Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - április
Gajdó Ágnes

Napló a naplóról

 – Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló 1935 –1946

 

2014. december 28. Félve vettem a kezembe Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplóját. Olyan, már-már idilli kép élt bennem róla és a költőtől, a szerelmükről, amit épségben szerettem volna megőrizni. Hallottam, olvastam persze kettejük gyakran viharos kapcsolatáról, s tudtam Radnóti Beck Judithoz fűződő szerelméről is, de valahogy eddig nem befolyásolta mindez a róluk alkotott képet. A napló azonban veszélyes műfaj. Ott nincs mellébeszélés; tények és vélemények sorakoznak egymás mellett. Érzések és érzelmek – olykor igen sarkosan megfogalmazva. Gyarmati Fanni gyorsírással jegyezte föl egy-egy nap történéseit, a lelkében dúló érzelmeket, a körülöttük élők életének eseményeit, véleményét egy-egy íróról, költőről – nagyon sok mindent papírra vetett ily módon 1935 és 1946 között. Az üres naplót Fanni testvérétől, Gyarmati Lászlótól kapták, erről tanúskodik az első, 1935. február 10-i bejegyzés: „Olyan gyerekek vagyunk. Este Laciéknál vacsoráztunk, és Laci nagy bőkezűen megajándékoz ezzel a könyvvel. Mik kéri feljegyzésekre, de a pontos dátum csábít a naplóírásra. Végül is ez lesz belőle. Én kapom a megbízást vezetésére.”

Fanni „Mik”-nek nevezi férjét. Milyen játékos, rövid szó. Akár az élet. 

 

2015. január 3. Tegnap éjjel egyig olvastam Fanni naplóját. Nem tudom letenni. Mintha időutazáson vennék részt. Ugyanakkor meg nagyon nehéz olvasmány. Sok név, sok szereplő, sok adat. Érdekes, miket ír például József Attiláról és másokról. Persze elfogult, de ezt leszámítva éles meglátásai vannak, tömör jellemzések egy-egy alkotóról. Furcsa, hogy milyen nyílt a naplóban, ugyanakkor mennyire zárkózottan élt. Bár, ha belegondolok, a naplót huszonhárom esztendősen kezdte írni. Fiatal nő, tele lobogó szenvedéllyel, szerelemmel. S már akkor tisztán látta, hogy Radnóti milyen tehetséges költő. Őérte ír, hiszen az a fontos számára, hogy megmaradjon minden, ami Radnóti Miklóssal történt. Ferencz Győző irodalomtörténész, a napló közreadója egy interjúban elmondta, hogy Gyarmati Fanni nem az utókorra gondolt, hanem arra, hogy ha később, öregkorukban szükség lesz valami adatra, vissza tudják keresni. Belső használatra szánta a naplót, eleinte tényszerűen regisztrálta, mikor mi történt. Később azonban egyre több a kommentár, reflexió. De mindig szűkszavúan, röviden, pár szóval jellemzi az embereket, rögzíti az eseményeket.

 

Január 19. Megrázó, mennyire élt Gyarmati Fanniban is a gyermek utáni vágy. De a kor, a szegénység, a származás… Nem akarták, folyton küzdöttek ellene. A naplóban minden rezdülésnek, talán még a tudattalanban végbemenő folyamatoknak is nyomuk van, nem lehet nem fájdalmas együttérzéssel olvasni. Gyötrődés, kínlódás Fannival együtt. S ott motoszkál a haszontalan, de újra és újra feltörő kérdés: mi lett volna, ha…?

Veszélyes ennyire mélyen belelátni valaki lelkébe, gondolataiba. Nem véletlen, hogy a feljegyzések csak Gyarmati Fanni halála után kerültek, kerülhettek nyilvánosságra.

 

Január 23. Párhuzamosan elkezdtem olvasni Radnóti naplóját. A költő biztatta feleségét, hogy írja meg, mi történik velük, ugyanakkor ő is papírra vetette gondolatait. Radnóti művészi igénnyel fogalmazott, Fanni pontosan, már-már mérnöki precizitással rótta a sorokat, jegyezte föl mindazt, amit érdemesnek tartott arra, hogy megőrződjön. Figyelmesen és kellő ráhangoltsággal olvasva egy rendkívül érzékeny nő portréja rajzolódik ki előttünk, a személyiségváltozás éppúgy nyomon követhető, mint ahogyan a bonyolult és rettentő történelmi fordulatok is: Magyarország német megszállása, a nyilas terror, az oroszok kegyetlenkedései.

 

Február 5.: Az Utószót böngésztem. Szükség van bizonyos támpontokra, segítségre. Ferencz Győző aprólékosan igazít el. Kiderül, hogy Gyarmati Fanni többnyire későn este, elalvás előtt, az ágyban vetette papírra gondolatait. Kevésbé ellenőrzöttek tehát a mondatok, néha a közbevetések miatt nehezebb is olvasni. A nyelvtanilag szorosan összetartozó szószerkezetek olykor távol kerülnek egymástól, asszociációk ékelődnek közéjük, amik nehezítik a szövegértelmezést.

