától, és immáron a második generáció időszaka következik. S remélhetőleg a politika szakszerűségéé.

 

57.

Fél éve jelent meg Márai Sándor Naplóinak első kötete. Most az Egy polgár vallomásait olvashatjuk. Remekmű, a magyar irodalom történetéből ki nem törölhető munka, s mégis kiiktatták belőle. Évtizedekig szólni sem lehetett róla, s hát olvasni sem lehetett, új kiadása nem volt. Még ha rosszul olvasták volna, hány művet olvastak rosszul az elmúlt évtizedekben, akkor is találhattak volna a maguk kedvére valót a realizmus elszánt hívei. A Monarchia utolsó éveiben élő polgárság világát Márainál pontosabban senki sem írta le. Persze, ha ezt elismerik, akkor az is el kellett volna ismerniük, hogy az a polgári világ értékeket is rejtett magában. Most, az új polgárosodás elindulásakor ezek az értékek ismét előtérbe kerülhetnek, ez lehet az alapja egy Márai-reneszánsznak. Az Egy polgár vallomásai azonban nem egyszerűen leírás, hanem, ahogy a cím is mondja, vallomás is, hatalmas vallomás, azt az utat mutatja be, amelyet bejárva egy nagy író felismerte a maga világát és alkatát.

 

58.

A Vigilia telitalálatnak bizonyuló karácsonyi körkérdése, Mitől félünk? Miben reménykedünk?

A válaszadók leginkább a félelmeikről adnak számot. Egy évvel ezelőtt bizonyára a reményeikről beszéltek volna. Közben pedig megtörtént mindaz, amiben akkor reménykedni mertek csak. Valójában ez teszi érdekessé a körkérdést. Gondolkozhatunk ismét, mi történt az elmúlt egy esztendő alatt, s mi történik most. Ami történt, annak valószínűleg meg kellett történnie, s ha előre látjuk a történéseket, akkor feltehetően el is fogadtuk volna azokat. Közben azonban felsejlettek az előre nem látható tendenciák, s miközben megéreztük, hogy mit nyerhetünk a változásokkal, megláttuk azt is, hogy mit veszíthetünk. Kelet-Európa mostanra elvesztette a változtatásokhoz szükséges kedvet és lendületet, félő, hogy hosszantartó stagnáló időszak következik, amelyet a nemzeti és nemzetiségi különbözőségek kiéleződése kísér. A Vigiliában erről beszél Cs. Gyimesi Éva: „Romániában élek. A félelem társadalmi okai a fordulat után sem szűntek meg. Most még összetettebb ez az érzés: a mesterségesen szított nemzetiségi konfliktusok is táplálják... Az egymás iránti bizalmatlanság erősebb, mint valaha... Üresek a boltok, nagy a szegénység, nem látszik a kibontakozás útja.” A konkrét tények (ó, XX. század!) kiváltotta félelem mellett azonban tapasztalható egy másik, kevesebb konkrétumból fakadó, de annál általánosabb félelemérzet is. Erről a hét évtized alatt hét (!) rendszerváltást megélt Vásárhelyi Miklós beszél: „A közgazdász, a történész, a társadalomtudós, a szakember véleménye szerint van esélyünk. Latolgatják is a modelleket. Mégis általános a rossz közérzet, a malaise. Mi hibádzik?” A válasz egyszerű, a mostani átalakulásban az ember magára maradt, érzi, hogy nélküle ez a folyamat nem játszódhat le, de nem érzi a másik ember változtatásokra irányuló akaratát. A felsejlő veszélyek és az egyedüllét tudata alakította ki az áldozatpszichózist. Ebben az országban már most több millió ember érzi áldozatnak magát. A feladat nyilvánvaló, alulról, az egyes ember felől kell felépíteni a civil társadalmat.

 

59.

A század abszurditásait idézzük számos beszélgetésben, a koncepciós pereket, az előre elkészített ítéleteket, barátok szembefordulását és így tovább. Kezdetben éppen a század jellegének meghatározásához gyűjtöttem magam is ezeket a történeteket.

Mostanság már ezt kérdezem magamtól: Te hogyan cselekedtél volna, ha ebbe a világba kerülsz bele?

 

60.

Így éltek akkor, írta korábban.

Nemcsak ők éltek így akkor, hanem szinte mindenki. Vitaműsorokat néztek, maguk is vitatkoztak, keresték az újságokat, könyveket, hirtelen élő és a maga kérdéseire közösségi módon választ kereső társadalomban találták magukat.

Ha utaztak valahova, mindig magával vitte a kisrádióját, a híreket hallgatta mindig, de nem a puszta várakozás miatt, hanem azért, mert tudta, hogy valóban történt valami olyan, amiről tudomást kell szereznie.

