Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Szeptember
Dimény-Haszmann Árpád

Măstăcan-i napló

1917 áprilisában lejegyezte Végh Pál önkéntes hadnagy

 

1915. október 15.

akkor még nem tudtam, hogy milyen szaga

van a vérnek, édesapám meghatott volt, jóanyám

sírt, nem mondhattam, hogy félek. a szederjes őszi

fáival Csernáton mögöttünk fekete maradt,

a templom tornya a bágyadt fényben, mint

meszelt falak halottak napján. négyünket vitt

az egyfogatú. apám is, anyám is állt, míg előttünk

a sötét felgöngyölítette a sejtelmes látóhatárt.

vigyorogtunk egymásra és vissza aggodalmaskodó

szüleinkre. nőtt a távol. ezt a halálvigyort láttam első

halottam arcán, eltorzulva a rémülettől s az agóniától,

torka kiszakadva, szakállán alvadt kékes vér, de akkor

még csak a brassói országúton fordult el a szekér, 18

éves katonák, néztünk vissza, nem tudva, még hátra-

van. szinte nem értve a bánatos arcokon gördülő

könnyeket, lehet, társtalan halok meg, azóta mennek

a panasszal teli levelek haza, minden szóban hiány

van, minden drága, kedves. drága a hazai hír, mert

holtan is csak gyerek lehetek. ha szememre hártyát

fölöz a semmi-fény, húgom fekete gyöngyöt visel,

és anyám kendőt köt húsvét ünnepén…

 

1915. november

lám, a hajnal már az éjt bontja. ilyenkortájt

édesanyám behordta a fát, kötényén habok.

apám hajnali harmatot sóhajt, megfújja kezét,

érződik a lószag, felém gondol. a meszelt ház

fala felvillan, percre más. sápadt arcukon hamis

nyugalom van ma is, hol néha sós víz szalad le,

torkolatja nincs semerre, csak folyik, csak árad,

mint ősz mélyén a bánat. ha tudnátok, valaki

meghalt, lelkét pásztorai viszik. az úr érte lejő.

apám, látogass meg, erő kell. csaknem zokogva

gondolok a honra, búcsúznom kellett. anyukám,

tűnő alakod után még gyerek nézett, de komoly

férfiúi rikoltás omol szét a táborban: hazánkra!

betegség pirossága arcokon: boldogulásunkért!

otthonunkért! győzelemért! és másként dalolnak,

kiknek szebb a holnap, fölesketve a királynak.

másokon sárga bánat, búcsúznak mindörökre,

látják, ahogy füstölögve jő a víg harmonikás.

pattog a máz a képről, ifjú életek lecsupálva,

babérkoszorú, de hártya szemükön. rajzanak

a halál körül, hullanak. pengéje szélként suhog.

édes otthonok! itt más, hideg tűz morog...

 

1916 júliusában

fogoly vagyok ezer halál között – a szó is

rivall, lám, leírtam, többé már nem törődőm

cafrangjaival. aztán mégis áthúzom. anyám,

együtt élek a rémmel, hogy feledtek, foszlok,

mint a lélek. testvéreim, Iluskám, Erzsikém,

pokolba-e vagy égbe? isten szemmel sem ér el,

itt az éj szegélye. Karl Kraus írta: a vérnek

folyni, halálért ácsorogni kell, szétmetélt

sebekből a sötét genny csorog ki, a háború

mérge. két év telt el, hogy együtt a család.

bordák alá fullasztottam utolsó hetem vidám

zaját. a kis kanapén lánytestvéreim semmi

színű arca. emlékszel, Iluskám? te, Erzsikém,

fejed lehajtva, sírni kezdtél. bennem a kínzó

sejtelem, hogy félek. most csak írom a halált,

de a kék hullámvidéknek naponta indul hajó.