Eszembe jutott az À la recherche című Radnóti-vers egyik sora: „mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már”. Milyen igaz ez a Napló esetében is. S milyen igaz a házaspár életét szemlélve. A fájdalom, a szenvedés mind más megvilágításba kerül, tudván azt, hogy Fanni férje halála után elhallgatott. Amikor megbizonyosodott arról, hogy Miklós nem jön vissza többé, nem írt egyetlen sort sem, de nem is nyilatkozott. Nem szerepelt sem a televízióban, sem a rádióban. Mindössze két vele készült interjú jelent meg. Az egyik 1961. decemberében, a Nők Lapjában, a másik néhány hónappal később, a Népszabadság 1962. január 21-i számában. Ezen kívül még egy publikációban szólalt meg az özvegy: Vas Istvánt igazította helyre a Kortársban, aki arról írt, miféle kísérleteket tettek Radnóti megmentésére a barátai. Mit élhetett át az amúgy is borzalmas háborús évek után Gyarmati Fanni, amikor szembesült azzal, hogy a régi barátok meghamisítják a valóságot, s magukat mentegetve igyekeznek kihasználni Radnóti emlékét?

 

Február 22.: Sokszor azt érzem, nem bírom tovább, leteszem a könyvet, hiszen torokszorító úgy reménykedni a Radnóti házaspárral és sorstársaikkal együtt életük jobbra fordulásában, hogy nagyon jól tudom, mi lesz a sorsuk. Reménykedem Fannival együtt, hogy Miklós előkerül, hazatér, ám közben ott dörömböl bennem a fájdalmas tudás: nem tér haza, Abdánál agyonlőtték, holttestét tömegsírba dobták. S nem a németek, hanem honfitársai.

 

Március 6.: Miként lehet jól olvasni egy naplót? Ezen morfondíroztam. Az elején kezdve, majd a kronológia szerint haladva? Vagy akár összevissza is, kikeresve egy-egy fontos történelmi dátumot? Kipróbáltam mindkettőt. Minthogy korábban József Attila életművét kutattam, érdekelt, mit írt Fanni a költőről 1937. december 4-én: „Szegény Tilla, drága kisfiús, kedvenc költőm, hogy szerettem, hogy szerettem, mikor megtértem hozzá az értetlen gyerekkorból, mikor a Lakatos Péter Pál felolvasta a Fiatal asszonyok énekét. – Attila, szegény, szerencsétlen testvér vonat elé vetette magát, a torkán és a vállán ment keresztül, azonnal meghalt. (…) Rettenetesen nehéz voltam egész nap. Lassan bandukoltunk át a hídon, és a Nardaihoz mentünk ebédelni, de nem ízlett sehogy sem.” (I. 248–249.)

Különösen érdekes ennek fényében az 1939. október 1-jei feljegyzés egy része: „A nap szenzációja egy házassági hír: Illyés elvette a Kozmutza Flórát. Ő volt az utolsó lírai roham tárgya. Érzek ebben valami halottgyalázás-félét Attilával szemben. Amikor mindig volt köztük valami néma rivalizálás, akkor ezt ezzel betetőzni valahogy csúnya. De hát biztos nem ilyen szempontok szerint döntöttek.” (I. 443.)

 

Március 10.: Régi szokásom, hogy bizonyos részeket aláhúzok a könyvekben, és a lapszélre jegyzetelek. Utólag könnyebb visszakeresni az érdekes, fontos gondolatokat. Most, ahogy végiglapoztam a már olvasott részeket, ezt találtam. A nagybeteg Babitsról 1937. szeptember 22-én Gyarmati Fanni följegyezte: „Szó van arról, milyen szörnyű anarchia várható, ha Babits meghal. (…) Ő az a féken tartó szellem, az utolsó igazi humánum, aki megzabolázza és rendbe kényszeríti az összevissza ágáló alakokat, klikkeket, csoportokat.” (I. 225.)

Sokakról egyáltalán nem pozitív a véleménye. Felmerülhet a kérdés, vajon nem sérti-e az élők vagy az örökösök, leszármazottak érzékenységét Gyarmati Fanni naplója. Az irodalomtörténészek, köztük Ferencz Győző úgy vélekedik, a feljegyzésekben említett kortársak többsége már nem él, és sokkal mélyebb kérdés a feljegyzések készítőjének érzékenysége: Gyarmati Fanni ugyanis teljesen kitárulkozik naplójában, életének intim tényei kerültek nyilvánosságra; nyíltan beszél például abortuszairól, a szovjet katonák erőszaktételéről.