Azóta minden megváltozott. Korábban végigolvasta a fiókból előkerült műveket, aztán átélte, látta, amennyire tudta, követte is, ahogy az egyes tudományágak a rendszerváltást követően pótolják szakterületük hiányait, kiadják az addig magyarul kiadatlan legfontosabb monográfiákat, elméleti könyveket, mára mintha megmerevedett volna minden. A szakmák ismét szakmák lettek, a más területekhez kapcsolódó könyveket már nem olvassuk, a szellemi közélet mintha megszűnőben lenne, egyre nehezebb bárkivel is beszélgetni egy újonnan megjelent könyvről. Mindenki a maga életét éli, pénzt keres, vagy próbál pénzt keresni, igyekszik címeket, pozíciókat szerezni magának, de a társadalom közösségi mozgása, ethosza eltűnt. Újabb világba léptünk át, leegyszerűsítve azt mondaná, hogy az egyén küzdelmére helyeződött át a hangsúly, de ezzel sem tudná pontosan megnevezni a jelenséget, mert arról, hogy mindez öncélúvá is vált, még nem mondott semmit.

A korábbi lázas állapot is eltűnt, ezt akár természetesnek is tarthatná, de nem tudja megtenni, mert még mindig érzi a hiányát. Nem mondja, hogy a maga életének ma nincsenek tétjei, mert túl magán az életen is komoly tétjei vannak, ezt nem mindenki mondhatja el a hatvanadik éve felé közeledve, ám érzi azt is, hogy a társadalmi változásokat kikényszerítő közösségi erő mára már eltűnt a társadalomból.   

 

61.

Minden későbbi nehézség, ütközés, visszalépés, pártoskodás ellenére mondja, hogy a nyolcvankilences rendszerváltás elkerülhetetlen volt. Az akkori világ távol volt a fejlődéstől, a világban zajló folyamatoktól, működését közgazdasági és jogi alapon értelmezhetetlen mechanizmusok irányították.

Ma szinte minden nap küzdünk valamiért, az érdekérvényesítés állandó küzdelmek közepette történik, politikai szinten, gazdasági szinten, de a legapróbb munkahelyeken is, annyi más tényező mellett ez teszi nehezen elviselhetővé a mostani időszakot.

A nyolcvankilences átalakulás értelmét mindez nem kérdőjelezi meg.

 

62.

Mindig sokat olvasott. Elolvasta azt, amit a világ- és a magyar irodalomból el tudott olvasni, ennek kapcsán csak az idő által megszabott határokat érzékelte, az érdeklődése mindig újabb olvasnivalókat vetett elé. Az újdonságok állandóan foglalkoztatták, újságok, folyóiratok, új könyvek, úgy gondolta, saját korát ezekből ismerheti meg a legjobban.

Ma is sokat olvas. Újságokat, folyóiratokat, könyveket. Sokat olvas ma is, mondja, de ehhez hozzá kell tennie, hogy ma már nem úgy olvas, ahogy korábban olvasott. Ma is elolvassa a napilapokat, pár hetilapot állandóan figyel, elolvassa a szerkesztőségbe érkező folyóiratokat, időnként a könyvtárban átnézi a többit, most is, mint mindig olvassa az érkező kéziratokat, új jelenségként szinte egész nap követ pár internetes hírportált, a kíváncsiság ott van benne, de olvasás közben mégiscsak érzi a fásultságot, ritkán találkozik olyan hírrel vagy elemzéssel, amelyik teljesen leköti, amelyet alaposan, de időnként mégis előrerohanva végigolvasna.

Az új könyvek közt keresgélve is érzékeli a fásultságot, a mindent elöntő könyváradatban egyébként is nehezen találja meg azt a könyvet, amelyik számára fontos lehet, bántja, nagyon bántja, hogy a megjelenő könyvek töredéke kerül csak a szeme elé, régen újságcikkeket írt arról, hogy az ország hetedik legnagyobb városába az újonnan megjelenő könyvek néhány százaléka jut csak el, most már ennek kapcsán is csak legyint.   

Még olvasás közben is válogat. Igaz, most kevesebb az ideje, mint korábban volt, mégis furcsállja, hogy nem mindegyik kézbe vett könyvet olvassa végig. Megérzi a karakterüket, tudja, hogy miképpen halad majd tovább a szerző a maga által kijelölt úton, ő pedig másnap délután vagy este már másik könyvet vesz elő.

Újabban észrevette a korábban olvasott könyvekhez való visszatérését. Most, hogy napi munkája a korábbiaknál jobban igénybe veszi, hajlandó annak feltételezésére, hogy a korábban olvasott könyvekre való figyelés kisebb energiát követel, mint egy újfajta gondolkodásmódot maga mögött tudó, s még nem ismert  könyvé, de érzi azt is, hogy a számára fontos könyveket valóban újra akarja olvasni, a tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt olvasott könyveket szembesíteni akarja azzal, amit az elmúlt évtizedek alatt tanult, olvasott, gondolt ezekről a könyvekről.  

 

63.

