Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - április
Fekete Vince - Lövétei Lázár László - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

MAI OROSZOK II.

 

Székely János a hetvenes évek elején még csak a vers (a költészet) haláláról beszélt, tizenöt évvel később, 1989-ben Viktor Jerofejev már az egész szovjet irodalom halálát vizionálta (Halotti beszéd a szovjet irodalom felett). Nem így történt, persze, sem egyik, sem másik jóslat nem jött be, hála az égnek, de hogy a Jerofejev-féle írás valami elemi erejű változásnak volt a jelzése az orosz irodalomban, ami végigsöpört mind a szerzők, mind az intézményrendszerek, mind az irodalomkritika életén, azt most már, bő negyedszázaddal az eseményszámba menő publikáció megjelenése után bizton állíthatjuk. Persze, nem maga az esszé váltotta ki ezt a radikális változást, hanem a mélyben bugyborgó, forrongó folyamatok ekkor kezdtek igazából felszínre törni. Ennek első jelei nemcsak az „orosz ezüstkor”, a múlt század ’20-as és ’30-as évei íróinak (Jevgenyij Zamjatyin, Andrej Belij, Andrej Platonov, Mihail Bulgakov), az „elsikkasztott” nemzedék képviselőinek dömpingszerű megjelentetésében mutatkoztak, hanem az úgyszintén Viktor Jerofejev által három típusba sorolt 1. „titkár”-irodalom (Markov, Bondarev), 2. „falusi” irodalom (Raszputyin, Asztafjev, Belov, Mozsajev), 3. liberális vagy „városi” irodalom (Okudzsava, Trifonov, Jevtusenko) „szovjet” szerzőinek a háttérbe szorulásával is. És – harmadik tényezőként – ami egy kicsikét megint Viktor Jerofejev nevéhez (is) köthető: a kilencvenes évek sajátosan orosz posztmodern irodalma (sajátos, mert beletartozott a szocialista realizmus elutasítása, a realista ábrázolás iránti ellenszenv, az orosz kultúrában hagyományosan meglévő „irodalomcentrikusság” megszűnésének, valamint a klasszikus orosz irodalmat olyannyira jellemző „szupermoralizmus” megszűntetésének hirdetése, no meg a törekvés az író társadalmi státuszának megsemmisítésére, vagyis az író leemelésére arról a bizonyos piedesztálról) a’90-es évek végére repedezni, töredezni látszott. A posztmodern poétikák addigi elkötelezett hívei olyan műveket kezdtek közreadni, amelyek visszatérést jelentettek a hagyományos prózapoétikákhoz, például Viktor Jerofejev Az élet öt folyója (1998), A jó Sztálin (2004) című könyveivel, Jevgenyij Popov Éretlen zenészek igaz története (1999), és Viktor Pelevin Generation P (1999) című művével fordult a történetközpontú próza felé. És ekkoriban jelentek meg még a megváltozott, az új Oroszország elbeszélését célzó olyan művek is, mint Ergali Ger Telefonmesék (1998) című regénye, vagy Valerij Zalotuha Az utolsó kommunista (2000) című, magyar fordításban is megjelent munkája. Goretity József írja, hogy az sem véletlen, hogy szintén a kilencvenes évek végén tesznek szert hatalmas népszerűségre az alighanem az egyik (ha nem „a”) legjobb történetmesélő, Ljudmila Ulickaja regényei. A „nullás nemzedék”, a kétezres év után induló új realisták útja ha nem is volt még teljesen kitaposva, de abszolút elő volt készítve a terep a megjelenésükre. Az olvasók az „igaz orosz életről” akartak olvasni, azzal akartak szembesülni, amit megéltek, az ő mindennapi világukkal, mert talán onnan, abból akartak erőt is meríteni. Így lassan, fokozatosan háttérbe szorultak a legkülönfélébb posztmodern konstrukciók, a valóságábrázolás helyett citátumokból, reminiszcenciákból álló szövegalkotások, az esztétikai elvekben uralkodóvá lett irónia, paródia, a töredékes írásmód stb. És jött Zahar Prilepin (sz. 1975) a Patológiákkal, a csecsen háború borzalmaival, meg a Sztálin-cikkével, amelyben – úgy tűnik – világszerte megvédi Sztálint, valamint a hivatalos szovjet irodalom egyik bálványáról, Leonyid Leonovról írt monográfiájával, ebben nem egyebet állít, mint hogy az „új realisták” egyenes leszármazottai a szocreál irodalomnak. A Szanykja című regényét (magyarul: Mert mi jobbak vagyunk) mindmáig a 2000-es évek legnagyobb hatású munkájának tartják. Visszatér a gyökerekhez, így tartja magáról Prilepin, és ugyanígy az 1971-es születésű Roman Szencsin a maga komor hangvételű, az orosz társadalom jelenlegi állapotát bemutató Jeltisev családjával, egy isten háta mögötti orosz falu, egy átlagosnak nevezhető orosz család életének a leírásával. Ők ketten a „nullások” legfontosabb írói. És akkor hol vannak még a nőirodalom nagy képviselői, akikről szintén beszélnünk kell még, és hol van Grosszmann Élet és sors című nagyregénye, amelyet egyesek a XX. század legnagyobb regényének tartanak – Bulgakov A Mester és Margaritájával és Platonov Csevengurjával szemben! Miközben, persze, arra gondolunk, amit Prilepin is ír valahol, hogy vajon melyik az a könyv, amit szívesen odaadnánk olvasni édesanyánknak, vagy melyik az a vers, legyen az rímes-ritmusos, avagy szabadvers az orosz irodalomból, amelyet – esetleg – szívesen megtanulnánk kívülről, vagy amellyel szeretnénk együtt is élni. (Fekete Vince)