érzem, elringat itt a csendben. ha kihunyt kurta

napom, kürtje hazáig zengjen. most fogoly vagyok

ezer halál között. lankadok. vérszutykos árban

a jónak sincs hite, uram, mondd, én mid vagyok?

 

1916. augusztus 17.

Andor bátyám kísért ki az udvarhelyi állomásra. még hogy

nyár, gyászba borult nap szürke fátyla hullt a szívemre, mint

szerelemben. mikor zászlóaljam elindult, isten veledet sem

tudtam mondani, bátyám csak nézett, míg elvesztett a többi

fiú között. hangos, vidám marsernótákat kezdtünk énekelni,

s özönlő hangja a dalolásnak körénk rajzolta, színezte a nagy

mese díszleteit. a dal ma már nem elég varázsnak, és ima sem

segít. ott volt a Doberdói-fennsíkról Bartha és Kis Kása, Fülöp

Károly már tűzbe is lehetett. engem más irányba, hazafelé vitt

a vonat, beszélni sem tudtunk, füstnyi arcukat láttam, elsuhant

velük az achtung. Brassó megnyugtatott, akkor elhittem, hogy

nyár van, az ég kárminja alatt otthonom csipkebokor-lobogása.

anyám, mint valami bánatos-boldog lidérc a seholban, a vonat

ajtajában. drága fiam, sírt, egyre jobban, szent uram, irgalmazz,

ki tudja látlak-e még. imádkozzék, édesanyám, imádkozzék

a lelkemért! könnybevont szemem, rángva, készen a gyilkolásra,

a vonat fütyölt, zsebkendős kezét elnyelte a távol szája. az öregek

mondása igaz, egy anya hétfájdalmú. öröklét csak az édesanyák

emlékében, ott űzi a bánatot körönként, akár az óceán, szél hajtja,

mert szűk nekik az ég fenn. mind máriák, fiai rendre mind krisztus,

aki megfogant. anyák szülte öngyilkos, megváltó-század, megyünk

parírozni, a szűk csapáson át, hol, mint ostyát, a bűnbocsánatot…

 

1916. augusztus 20.

reggel öt, csüggeteg mormogás, sötét látkör, rezge fény,

indulunk Törcsvár felé. a parancsszavak, mind pengeél.

kaján dicsőség. a szél kísér ki, nem fordul hátra egyikünk se,

szuronyként haladunk előre, magunk nekiszegezve

az útnak, Róma légiói. az úr felkavart porunkat ereszti szét

kisöpör utánunk, nem bánom, csak hagyja meg mindnek életét.

ólomszín arcú anyák közt enyém, sajgó keblében a bánat tébolya fáj,

ó, isten vagy istenek, mint pitypangot, úgy fúj el ez a nyár

a Bertalan állomáson egy siető asszonynak átadtam bátyámhoz, szüleimhez írott lapjaimat.

az első marsok nehézségei, ahogy maradoztak el a kilométerkövek, vállunkon gyűlt a seb a ruha alatt.

nehéz-e a borjú, Pali? kérdezte Rozsnyón, a 24-es kaszárnya kapujában Bedő Károly

volt osztálytársam. a délutáni út, a nagy meleg s a hirtelen támadó hideg zápor

miatt megerőltetőbb volt a délelőttinél, senki sem dőlt ki, estefelé, már hat óra lehetett,

midőn rőt alkonyban s énekkel batalionunk Bucsecs és Királykő közé, Törcsvárra érkezett.

félóra múlva századunk kivételével mind a hegyekbe mentek föl, mi „rezervében” maradtunk.

alig volt idő elköszönni, bár annyit: biztasd magad, bajtárs, ahogy mi is önmagunk.

itt napok alatt öregedik a lélek,

istenem, kell az éji zene?

kell a könyörgésem?

a halál szintúgy beette magát a testbe,

mint az otthoni víg napok emléke,

esténként a kétség kijátszik belőle.

 

különös táj a lélek. bárhol be lehet rendezni.

csak a harcok iszonyú szagát ne hozná erre a szél.

