Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - április
Demény Péter

Bűvös könyvkocka

A TŰZ A FAGYI BELSEJÉBEN[1]

 

„1 Csak az lehet boldog, aki / jó is – mondja a Zsoltár. / 2 De ki lehet Zsoltár?” (I. Zsoltár, 5.); „1 Jézus én vagyok! – töpreng el / János, az evangélista. De én nem / vagyok János! – ölt rá nyelvet a / kánai menyegző sokadalmából Jézus…” (XLIX. Zsoltár. A felelősségről, 94.); „1 Az mind, mind, mind / fölösleges, amit tudunk. / De semmi nem fölösleges, amit nem tudunk.” (L. Zsoltár, 96.) Tucatjával lehetne idézni Vörös István könyvéből az ilyen gyors ellentmondásokat, kicsavarásokat, eltekeréseket – ennek a szemléletnek köszönhetők az olyan kevésbé sikerült ficamok is, inkább viccek, mint az alábbi: „1 Ez a könyvárok / Zsoltja! Nem a / Zsoltárok könyve?” (LXVIII. Zsoltár, A könyvárok – 92.) A lényeg azonban maga a szemlélet, a gondolkodás, a töprengés, a vívódás. Isten halott, mint tudjuk: megöltük magunkban, vagy észre sem vettük, hogy meghalt. Aki most vissza szeretne találni hozzá, az élesen érzi, hogy a Biblia szövegei elégtelenek már.

Elégtelenek, de nélkülözhetetlenek is egyben. A könyv népeként semmi más módunk nincs a hithez, mint a szavak útja. A posztmodern állapot távolságot teremtett közöttünk és a szavak között (nagyon meg kell dolgozni a hitelességért, és azért, hogy bizonyos, ahogy Nemes Nagy mondta, „lepecsételt” szavakat egyáltalán papírra vethessünk). Paradox helyzet: nehéz leírni, hogy „hit” (csak a dilettánsok problémátlanok), de muszáj. És azt hiszem, még inkább muszáj megküzdeni azzal a viszonyulással, azért a viszonyulásért, ami a hit.

János Jézus, Jézus azonban nem János – baj van a feltétlen azonosulással. Még a hitben is egy olyan hierarchia jelenik meg, amely már-már földi, és semmiképpen sem biztató.

Bizodalom csak a mindennapi gesztusokban van. De hát éppen az lenne a cél, hogy a hit mindennapi gesztussá váljon. „7 Letisztogatom a sír / bordó kövét” – mondja a LIV. zsoltár beszélője (1o3.), és ebben a tisztogatásban ott a remény, meg a nyelvben is: a második sorban „apám”, a hetedikben már „Atyám”, és a közelség miatt ez a finom, de radikális különbség elmosódni látszik.

Mint Balla Zsófiánál, Tóth Krisztinánál, Mesterházi Mónikánál, Kántor Péternél, az irónia szelíd: ahogy Szénási Zoltán mondja (Nyelvet öltő hagyományok. Jelenkor 2015/12), a beszélő mindig jelzi a követési távolságot, de világnézete távol áll akár Petri fogcsikorgató, akár Parti Nagy mindent szétfújó iróniájától. Talán azért is érezhetjük így, mert a beszélő szemlátomást erőt és világot merít belőle: azt a világot, amelyben valamiképpen, sok árnyalással és távolítással, de mégiscsak megközelíthető Isten.

Hogyan? Sűrűvé húzott szabadversekkel, melyekben a hétköznapok fensége (a sír bordó köve) éppúgy megjelenik, mint a hétköznapok prózaisága: „5 Az én népemet megeszik, / mintha kenyeret ennének, sóhajtja / szalonnához, / sóhoz, / erőspaprikához.” (LIII. zsoltár, 102.) Itt ismét a keveredés tanúi lehetünk, hiszen legutóbb az ördög szólalt meg, a „sóhajtja” ige viszont Istenhez kapcsolódik. Szóval nem tudjuk, ki szólal meg, de az 53. zsoltárban valóban említett kenyérhez a só, a szalonna és az erőspaprika is odakerül, és ez utóbbiak már egyáltalán nem olyan biblikusak, mint a kenyér. „3 Ő a kőszikla a levegőben, / a tűz a fagyi belsejében, / ha hozzáérsz, megégeted a nyelved.” (LXII. zsoltár, 119.) Isten nem veszélytelen, ezért domesztikálni kell – jellegzetes értelmiségi hozzáállás. Vagy inkább jellegzetesen emberi, és biztosan jellegzetesen huszonegyedik századi. Körülöttünk felhőkarcolók, aluljárók, modemek, tabletek, bankkártyák – nem a fenség kellékei. Az egyetlen lehetőség az égető személyesség. Ha én megnyílok, talán Isten is komolyan vesz. A nyelv pedig az egyik leginkább sebezhető testrész, amellyel azonnal érzed.

Megkockáztatom, ha nem lenne szelíd az irónia, és nem lennének a hétköznapok banális, de erőt adó tárgyai és étkei, nem lehetne százötven zsoltárt írni. Az Istenhez való közeledés vágyának őszintének kell lennie, hogy valaki, akárki, egy egész kötetet állíthasson össze belőle. Márpedig ennek a könyvnek minden sorából érződik, hogy nem csuklógyakorlat, és érződött már korábban, a folyóirat-publikációkban is. A Százötven zsoltár az utóbbi évek egyik legszebb, legérettebb, legkimunkáltabb, legszemélyesebb kötete.

 

[1] Vörös István: Százötven zsoltár. Jelenkor, Pécs, 2015.

 




.: tartalomjegyzék