 

HUNYADY

 

Vajon ha hiányozna a borító és a címlap, akkor is ennyire elnéző lennék-e Hunyady Sándor A fattyú című regényével[1], mint most? Vagy előbb-utóbb kiderülne, hogy ki a szerző, s akkor – Hunyady-rajongóként – amúgy se tudnék tárgyilagos maradni?

Hunyadyn kívül például ki tudna ennyire árulkodóan jellemezni egy középszerű színészt: „a nevét középvastag betűkből szedték a színlapokon” (6. o.). Vagy a rossz viszonyban lévő családtagokat így: „Számukra nem volt unalmas az együttlét. Az ellenségek soha nem únják egymást. Ártatlannak látszó traccsolásukban veszélyes, kis párbajok játszódtak le titokban. Jóformán minden szavuknak rejtett értelme, éle, hegye volt.” (21. o.) Vagy egy öregembert így: „Azt szokták mondani, hogy egy tizenhat éves leány nem is lehet csúnya. Méginkább illik ez a mondás az aggastyánokra. A kor fölrakja rájuk impozáns jelvényeit, ahogy télen a hó hermelinje pompássá tudja tenni a legsivárabb tájat is.” (24. o.) Vagy a halottakat így: „A halottak tudják magukat a legjobban adminisztrálni, lehetetlen rossz viszonyban lenni velük” (32. o.). Vagy a jólelkű ügyvédet így: „Utálta a bűnöket, mégis kíváncsi volt rájuk, néha érdekesnek és emberinek találta magyarázatukat” (43. o.). Vagy a parasztot így: „odanyúlt a kutya fületövéhez, ez a mozdulat olyanféle volt, mintha kezetfogott volna vele” (103. o.); stb. – a végtelenségig lehetne idézni az ilyen kis gyöngyszemeket, jobban mondva: egészen a hepiend-ig, mert Hunyady – természetesen – ebben a regényében is megkegyelmez a hőseinek.

Maga a történet annyira bugyuta, hogy szinte szégyellem megemlíteni: van egy nagyon gazdag aggastyán Csomacsécsen, nyolcezer hold ura, agglegény, gyereke, felesége nincs. Az ő halálát várják a rokonok, a „halál-leső familia” (5. o.). Aztán kiderül, hogy mégis van törvényes leszármazott, egy zsellér, aki megörökli a hatalmas vagyont. Az ő fejlődését kellene követnünk a regényben, illetve viszonyának alakulását a felháborodott rokonokkal – s követnénk is szívesen, ha az olvasást nem akasztanák meg folyton a fent idézettekhez hasonló mondatok-bekezdések…

Egyik korábbi olvasónaplómban (szintén itt, a Székelyföldben) leírtam már, hogy fogalmam sincs, miért szeretem Iszaak Babel írásait. Hunyadyval kapcsolatban még tanácstalanabb vagyok. Vajon mi lehet a Hunyady-féle írásművészet titka? Épp ma délelőtt sörözgettem B. A. barátommal, akinek Csíkbánkfalván egy lelki szegény székely szokott segédkezni a kerti munkáknál. Barátom szerint egyik alkalommal azt mondja neki ez a segéderő: „Én es szeretem a könyvet, de csak a jót!” A definíció – ti. hogy mi lenne a könyv – persze nem hangzott el, de nagy a gyanúm, hogy Hunyady Sándor azon kevesek egyike a magyar irodalomban, aki tudott ilyen könyveket írni. Cserna-Szabó András (szintén Hunyady-rajongó) nemrég „bioírónak” (azaz: nem a kánonra kacsingató, halhatatlanságot attól remélő, hanem „csak” természetes mesélőnek) nevezte a Hunyady-féle írót; mások (például Ottlik) – jobb híján – az atmoszférát szokták emlegetni vele kapcsolatban, ami képes elkábítani írót (értsd: szakmabelit) és olvasót egyaránt. Sőt, annyira elkábulunk, hogy szinte észre se vesszük, amikor Hunyady „elfelejti” A fattyú egyik szereplőjének nevét, s a 13. oldalon színre lépő Kerekesi Emilia a 44. oldalon már Kerekesi Evelinként jelenik meg… (Lövétei Lázár László)