így ki merné a szerelem ízét a nyelvére venni?

itt úgy bukik le a nap is, hogy elalél.

 

a jegyző szép leányainak szerettünk volna udvarolni,

de hajthatatlanok maradtak,

bár szívünk nem repedt meg értük,

éreztük, hogy az utcáról feljön a nyugtalanság,

visszavonulást rendeltünk el, és fölütöttük a tanyát

csendőrlaktanya alatt.

 

az éj mélyén a vér kitolta a szívemből a fáradtságot,

néztem a vázlatszerűnek tűnő vidéket,

hová a lélek is halni jár,

elküldtem András ordonáncomat a szomszédba.

hozott is, ami kellett.

egymás mellé ültettük ismerős lelkünket.

ismét nyárvége lett. András nem téved:

az öröklét oda már.

 

1916. augusztus 27.

a hegyekbe küldtek, jött velünk a felhők fehér

bolyha, kötszer, öreg isten homlokán körbeér.

a hosszú nyárban olvad a porcelán torony, a béke

illúzióját idézi, ahogy szikrázik pucér mezők széle,

akár a csűr felett a cséplés aranypora, mintha vér

oldódna benne, ahogy fakasztja, pirosítja a szél...

 

feldwache-szolgálatra megyünk, lehet még

győznünk? anyákat-apákat éltet az emlék.

Nagy Imre halk szavú, szegény gyerek,

éjszakák hideg bendőjében sebesülteket

rakott kocsira, most sodorja, mint tollpihét,

lajstromba vett társaival a menetelő lét.

 

Az öreg Mihály István először jött a frontra,

homloka csöpög, mint szénaboglya, ha eső bontja.

szimmog, néha elsuttogja, rajtunk semmi nem segít,

szemhéja mögött siratja elhagyott falvak rebbenéseit,

ahogy lángra lobbannak a láthatáron, izzik az idő,

a felszálló füstből ijesztő, poros nemlét dereng elő.

 

én vagyok a legközelebb a főálláshoz, a halál

sárga tüzeit figyelem, égett avar szaga száll.

nappal lövészárkot építünk, éjjel néma csendet.

uram, mi van, ha angyalod nem véd meg engem?

a posztok egyhangú lépései, s az éjben az az éj-rész,

mikor árnyhadak jönnek, szemem a fénybe néz.

 

1916. augusztus 28., hétfő

fegyverrel kezünkben,

hátunkat támasztjuk a boldogabb időnek.

ami létezik, az van itt.

egyelőre csendbe'

oly távoli, ha lőnek,

fémből való dolgok cikáznak,

s mintha a fény is megfeketedne.

 

ha alszom, a lövegek hangja,

akár egy dobnak,

parisztoznak a százvillámú rögök,

ahogy a vas az útra roggyan,

s lesz halotti fészke,

a föld szétszaggatott testével fedi be...

 

álmom akár egy revolver csöve,

édesanyám, a feketébe öltözött asszonyhad

jajveszékelve a Kalacs-hegy felé halad,

mind arctalan, anyám félrefordul,

dühös lövegek zúzzák szét a kékre meszelt falakat,

kénköves rög, vérszomjas tűzgolyó hull,

s fekete köpenyük szétrebben, mint egy varjúcsapat.

...

 

álmom csavarmenete egyre mélyebbre fúródik,

mindennap egy kis halál,

szeretteim fürtnyi arca.

tűznélküli, csendnélküli házunkban üres a levegő,

és száll sötét szaga a vérnek.

uram, beléptünk a téboly hajnalába,

cikázó villám-magvak, vas és acél sereg közeleg

dobogó patájú lovai már tépik fel a fövenyt.

...

