Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - április
Zsidó Ferenc

Egy kényelmetlen könyv

– Doina Ruști: Lizoanca tizenegy évesen

 

Viața bate filmul, tartja a román mondás, vagyis az élet túltesz a filmen. Ez vajon azt is jelenti, hogy az élet az irodalmi fikciót is veri?

Doina Ruști egy egész Romániát felkavaró valós eseménysort, médiaszenzációt használ fel regénye kiindulópontjaként: egy Bukarest közeli faluban egy 11 éves Lizoanca nevű prostituált megtöltötte szifilisszel a környéket. Bumm, nesze neked! Erős, nemde? Mit lehet ehhez hozzátenni, hogy irodalom váljék belőle?, kérdezhetnénk kissé szkeptikusan. Ilyen és ehhez hasonló hírekkel van tele a tévé, ilyesmiről hallhatunk a szűkebb környezetünkben is, így erről olvasni már nincs is nagy kedve az embernek. Vagy épp ezért kell? Ez a művész dolga, hogy az utca eseményeit egy általánosabb keretbe elhelyezve, látleletet készítsen, következtetéseket vonjon le, kritikát fogalmazzon meg? Ha a naturalistákat kérdezzük, igen. Doina Ruști könyve ilyen értelemben posztmodern naturalizmus: benne van a determinizmus, a boldogság lehetetlensége: az ember az ösztönei rabja, épp ezért aljas, állati, primitív. Nem városi környezetben játszódik a Lizoanca, mint a naturalizmus atyja, Zola regényeinek többsége, de azt az alapállást hozza. Totális sivárság, reménytelenség, züllöttség, romlottság, mely a bemutatott közösség minden tagját jellemzi. Sehol egyetlen pozitív hős, sehol egy eszme, csak fertő, csak mocsok. És tudjuk, mindez nem fikció, mindez jelen van a 21. századi Romániában. Nyomasztó könyv, nyomasztó valóság. Ez egy vérbeli társadalomregény, sokan esküsznek arra, hogy csak ilyent érdemes írni. Nincs benne semmi mágikus, csak realista. Jó az, hogy vannak ilyen szerzők a román irodalomban, akik érzékenyek a társadalmi problémák iránt, akik nem csupán (magán)mitológiákkal és más művésztémákkal foglalkoznak, hanem az egyént a társadalmi beágyazottságában vizsgálják (érdekes amúgy, a szerző korábbi műve, a Zogru egy mítoszregény).

Persze, a bevezetőben mondottakat lényegesen árnyalnunk kell: Doina Ruști valós eseményből indul ki, de azt jelentős mértékben átfikcionálja, például azáltal, hogy bemutatja a Lizoancával érintkezésbe kerülő emberek (szülők, barátnők, kliensek, stb.) életének néhány epizódját, mindezt azért, hogy minél jobban megismerjük azt a miliőt, amelyben Lizoanca mozog, hogy megérthessük tettei mozgatórugóját. Ebben a feltárási igyekezetben kissé túl is lő a szerző a célon: már bőven túl vagyunk a 100. oldalon, Lizoancáról pedig még alig tudunk valamit, az őt körülvevőkről meg elég sokat, de kissé kusza, esetleges módon. Az utolsó harmadban aztán kisimulnak, helyére kerülnek a dolgok, hogy a végére azt mondjuk: igen, Ruști megcsinálta! Nem tökéletes a regény, vannak elvarratlan mellékszálai, melyek kissé hiteltelenek (pl. hogy a szifiliszeseket kezelő orvos beleszeret egyik páciensbe, Lizoanca barátnőjébe, s feleségül akarja venni, évek múltán sem képes felejteni), de az összkép jó. Meggyőz arról, hogy lehet ilyen témából jó regényt írni. S ha lehet, hát kell is. Megértjük a mozgatórugókat, az okokat, azt, hogy kb. mi van Lizoanca lelkében, fejében.