 

Csíkszentdomokos, 2016. február 23.

 

„FORGÓSZÉL VOLTAM”

 

Fenegyerekek felett is fenemód eljár az idő… Még ha úgy tűnik is, csak tegnap volt,

hogy a zsenge korú szerző rövidnadrágban állított be egy szerkesztőségbe, firtatni

beküldött kézirata sorsát. Szerkesztő úr végigmérte, majd kérte, küldené be a papáját, érdemben tárgyalni az amúgy közölhető opusról. S lőn csodálkozás, mikor kiderült, ímhol áll a

szerző, aki rövidnadrágban rohamozva vette be az irodalomnak szerkesztők által védett bástyáját.

Vári Attila legutóbbi verseskönyve[2] búcsúzás, s mint minden ilyen, szomorú. Egyfajta leltár is, számbavétel és számadás. Kinek is? Önmagának? Az utókornak? Az olvasónak? A szerző tudja, ha távozni készül az árus, úgy dukál, hogy rendben adja át a boltot.

Az író-költő saját élményeit, meglátásait, tulajdon életét árulja egy életen át, akkurátusan

sorokba hajtogatva. Vári Attila könyvének első részében (Önarckép nemzettel) szépen szerbe-

sorba véve (Anyám, Apám, Bátyám, Nagyanyám, Nagyapám, Szomszéd fiú, Szomszéd elvtárs,

Szomszéd néni) előhívatnak gyermekkora meghatározó személyeihez fűződő emlékképei,

egy-egy jellemző, néha abszurd, néha groteszk, egyszer mulatságos, máskor morbid villanás

erejéig. Lehet mélázni rajta: ha éltünk múltán mi is csak egyetlen röpke emlékképpé

redukálódunk még élő ismerőseink memóriájában, ugyan melyik tettünk szolgáltat majd ehhez

alapot? Szintén az első részben található a ciklus címét is adó Önarckép nemzettel, a magyar

irodalom egyik legszomorúbb verse: „(…) Önarcom képét tükrözi / hályogos jég, fagyott hazám. / A jövőm? Húsom vetkezi, / itt törvény volt a mostohám. // Nem voltam soha jó magyar, / szűznemzett-népem gyermeke. / E föld nem ápol. Eltakar / Mint gyermeksírást térzene.”

A kötet második része (Forgószélben a ciklus címe) a felnőttkor élményeire, tapasztalataira,

barátságokra, szerelmekre reflektál. Nemzedékének (a második Forrás-nemzedék) három neves

író-költő tagját is megidézi a szerző, ezekből egy (Csiki László) már nem él. A Farkas Árpádhoz

fűződő barátság gubancait („Tán csak a költőt / szerettem benned, / s Farkas Árpáddal / volt

bajom” −Megbocsájtó vén-üzenet hetvenedik születésnapomra) kibogozni még egy 1982-ben

Sepsiszentgyörgyön írott versét is segítségül hívja: „(…) Hát mért nem szóltál rám, / Te tudtad,

gubancban élek, nem kötésben...” (Nélkületek) Ilyen segítségül – mintegy tetemre hívott – régi

vers még csak egy van a könyvben, amelyik a régi kedves és feleség alakját idézi meg (Sem te,

sem én).

Mit kívánhat végül a költő, mi legyen lényének lényegével? „…por a porhoz / szikla a sziklához /

uram társíts ha lehet / egy más ember álmához” (rémálom).

Szép, szomorú búcsúzás ez a könyv, és hadd essen itt a hangsúly a szépre.

Jelen sorok írója mindazonáltal meri remélni, hogy távol van még a bolt redőnyének lehúzási

ideje, a boltos még sokáig fogja árulni ámulatos áruit. (Molnár Vilmos)

 

[1] Budapest, 1942, Athenaeum.

[2] Széltörésben. Marosvásárhely, 2016, Mentor Könyvek.




.: tartalomjegyzék