 

ne ébresszük fel az alvót,

Plett hadnagy e vak levegő viharában is őrzi

az út melletti állást, a Magura-hegyen,

hol hajnalonta elakadnak a holtak,

üres erdők itatják, frissen vágott fa védi

és támadás esetén felgyújtja a kazlakat.

te ugye, nem égeted fel a kalászt, a földeket, uram,

az utat, mely lőporon taposva

hazaviszi szétáztatott, de mocsoktalan vérem…

 

uram, senki nem tudja, hol kaparnak el,

mintha kövek lennénk,

bár legyek az, aki holnap is ellenáll,

mint bonthatatlan érced.

uram, legyen hát e szép helyen,

alattunk hegyi patak zuhog,

üde havasi szél szórja a vörös nyárra sóit.

uram, örömmel dolgozunk áldva jóságodért!

uram, itt nyugszom tán,

csönded előtt meghajolva,

csontomra füvet hord a Kárpátok szele,

s szívedre, mely nem ismerhette a békét...

 

1916. augusztus 30.

éles lövések dördülnek, néhány világító rakéta is röppen,

mint roncsolt idegvégződések, rángódzó fenyők a puskatűzben.

néha alábbhagy a zaj, ilyenkor visszatér a szív ereje,

mint gyáva vadat, hajtana a vakító fényözönbe bele.

hosszú, nagyon hosszú órák, tán isten is elfeledte,

hogy van ez a magyarnak adta temetője, akarom mondani telke.

egy küldönc jön, a kilencedik századhoz, nem látomás, valódi,

éjjel kettő az óra, sikerült egy kis csendet összelopni...

a káplár feldwacheját már szürkületben érjük el, senki

nem őrzi, sem a lenti ördög, sem a fenti, megkeresni

nincs időm, jó darabot megyek embereimmel, ingemről

lepattant gombok, szétszórva, mint katonák, mindenből

halál lesz. lövések a Bucsecs felől, átlyuggatott szirttetők,

a főhadnagy a völgyben, fegyverrel kezében táncra kel,

sikolt, ugrál repeső gyerekszívvel, már nem szaladhat el,

testéből rögöket hasítnak fénybogarak, a háborúdat, uram,

vennéd bár vissza, fekete árnya a vérengzés gödrébe zuhan.

az árok megszállása előtt csattogó tüzet kapunk, szavakra

bonthatatlan, a holtak melle felhasítva, száz és száz alakban.

a névtelen áldozatok között, küldöm én is életből halálba,

felrobban szíve, homlok ívét üti át, szétszakad a mája,

szoborrá válik mind, magasodnak a mennyekig, bár földszaga

van a vérnek és fordítva, őrizz meg istentől, mert nem önmaga,

nézem, ahogy spáteneikkel vájják, kaparják fekve a földet,

holtak a gödröt, mélyebbre, a léthez, anyáik ölébe menekülnek.

vonaluk törésénél két tiszt térdel, nem imádkoznak, bár tennék,

a harmadik lövésemre egyikük eldől, a társa megragadja kezét,

húzni kezdi a vonalak mögé, aztán ő is elterül földünkön. a táj

mienk, bár vázlatszerű. elvadult zsoldosként nyúl el, oda már

minden szépsége, és senki nem beszél a borzalomról, csak fél,

és siratja otthonunk minden sebét, már alig csordogál a vér,

és összevegyül az oláh tisztekével, a mieinkével, majd keserű

masszaként szívébe torkollik, mert valójában ennyire egyszerű.