Története útszéli, mocskos történet: az apja veri (anyjával együtt), ezért a lány hamar rászokik arra, hogy máshol éjszakázzon, a Neajlov folyó partján üti föl néhány hasonszőrűvel a tanyát, s aprópénzért, ételért férfiakhoz jár. Persze, hamar kiderül a szifilisz, s az is, hogy a falu férfijainak többsége érintett, az alpolgármestertől a rendőrig. Lesz médiabotrány, több ízben kijön a tévé, Lizoanca kórházba kerül, de apja onnan is kiveszi, tovább veri, míg végül a lány bekerül a javítóintézetbe (vagyis a szüleik által bántalmazott gyermekek elhelyező központjába), persze, itt is érik inzultusok, ennek ellenére jól érzi itt magát, örül, hogy megszabadult az apjától, a környezetétől, úgy érzi, övé a világ: „ez a tökéletes győzelem nem egyébből állt össze, mint csillogó-villogó cipőcskékből, rózsaszínű hajkeféből, samponokból, kórházi ételből és egy halom csokis kifliből.” Ez jól összefoglalja Lizoanca életének sommáját. Mert milyen is Lizoanca? Ösztönlény, aki szeret enni, aludni, tévézni, kicsit lusta, majdnem analfabéta, a világot és a benne lévő embereket érzései alapján osztályozza. Nem mereng: zsigerből él.  A följebb sorolt tárgyak, csupa apró csecsebecse, melyekhez primitív, apró testi örömök köthetők, visszatérő motívumként vannak jelen Lizoanca életében, így egyszerre valóságosak és jelképesek. A kiscipők egy Trestiana nevű énekes kislányhoz kapcsolhatók, akit Lizoanca a tévében látott, s ezt követően folyton arról ábrándozott, hogy olyan lesz ő is, mint Trestiana. Később alkalma van találkozni a lánnyal, aki a cipőjét is neki ajándékozza, sőt, egy videoklipjében is szerepelhet. Ez Lizoanca életének fénypontja, sajnos ezt is szakadék követi, mely szakadékban Trestianát is viszontlátja, akit szintén bántalmaz az apja, mégpedig szexuálisan (nincs új a nap alatt!). A hajkefe, sampon, csokis kifli: apró ajándékok, melyekkel partnerei kedveskedtek neki, főként Harács, akinek boltja volt. A kórház, ahová bekerül szifiliszesen, azért maradandó élmény számára, mert itt találkozik életében először olyan felnőttekkel, akik szépen beszélnek vele, tiszta ruhát és jó ételt adnak neki. Aztán csak hazavergődik, csalódottan, kiégetten, de érettebben. A társadalmi rulett kerék pedig forog tovább, újabb embereket vet ki a perifériára: „Kuckójukat most más gyerekek foglalták el, kisebbek Lizoancánál, s ezzel nemcsak kedvenc helyüktől fosztották meg őket, hanem szokásaiktól is. Sok lány titokban arra vágyott, hogy szifiliszes legyen, hogy aztán őket is mutogassák a tévében.”

A könyv Lizoanca felnőtté válásának momentumával ér véget: ez felemelő érzés számára, úgy érzi, így már képes lesz hátrahagyni régi énjét. A szerző azonban azt is érzékelteti, hogy ez csak pillanatnyi elragadtatás, a valóság azonban makacs dolog: „Végignézte, amint lába könnyedén becsusszan az új cipőbe – arra várt, hogy lassan a kapu fölé emelkedjék, az emberek fölé, az égbolt édes nyílása felé. (…) Lába azonban meg sem moccant. Nadrágja alól bizsergetve folyt alá egy vércsík…”

Hangulat, stílus szempontjából elegyes képet mutat a mű: vannak gyenge részei, pongyola mondatai, sablonos képei, máskor meg pengék a mondatok, sziporkáznak a leírások. Például Lizoanca egyik barátnője, Goarna anyja: „Fekete, légyarcú fehérnép volt, erszényként összehúzott orral. Morcosan, lassan és olyan mérgesen beszélt, hogy a gyengébb, még életben maradt angyalok tíz kilométeres körzetben egytől-egyig kimúltak.” Kicsit érződik a művön a kinagyítás, az általánosítás, egy társadalmi tabló megkonstruálásának görcse, illetve egy kicsit túl sok benne az összeesküvés meg a gonoszság. Mert Felcser is csak azért foglalkozik Lizoancával, hogy kiszedje belőle partnereinek névsorát, hogy aztán zsarolhassa őket, régi sérelmeit megtorlandó, a tanító is életunt meg korrupt…, szóval hiányzik az ellenpont, pedig ha már társadalmi keresztmetszetnél tartunk, talán az sem ártott volna. Tipikusan kelet-európai könyv ez, mélyszegénységgel, roma alvilággal, külföldre igyekvő munkaerővel, magukra hagyott gyermekekkel. Románia valós, égető problémái. Szembenézni is nehéz velük, hát megoldani? Bizony, Ruști regénye kimondottan kényelmetlen könyv. Ilyen bátor művekre van szükség most Romániában, ezért hát a Lizoanca tizenegy évesen – esztétikai botlásai ellenére, vagyis azzal együtt – megkapja a like-ot részemről!

Orpheusz Kiadó, Budapest, 2015. Fordította Szenkovics Enikő.

 




.: tartalomjegyzék