Kívülről kell néznie magát ahhoz, hogy a nyolcvankilenc körüli időszak magánéletbeli történéseiről beszéljen. A korábbi években nem érzett távlatot maga előtt, nyolcvankilenc körül viszont magával ragadták a történések. Ehhez kapcsolódva mondja azt, hogy az akkori történéseket nehéz szétválasztani a magánélet és a közélet történéseire. Az, hogy az irodalom sűrűsödési ponttá vált, a közélet eseménye volt,  őt viszont alapvető mélységekben megérintette, olvasmányaiból rengeteget tanult ekkor, így számára ennek a magánéletbeli jelentősége is elvitathatatlan. A külső világ történései felgyorsultak, mondják a nyolcvanas évek végéről, visszanézve látja, hogy az ő családi életükben is jóval több fontos esemény történt, mint korábban. Szigorú ok-okozati viszonyt mégsem állít fel a két szféra között, családi életük mozgásának is megvoltak a maguk törvényei, a társadalom mozgásából mechanikusan azokat nem lehet levezetni. 

 

64.

Bármerre is nézek az időben, előre, hátra, mindenütt ezerkilencszáznyolcvankilencre látok rá, mondom. Fiatalemberként nem tudtam elképzelni, hogy az a világ, amelyikben éltem, egyszer majd összedől. Ha megélem az öregkort, s megkérdezik, mikor is éltem a leggazdagabb életet, biztosan a nyolcvankilenc körüli időszakot mondom majd, noha előtte, közben és utána egyetlen pillanatra sem voltam elégedett azzal, ami velem és körülöttem történt.

Akkor láttam a történelmet először közelről, nem hiszem, hogy más történések átélői másképpen beszélnének a mindennapjaikba beépülő történelemről.

 

65.

Ezerkilencszáznyolcvankilenc májusában lett a Forrás főszerkesztője, mondja, s hozzáteszi, ezt akár a rendszerváltással és a társadalmi megújhodással is összekapcsolhatná. Ha volt valamiféle kapcsolat a két terület között, akkor az csak áttételesen létezhetett, jegyzi meg ennek kapcsán. Hatvani Dániel változást kereső ösztönei feltehetően a társadalmi mozgások hatására erősödtek fel, az új időkben új helyet keresett magának, ezért távozott a szerkesztőségből…

…a helyére léptem én, mondom, pályázattal, akkor már pályázni kellett minden vezetői posztra, korábban ez egyáltalán nem volt így, én akkor ezen már semmi meglepőt nem találtam, bár azon erősen gondolkodtam, mit is kell tartalmaznia egy főszerkesztői pályázatnak. A szerkesztőségi munkába egyszerűen belenőttem, annak leírása viszont, hogyan kell tenni azt, amit valójában teszünk, nem kis gondot okozott. Akkori életünk másik nagy változását jelentette, hogy a korábbiakhoz képest sokat utaztunk. Igaz, korábban is mozogtunk, hol Pécsre mentünk haza, hol Fertőszentmiklósra, hol családostól mentünk, hol csak én egyedül, hozzánk, a karácsony előtti disznóölésekre. Ezekhez az utakhoz képest valóban változást jelentett az, hogy nyolcvankilenc nyarán egy hétre elutaztunk Olaszországba, Jesolóba nyaralni, ám ez a lehetőség sem kötődött közvetlenül a rendszerváltáshoz, a megjelenő könyvem honoráriumát költöttük az utazásra, a könyv a JAK-füzetekben jelent meg, megjelenése ismét csak áttételesen kötődhet a külső világ történéseihez. Nem tudok mást mondani arról sem, hogy egy évvel később Hamburgba utaztunk, az áttételt itt a sógorom állása jelentette, egy hazai cég Hamburgban nyitott irodáját vezette, kiköltözésük után lépésről lépésre vendégül látták az egész nagyobb családot. A változás-sorozat harmadik nagy csomópontját jelentette, hogy ezerkilencszázkilencvenegy októberében megszületett harmadik gyermekünk, Péter, ezt követően lakást váltunk majd, így próbálunk újra véglegesnek gondolt otthont kialakítanunk a magunk számára. 

 

66.

Újra átgondolja a nyolcvankilences év benne élő történéseit.

A Forrásban közölni kezdték Sándor Ivánnak a nyolcvankilences esztendőről hónapról hónapra írt esszéjét, nyáron vaskos számot jelentettek meg a Kecskeméten megrendezett Anyanyelvi Konferencia tiszteletére, júliusban elutaztak Olaszországba, augusztusban a határ túlsó oldalára, Sopronszentmártonba utaztak Deák Ernőékhez, korábban egy ilyen jellegű utazás elképzelhetetlen lett volna, novemberben irodalmi estet rendeztek Sziveri János, Szőcs Géza, Géczi János, Zalán Tibor és Mányoki Endre részvételével.

Ezek a történések a maguk életének törvényeit követve a társadalmi változások nélkül külön–külön sem történhettek volna meg, együttesen pedig végképpen nem, mondja, miközben azon gondolkodik, hogy a rendszerváltás időszaka miképpen határozta meg az életüket, munkájukat.

Utólag különösnek találja, hogy az említett események önmagukban élnek benne, szinte minden pillanatukat végig tudná követni, de az egymással való kapcsolatukat, még az időben való összekapcsolódásukat sem érzi.

 




.: tartalomjegyzék