 

temetni kéne mindet, népet és hazát, a föld nem tud nyílani

istenem, dobjuk el a fegyvert, és ássunk sírt neki…

 

1916. augusztus 31.

figyellek, hazám, szikkadó mezőid, teheneid nehéz léptei,

otthon egy parasztasszony elsöpri a port, isten mért engedi?

tudom, anyám, ez jár fejedben, s hessented tyúkjaid, vége lesz,

érzem, sokan már tapaszok a völgy miazmás falában, végleges

összegyógyulás, vissza a természetbe, ölmélyi boldogság,

mint az, hogy fiad vagyok, érzem vállamon világvégi súlyát.

ma úgy ébredtünk, hogy az oláhok őrült lövöldözésbe kezdtek,

az ő puskájuk nem csattan, szinte recseg, mérgei pezsegnek,

és minden egyes golyónak hallani zúgását, csak istennek hála,

közülünk még nincs halott. homlokomon vesztes lábak futása

dobol, már szólani sem tudok, mint egy réce hápogok rekedten,

folyton ezt a szót: schiessen, schiessen, egyik halott a másik ellen,

embereim szeme állandóan rajtam, sóhajtoznak, fehérré vállnak,

némelyik a családja után száll, szétnyit ágat, gyökérszakállat

növeszt, égbe zuhannak, zászlót bontva állok az őrület romjain,

schiessen, nem szűnik, belőlem szabadulnak villám-fájdalmaim,

a pokol sötétje sugdos, az ellenséget agyonlövik, úgy is holtak,

talán egy barátságosabb világ a gyerekeinknek még kijuthat,

látom menekülő szeretteim, repülj ólom, schiessen, schiessen,

éjbe szállunk alá mind, én édes istenem, csak megsegítsen...

 

némelyeknek nincs már mivel lőni, mások az árok fenekén,

nyögve.s a többi ott fekszik kiterítve mind-mind teremtmény

 

1916. szeptember 1.

háborúról szól a nóta, hej, istenem, de régóta,

ez kattog a fejemben, mert Tamás is ezt dúdolta,

freiteremnek meglőtték a sarkát, de nyögve is énekel,

várnunk nem lehet, már az sem hisz a túlélésben, aki térdepel,

s aki térdepel, csak azért, hogy ne lyukassza át egy golyó

a fejét, mert a kegyetlenség nem alszik, mint vad folyó,

árad a gyűlölet oda és vissza, ölni meg mindet, hogy legyen

már vége, harminc lépés a házig, nem kérhető isteni kegyelem,

mert ölni akarunk, felmutatni a vért, szuronyt a rőt anyagba,

mert anyánk, húgaink, nővéreink és asszonyaink állnak hadban,

s ha villámgyorsan nem ugrom az üregbe, nem húzom be fejem

és hátizsákom, akkor üldözőim, kik észrevettek, nem velem,

hanem Iluska húgommal végeznek, legyen enyém a harc,

az én vérem folyjon, s hadd zokogjon más, a sáros barna arc

lánya, felesége, ki éppen anyámmal néz szembe a puskacső fölött,

egyszerű asszony, nem átkozódik, csak céloz, ujjain a fonal elpörög,

a másik végét, mint párka, rángatja a román, majd kezét hátradobva

elereszti, kábultan repetálok, vért permetez izzadt homlokomra,

add a békét, uram, vagy add a szemeid, hogy rémületbe ejtsem,

iszonytató fiakat neveltél, többé ne kérdezd, egymást mi ketten

miért nem szeretjük, lám, küldöd rám őket, megint jön három,

jön és elhalad, anélkül, hogy észrevenne, mégis átszivárog

irgalmad, vagy csak játszol, mert az egyiknek a szeme megakad

rajtam a tágas szemhatáron, elharapod vérbesüllyedt ajkad,

ismét dördül a fegyverem, s amelyik hátramaradt, némán dől el,

két társa tovább szalad, hol vagy, Tamás, rekedtes énekeddel,

háborúról szól a nóta, hej, istenem, de régóta, a dal, újra és újra

vészes ágyúk durrogása messze, messze kél, minden halott ezt fújja,

zúg a gránát, mintha valami orkeszter munkálkodna, minden gonosz

sivítása megkönnyebbülés, ha közel vág be, a megváltással azonos,

annyi halott van kicsi földemen, anyám jön, csókot ad…

s az írás megszakad




.: tartalomjegyzék