 

Március 14.: Feltűnt, hogy Fanni ifjonti lobogása lassan-lassan szelídült. Bár nagyon sokat foglalkozott azzal, hogy néz ki, milyen ráncok keletkeztek az arcán, s hogy Miklós kopaszodik, rosszul tartja magát.

Vissza-visszatérő szereplő József Attila. Újabb bejegyzése mélységes fájdalomról tanúskodik, bár korábban azt írta, Attila versei „olyan ész-versek és olyan gabalyodott nagy részük, mint Attila »csevegése«. Egyszerűen élvezhetetlenek egy pár kivétellel.” 1937. december 31-én, az esztendő utolsó bejegyzése a halott poétával foglalkozik: „A napokban megint előjött bennem Attila. Álmomban láttam, mintha feltámadt volna, az ajtó előtt várt, és Mik nem mert kijönni. Megkeményítettem magam, és kimentem hozzá. Csak a fél arcát mutatta felém, a másikat tapintatból nem akarta, azt mondta, az volt, ahol a vonat keresztülment, és tréfás, kötekedő hangján bekiáltott Mikhez, hogy ugye fél és irigykedik, mert ő nem olyan halállal halt meg, ahogy általában a költők szoktak, tüdőgyulladásban meg hasonlókban, ő maga választotta ki a legkülönösebbet. Én örültem, hogy ott van előttem, meg borzadoztam is. Azután reggel megint rémesen gyászoltam, és gyötört a gondolat, hogy a mi kortársunk így eltűnt az életünkből. Nem álltunk eléggé mellette, pedig igazán ő megérdemelte volna. Elállták tőle az utat a »barátai«.” (I. 257.)

 

Október 13.: Régen írtam, pedig a Napló szinte mindennapos olvasmányom volt az elmúlt hónapokban. Valami azonban megbénított. Egyre halogattam, hogy az utolsó évek történéseit végigolvassam. Fanni beszámolói ugyanis nagyon érzékenyen érintettek, belegondoltam, hogy azokban az években nagymamám Pesten szolgált, s éppen a háború miatt költözött haza a falujába. De nem költözhetett el Budapestről mindenki. Nem szökhetett külföldre éppen az a költő, aki oly szívbemarkolóan öntötte versbe: „nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el.” Bíztak abban, hogy túlélhetik a történelmi kataklizmát.

 

November 6.: Mennyi mindenki meghalt, eltűnt a Radnóti házaspár környezetéből, s mily sok barát sorsáért aggódtak. Aztán Fanni egyre inkább s mind jobban csak az eltűnt Miklósért aggódott. Amikor 1946-ban megérkezett a hír, hogy egy tömegsírban Mik holttestét lelték föl, Fanni az őrület határán ír: „Vonítani és szűkölni kellett volna, ehelyett csak halkan tudtam nyöszörögni, és aztán olvasni próbáltam megint a naplót.” (II. 496.) Később még nagyobb trauma éri, amikor kibontja a férjénél megtalált csomagot, benne az utolsó verskéziratokat: „A szörnyű út közben íródtak ezek, az utolsó fél lábbal a sírból, Szentkirályszabadján, amikor már talán el is találta egy lövés, vagy csak a lezuhanóval dőlt le ő is. Erről egy pontos, villanásnyi kép, amit már nem volt ideje lemásolni egy noteszbe, csak egy lapon van. Különös véletlen, hogy egy gyógyszerreklámlapon, mely egy röntgenképet mutat egy kézről. Tehát egyik oldalon a vers, másik oldalon a csontkéz.” (II. 503.)

 

November 13.: A Napló félelmetes őszintesége zúg, zakatol bennem. Az a fájdalom, amit Fanni érezhetett, mérhetetlen és múlhatatlan. Keserű sorok 1946. szeptember 9-én, az utolsó feljegyzésben: „Miklóst megölték, és most is folyton megölik, mert mit érnek a reklámozó ismertetések és nekrológok, mikor a temetésén Illés Endrén kívül más nem volt a nyugatosok közül. Az Írószövetség nevében is a »moszkovita« Gergely Sándort küldték búcsúztatóra. Nekik most sem kell Miklós, kitaszították (…). Idegen… vagy könyörtelenül azzá formálják maguk között.” (II. 512.)

 

November 29.: Advent kezdete. Egyre idegenebbek vagyunk egymásnak mi, emberek. Történelmi időket élünk megint. Belopózik életünkbe a félelem, ha hagyjuk. De vajon ellent tudunk-e állni, ha akarunk? Vagy elsöpörnek az erőszakos, gonosz indulatok, ahogy annak idején is ledöntötték a legbékésebb, legjámborabb embereket is. Szomorú a jövő, de előre kell tekinteni. S olykor a szokásos vagy épp szabálytalan mindennapi fohász mellett elmormolni Radnóti sorait: „Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz. // Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

Jaffa Kiadó, Budapest, 2014.

 




.: tartalomjegyzék